Saraht valóban kicserélték. Lisa szobája mellett kellett aludnia, hogy hajnalba nyúlóan beszélgethessenek. Bándi Karcsi egy képet hozott ajándékba, melyet emlékezetből festett. Lisát ábrázolta konföderációs egyenruhában, ahogy puskáját előre tartva egy fa mögül lép ki.
- Uram, - az öreg Mc Dermott elégedetten szemlélte a képet – olyan örömet szerzett, amit el sem tudok mondani. Olyan emlék ez a kép nekem, amit a síromba is magammal vinnék.
- Remélem, még sokáig nézegetheti itt a földön – Bándi szavai könnyet csaltak McDermott szemébe.
- Szóval hazamentek? – Bándi szájából nehéz súlya volt ennek a mondatnak.
A vacsora után, mikor mindenki szétszéledt, a fehér terasz sarkában ültek, és mi is lehetett volna az egyetlen beszédtéma, mint a Rédey házaspár Magyarországi látogatása. Bándit mindig is gyötörte a honvágy, ami talán csak akkor csillapodott, mikor értesítést kapott az utolsó legközelebbi családtagja haláláról és már csak az akácos, a repceföldek sárga tengere és a magyar beszéd kísértette.
- Rövid időre megyünk, Lisa nem hagyja magára a kisfiunkat. Talán az utolsó pillanat, amikor még láthatom édesanyámat, apámat, István öcsémet. Sok jogi ügyet is el kell intézni a birtokunkkal kapcsolatban. Egyszóval, lesz sok teendőnk.
- Megkérhetlek valamire?
- Károly, bármire!
- Megfestettem édesanyámat, tudod, csak úgy emlékezetből. Megmondom, hol a sírja. Szeretném, ha ezt a kis képet beleillesztetnétek a csupasz márványba. Apróság, elfér a csomagod legalján. Itt van.
A festő ovális kis képet húzott elő kabátjából. Vékony sárga ruhás asszony mellképe volt, akinek dús barna kontya alól ártatlan kék szemek tekintettek ki. Rédey elérzékenyülve nézte a képet, ahogy felpillantott meglátta a könnycseppeket barátja szemében.
- Mikor vesztetted el?
- Három éve. Én is olyanná lettem, mint Sarah, de a kép megfestése kigyógyított. Mintha velünk élt volna. Esténként beszélgettem a képével és megváltozott az életem is.
- Gyere, - nem volt más választása – nézzük meg a birtok legszebb részét, a virágoskertet és az állatketreceket!
Az amerikai dél állatai mellett színes papagájok, dél amerikai puma, láma csinált kedvet Bándinak egy-egy kis rajzhoz. Rédey sejtette, hogy otthon izgalmas festmények lesznek ezekből, egzotikus környezetben elhelyezett állatokkal, és azt is sejtette, hogy szép bevételt hoz majd a művésznek.
Sarahék látogatása még úgy is elillant, hogy napokkal hosszabbították meg, mint ahogy tervezték.
Lisa konföderációs egyenruhás képe apja szobájába került, a kis Charles Bándi pedig egy ezüsttel dúsan díszített gyermeknyerget kapott ajándékba.
Kabinjuk a kapitány kajütje melletti tágas, legkényelmesebb lett. Az ötárbócos Philadelphia az egyik leggyorsabb átkelőhajó volt. Rédeynek minden nap keserves volt, ő az albatroszokkal szeretett volna átrepülni az óceánon, hogy minél előbb ölelhesse a szüleit. Valami furcsa, szívbemarkoló érzés kerítette a hatalmába, amikor felidézte a Bajadérral, Amír kapitánnyal az átkelést New Yorkba. Évszázadnak tűnt, pedig csupáj jó évtizednyi idő telt el. Izgatottsága Lisára is átragadt, szinte mindent akart tudni a Rédey családról. Neveket, helyeket, életkort. Mindezt szépen rögzítette is a fejében. A társalgástól nem félt, hiszen franciául sokan beszéltek a családtagok közül, Paul öccse pedig Londonban végzett. A szél csak annyira volt erős, hogy repítette őket Genovába, de a nap nagy részét a fedélzeten tölthették. Lisa először utazott ilyen hosszú útra, de szinte élvezte a hullámok dörejét, a hajó finom dülöngélését.
Amilyen metszően sós és hideg volt a tengeri szél annyira varázslatosan selymes és fűszeres a genovai levegő. A kikötő nyüzsgése, a szélesen nevető emberek, a kurjongatás és az ének egészen elvarázsolták Lisát.
