Amikor naggyá tettük Amerikát - az egész egyben

A kikötő a nappal együtt ébredt, Myra, a kéjnő pedig aludni készült. Tévedés, vagy építőmesteri nagyravágyás tette-e, tudni nem lehet, de a kikötőhöz futó fénytelen, szűk sikátorban csupán egyetlen keskeny kis erkély bontotta meg a falak egyhangú síkját, Myra lakásának erkélye. Az erkélyen keresztüllibbenő hűs szellő csak egyik oka, hogy imádott itt üldögélni, ami ettől fontosabb volt, hogy szemmel tarthatta a kikötőt, a befutó hajókat, a nagydarab szakállas olasz kávézóját és a lányokat, akik késő délutántól unottan rótták a kopott kövezetet.  Fáradt lábait meleg vizes, fehér, porcelántálba pihentette, haját kibontotta és a fekete csigák lágyan libbentek a friss reggeli szélben. Oldalbordáiban fájdalmas hasogatás nyilallt, a Huszár osztrák hadihajó fedélzetmesterének durva kezei kék foltokat hagytak puha húsában. A hajnali borzongás még a piszkosszürke víz felett lebegett, ám a kis kikötői teret már friss melegség töltötte meg. Izmir kikötője tele lett áttekinthetetlen mozgással, teherhordók, állatok zihálásával, ordításával. Myrának ez a lüktető szerves város, a kikötő mindig Szmirna volt és Szmirna is marad, soha ki nem ejtette az új, Izmir nevet. Tisztelte a legendabeli amazont, Szmirnát, aki törődött a várossal és az itt élő, vagy itt megforduló emberekkel. Ő is szorosan együtt élt ezzel a hellyel, minden lakos személyes ismerőse volt, gyönyört osztott a férfiaknak, és segítő jó tanácsokat a hozzáforduló feleségeknek. Nézte a kávéjukat szürcsölő fáradt embereket, ahogy merengve bámultak a vízipipa kékes füstjébe Giovanni kávézójának kopott fa székein. Lisa, Giovanni leánya, kötött kabátkáját mellén összehúzva sürgölődött a vendégek közözött. A kis erkély sokat segített neki abban, hogy mindent tudjon a kikötőről. Megismerte a három fekete kalapos görögöt, ahogy összehajolva pusmogtak, észrevette a leander mögött ülő idegent, a magyart, aki kereskedni érkezett, igaz semmit nem látott még, amit eladott volna. Nem is volt olyan kereskedő külseje ennek a Kosztának.  Alacsony volt, ritka, kese haja szinte észrevehetetlen volt a fején. Majd az egész napját a kávéházban töltötte. Néha órákra eltűnt, hogy utána fáradtan ereszkedjen vissza álladó székére, máskor hozzá hasonlóan kopottas alakok ültek oda, halkan beszélgettek azon az érthetetlen nyelvükön, ahogy a görögök is tették a távolabbi asztalnál.  Volt még egy másik magyar is a kikötőben, igaz őt erről az erkélyről nem láthatta, mert a kikötő déli részét építette, raktárházakat tervezett, és soha nem keveredett a kikötői népséggel. Egyetlen egyszer látta a kettőt találkozni, akkor is ez a vékonydongájú, kis magyar, ott a leander mellett, kereste meg a grófot a kikötői építkezésen. A gróf is menekült volt, ahogy Koszta is. Egy nációból két ennyire különböző embert soha nem látott még. Rédey Pál grófból áradt az erő, a tudás, ami azonnal lenyűgözte azt, akit a gróf megtisztelt a társaságával. Myra nem törődött a férfiak külsejével, de a grófot igazi férfinak, és ahogy Giovanninak odakacsintotta, szép embernek is tartotta. Kosztára csak nagy, meleg, barna szemei miatt pillantott rá még egyszer az, aki találkozott vele. A szomszédos sötét sikátor, romos falú házának egyik emeleti szobájában szállt meg és olyan óvatosan ment mindig a falak mellett, mint aki attól fél, megkéselik. Gondolatai mindig a hazán jártak, az elvesztett szabadságharcon, függetlenségen, az álmokon, amit pár éve szőttek, és amelyek olyan tragikusan szálltak tova. Már nem is álmodott a hazájáról, talált egy új hazát, széles tenger választotta el a gyönyörű Magyarországtól, az álmok független Magyarországától. Ez volt Amerika. Ami az örök szomorúságot arcára rajzolta, azt ő maga is árulásnak érezte –mielőtt ideutazott volna, eldobta magától magyarságát és kérte az amerikai hatóságoktól az amerikai állampolgárságot. Most, hogy ideküldték Törökországba és közelebb érezte elhagyott hazáját, a honvágya még inkább gyötörte. Vigaszt csak az adott, hogy harcostársával Rédey Palival találkozott. Felidézték közös kalandjaikat, hiszen az eltelt néhány év elmosta a 48-49-es-as harcok örömeit-keserveit, a fáradtságot, éhezést és a menekülés kínjait. Jólesett Rédey barátságos közeledése és a honvágyát oldó komoly szavai.

A gróf kinn lakott a város szélén az ifjú pasa egyik házában. Jó barátságuk a pasával több, mint tíz évre nyúlt vissza Az ifjúságuk legfogékonyabb korszakában találkoztak, mikor mindketten kinn tanultak Angliában. Nemcsak, hogy együtt tanultak, de egymásért kiálló jó barátok is voltak. Myra jó embernek, de rossz töröknek tartotta az ifjú pasát. Európai ruhákban járt, egyiptomi cigarettákat szívott, és most a magyar grófot bízta meg a kikötő bővítésének felügyeletével, a tervezéssel. Mintha nem lett volna a kikötőt jobban ismerő szmirnai! Az is lehet, hogy az ifjú pasa apja hibázott, amikor fiát Londonba küldte tanulni. Ott azután Rédey Pál magyar gróf és Ali Demirel elválaszthatatlan barátok lettek. Mindketten hadmérnöknek tanultak, mindkettőjük rajongott a lovakért. Ez utóbbi még egy barátot szerzett gróf Széchenyi Istvánt. A londoni hónapok, évek mindhármuk számára felejthetetlenekké váltak. Rédey okos kormányzási, uralkodási tanácsokkal látta el az apja örökébe lépő ifjú Alit, amaz pedig aggódva követte az 1848-as forradalmat, mert ismerte annyira Pál barátját, hogy tudja, a függetlenségért harcolók oldalára állt. Amikor pedig menekülnie kellett a császári megtorlás elől, hová máshová is mehetett volna, mint Törökhonba, Ali barátjához. Országszerte ismert volt Ahmadzsinedzad szultán mondása:” Ha koronámat kérik, odaadom,  ha a trónomat kérik, odaadom, de aki hozzám menekült, azt senkinek soha ki nem adom „

***

Az idősebb Rédey gróf a ’48 márciusi, fővárosi ribillió hírére befogatott és erdélyi birtokáról késő este meg is érkezett pesti palotájába. A cselédség hiányos volt, a fiatalabbja odacsapódott a lázadó forradalmárokhoz, Pali pedig két napig haza sem jött, de az öreg gróf nem tágított, nem mozdult a méltóságteljes karosszékből az ablak elől. Korán őszülő haja, magas homloka és egyenes erős orra megfellebbezhetetlen tekintélyt sugallt. Érezte, hogy szüksége van minden apai erélyére, amikor majd feltárul az ajtó és belép az a szeretett fiú, aki olyan eltéveszthetetlenül hordozta magán édesanyja vonásait.

–      Fiatal Úr!- zengett a palota- Megtiltom, hogy ebben a felfordulásban részt vegyél!

–      Apám – az üdvözlésre kitárt karok lehanyatlottak- ez a felfordulás a szabadságunkat hozhatja el!

–      Te csak ne papolj nekem szabadságról! Hányan vagytok, tízen-húszan? Van valaki szövetségesetek?

–      Egész Európa, Apám!

–      No, no –intette le apja a lelkes ifjút - ne túlozz! Semmi kis országok, felbújtott, jelentéktelen emberei, azok a ti szövetségeseitek, akikkel együtt a végzetetekbe rohantok. Elég tapasztalt vagyok én ahhoz, hogy ezt lássam, te pedig nagyon is tapasztalatlan és naiv, hogy elveszítselek. Befogatok és indulunk aggódó anyádhoz.  Juventus ventus! Jössz velem haza!

–      Apám- hirtelen komorrá vált Pál arca- én már elköteleztem magam a szent ügy mellett.

–      Mondtam, ne papolj, öltözz át! Szent ügy, Uram Isten, halálosan szent ügy! Tudod te mi a szent ügy? Ezt az országot ribilliók, fiatalok kiontott vére nélkül, békésen visszaszerezni és felvirágoztatni. Az igen, az szent ügy! -

-Terka-fordult a cselédasszonyhoz- csomagolj az útra bort, jó száraz sonkát, friss kenyeret, és a pipámat sem felejtsd!

–      Apám, nem mehetek, és nem is megyek . Szavamat adtam, hogy együtt leszek Kossuthtal, és a barátaimmal. Magyarország függetlensége az én ügyem is. Elég volt a császári önkényből!

–      Hogy képzeled ezt -csattant fel az öreg- az életedet kockáztatod, és én azt nem engedhetem. István-parancsolt rá az ajtónállóra -bezárni azt az ajtót, te pedig, fiam menj fel, öltözz át az útra, Édesanyád aggódik értünk otthon, nem hagyhatjuk sokáig magára. Reggel korán indulunk, ma a szobánkban vacsorázunk. Én is és Te is!

Dörmögött még pár érthetetlen mondatot, de látszott rajta, hogy megingathatatlan.

Ezzel a beszélgetést befejezettnek nyilvánítva elindult a szobájában égve felejtett pipájáért.

–      Fiatal Úr, Gróf Úr – Terka, gondosan összecsomózott konyharuhát nyújtott felé -a hátsó ajtót kinyitom. Kicsit meredek, de fiatal korában sokszor megmászta azt a sziklát! Ezen az úton visszajut a városban. Az elemózsia pedig elég lesz pár napig.

–      Drága Terka , köszönöm, de apám nagyon dühös lesz, és anyám , szegény édesanyám mit szól majd, ha nem megyek haza.

–      Drága Gróf Úr, apám a császár seregében esett el értelmetlen háborúban. Ha maguknak sikerül megszabadulni a császártól és édes hazánk maga szabhatja meg a sorsát, akkor úgy érzem, apám nem halt meg értelmetlenül. Tegye a dolgát Ifiúr! Itt az elemózsia, három napig elég lesz, a méltóságos gróf urat, édesapját pedig bízza rám!

A vaskos kulcs csikorogva fordult meg a zárban, a beáramló hideg levegő arcul csapta Rédeyt. A gyermekkori emlékek hirtelen megelevenedtek és macskaügyességgel csusszant le a sziklás falon. Terka, kezét köténye alatt összekulcsolva nézte, ahogy a fák sötétjében tovatűnik.

***

Most is elmosolyodott annak az estének az emlékén. Igaz utána sokszor érezte, hogy talán igaza volt apjának, de azt is tudta, hogy az áldozata, a harcok, az elesett sebesült harcostársainak sorsa megváltoztatja Magyarországot, talán Bécset is. Mikor 49 késő őszén elindult volna ide Törökországba rábízott egy hosszú levelet Terkára, amit István a kocsisuk titokban el is vitt az édesanyjának. Hosszú levél volt, tele a fiúi szeretet szerelmes szavaival, amivel szeretett volna mindent bepótolni, mert a levélből az anyai ösztön azt is kiolvasta, hogy fia fél, retteg, hogy soha többé nem láthatják egymást. Mikor Rédeyné ölébe ejtette a levél lapjait és a fájdalmak kicsalta könnyeit letörölte, szemét a lépcső melletti falra, fia képére emelte.