- Istenem- kiáltotta a férje fülébe – ez a nekem való élet! Annyira, de annyira más mint Amerika.
- Remélem, a vonat sem okoz csalódást – húzta magához feleségét – mert hosszú út vár ránk, de Bécsben már otthon leszünk.
- Varázslatos – álmélkodott minden apróságon Lisa. Csomagjaikat felrakta a hordár a nagy fekete hintóra és elindultak a vasútállomásra. Lisa minden sarkon hangosan felkiáltott a házak a járókelők, a kis kávézók láttán.
- Féltem elindulni ide- súgta Rédey fülébe – de tudom, szomorú leszek, mikor visszaindulunk.
- Várd meg Magyarországot! – Tudom, ott akarsz majd maradni.
Nem lehetett annyira fárasztó semmi, hogy Lisa ne talált volna valami érdekeset, valami lelkesítőt, ami messze űzte kimerültségét. Rédeyt más foglalkoztatta. Újra látni Bécset, a Burgot, a palotájukat a Ringstrassen. Milyen lesz a találkozás apjával, édesanyja egészségét vissza nyerte-e? A találkozás szebb volt, mint amit elképzelhetett.
- Gróf Úr!
- István, drága István!
A hintó a címerrel az oldalán már várta őket, és István, akinek hajában dúsan álltak az ősz hajszálak, alázattal, de nem titkolható örömmel várta az ifjú gazdát. Csak Istvánnak vagyok ifjú, gondolta.
- Gróf Úr, Isten hozta újra itthon. A méltóságos gróf úr legszívesebben velem jött volna, ha a reumája engedi. Az volt a kérése, hogy minél gyorsabban a palotába. Hát, induljunk is.
Lisa látta milyen érzelmek futnak át a férje arcán, így tapintatosan hátrébb lépett. Rédey magához ölelte és beszálltak a kényelmes kocsiba.
- Gyönyörű ez a város – súgta férje fülébe – más mint Genova, bár az is megfogta a szívemet.
- Várd meg Pestet, ha igazán varázslatosat akarsz látni!
- Úgy látom itt Európában minden gyönyörű, mert mindig a következő helyet dicséred.
- Akkor már most felkészítelek az erdélyi kastélyunkra, mert az lesz az igazi varázslat!
Most azonban a saját maga elvarázslására készült. Édesanyám, Apám. Nem tudta megnyugtatni szívét. Annyi év távollét, annyi felhalmozódott vágyakozás, annyi ki nem mondott szerető gyermeki szó. Lisa az elsuhanó palotákat nézte, néha meghúzva férje kabátujját, rámutatva egy-egy gyönyörű épületre. Rédey jól ismerte őket. Több mint két évtized sem változtatott rajtuk, talán a gazdáik is ugyanazok voltak, ahogy a Rédey gróf palotája is ugyanott, igaz a kornak megfelelően kicsinosítva várta őket.
Lisa észrevette. hogy a haza közelsége, a bécsi utcakövek, a paloták sora, az ifjúkorából itt maradt öreg kocsis megváltoztatták a férjét. Már nem Mister Rédeybe karolt, hanem Gróf Rédey Pálba. Apró félelem suhant át rajta. Hiába ez az ő hazája, itt van otthon, ahogy saját maga is Richmondban. Amint a kocsi megállt a palotába vezető lépcsősor mellett, szinte vezényszóra öt-hat fekete ruhás ember jelent meg és hangos Istenhozta kiáltással üdvözölték a rég nem látott gróf urat. A kétszárnyú bejárati ajtó mögötti sötétből hófehér hajú, vékony magas férfi jelent meg. Botja végén ezüstből a Rédey család címerállatának, a medvének feje volt öntve. Arany sujtásos kabátja felett féloldalasan sötét prém húzódott. Rédey most nyugodott meg. Apja semmit nem változott, vagy talán mindketten együtt öregedtek?
A kastély mögött lebukó nap megvilágította a szemközti hegyet, fényes levelek remegtek a kora esti szélben.
-Nagyon szép itt. - Lisa a vállára hajtotta a fejét- Gyönyörűek a bércek, a völgyben a színesen váltakozó szántóföldek, és az a kis patak, amely oly sebesen szeli át a szurdokot. Örökké itt tudnék maradni, ha a gyermekünk is velünk lenne.
-Tudod- Rédey átkarolta felesége vállát, és tenyerébe rejtette azokat a finom fehér kezeket – én pedig vágyom vissza Amerikába. Furcsa, de vonz az az életmód, amit otthagytam. Barátom sincs már itt. Vágyom, hogy Bándinak beszéljek mindkettőnk hazájáról. A változatlanságról. Hiszen minden olyan, mint negyedszázada, a bálok, az intrikák, a nemes semmittevés. Szerencse, hogy az öcsém valóban mérnök akar lenni, nem pedig hódprémes mentében, kócsagtollas süvegben pompázni.
- Valld be,– nevetett rá Lisa- te azért élveznéd gróf úr!
- A tegnapi bálon azt vettem észre, hogy éppen te vagy az, akinek tetszik ez a magyar élet. Hozzuk el a fiunkat? Legyen ő az ötödik gróf Rédey Pál?
Lisa átkarolta, és a szemébe nézett.
-Te döntesz, drágám, de én is segítek. Szerintem te már valóban Amerikában vagy otthon. Menjünk haza, mert belehalok, hogy nem láthatom a kisfiunkat. Neked nem is hiányzik?
- Éppen ez – dörzsölte meg a homlokát Rédey- nekem is az hiányzik, ami neked, és még valami. Az a demokratikus világ, amit Amerikában találtam meg. Amiért harcoltam fiatalon.
- Hiszen még most is fiatal vagy- Lisa szorosan hozzábújt – és mindig az is maradsz. Én pedig még három gyermeket akarok, akik majd őrzik a fiatalságunkat.
Rédey minden magyarországi pillanatot élvezett, és azt is látta, hogy Lisanak is tetszik ez a számára ismeretlen élet. Lelke mélyén érezte, agya tudta, hogy az a negyedszázad, melyet távol töltött gyökeresen megváltoztatta. Nem egyszerűen boldog hazatérés volt ez a pár hónap, bár minden percben rálelt gyermekkora egy-egy kedves emlékére, hanem szívfacsaró távollét is volt a gyermekétől, Amerikától, ami minden sejtjébe beleívódott. Anyja szemét nem is tudta becsapni, aki egyszer, hosszú beszélgetésük után rá is kérdezett.
-Kisfiam, melyik országot érzed a hazádnak?
Rédey nem sokat gondolkozott, meg is rémült, hogy a válasza nehogy sértse édesanyja érzelmeit.
- Mindkettő az – megfogta anyja kezét – ugye, megérted? Nem billenhet sehová a mérleg. Ott a fiam és a feleségem, itt pedig ti vagytok. Kettészakad a szívem.
Anyja lehajtotta a fejét, ő pedig látta az asztal terítőn foltot hagyó könnycseppet.
- Nem baj, ha így érzed! Légy sikeres ott, szeresd a családod, ne felejtsd, mi is azok vagyunk. Csak a Mindenható látja a sorsunkat, arra fogom kérni, hogy boldog légy ott a távolban is.
Mélyen bevésődtek anyja szavai. Tudta milyen súlyos mondatok voltak ezek, hiszen édesanyja elengedte őt, áldását adta amerikai életére, életükre. Lisa békésen aludt, ráterített egy finom takarót, mert a hegyek felől feltámadt a hideg szél. Anyja áldásával utazhatnak vissza, haza. Nézte felesége nyugodt, békés arcát. Csak az ő lelkében dúlt valamiféle békétlenség, az elválás miatti szorongás, a viszontlátás bizonytalansága, a félelem a szerettei elvesztése miatt.
Lisát még elvitte Bécsbe, mert a város elvarázsolta ideérkezésükkor. A kiegyezés megtörtént Magyarországgal, de a békét akkor érezte, mikor a császári udvar meghívásának tehettek eleget. A család nem tudta mire vélni Ferenc József személyes meghívását, de édesanyja és apja is örömmel vett részt az audencián. A kancellár felkészítette őket, mégis váratlan volt a császár őfelsége ajánlata.
-Rédey gróf – a császár csak az asztal hosszában sétált fel és alá, nem lépett közelebb hozzájuk- tudjuk, mennyi szolgálatot tett az amerikai népnek, személy szerint Lincoln elnöknek is. Ismerjük érdemeit a polgárháborúban. Amerika hamarosan a világ ura lehet, és mi nagyon szeretnénk jó kapcsolatokat kialakítani az Egyesült Amerikával. Felkérném és meghatalmaznám, hogy képviselje az Osztrák Magyar Monarchia érdekeit Amerikában!