–      Találkozunk még drága fiam! Fogod még idehajtani a fejed az ölembe, fogsz majd bocsánatot kérni és én végig sem engedem mondanod, már meg fogok bocsátani. Élni fogsz, fiam, és én is. Várlak haza!

Ez utóbbit szinte már hangosan mondta ki. Érezte, hogy hosszú lesz a várakozás, de bizton tudta, hogy magához ölelheti még komoly szerető fiát!

Még nem tudta, hogyan fogja eljuttatni a választ, de azonnal megírta a fésülködő asztal sarkán. Pár szó volt a levélpapíron: Szeretlek Kis Fiam! Várlak Haza!

Az elpiszkolódott levélboríték csak a következő év tavaszán jutott Rédey kezébe. Sokszor váltott ruhát a következő években, de az a boríték ott volt a szíve felett, a szavak pedig sokszor átsegítették nehézségein, kételyein.

1.

 

–      Onur, nyergeld fel a szürkét, megyek a kikötőbe.-

Ali Demirel nemcsak az egyik házát adta Rédey barátjának használatra, hanem tartozott hozzá két szolga is. Onur volt a mindenes, aki szinte leste a gróf minden kívánságát, és észrevétlenül teljesítette is azokat. Nana, szakácsnő volt, ápoltan tisztán tartotta a házat és a gróf ruháit. Vidéki lány volt, fekete szemei megcsillantak, ha a grófra nézett, ám gyorsan megismerte ezt a furcsa magyart, és megértette, hogy vágya viszonzatlan marad.

A testes szürke ló nyugtalanul mocorgott, mint egy okos kutya, megérezte, indulnak kalandozni, türelmetlenül prüszkölt, ahogy a tenger sós levegője megcsapta az orrát. Rédey visszafogta a nyugtalan lovat és méltóságteljes ügetéssel, elindultak a kikötőbe.

A munka jól haladt, a tervek ott lapultak az oldaltáskában, ezeket szerette volna a munka folytatása előtt ellenőrizni. Három éve kapta ezt a feladatot, és mostanra a kikötő új arca már kezdett kibontakozni. A hullámtörőt magasították, a vízmélységet növelték, és a nagyméretű, mély merülésű teherhajók bátran futhattak be az Izmiri kikötőbe.

–      Gróf úr. gróf úr- felkapta a fejét a kiáltozásra.

A mokány szamár meglepő gyorsasággal röpítette a meztelen lábú fiúcskát.

–      Méltóságos gróf úr, levelet hoztam Demirel pasától- a fiú kapkodta a levegőt- sürgős, tessék olvasni.

A szamár békésen álldogált a fiú átnyújtotta a levelet, de nem mozdult. A sietősen feltépett levélben csak pár sor állt:

„A monarchia hajója foglyokat akar ejteni az ide menekült szabadságharcosok közül, és bécsi bíróság elé állítani. Légy óvatos, pár napig kerüld a kikötőt! Este várlak a házamban!”

Két brigget is látott a császári lobogó alatt, de csak a Hussart tudta felismerni. A szürke mén békésen álldogált, a kövek közül gyér fűszálakat próbált kitépni. A reggeli fényben sikálták a hajók fedélzetét, a vitorlákat burkolták. Látta a magas rangú tisztet, ahogy a korláton át kiköpi a kávét, és hangosan kiabál valakivel, vélhetően a pincérrel. Semmi sem utalt bármi rosszra, mégis a levegőben valami furcsa feszültséget érzett, és ahogy a ló fel- felkapta a fejét, biztos volt benne, hogy az állat is hasonló rosszat érez. Megfordította lovát és vágtában ment vissza a házhoz.

Onur elvitte a hátast és visszafelé egy csésze forró kávét hozott. Szótlanul a terasz asztalra tette és már el is tűnt az árnyékos házbelsőben.

Élvezve a török kávé minden cseppjét, gyorsan számba vette a szmirnai magyarokat. Ketten dolgoznak neki, de azok már török feleséget vettek, nagyon meggyűlne a baja a császárnak, ha kezet emelne rájuk. Marad ő maga és Koszta Márton, aki nemrég jött ide az Államokból, de már ő is amerikai polgár, vagy az lesz. Hirtelen felkapta a fejét. Érte jöttek volna? Rédey gróf komoly fogás lenne, elkoboznák Hargita megyei birtokait, és akár életre szóló várbörtön lenne vége. Beleborzongott a gondolatba. Este beszélni kell Alival!

***

 

Myra az erkély magasáról észrevett valamit, ami nagyon nyugtalanította. A görögök! A három rossz arcú görög, összebújva pusmogott. Lehet, hogy ők volta az osztrák tiszt gyilkosai! Tegnap a sikátori kocsma bejáratánál találták meg a Hussar brigg egyik tisztjét átvágott torokkal. Nem bízott a görögökben, ráadásul ilyen messziről is látszott, hogy valami aljasságban törik a fejüket. Gondolataiból Lisa kiáltozása zökkentette ki. Leeresztette a kosarat az erkélyről és a lány nagy kanna gőzölgő kávét helyezett bele, amit Myra gyorsan felhúzott és két csillogó pénzérmét dobott le. Lisa nevetve kapta el és futott vissza a kávézó vörös köveire.

A kávézó lassan elnéptelenedett, már csak a görögök és Koszta, a magyar maradt az egyre magasabbról tűző nap alatt. A bajuszos, kancsal görög füttyentett és lassan, egy zárt batár gurult ki a szomszédos utcából. Kocsisa békésen szívta a pipáját, ahogy a lovak megálltak, ölébe ejtette a gyeplőt.

–      Valami nincs rendben- nézte figyelmesen a kávézót Myra- valami, itt nagyon nincs rendben.

A kávé, szokás szerint finom volt, szinte a felszálló gőzei is új erőt leheltek fáradt testébe. A kikötőben nem voltak közömbös nézelődők, mindenkinek volt valami dolga. Árut szállítottak rozoga kordékon, mások nagy zsákok alatt görnyedtek, és egy súlyosan megrakott kocsival alig boldogult a kis szamár. A hajók élelmet, gyümölcsöt vettek fel, látta, ahogy egy csónak elválik a Husszár osztrák briggtől és két markos matróz a tiszt vezénylésével szinte repíti a csónakot az érkező áruk felé. A kikötő a megszokott képét mutatta, Myra inkább érdeklődve a kávézó felé fordult.

–      Ezek a görögök- nyugtalankodott -miben sántikálnak?

A kis zárt hintó békésen álldogált, a görögök is felálltak, lustán nyújtózkodva, és lassan elindultak a kocsi felé. Myra, csalódott fintorral nézte a kiürült kávéscsészéjét, és indult volna vissza szobájába. Ami egy pillanat alatt történt, az ijedten a székéhez szögezte.

A görögök Koszta mellé értek, ekkor egyikük a magyar száját tapasztotta be, a másik kettő pedig a székéből kiemelve, kezét, lábát lefogva a várakozó batárhoz vonszolta. A rémült Koszta szinte bénultan élte át, mi is történik vele és a kocsi máris sebesen száguldott a kikötőbe, ahol a Hussar csónakja ebben a pillanatban kötött ki. A víz felőli ajtó kivágódott, Myra látta, hogy közben összekötötték a magyar lábát, kezét. A két matróz beemelte a férfit a csónakba és még nagyobb erővel húzva a két pár evezőt, szinte repültek vissza a hajó felé.

–      Istenem, Istenem-kiáltott fel Myra-ezt az embert elhurcolták, elrabolták.

–      Lisa, Lisa -hangja elveszett a reggeli forróságban.

–      Uramisten -kapkodta magára a szoknyáját, miközben fél szemmel a görögöket nézte, akik dolguk végeztével visszaszálltak a kis hintóba és elhajtattak a város felé. Súlyos termetét meghazudtolóan futott le a lépcsőn, kendőjét fejére dobva pillanatok alatt a kávézóban termett.

–      Giovanni!- ennek a kiáltásnak nem lehetett ellenállni, ebben parancs, kérdés, félelem és eltökéltség volt.

–      Myra drágám! –Giovanni szinte futott felé- nem ízlett a kávé? Hozok újat, frissen főztem.

–      Giovanni, te vak birka, hát semmit nem láttál, semmit nem vettél észre?

–      Mit kellett volna, Myra, Életem?- Most már a kereskedői kedvesség mögött volt valami félelem is. Giovanni rosszat szimatolt.

Az asszony ekkorra értette meg, hogy ami neki egy kávézói hosszú történet volt, abból az itteniek szinte semmit sem láttak. Jól szervezett, villámgyors, észrevehetetlen emberrablás. Pár pillanat alatt Koszta Mártont a magyart elhurcolták az osztrák hajóra. Myra beleborzongott. Felsejlett előtte a bitófa, vagy legalábbis is nyirkos várbörtön ahonnan élve alig kerülnek ki a hosszú rabság után. Megrázkódott. Giovanni csak nehezen értette meg mi történt, még nehezebben, hogy miért? A kávézó üres volt, a kis Lisa az árnyékban üldögélt.

–      Lisa- riasztotta fel a parancsoló hang- gyere, írd, amit mondok és vidd el a magyar grófnak. Nincs nálam pénz, de holnap a kávépénzzel busásan megfizetem.

Myra nem tanult meg írni, soha nem érezte hiányát, talán most futott át a fején, hogy ez bizony hiba volt. Pénzért még az írástudót is meg lehet venni, gondolta, és ennyi elég is. Úgyis csak azt kell tudni, mit akarsz írni. Most sem azt íratta le Lisával ami történt, hanem ami a történtek mögött van, a gróf pedig értelmes ember, kevés szóból is megérti mi volt a reggeli színjátéknak az értelme.

–      Siess, kislányom, és mond meg a grófnak, választ is várok!

 

Rédey is rálátott a kikötőre. A reggeli forróságtól finoman remegő levegőben nyugalmat látott, a hajók békésen horgonyoztak, a rakodók már a házak árnyékába húzódtak. A távolság sem volt akadálya, hogy elolvassa a St.Louis hadihajó nevét, amelyen büszkén verdesett az amerikai lobogó, ahogy szépen a kikötő fala felé araszolt. Ügyes kapitánya van, gondolta, mintaszerű kikötés volt. Hallotta a horgonylánc csörömpölését is, és gondolatai visszatértek Ali barátja levelére. Könnyen lehet, hogy ezek a gaz osztrákok ilyesmiben törik a fejüket, majd este megbeszélik mi a teendő.

–      Signor conte, signor conte- felriadt a kiáltásokra. A kávézóból Lisa állt a kapuban, egy papírlapot lobogtatva. A kiáltásra Nana is kijött a házból és indult a lány felé.

Mit keres itt ez a kislány? Miért nem adja oda a papirkát Nanának? Rédey is felkelt és elindult a kapu felé. Nana és Lisa együtt jöttek befelé.

–      Signor conte, Myra küldött levelet önnek - átnyújtotta a lapot, de nem mozdult

–      Én írtam-büszkeség volt a kislány hangjában.

Rédey olvasott, majd még egyszer végigfutotta az ákombákomos írást. Alinak igaza volt, gondolta, ezek a gazemberek ránk vadásznak. A kislánnyal elmeséltette mit mondott Myra az emberrablásról. Előkészített, jól szervezett becstelenség. Koszta könnyű préda volt, talán vele, Ali Demirel barátjával nem mernek ujjat húzni, de ki tudja.

–      Várj meg! -nyomott a kezébe kis aprót -Vezess el Myrahoz!

Onur napernyőt hozott, hiszen hosszú út vezetett a kikötőig.

A kávézó üres volt, de a benti hőségben ott szorongott Myra és Giovanni. Arcukon a félelem verítéke, de kicsit felderültek mikor meglátták Rédey grófot.