Apjára nézett, aki zavartan tekintett vissza rá. Édesanyja mosolya és finom biccentése meggyőzte, hogy fogadja el a megtiszteltetést, de a síve hirtelen összeszorult.
-Császári, és királyi fenség –meghajolt – megtiszteltetés és kitűntetés Fenséges Uram megbízása, de el kell mondanom, hogy magam amerikai állampolgár vagyok, és ez a tény a pozíció elfogadásának akadálya lehet.
- Rédey Gróf – a császár felemelt egy papírt az asztaláról- úgy tájékoztattak, hogy magyar állampolgársága soha nem szűnt meg.
-Igaz Fenséges Uram -ismét meghajolt- büszkén vallom magam magyarnak, a Monarchia állampolgárának.
- Én pedig úgy gondolom, hogy egy büszke, józan és hazáját szerető ember tudja csak igazán jól képviselni a Monarchia érdekeit. A kancellárom már mindent előkészített.
Ezzel elbocsátotta a Rédey családot. Lisa szinte ki sem várta, míg becsukódott az ajtó mögöttük, máris kérdőn nézett férjére. Látva a közeledő kancellárt finoman intett a fejével. Szülei kissé hátrább húzódtak, hagyták a kenetteljesen mosolygó kancellárt, hogy kezet nyújtson Rédeynek.
-Exellenciás Uram, Nagykövet úr! Elrabolhatom kedves feleségétől és méltóságos szüleitől?
A császári udvar nem hagyott időt sem a tétovázásnak, sem a gondolkodásnak. A nagykövet úr a kancellária hivatalba ment, mialatt szülei és Lisa, Sarolta főhercegnő személyes fogadására.
Követve a kancellárt, hideg markolást érzett szívében. A forradalomtól a császár nagykövetéig micsoda út vezetett. Vállalhatja-e magyarként, és megtorlás elől menekülőként, hogy a császári udvart képviselje Amerikában. Mit fog szólni Bándi, mit mond majd Mersey?
Gyötrő kérdéseire hazafelé úton Lisa adta meg a választ.
- Negyed század, huszonöt év, drága Paul! – átölelte a vállát – gyökeresen megváltozott a világ. Nem a császárt, hanem a hazádat képviseled majd. Nem árulod el a bajtársaidat, sem a szüleidet, de még Terkát sem. Ugyanolyan finom süteményt fog sütni az elutazásunkra, mint amilyet kaptunk a megérkezésünkkor. Sokat tudsz tenni nemcsak a császárért, hanem az országodért, amerikai honfitársaidért is.
A csókjuk olyan forró volt, mint valaha az első, és érezték hogyan dobban egy ütemre szorosan összefonódó mellkasukban a szívük.
Egy héttel meg kellett hosszabbítaniuk bécsi tartózkodásukat Rédey hivatalos ügyei miatt. Lisa anyósa szinte újjáéledt. A grófnő régi barátnőket keresett meg, bemutatta a leendő amerikai nagykövet feleségét, Lisa pedig elbűvölt mindenkit, akivel csak találkoztak. Elutazásukat pazar estéllyel ünnepelték bécsi palotájukban. Nem volt senki, aki nemet mondott volna a meghívásra, és mindenki az ő estélyükről beszélt a következő héten.
Az öreg Rédey hazautazott, a bécsi gyors még meg sem állt, Somorjay fiskális máris széles mosollyal futott hozzá!
-Győztünk, Gróf Úr, győztünk! Nem is akármilyen győzelem ez, hanem világraszóló!
- Győztünk persze – fenyegette meg az ujjával a fiskálist – én pedig vesztettem, hány aranyat is? Ne fogjon olyan vastagon az a ceruza, mert nem a fiskális tudományod miatt nyertünk, hanem a fiam tehetsége révén.
Tudta azt az öreg Rédey, hogy nem kérhet annyit az agyafúrt fiskális, amit ő boldogan ki nem fizetne. Végre-végre révbe ért ez a fiú. Mert hiába az amerikai birtok, hiába az ottani elnöki szolgálat, nekünk, magyaroknak csak ez a legkitüntetőbb, ha a császár egy birodalom sorsát bízza egy magyar grófra. Még ha az amerikai állampolgár is. Ezen azért jóízűen elmosolyodott.
Azt a bánatot, amit hazájának elhagyása jelentett semmi sem enyhítette jobban, mint az álmodozás, Lisával gyermekükről, a richmondi házról, és az izgalmas újrakezdésről, a nagyköveti posztról.
Neptun ismét kegyes volt hozzájuk, békés volt a tenger, mert a szél, ami elég volt a gyors haladáshoz nem korbácsolt fel nagyobb hullámokat.
- Gondoltál már arra –komorult el Lisa egy pillanatra - hogy nekünk most Washingtonba kell költöznünk?
A boldog álmodozás hirtelen messze szállt. Rédey meghökkenve nézett feleségére.
-Igen, igen Exellenciás Uram, Washington. Közel a tűzhöz. Fogadásokat adhatsz. Jár ehhez egy palota is, feltételezem.
Rédey nem foglalkozott még eddig a részletekkel, de Lisa praktikus esze már tervezgetett.
-Ha mellettem vagy –átkarolta feleségét – csak jó történhet. A fogadásokon pedig megszédíted a nagyköveteket, politikusokat és elbűvölöd a feleségeiket.
A kancellária mindenre felkészítette Rédeyt, de a gróf számára nem volt sok meglepetés. A diplomaták mindennapi élete semmivel sem volt bonyolultabb, mint a mindennapi grófi tennivalók.
A New Yorki kikötő ismét felidézte a régi emlékeket. Hol van már a Kozmát és a St Louist ünneplő tömeg, hol vannak a régi barátok, akiket a magyar zászlóról ismert fel. Vonattal utaztak, Richmondban pedig Ben tajtékosra hajszolva lovait, szinte repítette őket a McDermott birtokra, ahogy Lisa is szinte repült afelé az apró kis élőlény felé, aki kitárt karjaival hadonászva, talán egyensúlyozva, tétován totyogott édesanyja felé. Felkapta a kis Pault és szinte eggyé olvadta vele. Rédey átkarolta őket és így álltak percekig hármas ölelésben, mígnem Alicia el nem ragadta a lányát, unokáját. A fogadtatás megindítóbb és könnyesebb volt, mint a magyarországi megérkezés. Kisfiuk nemcsak sokat nőtt és ügyesedett a járásban, de a hangos, örömittas Mama, Mama kiáltásai Rédey szemébe is könnyeket csalt. Boldog megérkezés volt, és egész napjuk ebben a boldogságban folytatódott. Alicia megkapta Rédey grófnő ajándékát, egy gyönyörű arany násfát, férje pedig az öreg Rédeyét, drágakövekkel díszített ezüst díszkardját. Ben igazi magyar szűrt, Bess pedig Terka ajándékát, a dúsan hímzett fehér blúzt, ami ráadásul még a méretét is eltalálta. Öröm volt megérkezni Magyarországra, de ugyanolyan öröm volt Virginiát is újra megtalálni.
Az öröm egész addig tartott, amíg Lisa el nem dicsekedett férje új megbízatásával.
-Azt reméltük, hogy velünk maradtok, amíg csak élünk – horkant fel McDermott.
-Nyugalom, Apa – húzódott közelebb hozzá Alicia -Washington nincs a világvégén. Itt a vasút, bármikor meglátogathatjuk az unokánkat. Már nem kell napokat utazni.
-Nem látogatni akarom – csapott az asztalra férje – hanem látni. Látni mindennap, hogyan okosodik, hogyan nő. Ezt veszitek el tőlem.
-Itthon lesz nyáron –ült közelebb apjához Lisa – és néha én is eljövök, hogy kicsit zsörtölődhess velem, apa. Ti is meglátogathattok bennünket.
Az öreg McDermott nehezen békélt meg. Eltervezett valamit, ami most egy csapásra veszni látszik. Itt minden úgy történt korábban, ahogy azt ő elrendelte, és most váratlanul érte, hogy lánya saját családjában maga dönt olyan kérdésekről, amely korábban apai döntés lehetett csak. Lassan azért ha bele nem is, de megnyugodott, és ebben döntő szerepe volt unokájának, aki befészkelte magát nagyapja ölébe és ujját szopva békésen elaludt.
A magyarországi látogatásnak volt még egy különleges ajándéka, ez pedig szinten elolvasztotta McDermott kérges szívét. Lisa mégsem ment Washingtonba, hanem otthon viselte ki és szülte meg örökké vidám egészséges kislányát Elisát. A McDermott ház annyi polgárháborús tragédia után pezsgő, élettel teli, vidám birtokká vált.