Giovanni és Myra török-olasz hangzavarából valamit kihallott, majd hirtelen mind a két beszélő elnémult. Ezt a pillanatot használta ki, hogy megkérje Giovannit mondja el mit látott Myra. Az olasz széles mozdulatokkal mutatta, hol ült Koszta, Myra pedig kézzel-lábbal magyarázta, hogyan tuszkolták kocsiba, mutatta helyet, ahol a Hussar csónakja elnyelte a megkötözött magyart. A gróf elgondolkozva nézte a békés kikötőt. Egyedül a St.Louis fedélzetén volt némi mozgás, az egyre rekkenőbb hőség mindenkit árnyékba kényszerített.

–      Mocskos osztrákok - sziszegte Myra azon kevés szavakat, amelyeket megtanult németül.

–      Nyugodjanak meg, nyugalom - próbálta lecsillapítani a két embert.

–      Meglátja gróf úr, nem engedjük elrabolni a honfitársát- Myra felkapta napernyőjét és nekivágott a kikötői sikátoroknak.

Rédey intett a csenevész fák árnyékában bóbiskoló kocsisnak és elhajtott a városba. Az ügy nem várhat estig, beszélni kell Demirellel.

***

 

Úgy tűnt, a városvezető már várta. A kedves ölelés, a menta tea, az árnyékos szobában a hívogató párnák most nagyon jól estek. Ali elgondolkozva hallgatta, néha fejét csóválta a hihetetlen történet hallatán.

–      Írtam neked, miben sántikálnak a császáriak –szürcsölt egyet a csészéjéből - de ez mégis megdöbbentett.

A falon egyre magasabbra emelkedtek a színes arabeszkek fényei, ahogy a nap nyugodott, de végül sikerült megtalálni az egyik lehetséges megoldást.

–      Azonnal levelet küldök a konzulnak, a válaszig pedig meg kell akadályozni, hogy az emberrablók elhagyhassák a kikötőt. Mondod, hogy ez a Koszta talán amerikai polgár?

-Úgy tudom, kérte, de lehet, hogy már meg is kapta. Tudod, Kossuthtal sokan kerültek az Egyesült Államokba. Biztosat azonban nem tudok én sem.

–      Mindegy, ma futott be egy kisebb amerikai hadihajó. Értesíteni kell a kapitányát! Ezt bízd rám! A levelet azonnal elküldöm a konzulnak, a kapitány tájékoztatására megvan az emberem. Beszéljünk rólad barátom! Nem tudom, hogy a császár gazemberei mit akarnak, mire képesek, de ez a mai emberrablás meggyőzött, hogy menekülnöd kell!

Rédey elsápadt. Minden áron kerülni akarta, hogy a tengerentúlra menjen, távol édesanyjától. Az valahogy a soha vissza nem térés gondolatát sugallta. Most pedig, tudta, barátja is ere gondol.

–      Úgy érzed ilyen veszélyes a helyzet?

–      A mai emberrablás után nincsenek illúzióim. Akár gyilkosság is lehet.  Féltelek. Gondold át te is!

–      Annyira nehéz döntenem. Mintha kitépnék a gyökereimet, mintha elválasztanának Európától. Úgy érzem, talán soha többé nem látom majd a szülőföldemet.

–      Meglátod, változni fog a világ. Örökké nem leszel üldözött.

Hallgattak, mert mindkettő a saját gondolataival volt elfoglalva. Az este egyre komorabb lett, akárcsak a hangulatuk. Az omlós báránysült elfogyott, most a ropogós pisztáciát rágcsálták.

–      Holnapra várom a hajómat, a Bajadert Indiából. Kirakodják a selymet és a fűszereket – Ali szinte szuggerálta a grófot – és két nap múlva olivabogyót és olajat visz Amerikába. Biztonságban leszel rajta és az övéid között lehetsz Washingtonban!

–      Ilyen gyorsan?- szakadt ki a kiáltása- máris mennem kellene?

–      Ez a két hadihajó nem véletlenül horgonyoz itt. Összegyűjtik, elrabolják, és Bécsben elítélik azokat, akik részt vettek a szabadságharcotokban és ide menekültek. Téged nem akarlak elveszíteni, és tudom, hogy rövidesen viszontlátjuk egymást.

–      A próféta beszéljen belőled, drága barátom!

–      A hajóm kapitánya hűséges emberem, te is bízhatsz benn! Kapsz tőlem egy övet, amit viselj mindig, mert száz arany van belevarrva.

Rédey felállt és átkarolta Demirelt. Pillanatokig tartották egymást azzal a hittel, hogy a másik szerencsével fog járni és, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

 

A kikötőben pillanatok alatt elterjedt a szörnyű tett híre. Haragos hangú, ágáló, kis csoportok verődtek össze, mindenkinek volt ötlete, mit csináljanak a gazember osztrákokkal. Myra, néhány kikötői kéjnő társaságában álldogált a kávézó szőlőlevél és nádteteje alatt.

–      Nem szolgáljuk ki az osztrák hajósokat, nem szerzünk nekik örömet -kiáltotta a körülötte álldogálóknak. Hatalmas üdvrivalgás fogadta szavait. Az emberek ölelték a lányokat és futótűzként terjedt a kikötőben Myra döntése.

Rédey meghatódott az emberek támogatásán, lelkesedésén. Hirtelen megnyugodott, úgy érezte esély van arra, hogy Koszta visszanyerje a szabadságán. Demirel, Szmyrna város parancsnoka nagyhatalom volt, és délután úgy látta eltökélt, hogy segít a menekült Kosztán.

 

***

 

A St. Louis fürge járású hadihajó volt. Erőssége nem is a fegyverzetében, hanem manőverező képességében rejlett. Ingraham kapitány büszke volt a hajójára, amilyen büszke volt az embereire is. Ez a sápadt fény már Szmyrma kikötője, ahol vizet, friss élelmet vesznek fel, és a matrózok is végiglátogathatják a városi kocsmákat. A hajó orrában állt és a szemerkélő eső egyre csak folyt lefelé vastag esőkabátján. Csizmája alatt kisebb tócsa gyűlt össze. A sötét és a megállíthatatlan eső megborzongatta. Jól is esne egy meleg szoba finom báránysülttel és egy jó pohár borral! A kikötői elszórt fények egyre közelebb kerültek, elindult a kormányoshoz, hogy a kikötést felügyelje. Észrevette a két sötét hadihajót is, kíváncsi volt melyik nációhoz tartoznak? A gyorsan leszálló estében távcsövével próbálta kifürkészni zászlajukat, de sikertelenül. Tompa puffanás a kikötő falánál és már engedték is le a horgonyt, dobták ki a köteleket. Élvezte ezt az összehangolt, olajozottan folyó munkát, ahogy elégedetten nézte emberei arcán a feszültség oldódását és a széles mosolyt, a készülődést az esti, szárazföldi kalandra.

–      Frank – fordult az első tiszthez – az emberekkel rendben lesz minden?

–      Beszéltem a fejükkel Uram! – széles vigyorral még hozzátette – bár ma éjjel nem az lesz a legfontosabb testrészük Uram! Ön is partra lép, Uram?

–      A kabinomba kérem a vacsorát!

Nem tette hozzá, hogy fáradt vagyok. Az esőben lehűlt teste, a kikötés feszültsége nyugalmat pihenést követelt. Egy jó vacsora, pohár bor, egy pipa voltak a kívánságai. A reggel pedig úgyis gyorsan itt lesz, a kikötői hatóságok pedig fárasztóbbak, mint a legviharosabb tenger.

Ingraham kapitány akkor sem ébredt fel, ha a vitorlák csattogása a tomboló szélben olyan volt mint az ágyúlövés, nem ébresztette fel az árbocok fülsértő nyikorgása, és tudott aludni a legnagyobb hullámverésben is. De ha a kabinja ajtaján halkan kopogott az első tiszt, azonnal talpon volt, mert ez azt jelentette, hogy valami fontos történt a hajón,

Így tett a mostani hajnali kopogásra is.

–      Frank, -feje kitisztult mire a kabinajtót feltárta – mi az ördög történt?

–      Uram,- az első tiszt vigyázban állt – a visszatérő embereink azt az információt hozták, hogy az osztrákok –fejével a kikötő északi részére intett – elraboltak egy amerikai állampolgárt.

–      Mit keresnek itt amerikaiak? – húzta fel a szemöldökét –mármint rajtunk kívül? Remélem, nem a mi embereinkről beszél!

–      Nem, Uram – lazított a tartásán az első tiszt – ez egy magyar születésű, Amerikából jött ide pár hete. És Uram, itt egy levél a kikötő parancsnokától.

A kapitány feltörte a pecsétet és olvasni kezdte. Mi történik itt, morfondírozott.

–      Köszönöm Frank, elmehet.

A hír, ami a kikötőben terjedt, és a levél teljesen egybecsengett. Itt valóban egy amerikai állampolgár elrablásáról van szó.

Felnézett, és látta, hogy első tisztje továbbra is éberen figyel.

–      Frank – hangja kemény, és utasító lett – az osztrák hajók egyike sem hagyhatja el a kikötőt, bármi mozgást észlel, azonnal jelentse. Nem futhatnak ki!

–      Igenis Uram!- elszántság és izgalom tükröződött az ő arcán is– kiszabadítjuk az emberünket!

Mi történik itt, ki ez az ember? Gondolatai nyugtalanul cikáztak. Mit tegyünk, egyáltalán kell-e valamit is tenni? Koszta, ez a név olyan görögösen hangzik. Mégis magyar lenne? Ki kell deríteni, és ki is fogjuk deríteni, döntötte el.

A hajnal hirtelen felszakadt. A tenger színe a ciklámentől a türkizig változott, valahol a látóhatár szélén bordós-vörösen kelt fel a nap. Furcsa zsongás töltötte be a levegőt. A keskeny vörös csík a horizonton egyre szélesebb és teltebb lett, és világosságban már tisztán lehetett látni a kétfejű sasos osztrák lobogót a szomszédos hadihajókon. Észrevehető volt a mozgolódás is a hadihajók közelében. A hajó kapitánya érzi és tudja, hogy tengerészei milyen hangulatban vannak. Ingraham kapitány is látta a feszültséget, a céltalan rohangálást a Huszár császári hadihajó fedélzetén, Valami nincs rendben – gondolta – én pedig utána járok, mi az oka.

 

***

 

A kikötői felbolydulást első nekifutásra nem sikerült megfejteni. A csónakkal kimérten evező és a kopár partot fürkésző matróz a kis csoportokra mutatott.

–      Uram, egy napja így megy. Ezek az emberek valamit tudnak és felháborodottak.

–      Kerülj a kikötői parancsnoksághoz!

Az épület napszítta vályogfalain a keskeny, lőrésszerű ablaknyílások nem annyira a fényt engedték be, mint inkább a meleget tartották az épületen kívül. Egyik végén homokkőből épült kis kupola díszítette, rajta a félhold rézlemeze. Mozgást nem láttak az épület körül, ami furcsa volt, hiszen pár méterre tőle izgatottan gyülekezett a kikötői népség.

Ingraham kopogott a kopott, vastag tölgyfaajtón, de belülről nem hallott hangokat ezért belépett. Félhomály és mellbevágóan erős és sűrű cigarettafüst fogadta. Egy íróasztalféle mögött fezes, szakállas, értelmes tekintetű török férfi ült és kérdőn nézett rá.

–      Parancsnok Úr – adta meg a tiszteletet az asztalnál ülőnek – Ingraham kapitány vagyok az USS. St.Louis kapitánya. Szeretném elintézni a formaságokat.

–      Rosszkor érkezett Ingraham! – a férfi kelletlenül válaszolt – Egyik honfitársát gyilkossággal gyanúsítják és elhurcolták.

–      Valamit hallottam én is, de nem ismerem a körülményeket.

–      Mi sem ismerjük, de tény, hogy eltűnt valaki, akiről azt beszélik, a maga honfitársa.

–      Kitől tudhatjuk meg, mi történt?

–      Fevzi, - intett egyik emberének a sarokba – intézd el a hajó papírjait! Alper, te pedig hozd ide a fényes Demirel pasa levelét.

A levélben Demirel tájékoztatta kikötő parancsnokát, hogy Offley szmirnai konzult is értesítette a történtekről, aki megteszi a szükséges lépéseket Koszta Márton szabadon bocsátásáért.

–      Parancsnok Úr – Ingraham egész közel hajolt, érezte a férfiből áradó erős dohányillatot – ön szerint mi várható?

–      Csak a rossz. Ezek az osztrák csirkefogók tömlöcbe küldik a maga honfitársát. Két nap múlva jön a postahajó, megpróbálják azzal Triestbe, onnan pedig Bécsbe küldeni az emberünket.

–      Akkor felkeresem Offley konzult és sürgetem, hogy intézkedjen.

–      Vagy nagyon óvatos legyen kapitány, vagy nagyon erőszakos! Azt rebesgetik, hogy legmagasabb szinteken is érdeklődnek, sőt idegeskednek az ügy miatt.

–      Köszönöm, Parancsnok Úr, az utóbbit választom.

Gondolataiba merülve szállt be a csónakba. Jól ismerte a magyar forradalom történetét, élvezettel olvasta az Amerikába érkezett Kossuth beszédeit. Igazi demokrataként még lelkesedett is ezekért az eszmékért. Mindenféle szimpátia nélkül is eltökélt volt, hogy egy amerikai állampolgárt minden eszközzel meg kell védeni egy idegen hatalom erőszakos képviselőitől. Tájékozódni kell, mégpedig gyorsan. A fedélzetre érve távcsövével végigpásztázta a kikötőt. Nem egy, de három osztrák hadihajó is horgonyzott a kikötőben. Fedélzetükön kevés mozgást látott csak. Nem úgy a kikötői kávézó környékén. Az összeverődött emberek fenyegetően zárták el a partra lépés lehetőségét az osztrák hajókról.

Az izgatottságuk rá is ráragadt. Átöltözött és elhatározta, hogy ismét kimegy és felkeresi a konzult.

Offley, az amerikai konzul szalonkabátjában ült a dohányzó asztalnál.  Álmodozva figyelte a szivarjából felszálló kékes bodor füstöt. A hatalmas üvegablakokon át az egész várost szemügyre vehette és nem sok öröme volt benne. Minaretek, szürkésbarna vályogfalú házak, és felettük por szállt, ami soha nem ülepedett le. Örömét az asztalon heverő újságok is beárnyékolták. A címlap kivétel nélkül az elrabolt magyarról szólt, és Amerika beavatkozását kérte.  Ez esetben pedig ő volt Amerika és semmi kedve nem volt beavatkozni. 

–      Ingraham kapitány, Uram – a szolga nesztelenül távozott is, mikor a kapitány belépett.

–      Jöjjön Nat – nehézkesen felállt – üljön le! Egy szivar, whiskey?

–      Konzul Úr – Ingraham nem vett szivart, hagyta a poharat is – egy napja érkeztem és óriási felfordulást találtam. Mi az igazság a fogoly honfitársunkkal?

–      Odahaza írásban folyamadott az állampolgárságért, így valóban közénk tartozik. De, és itt a bökkenő, az osztrákok váltig állítják nincs náluk semmiféle Koszta Márton.

–      A kikötő népe nagyon zaklatott, Uram. Van szemtanú, aki látta, mikor elhurcolták a Huszár hadihajóra. Azt rebesgetik, hogy a két nap múlva érkező postahajóval akarják osztrák felségterületre hurcolni.

–      Kapitány, maga is ismeri a kikötői csőcseléket.

–      Uram, nem engedhetjük, hogy a honfitársunkat idegenek elhurcolják. Tennünk kell valamit!

–      Teszem, teszem –a konzul kifújta a füstöt és gondterhelten kortyolt egyet – a francia konzullal ellátogatunk a Huszárra és néhány kérdést felteszünk a kapitányának.

–      Elkísérhetem, Uram?

–      Jöjjön, Nat, - felnevetett –nehogy engem is elraboljanak. De fegyvert ne hozzon!

Mire a kikötőbe értek, már ott volt a francia konzul kocsija is.

–      Báró Úr – fordult felé Offley – bemutatom Ingraham kapitányt az USS St Louis parancsnokát. Ő is nagyon aggódik honfitársunkért, Koszta Mártonért. Köszönöm a segítségét, hogy közbenjár ebben az ügyben.

–      Örömmel konzul úr – a báró levette szemüvegét, elgondolkodott- valljuk be, ritkán van szükség a mi diplomáciai ténykedésünkre így hát izgalommal és örömmel teszem most a dolgom.

Közben megérkezett a Huszár csónakja, a tengerészek felemelt evezőkkel tisztelegtek a konzulok és az amerikai kapitány előtt.  Ingraham végignézett izzadt, gyűrött öltözékükön. Saját embereit nem engedte volna így a partra. Ahogy közeledtek, egyre több lézengő gyűlt össze a Huszár fedélzetén.

A bemutatkozás rövid, szinte kapkodó volt. A Huszár kapitánya szemmel láthatóan zavarban volt, tekintete kerülte a látogatókét, és egyértelműen tiltakozott a vád ellen, hogy amerikai állampolgárt tartanak fogva, jogtalanul.

–      Kapitány Úr –fordult Offley az osztrákhoz – amíg a vádak nem tisztázódnak, mi nem akarjuk elvinni, mi csak látni akarjuk, egészséges-e, megfelelő-e a bánásmód, és neki van-e bármi kérése.

–      Konzul Uraim –a kapitány megpróbált a legudvariasabban beszélni – mint mondtam Koszta Urat nem tartjuk a hajón.

A parton a tömeg nem oszlott, most éppen fenyegető ökölrázással az újonnan érkezett hintót vette körül. Megérkezett az osztrák konzul is, akit a kikötői hivatal emberei fogtak közre, hogy megvédjék a zaklatott tömegtől. A hajon pillanatnyi csend lett, várták, hogy a fedélzetre lépjen a gyorsan közeledő csónakból az osztrák konzul is. A csónak alig érte el a hajót máris fordult vissza, hogy a partra érkezett holland és olasz konzult is a hajóra hozza. Ingrahamnek furcsa volt ez az egész színjáték. Katonaként, haditengerészként, neki egyszerű volt az egész ügy. Elrabolták egy honfitársát, akit ki kell szabadítani, minden áron. Végig mustrálta a hajót és gondolatban sok kifogást talált. Elsősorban a hajó tisztasága, vagy inkább tisztátalansága tűnt fel. Bizony ráfért volna egy alapos fedélzet mosás, és a kötélzet néhány darabja is megérett a cserére.

Halk zsongás volt csak a három diplomata tárgyalása, majd ijedt futkosás után az első tiszt érkezett és kapitányának fülébe súgott.

–      Konzul Urak, Kapitány Úr, nekem csak most jelentették, hogy tegnap valóban a hajóra érkezett egy magyar, akit kikötői gyilkossággal gyanúsítunk. A legénység egyik tagját ölte meg.

–      Kapitány Úr – a francia konzul szakította félbe – a kikötői hatóságok úgy tájékoztattak, hogy a gyilkosság gyanúsítottját, egy görögöt, elfogták. Koszta Márton nem lehet a gyilkos. Látni akarjuk, kérem, hozassa ide!

Gyors tekintetváltás az osztrák konzullal és a kapitány máris intett, két ember pedig azonnal futott le a hajó belsejébe.

Koszta keze hátul össze volt bilincselve, szemeiben félelmet, arcán pokoli fáradtságot látott Ingaham. Hajlott háta még most sem egyenesedett ki, láthatólag valami szűk kis kamrában tartották. A szerencsétlen ember teljesen össze volt törve, cserepes ajkain a repedésekből vér szivárgott.  Ezt az embert éheztetik, szomjaztatják. Elöntötte a harag és a tehetetlenség dühe.

Offley kérdéseket tett fel a fogolynak, aki halkan válaszolgatott.

–      Szabadítsanak ki, Uram –nem volt teljesen hibátlan az angolsága –ezek meg fognak ölni,

–      Szabad lesz, barátom, ígérem negyvennyolc órán belül szabad lesz.

A reménytelenség sütött a fogoly minden mozdulatából. Beletörődve sorsába indult vissza a fedélzeti lejárón. Ingraham kapitány a postahajót nézte, ahogy csendben kötelet dob a partra. Észrevétlenül siklott be és kötött ki. Hirtelen átlátta az egész összeesküvést, az okokat és okozatokat. Látta a feszülten várakozó tömeget a parton, hallotta ütemes kiáltásukat, ahogy Koszta Márton nevét skandálták. A hirtelen összegyűlt konzuli tanács a csónakot várta és halk suttogásuk nem jutott el Ingraham füléig. Nem nagyon bízott a sima beszédű, érzéketlen diplomatákban.  Túl sok időt hagynak az osztrákoknak, hogy tervüket valóra válthassák.  Nézte a két sötét hadihajót. A csónak megérkezett értük, hogy megkerülve a Lloydot partra vigye őket. Menetközben próbálta összeszámolni a Huszár és a Lloyd fegyverzetét. Hadihajókhoz méltó számú ágyújuk még visszahúzva pihent. Kíváncsi volt, meddig maradnak így.

Gyors búcsút vett Ottleytől

–      Nyugalom, Kapitány Úr – a konzul megveregette a vállát –van időnk és kihozzuk az emberünket.

A móló végén nagy volt a sürgésforgás a postahajón. Élelmet rakodtak be, hordókat gurítottak fel. Semmi jele nem volt annak, hogy még két napot itt fognak tölteni, akkor pedig Koszta már úton lesz Triesztbe a postahajón, és a hadbíróság is felállt már Bécsben. Holnap elfogják a következő magyart, és így tovább. Tenni kell valamit.

A kikötő zsúfolva emberekkel, a szakállas olasz boldogan dörzsöli a kezét, mert tűt sem lehet leejteni a kávézójában. Minden arcon a várakozás, mindenki reménykedik, hogy olyan látványban lesz része, ami élete élménye. Mindez egy ostoba döntés miatt. Osztrákok, gondolta magában Ingraham, egy birodalom, infantilis gondolkozással. A gond azért megmaradt. Saját maga is mélyen belekeveredett ebbe az emberrablási ügybe. Bele kellett, hogy keveredjen. Olyan sorsszerű volt az egész. Mintha csak ezért futott volna be Szmirnába. Offley-ra nem lehet bízni az ügyet, mert a túl sima diplomáciai gondolkozásával biztos, hogy hagyná sorsára Kosztát.

Amint a kabinjába ért, mindent előkeresett ami a két osztrák hadihajóra vonatkozott. Ágyúik vannak bőven, gondolta, nekünk csak a fürgeségünk, a gyors mozgás az előnyünk. Felsétált a fedélzetre. Az alkonyi nap még beszínezte Szmirna szürke házait, de a tenger már sötéten, fenyegetően csapkodta a kikötő kőfalát. A nyári este hidege megborzongatta. Valamit tenni kell, ha a diplomák csődöt mondanak. Két nap múlva már kereshetik Kosztát, ő már úton lesz a bíróság és talán a vesztőhely felé. Pedig itt mindenki Koszta Mártonért izgult, akiből hirtelen Szmirna hőse lett. Ezek az egyszerű emberek akarják, de akár tesznek is azért, hogy Koszta kiszabaduljon. lehet rájuk számítani. A Cristo kávézóban kigyulladtak a szurok fáklyák, az izgatott csoportok nem tágítottak, a hangos beszédüket idáig sodorta partról a szél.

A Huszár és a Lloyd viszont sötét és csendes volt. A helyzetjelző lámpáik imbolyogtak az élénk szélben, de mozgás alig látszott a fedélzeten. Nem látott csónakot elválni a sötét hajótesttől, de még csak embert sem a fedélzeten. Gondolatban már meghozta a döntést, visszasétált a kabinjába, két kezét feje alá tette, elmosolyodott és kezdte kidolgozni a tervét. Hívatta Frank-et.

A napkelte még váratott magára. A tengerparti kávézó ismét, vagy még mindig zsúfolt volt. Az emberek fázósan húztak össze kabátjukat. Semmit nem akartak elmulasztani a történetből, és szerencséjükre tanúi is lehettek, ahogy a hajnali szürkületben a St. Louis csendesen elhagyja állását és hangtalanul a két osztrák hadihajó közé siklik. A partról is láthatták a megélénkülő mozgást a másik két hajón, de jobban tetszett nekik a St. Louis manővere. Érezték, olyasmi készül itt, ami izgalmasabb bármilyen munkánál, asszonynál.  Mintha csak a szél vitte volna a hírt, a tömeg egyre nőtt, közeledett a rakparthoz. Csoportokban olvasták a reggeli újságot, ahol a Koszta ügy minden mozzanatát leírták. Rédey, kicsit távolabb, egy kékre festett házkaput támasztva figyelte a hajók mozgását.

Kiabálás, hangos nevetés vonzotta a tekintetét a kikötő zsúfolt pontjára. Valaki beleesett a vízbe, ahol kötelekbe, vasláncba kapaszkodva fuldoklott. A nézők futkostak, végül egy hosszú csáklyát nyújtottak le, amibe a szerencsétlen belekapaszkodhatott és felhúztak a kikötő kövére.  Pár pillanatig mindenki körülötte lökdösődött, így elmulasztották a pillanatot, amikor a St. Louis kinyitotta az ágyú állásait és Rédey látta amint egy csónak elválik a hajótól és a Huszár lomha teste mellé siklik. Milyen jó lenne most egy távcső! A kikötői hivatal emberei is egymás kezéből kapkodták a kopott réz távcsövet.  Izgatottan beszéltek a történésekről, még a vízipipát is hagyták.

Rédey átérezte a helyzet drámaiságát. Ilyen távolságból is tudta, hogy mi történik. Az a csónak Ingraham kapitány ultimátumát vitte. Vagy szabadon engedik Koszta Mártont, vagy lőni fogja az osztrák hadihajókat. Hajmeresztőnek tartotta az amerikai kapitány tervét, de teljes szívből vele érzett. Lassan fény árasztotta el a kikötőt, de az egész éjszaka virrasztó embertömeg nem mozdult. Az amerikai hadihajó ágyú állásai nyitva, a csónak visszatért. A feszültség egyre nőtt. Hirtelen három hintó jelent meg a mólónál. Az amerikai, holland és francia a konzul izgatottan fogott kezet, összehajolva suttogtak. Rédey tudni akart valami biztosat, leginkább valami megnyugtatót. Fel fogja keresni Ali Demirelt, hiszen ő a város ura, tudnia kell mi készül a kikötőben.  Intett a közeli kocsisnak, aki szemmel láthatólag neheztelt, amiért ott kell most hagyni ezt az érdekes és izgalmas kikötői jelenetet.

A St. Louis és kapitánya Ingraham komolyan gondolta, amit tett és huszonnégy órás ultimátumot adott az osztrákoknak, hogy átadhassák Koszta Márton amerikai állampolgárt.

Ha nem, lövetni fogja az osztrák hadihajókat. Ahogy Rédey kikanyarodott a város felé, még látta, ahogy sorban felnyílnak a Huszár és a Lloyd ágyú nyílásai. Úristen, gondolta, ezek megőrültek!

Ali pasa a reggeli kávéját fogyasztotta, intett egy csészéért Rédeynek is.

–      Ugye, most már hiszel nekem? – intett a párnák felé és Rédey kényszeredett leült.

Türelmetlen volt, félelem is munkált benne, gyorsan szerette volna megtudni mi várható. Saját maga is veszélyben lenne?

–      Barátom, - Ali átnyújtotta az illatos kávét – délre berakodják az árut a hajómba, téged pedig vár a kapitánya. Marokkóban tesz ki és vesz fel árút, ott még meggondolhatod magad, de hallgass rám, és New Yorkig meg sem állj!

 

2.

Tudta, hogy ezek a szavak barátiak, segítőkészek, mégis megrettent, ha arra a nagy vízre gondolt, ami el fogja választani édesanyjától, a vasi tájtól melyet annyira szeret, és el a hazától, amelyért az életét is feláldozta volna. Ali látta a kétségbeesést az arcán, talán a könnycseppek sem kerülték el a tekintetét.

–      Pál, drága barátom, ha elmúlik a veszély a fejed fölül, ígérem, hogy az én hajóm fog visszahozni, és hazajuttatlak.  Látnod kell, hogy a császáriak nem tréfálnak, talán már te is rajta vagy a listájukon, talán már a tervük is megvan az elrablásodra, vagy a megöletésedre. Az aljas görög bérgyilkosok pedig pénzért a saját édesanyjukat is megölnék.

–      Mi lesz Kosztával?

–      Koszta senki, ezért is raboltatták el a császáriak, csak éppen ezzel az izgága, talpig becsületes Ingraham kapitánnyal nem számoltak.

–      Most harc lesz a kikötőben?

–      Én is csak találgatni tudok, de a sima arcú diplomaták ezt elintézik. Koszta szabadulni fog, de te ne várd meg. Szállj fel a hajómra és ne feledd az övedet!

Összeölelkeztek, szorosan tartották egymást pár pillanatig, mert mindketten tudták, hogy ez az utolsó találkozás volt, még ha reménykedtek is egy újabb, békésebb viszontlátásban.

***

 

Hazaérve kinyitotta a két nagy utazóládáját. A könyveit benne hagyta a kisebben, ruháit, iratait, honvéd egyenruháját, csizmáját, kitűntetéseit és természetesen Demirel fekete, nehéz bőrövét a nagyobba pakolta.  Kifizette a szolgák bérét, és elbúcsúzott tőlük. A kisebb ládát rájuk bízta, de érezte, féltett kincseit, a könyveit soha többé nem láthatja újra. Mindannyiuknak fájdalmas volt a búcsú.  Elővette édesanyja levelét és újra és újra végigolvasta. Olyan nagyon távolinak, lehetetlennek tűnt a viszontlátás. Számára ismeretlen volt a félelem. Még a csatákban sem érezte, azt amit most, azt a fogvacogtató hideg fenyegetést, ami elbizonytalanította, gyengévé tette. Fejfájást okozott és elbizonytalanította.

Onur kihozta a kocsit és elindultak a kikötőbe.

 

***

 

–      Jöjjön Uram – segítette a fedélzetre a teherhajó kapitánya – itt biztonságban lesz. Csak kora hajnalban indulunk.

–      Úgy tudtam, már ma!

–      Ez volt a terv, Uram, de az embereim látni akarják mi fog történni. Ez maga a történelem Gróf Úr!

Rédey elnevette magát. Történelem, bizony történelmet akartunk írni mi is és elbuktunk. E miatt a bukás miatt szenved most Koszta Márton és ezért kell menekülnöm nekem is. Igaza van a kapitánynak, ez történelem, és nekem is most kezdődik a saját történelmem.

A szkúner nagyon jó állapotú hajó volt, vitorlái mindkét árbocon még csak összetekerve vártak a jó szelet. Rédey három, négyszáz tonnásra becsülte. Rakterében bőven elfért a kínai selyem és az indiai fűszer. Gyors járású hajónak látszott, amivel, akár 3-4 hét alatt, még egy marokkói megállással is, eljuthat New Yorkba. Kabinja a kapitány melletti volt és meglepően tágasnak látszott. Nem volt ereje kicsomagolni a nagy ládát. Fájt a búcsú Szmirnától, Demireltől, munkásaitól, szolgáitól. Itt mindig úgy érezte, hogy ha eljön az idő, röpülni fog haza édesanyjához, szigorú, de megbocsátó apjához, ám hamarosan egy széles óceán fogja elválasztani mindenkitől, akiket szeret. Nem ismerte a félelmet, de most az ütemesen ringatózó szkúner fedélzetén megtapasztalhatta.

–      Ne bánkódjon Uram- kapitány lépett mellé-most már jó helyen van, és nemsokára még jobb lesz. Amerika. A gazda elmondta miért kell velünk jönnie. Ezek az osztrákok javíthatatlanok, meglátja néhány év, és visszatérhet a hazájába.

A kapitány szavai, amelyeket vigasztalásnak szánt, csak tovább mélyítették a kétségbeesését.

–      Kapitány, és ha az osztrák hadihajók feltartóztatják a hajóját és innen akarnak elhurcolni?

–      Gróf Úr-nevetett harsányan az öreg tengeri medve-gyors ám az én kis Bajadérom, nyomába sem érnek a császári teknők. Meglátja, ha kapunk egy jó szelet szinte repülünk. Megtisztelő lenne, ha velem vacsorázna gróf úr! Van az ön számára néhány flaska szívmelengető ciprusi bor, felejtésre az a legjobb!

A kikötő ismét megélénkült. A konzulok kocsijainál nagy lett a sürgés-forgás. Offley élénken gesztikulálva magyarázott a holland diplomatának. A Huszár csónakja, amely eddig is hozta vitte a láthatóan megzavarodott diplomatákat, ismét partot ért, és a három konzul beszállt. A nyitott ágyú lőállások előtt elérték az osztrák hajót és hamarosan a fedélzetre léptek. A partról többet nem lehetett már látni, mert a kapitány kabinjában eltűnt a népes látogató csoport. A parton elcsendesedtek a nézelődők, szinte visszafojtott lélegzettel figyelték a történéseket. A St. Louis némán és fenyegetően állt. A két osztrák hajó még az enyhe hullámverést is felfogta és az amerikai hajó mozdulatlanul és rendíthetetlenül tartotta pozícióját. A hullámtörő végén két sirály tépte egymást egy döglött halért, még a szárnysuhogásukat is hallani lehetett. Senki sem mondta, de mindenki tudta, hogy most dől el Koszta sorsa. Ha az osztrákok makacskodnak, Ingraham olyan tűzijátékot rendez, amit soha nem felejtenek el a bámészkodók, de az osztrákok sem. Lehet, hogy percek, de lehet, hogy fél óra is eltelt, mire kinyílt a Huszár kapitányának kabin ajtaja. Azok ott négyen csak álltak és vártak. A fedélzet megélénkült és vele a parton bámészkodók egyre növekvő tábora is. Az arcokat sem a partról, sem a Bajadérról nem lehetett kivenni, de mindenki kitalálni vélte, hogy a Huszár két matróza Koszta Mártont, a foglyot vezeti a konzulok elé. A parton nézelődők egyre erősödő morajjal vették tudomásul a történéseket, de amikor a konzulok Kosztával a csónakba szálltak és gyors siklással a St. Louis felé indultak az emberek kiáltozni kezdtek, sapkák repültek az ég felé és Myra a lányok gyűrűjében megkönnyezte a szabadulást. Kicsit mindenki a saját érdemének is érezte Koszta kiszabadulását, amiben bizony volt igazság, hiszen nélkülük, kitartó követelőzésük nélkül a Koszta ügy elsikkadt volna, és a fogoly már úton lenne a postahajón bilincsbe verve Bécs felé. Fáradtak voltak, de ez a győztes fáradtsága volt. Maga Ingraham kapitány is megkönnyebbült. A tömeg a St.Louis feléhullámzott és most őt éltették.

Fáradt volt Rédey Pál gróf is, aki végig feszülten markolta a szkúner korlátját, csak akkor engedett fel, amikor látta, hogy Koszta a csónakról az amerikai hadihajó kötélhágcsójára lép és lassan egyensúlyozva halad felfelé, hogy fogadja Ingraham kapitány ölelését. Valóban valami nagyszerűnek volt tanúja, valami felemelőnek. Nem tudta, mit hoz a jövője, de azt biztosan érezte, hogy mindig ki fog állni a szabadságukat vesztettekért, a segítségre szorulókért.

–      Gróf Úr, ez nagyszerű volt – a kapitány a legjobb ciprusi bort töltötte ki – szívem szerint most azt az amerikai kapitányt is megkínálnám. Hiába ezek kiállnak a honfitársukért.

–      Kapitány Úr, minden emberért ki kell állnunk, aki a segítségünkre szorul. Ez a bor viszont tényleg különleges alkalmakra való és ez a mostani valóban az.

 

A napkelte ismét a korlát mellett találta. A szél hideg, sós permetet fújt az arcába. Fázósan húzta össze kabátját. Kellemetlen idő volt, de most szüksége volt a szabadság érzésére. Hátán érezte az egyre erősödő napsütést, szemei a végtelenséget pásztázták. Elhagyták Izmirt, és mérnöki tudásával próbálta kitalálni, hogy ott Európa közepén, a Kárpátok gyűrűjében merre is lehet a hazája, és ha már gondolatban megtalálni vélte, akkor elképzelte mit is csinálhatnak a birtokon. Apja egy könnyű szilvórium után most készülhet kilovagolni, megnézni a béreseket, beszélni az intézővel, Gyuri bácsival. Édesanyját is elképzelte, ahogy hosszú csipkés hálóingében ül a tükör előtt, ahogy gyermekkorában. Emlékei annyira valósak, annyira életszerűek voltak, hogy könny szökött a szemébe. A hajó, teljes vitorlázatóval szinte repült a hullámok felett, ő pedig a hajótest minden egyes dobbanásával úgy érezte egyre távolabb kerül mindentől, ami az otthont az életet jelenti.

–      Uram – az első tiszt szólította meg – meg fog fázni, vigyázzon! Csurom víz a ruhája, és bizony a tenger még ilyentájt nagyon hideg.

Gondolataiba merülve valóban nem vette észre, hogy a felcsapódó víz szinte átáztatta kabátját, nadrágját. Pedig a tengeri sót csak legközelebb New Yorkban lehet majd kimosni belőle. Rámosolygott a tisztre és sietett vissza a barátságosabb kabinjába.

Hallgatta a hajótest ropogását, arra gondolt, talán a bölcső halk nyikorgása lehet ilyen. Anyám, drága édesanyám, gondolta. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom, szorongás, félelem járta át testét, lelkét. Lassan átkarolta Morpheus, mély álomba merült. Teste önkéntelen rángása kínzó gondolatainak, nyomasztó emlékeinek volt a külső jele.

Egyre erősödő kopogás ébresztette, és most nagyon jól esett a forró, illatos tea, és az édes száraz kemény kis lapocska, amit fügének, szárított fügének gondolt. A felkelő nap egyre kisebb és egyre fényesebb lett a horizonton. A messze távolban apró szürke foltokként tűntek el a görög szigetek. A szkuner a hatalmas vitorláival jól befogta a gyenge oldalszelet, és szinte hangtalanul, sebesen szelte a hullámokat.

Amir, - a szkúner kapitánya- elemében volt. Irányított, segített, dicsért és dorgált, de főképpen hajtotta az embereit.

–      Gróf Úr – hangjában ott volt a tisztelet a gazda barátjának – menjen a kabinjába és jól szíjazza be magát!

–      Gyönyörű az idő, kapitány- nevetett Rédey – élvezem a sima hajóutat.

–      Nem sokáig tart már uram! –lejött a hídról és mellé állt – látja azt a vékony szürke vonalat?

Rédey látta a horizonton a keskeny szürkeséget.

–      Nos, az a vonal egy hatalmas vihar jele, mi pedig pár óra múlva éppen benne leszünk. Húzza szorosra az ágya szíjait és ki ne nyissa az ajtaját!

–      Miből gondolja ezt?

–      Gróf Úr! Az apám is hajóskapitány volt és az ő apja is, nem akarok hazudni, de tán még az ükapám is az volt, és mindannyian ugyanazt az egy urat szolgáltuk. Ismerjük a tengert, a szeleket, a jeleket. Kuporodjon le az ágyára és szorosra húzza a szíjakat!

A szkúner lágyan merült a kékesszürke tengerbe, minden olyan békésnek rezzenéstelennek tűnt. Még a tengerészek kiáltozása is olyan távolinak hallatszott. A vitorlák egyre másra tűntek el, az érdekes mégis az volt, hogy a sebesség ennek ellenére alig csökkent. Egyetlen kis háromszög fehérlett már csak, az orrvitorla csúcsa, de a hajó vad száguldása nem csillapodott.  A párás kis ablakon kinézve egyre sötétebb lett a horizont és az a keskeny szürke csík, amit korábban látott, egyre vastagodott, egyre több kéket vont ki az égből. A hajótest ropogása egyre hangosabb egyre ijesztőbb lett.  Ha korábban a bölcső fája csikorgásának vélte, most ijedten gondolt arra, hogy lehet akár a koporsó falának ijesztő reccsenése is. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A végtelen tenger egyre durvább hullámzása, a néha vízszintesen megdőlő hajó hirtelen rándulása bizonytalansággal töltötte el. Féltette az életét. Szeretett volna kimenni a fedélzetre, ahonnan egyre távolabbról, vagy egyre halkabban hallotta Amir kapitány parancsait. A kis játékszer, a hajó egyre kiszolgáltatottabbá vált. Ruhái kidőltek a polcról, az asztalkán hagyott tányér nekivágódott a szemközti falnak és szilánkokra tört. A kabin ablakát a tengervíz mosta tisztára. Hirtelen ráomlott az ég. Nem volt már tenger, nem volt horizont. Nem volt fenn és nem volt lenn. Az eső már nem kopogott, hanem dörömbölt az ajtaján, vastag olajos sugárban folyt a víz az ablakon. A részegen dülöngélő hajón nem maradt mozdulatlan tárgy. A nyomorúságos helyzetben is felnevetett, amikor meglátta a kabin közepén csoportba gyűlt bogarakat, akik szinte remegve bújtak össze. Patkány tűnt el futva a fa hasadékán, rá sem hederítve a máskor olyan ízletes rovarcsapatra.

A heveder belevágott a húsába, de halálfélelmében nem is érezte. Egyre sötétebb lett, és hajóablakot folymatosan víz borította. Úgy érezte útban vannak a tenger feneke felé. Egy hirtelen rántásnál a heveder bőrszíjai megroppantották a bordáit és elvesztette az eszméletét.

A néma csend és az erős fény ébresztette fel. Nem tudta, hogy ez a halál már, vagy csak a vihar csendesedett el. Teste sajgott és ez örömmel töltötte el. Életben maradt. A hajó mintha állt volna, de az ablakon hol besütő, hol elbújó nap bizonyította, hogy sebesen haladnak.

 

–      Nincs valami jó színben gróf úr –Amír egy pléh bögrét nyújtott felé – igyon ebből, magára fér.

A kapitány még mindig hosszú bőrkabátjában volt, melyen csillogó vízcseppek futottak le.

–      Jól bírta ez a kis hajó, és Allah velünk volt. Áldás legyen a nevén!

Az alkohol kiégette szájából a keserű ízt, a melege átjárta a testét.

–      Köszönöm, kapitány úr – visszadta  a bögrét –még egy ilyen vihart nem bírnék ki.

–      Voltam én már ettől nagyobban is India partjainál. Ez a hajócska nem hagyott ott sem cserbe. Most már közelebb hajózunk a partokhoz, nem számítunk ilyen cudar időre.

Amíg a kapitánnyal beszélgettek rendet raktak a kabinjában, eltűntek a bogarak, és a raktárakból feláradó fűszerszag töltötte be a kis szobácskát. Újra és újra elolvasta anyja levelét. Megnyugodott. Várják otthon és meg is fog majd érkezni, még ha óceánokat kell átszelni is oda és vissza.

–      Várj meg Édesanyám - suttogta maga elé –találkozunk, láthatsz és látni akarlak én is!

Meg sem lepődött, mikor pár nap múlva, kora reggel a fedélzetről vékony földcsíkot pillantott meg a távolban. Észak Afrika partjai.

 

3.

 

A Rédey kastély lakói koránkelők voltak. A birtok megkívánta, hogy a gazda, az öregebb Rédey minden talpalatnyi földön rajta tartsa a szemét. Bejárni a birtokot, ellenőrizni a számadókat, legfőképp pedig a ménest felügyelni, az bizony teljes embert kívánt, egész napos munkát. Felesége-Nádasdy Sarolta- pedig nem olyan asszony volt, aki hagyta a háztartást a szakácsnőre, vagy a hálószobát a szobalányra. Nem fukarkodott a dicsérettel, ha minden rendben volt, de rettegték is annyira, hogy valóban minden jól menjen. Ő már a két kőangyallal szegélyezett korlát mögött ült az erkélyen, mentateáját iszogatva, és Julcsa szakácsnő utánozhatatlan vaníliás ízű, omlós süteményét élvezte. Várta, mikor jelenik meg az ura, a nagydarab deresen ülve az udvaron, amely türelmetlenül ficánkolt, amíg csak ki nem éretek a kastély hatalmas kovácsoltvas kapuján. Tudta, hogy még most csak a Békési bácsi ellenállhatatlan szilvóriumát kortyolja, majd lehörpinti a teáját és pillanatokon belül megjelenik a kastély udvarán. Így is történt. Az idősebb Rédey, tekintetével megkereste feleségét, biccentve intet neki, az asszony pedig zsebkendőjét lengetve üdvözölte. Türelmetlenkedett Sóhaj, a deres, mintha csak gazdáját ösztökélné az indulásra. Rédey intett még egyet kedves meghajlással és elporzott a kitárt kastélykapun.  Az asszony tudta, hogy ilyenkor még van bő háromnegyed órája, amíg reggelihez ülnek és megbeszélik a tennivalókat. Az erkély, a kastély keleti oldalán már a kora reggeli órákban is meleg napsütötte volt. Hátradőlt a nádszéken, hagyta, hogy a reggeli szél belekapjon a hajába. Szemét lehunyva, próbálta elképzelni fiát, merre jár, biztonságban van-e? Szerette volna remélni, hogy nem nélkülöz, nem szenved! Hallgatta a reggeli szélben halkan susogó fenyőket, és az ébredő kastély zajait. Ha ez a tékozló fiú itthon lenne, most mindketten az udvaron állnának és mielőtt felszállni kedvenc paripájára, a Királynőre, adna neki egy meleg, anyai ölelést. A ménes, az ifjú Rédey nagy szenvedélye volt. Az a Széchenyi telebeszélte a fejét a lovakkal, és mikor végre hazatért Angliából az universitásról, éjt nappallá téve csak a lovakkal foglalkozott. Sajnos, nem sokáig tartott ez a boldog, békés idő. A forradalmárok, az a sok koldús fiatal elcsábította őt, és már négy éve nem találkoztak, egyetlen levelet váltottak csak, igaz az megnyugtatta az aggódó édesanyát, de most már hosszú-hosszú ideje nem hallott róla. Metternich emberei hajtóvadászatot indítottak és nem válogattak az eszközökben, hogy tömlöcbe vessék a szabadságharc katonait. Ijedten körünézett. Szabadságharc, biggyesztett megvetően. Ártatlan, idealista fiatalok harca, akik nagyrésze a császár tömlöcében végezte. Ha nem is hallott  a drága Paliról, mégis nyugodt volt. Biztos, hogy él, és Törökország nincs olyan messze, és ha a császár egyszer jókedvűen ébred, talán ő is haza jöhetne. És akkor, ha visszaérkeznének a birtok ellenőrzéséről együtt reggelizhetnének, hallgatná lelkes fiát, boldogan nevetgélhetnének, cinkosan összekacsintva férjével. Férjével, akire annyira neheztel, amiért ’48-ban nem hozta haza abból a bűnös Pestből. Istenem, már öt éve- hogy átköltözött a saját hálószobájába, magára hagyva az urát. Igaz, este csak pár percig tudta megállni az ajtó mögötti rimánkodását, magához engedte és gyakran reggelig ottmaradhatott, hogy együtt álmodozhassanak fiuk hazatértéről.

A nap már sokkal magasabban járt, érezte a konyhából kiszabadult sült illatát. Julcsa már készíti a villásreggelit, és a távolban már látta is a porcsíkot amit Sóhaj patái vertek fel. Elindult lefelé, hogy mindennapi szokása szerint a maga szedett virágokkal díszítse a reggeliző asztalt. A reggelizőasztal a birtok minden kincsét eléjük tárta. Az öreg Rédey a frissen sült házikolbász nagy rajongója volt, fia inkább az angolos reggeliket kedvelte, Julcsa eperlekvárját, a tehenészetük utánozhatatlan vaját, és a pékség friss rozskenyerét.

Ő maga nem tartott velük, jól esett a frissítő citromfű tea, szelet vajas kalács illatos sárgabarack lekvárral. Nagyon hiányzott neki az a rossz fiú. Férjére pillantott, aki a reggeli kilovaglás után fáradtan vetette rá magát a vörösre sült kolbászra és a csípős tormára.

Nem kellett kérdezni, hiszen felesége tekintetéből kiolvasta a kérdést, ami mindkettőjüket izgatta,

–      Semmi hír- törölte le bajuszáról a tormaszálat- a pesti emberem sem tud semmit. Az utolsó, amit maga is tud, Drágám, hogy valami történt ott Izmírben, és a fiunk eltűnt. Azt biztosan mondhatom, hogy nem került a császár kezébe.

–      Elmenekült? - szinte magától kérdezte az anya -de hová? Hol lehet biztonságban?

–      Bárcsak tudnám- tárta szét két kezét tanácstalanul Rédey –Istenemre utána mennék, és hazahoznám.

Sarolta megfogta férje két kezét, szemébe nézett.

–      Tudom, hogy él, és azt is tudom, hogy visszajön és itt lesz velünk. Sokáig, hogy bepótolja a kiesett időt.

Adja Isten, mormolta Rédey. Benne nem volt meg az a bizonyosság, amit feleségében érzett, de megnyugtatta, hogy asszonya, az anya ezt érzi. Így ezért már ő is hitte. Hitte, hogy egyszer csak kiszalad a cselédség -mert ők tudják meg először – és végig tapogatja Pál úrfit, és ők ketten, apa anya futnak majd, hogy magukhoz öleljék, olyan finom hármas ölelésbe és a  könnyeik egybefollyanak és szinte szellőszárnyon röpüljenek a kastélyba, hogy végighallgassák mi is történt ezzel az okos, szép fiúkkal!

–      Méltóságos gróf úr  - Mihály érkezett futva az istállók felől –Tessék már jönni, mert a Királynő hirtelen megbolondult. Bocsánatot kérek, de hirtelen megbokrosodott. Tépi az istrángot, rúgja a jászolt. Soha nem csinált még ilyet.

–      Kapott inni, rendbe raktátok, megjárattátok?

–      Méltóságos Uram, mindent megcsináltuk, de most hirtelen megszállta az ördög.

–      Menjen csak, menjen –intett neki felesége- és vigyázzanak arra a jószágra, mert az a fiam lova!

A Királynő nem ismerte a tengert, nem élt még át vihart, csak annyit érzett még ezer kiklométerről is, hogy az ő szeretett gazdája bajban van. Rohant volna segíteni, de hová? Tehetetlenségében  rúgkapált, rágta a zablát, habzott a szája. Rédey látta az állat hatalmas ugrásait kitöréseit, és látta azt is, ahogy a pillanat tört része alatt megnyugszik, maga is tanácstalanul néz körbe. Mi történt velem? Mi tette ezt?

Hiretelen az öreg gróf ijedtsége is elszállt. Mit érzett ez a ló? Bármit is, a vége megnyugtató.

Istenem, drága Kisfiam, térj vissza hozzánk, egészségben, boldogságban!

KIrálynő már nyugodtan tépkedte a szénát, bőre még meg-megremegett, de elmúlt az a tébolyult ijedtség, ami mindenkit kétségbeesésbe kergetett.

–      Minden rendben-ült vissza a reggeliző asztalhoz- valami miatt megkergült, de most már megnyugodott.

Egymást méricskélték feleségével. Mindkettőjük gondolata fiuk felé kószált. A Királynő valamit jelzett, azt hogy veszélyben volt az a gyermek, és, talán is értésükre adta, hogy elmúlt a veszély és van remény a viszontlátásra.

4.

 

A part már szinte érintésnyi közelségben volt, de Amír kapitány hagyta még lassan sodródni a szkúnert a part mentén egész egy csendes kis öbölig, amit kétoldalról homokkő falak határoltak. Horgonyt vetettek és előkészítették a csónakot. A raktárból három nagy hordót gurítottak elő, és bőrtömlők is kerültek a csónakba.

–      Van kedve partra szállni gróf úr?

–      Hogy ne lenne – kapott a kérdésen Rédey

–      Na, akkor olyat lát –Erdogan megtömte pipáját – amit még életében nem látott.

A csónak,a teher alatt nehézkesen fordult a part felé majd egyre gyorsult az evezősök  csapásai alatt. A kapitány partra ugrott, tartotta a csónak orrát, amig mindenki kiszállt. Halk sustorgás után 3 ember maradt a csónakkal, ők hárman pedig elindultak a magas part felé. Rédey nem érezte az idő múlását, de tudta, hogy hosszabb ideje mennek már a szárazföld felé. A lenyugvó nap még vörösebbé változtatta a homokkő sziklákat. Érezte, hogy nem járatlan úton járnak, és nem sokára házakat látott, melyek sárral kent fala vörösen izzott a lemenő napban.

–      Maradjon köztem és Jussuf között- irányította Amír – soha ne szólaljon meg!

Még el sem érték a házakat, amikor észrevette, hogy a hátuk mögött burnuszos alakok jelennek meg. Az övükbe szúrt késeken megcsillant a napfény. Félelmet érzett, elbizonytalanodott.

–      Szálem Alejkum!-hajolt meg Amír

–      Alejkum Assszalam!

A fejkendős magas férfi békésen viszonozta a köszönést.

Egyetlen pillanat és a burnuszos, fejkendős arab és Amír egymás keblére borult, szorosan ölelték egymást és a hangulat hirtelen oldottá, barátivá vált.

–      Testvérem – bontakozott ki Amír az ölelésből - de jó látni téged és komoly fiaidat.

A mögöttük lovagló három férfi meghajolt. Mintha senki más nem is lenne jelen, a kapitány  és a berber férfi bementek a hatalmas sátorba. A mögöttük lovagló három ifjú felszabadultan nevetgélve kötötte meg paripákat és csodálkozva nézték a jövevényeket. Jussuf és a gróf némán álltak egy girbe-gurba csenevész fának támaszkodva. A másik kettő leült a sárfalú ház tövébe, de csillogó szemük néha a két betolakodóra villant. Majd mintha csak elmúlt volna a szokatlanság előhúzták bőr vizestömlőiket és odakínálták. Rédey ajka cserepes volt, kívánt volna egy kis friss vizet, de nem volt mersze a tömlőért nyúlni. Valamit megérezhetett a berber is ebből és még egyszer felé tolta a vizet. Elvette, és finoman összenyomva a tömlőt erős sugárban nyelte a vizet, különösen jól esett égő ajkának és azt sem bánta, hogy kevés víz az arcára is jut.

–      Merci – nyújtotta vissza széles nevetéssel.

–      Ti jöttetek Szmirnából?- a berber francia kiejtése majdnem tökéletes volt. Beszéde halk, de nagyon határozott volt, ahogy a tartása is. A meleg gyapjútakaró kiemelte széles vállát, magasságát. A megbízhatóság. Ez a szó jutott eszébe Rédeynek. Megingathatatlan, erős egyéniségnek tartotta Hasszánt.

A feszültség oldódott és leültek két nagyobb kőre a másik kettővel szemben.

Kiderűlt, hogy Hasszan El-Kordy a francia hadseregnek segített, majd tolmácsolt a francia igazgatásnak. Most befejezte, és bár nem taglalta, de Rédey megértette, hogy régi kapcsolatait felhasználva a csempészetből él és gazdagodik. Erre utalt arannyal szőtt öve és görbe kése, a jambia, melynek markolatát gyönyörű drágakövek díszítették. A kapitány, ahogy kilépett a nagy sátorból meghökkent, hogy azok négyen ott oldott beszélgetésbe mélyedtek. Jussufra pillantott, aki kis tanácstalansággal ingatta a fejét. Hirtelen megélénkült a sátor környéke, helyiek kis csapata bújt elő.

–      Te maradj – mutatott Rédeyre a berber. A kapitány és az a néhány ember elindult a tengerpartra, Hasszan pedig a grófot az egyik apró ablakú sárból tapasztott házba invitálta. A szoba fehérre meszelt fala mentén magasra tömött párnák sorakoztak. A padlóját látni sem lehetett a vastag bordó szőnyegtől.

–      Ülj le – Hasszan a szomszéd helyiségből egy fogóval parazsat hozott és a már bekészített vízipipa dohányára helyezte, a csutorát Rédey felé nyújtotta.

Pillanatra átfutott az agyán mi a nagyobb sértés, ha visszautasítja, vagy ha fuldokolva, köhögve kifut. Soha nem dohányzott, a nargilét sem használta Szmirnában.

–      Köszönöm barátom – kissé meghajolt – de soha nem szívtam, mégcsak pipát sem.

–      Ha itt élnél, gyorsan megkedvelnéd.

Ezzel, a gróf nagy megkönnyebbülésére el is volt intézve a vízipipa affér.

–      Te nem vagy török –nézett a szemébe Hasszan - hogy kerülsz ezek közé.

Rédey röviden elmondta a 49-es menekülését, hogyan fogadta be Szmirnában a barátja és miért kellett most Amerika felé hajóznia. Hasszan figyelmesen hallgatta elgondolkozva fújta ki a füstöt.

–      Tudod, mit szállítottatok?

–      Olivát, olajat, úgy tudom.

Hasszan kutatva nézett a szemébe, a gróf elbizonytalanodott. Soha nem kérdezte Amírt a rakományról. Kérdően nézett vissza.

–      Rendben – tette le a nargilét Hasszan – olivaolajat.

Eltakart arcú, hajlott asszony lépett be teáscsészékkel, narancslés poharakkal. Jól esett mindkettő, de a gróf gondolatai a rakomány felé kalandoztak. Megértette, hogy valami tilos áru lapult a szkúner rakterében, de hogy mi, azt nem sikerült kitalálni. Hasszan a magyar forradalomról akart minél többet hallani.

–      Miért, és kivel harcoltatok?

Nehéz volt egy mégoly művelt beduinnak is elmagyarázni a magyar rabságot, az osztrák uralmat, és azt a lélekből fakadó vágyat, hogy szabadon éljen a nemzet, ne osztrák beamterek igazgassanak lélektelenül és ellenségesen. Hasszán egyre nagyobb figyelemmel követte a történetet, némán figyelt, de Rédey gyakran észrevette az önkéntelen mozdulatot, amikor szeretett volna közbevágni. Látta a másik szemében az őszinte bánatot, amikor az aradi tizenháromról beszélt, vagy amikor a saját meneküléséről, hogyan kellett szeretett családját elhagyni, akiket már négy éve nem látott. Nehezére esett folytatni, mert édesanyjára gondolt, akinek ölelése, simogató szeretete annyira hiányzott. Rátört a bánat, a honvágy. Úgy érezte, egyre messzebb került a találkozástól, és talán soha többé nem láthatja szeretteit. Csend ölelte körül őket.

–      Tudod, mi volt a hiba, miért buktatok el?

–      Nem is tudtam még ezen gondolkozni.

–      Egyedül voltatok. Nem volt szövetségesetek. Mit is várhattatok? Egy hatalmas birodalom, sőt kettő szövetkezett ellenetek. Csak ilyen szomorú vége lehetett. Mihez kezdesz most?

 

A kérdés a levegőben maradt, mert odakinn zsibongás töltötte meg a kis teret. Hasszan az ajtóhoz lépett és félrehúzta az apró kagylókból fűzött függönyt. Rédey, Amírt látta, ahogy  pipáját szívva az egyik ház oldalának dől és nézte a falubelieket, akik örömujjongással nyitogatták a hordókat, melyeket a hajóról szállítottak ide az öszvérek. Ijedten nézte, ahogy egyre több és több fegyvert húznak elő a hordók mélyéből. Kérdőn nézett Hasszanra, de ő éppen apjának intett, valamiféle beleegyező fejbólintással. Ez volt hát a szállítmány, de magyarázatot azért várt volna.  Látta, hogyan teszik vissza a hordókba puskákat, puskaport, nehéz bőrzsákokban a golyókat, pár pillanat alatt már az öszvérek oldalán himbálóztak a hordók és azok gyorsan eltűntek a szürkületben.

Bénultan ült le a puha bársony párnára és szürcsölt a friss teából. Hasszán elgondolkozva szívta a nargilét, szemmel láthatólag azon gondolkozott, mennyit árulhat el ennek a magyarnak az előbb látottakból.

–      Jól láttad –nézett fel a beduin - fegyvereket hoztatok nekünk. Mi pedig búsásan fizetünk ezért.

–      Minek ez a sok fegyver? Békében éltek, nem fenyeget senki benneteket!

–      Barátom, ti a függetlenségetekért harcoltatok, mikor már régen bilincsben voltatok. Mi soha nem akarunk rabigát. Fel kell készülnünk, hogy megvédjük a függetlenségünket.

–      Hiszen senki nem fenyegeti.

–      Egy napja vagy itt, ezért megbocsátható a tudatlanságod. Előre kell néznünk. A franciák szép lassan átveszik a törökök helyét, akik bizony visszaszorulnak a kis országukba, eltűnt a birodalmi fény, összezsugorodott a meghódított terület. Mi is úgy éreztük, hogy egyre szabadabbak leszünk. A franciák viszont megszimatolták a lehetőséget. Itt vannak ezek a buta marokkóiak, majd mi eligazgatjuk, irányítjuk őket. Miénk lesz az országuk.

–      Nyomát sem látni a franciáknak, nem látsz te rémeket?

–      Tudod, én a franciáknak dolgozom, tolmácsolok, ellentéteket simítok el, de nyitott szemmel élek. Egyre több itt a francia őrjárat, egyre tömöttebb hajók érkeznek Oránba. Fel kell készülnünk, ha a fenyegetettségből elnyomás lesz.

Rédey kezdte érteni a beduint. Igazat adott neki. Valóban találkoztak  idejövet nagy francia hadihajókkal, és érezte a stratégiai hátterét Hasszán beszédének. A franciák a fölközi tenger mindkét partját, a kijáratát ellenőrzésük alatt tarthatják ha ezt a szegény országot uralmuk alá vonják.

–      Mit terveztek, hogy függetlenek maradjatok? Ki lesz a ti szövetségesetek?

–      A fegyvereink most még biztos helyen pihennek, de ha kell, használni fogjuk őket. Egész Arábia félti a függetlenségét, ne félj, mi nem maradunk egyedül, ha harcolni kell a szabadságunkért.

–      Ahová te is tartasz –tette hozzá Hasszan - Amerika, talán ő is mellénk áll. Nem tudod, de mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi marokkóiak ismertük el elsőnek az Egyesült Államokat a függetlenségi háború után.

–      Ugye, nem tudtad? - tette hozzá mosolyogva Hasszan – aludj a házamban és egyél velem. Reggel majd olyat látsz, amit még soha.

Rédey észre sem vette, hogy közben tálakkal telt meg a nagy szőnyeg, Hasszan is félretolta a vízipipáját. Az illatok ráébresztették, milyen éhes. A hajó komisz kosztja után nagyon kívánt valami emberit, valami kis luxust.

Soha nem evett még ennyire ízletes birkasültet, soha ilyen omlós, raffinált ízű rizst. A lepény csak kihangsúlyozta a finoman csípős, rozmaringos sültek omlósságát. Elbizonytalanodott, kell-e neki a szűkös kis hajón az óceán túlsó felére futni ebből a paradicsomból. Nem kellet sokat gondolkoznia. Sem a nyelvet nem ismerte, sem a szokásokat, nem ismeri az emberek gondolkodását, és mihez is kezdene ezen a kopár, homokkősziklákkal, hegyekkel szabdalt idegen országban? A vacsora viszont igazán káprázatos volt, megérdemelt volna egy csillárt és nem szurokfáklyát, és persze kést, villát a tíz ujja helyett. Hálás volt ennek az ismeretlennek, volt valamiféle rossz érzése, hogy nem tudja viszonozni ezt a kedves vendéglátást.

–      Szeretnélek egyszer én is vendégül látni téged a saját házamban –nézett Hasszan szemébe- tudom, soha nem jön el az a pillanat, ezért is köszönöm neked és az embereidnek ezt a pompás vendéglátást.

–      Barátom – Hasszán a teáscsészéje mélyébe nézett, mintha onnan olvasná ki a jövőt – nem tudjuk, mi van megírva az életünkről. Most te vagy földönfutó, és én segítelek, de ki tudja mi vár ránk! Nem lesz-e egyszer fordítva?

Odakinn csend volt és mély sötétség. Hasszán parazsat kért vízipipájába a szolgálótól, és elgondolkozva fújta ki a füstöt.

–      Elkészítették fenn a szobád- intett Hasszan fejével – fáradt lehetsz, és reggel korán indulunk.

Rédey elindult a keskeny fehérre meszelt lépcsőn felfelé és nagyon jól esett bezuhanni a fűszeres illatú párnák közé. Utolsó gondolata még az volt, hová indulnak reggel korán?

A hajnal errefelé furcsább volt, mint odahaza. Alig jelent meg a nap keskeny kis csíkja a horizonton, hirtelen minden kivilágosodott, eltűntek az árnyékok, és máris megjelentek az első verítékcseppek a homlokán. Most még a hatalmas homokkősziklák között haladtak. A szamarakat ügetésre fogták a beduinok, az üres bőrzsákok ütemesen csattogtak az oldalukon.

–      Megérkeztünk – Hasszan a gróf mellé kormányozta a lovát – nyisd ki jól a szemed!

A lágyan lekoptatott sziklák hirtelen szétnyíltak, és a mély völgyben az enyhe reggeli szélben lágyan hullámzó lila tengert pillantott meg. A lába elé nézett és megdöbbenve ismerte fel, mi alkotja ezt a furcsa tengert. Krókusz, sáfrány, amit otthonról jól ismert. Az apró lila virágfejek remegtek a finom fuvallatban. Csak most pillantotta meg a lefátyolozott beduin asszonyokat, akik óvatosan csipkedték ki a kis virágok sárga porzóit és gyors kézzel bevetették a nyakukban függő bőrzsákokba. Korán kezdhették a munkát, mert a föld szélén már néhány tömött zsák is hevert.

–      Tudod mi ez?- Hasszán várta amíg a meglepetésből felocsúdott.

–      Édesanyám is használja a konyhájában. El sem hiszem, hogy ez itt megterem.

–      Most meggyőződhettél. Ezt kapjátok cserébe a fegyverért, igaz ezt jó nagy haszonnal fogják a törökök eladni Amerikában. Induljunk vissza, ha kicsodálkoztad magad. Amír már szeretne berakodni.

A faluban élénk nyüzsgés, izgalom fogadta. Tömött színesre szőtt zsákokat, tömve a szárított sáfránnyal, aggattak a szamarakra, néhány már el is indult a tenger felé.

Jól esett a friss meleg tea a reggeli borzongást még nem tudta elűzni a vörös nap.

Az utolsó megrakott öszvér is elindult, és fájdalmasan érezte, hogy lassan neki is vissza kell térni a hajóhoz. Nem egyszerű elválás lesz ez, hiszen búcsút vesz Európától, a Füldközi tengertől és át fog lépni egy másik világba. Milyen boldog volt, mikor átkelt a csatornán, hogy Angliában tanulhasson. Ott mégis érezte a haza közelségét, a visszaút lehetőségét. Most pedig olyan útra indul, ahonnan ki tudja lesz-e visszatérés valaha is. Elképzelte apját, ahogy a kora reggeli órában kilovagol, édesanyja finom kezét látta, ahogy kedvenc porcellan csészéjét a szájához emeli a napsütötte erkélyen. Nem engedi, hogy ezek a képek valaha is elhalványuljanak, Soha-soha. Az emlékek valahová távolra repítették, de Hasszan kezét érezte a vállán, és szemében félelmet látott megcsillanni. Kintről izgatott arab beszélgetés szúrődött be. Az ajtóból ők is követték az aggodalmas emberek tekintetét. A falutól még jó távol a porpamacsban vörös egyenruha színe villant. Kis szakasz katona közeledett.

–      A franciák! Jönnek a franciák – Hasszan megrázta a vállát, próbálta visszahozni Rédeyt a jelenbe – remélem nem volt köztünk áruló! Téged nem szabad, hogy itt találjanak! Idegen vagy, kérdezősködnének, gyanakodnának. Kutakodni kezdenének. Gyorsan, gyorsan vissza a hajóra és mond meg Amírnak, azonnal induljon! Vidd a lovam, a parton menj, gyorsan járj! Ha a hajódhoz értél csak engedd el a lovat, az haza fog jönni. Siess, mert apám lovasa amott viszi a hírt a kapitánynak a franciákról és Amír tudja, ez mit jelent. Ha nem érsz oda időben, itt fognak hagyni. Indulj, nem tréfálok!

Egy pillanatig átölelve tartotta Hasszant, felugrott a lóra és vágtatott a tengerpartra. A csónak az utolsó zsákkal indult volna vissza, mikor megérkezett. Szinte berángatták a marcona matrózok, aki nem is tudták félelmüket palástolni. Kiabálás, lökdösődés után máris sebesen csattogtak az evezők. Igaza volt a beduinnak. Látta az embereken, egy pillanatig sem vártak volna rá, Könyörtelenül itt hagyták volna, ha Hasszán nem segíti.

A vitorlákat már kibontották az enyhe parti szél fehéren duzzasztotta őket. A franciák hallatán a kapitány is izgatottá vált, kiabálva hajtotta az embereit. A puhára tömött zsákok gyorsan eltűntek a hajófenékben, a horgony még ott himbálózott a hajótesten, de a szkúner máris sebesen távolodott a parttól. A kapitány a környező vizet kémlelte, nem lát-e francia vagy angol hajót.

–      Igyon velem egy kortyot gróf úr ebből a jó kis szmirnai borból! Ránk fér!- Amír félelme már elcsitult, szüksége volt egy kis beszélgetésre, meg az italra, ami megnyugtatta.

–      Látta, ugye! Tudja mi történt, gondolom, Hasszan mindent elmondott.

–      Mindent nem, de azért sokat láttam, csak érteni nem nagyon értem.

–      Tudja, Gróf Úr – a kapitány már a második poharat hörpintette ki - mi törökök kiszorulunk lassan mindenhonnan, ami korábban a miénk volt, és elfoglalják helyünket mások, angolok, franciák, osztrákok. Ők sem jobbak, mint amilyenek mi voltunk, csak újak, de ugyanazt akarják ők is. Bitorolni mások földjét, adót szedni, kirabolni más népeket. Az én gazdám pedig támogatja a veszélyben lévőket, ahogy magát is. Most fegyverrel, de ez neki üzlet is. A fűszert most jó pénzért eladjuk Amerikában ahol maga kiszáll. Ha majd egyszer finom, meleg levest eszik szép sárga zsírcseppekkel a tetején, jusson eszébe, lehet, hogy a most cserélt sáfránnyal főztek magának!

Amír jót nevetett hosszú eszmefuttatásán és újra