Rédey Pál élete is gyökeresen megváltozott. Ha csak tehette hazalátogatott feleségéhez, gyermekeihez, és ő, ezt ugyan az öregedésre fogta, de mindannyiszor könnyekkel a szemében érkezett és búcsúzott.
A Washingtoni élet nehézségeit Bándi Karcsi, Sally, és a már visszavonult Ron Bradly mellett szinte észre sem vette. A követségnek nagy házat bérelt, gondosan felmérve Lisa és a gyermekek igényeit is. Dolgozószobája napfényes tágas helyiség, példás rendben az íratok, melyek kezdtek szép számban érkezni. A munka, a sok, új feladat elviselhetőbbé tette családja távollétét. A birtok gondjait, Mersey szerencsére levette a válláról, a követségre pedig Magyarországról érkezett személyzet, köztük a legnagyobb segítség a Monarchia kancelláriájáról magyarul, németül, angolul kiválóan beszélő fiatalember Franz Kaltenbach.
- Gróf Úr, Exelenciás Uram- élvezettel hallgatta Franz magyar szavait –engedje meg, hogy kancellár úr szavait hűen idézzem.
-Nocsak - mosolyodott el Rédey – személyes üzenet? Élő szóban átadva?
-Nagyon is –viszonozta a mosolyt Franz – Őméltósága kérte, hogy szó szerint adjam át üzenetét.
-Halljam, halljam!
-Fiam! Mondja meg Rédey grófnak, hogy magát nem kémkedni küldjük mellé, hanem, hogy segítse őt rendkívül fontos munkájában, és egy kevés terhet vegyen le a válláról. Ő Császári fenségének Amerika fontosabb, mint bárki gondolná. Ápolja a barátságot Amerikával, és gondoskodjék az ott élő honfitársainkról!
- Köszönöm Franz – kezet nyújtott az ifjúnak – megértettem, és elfogadom a segítségét.
Amit nagyon jól tett, mert a követségi munka nemcsak estélyekből, fogadásokból állt, hanem nagyon sok hétköznapi tennivalóból is.
Megváltozott a világ Lincoln óta. Nem papucsban fogadták az elnöknél, hanem lakkcipőben, frakkban. Elszállt a korábbi közvetlenség, bár a protokolláris kötöttségek sem okoztak nehézséget Rédeynek. Ron Bradley sokat segített, mert régi kapcsolatai nagyon is éltek, így hamarosan megismerhette a fontos pozíciókban lévő kormánytagok gyengéit, erősségeit. Az új nagykövet végig gondolva kinevezése körülményeit, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Császár legfontosabb elvárása az lehet, hogy Monarchiát helyezze el az amerikai politika látókörébe, személyes varázsával, kapcsolataival, melyet sejtette, hogy a kancellária jól ismert, tegye szalonképessé, elfogadottá. Hosszú idő telte el, de nem elég hosszú ahhoz, hogy Kossuth nevét, a ’48-as forradalmat elfeledtesse az amerikaiakkal. Franz tanácsára nem nagy fogadásokat adott, hanem inkább személyes találkozásokat fontos emberekkel. Ezek sorrendjét, nehogy sértődés legyen, Bradley állította össze, gondosan. Sok önfegyelmet, tapintatot igénylő feladat volt, emellett nem felejthette el elveit, hűségét a ’48-as eszmékhez sem. Szerencsére a világ, előnyére, sokat változott. Az elveihez való hűséget pedig amerikai partnerei is becsülték.
Siker itt, dicséret otthonról, fájdalom a nagyköveti szívben. Az idő gyorsan repült, és rövid Richmondi látogatásai is inkább azzal teltek, hogy próbálta visszakapni gyermekeit, feleségét a McDermott szülők fájdalmas ragaszkodásai ellenére. A jég megtört. Itt kellett igazán diplomáciai érzékét használni. Lisával egyetértésben a nagyszülőkre bízták unokáikat, cserébe visszakapta a feleségét, de belül érezte, hogy Lisa mély anyai érzelmei, nem kevésbé gyermeki furfangja elég lesz ahhoz, hogy hamarosan Paul és Elisa is velük legyen.
Ha Franz nagy segítség volt a mindennapi munkájában, akkor felesége nélkülözhetetlen lett. Kormánykörökben, de szinte az egész diplomáciai testületben legendássá vált kedvessége, természetessége, és ezekkel felvértezve még a férjének is sok fejtörést okozó ügyekben is fényes sikereket ért el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése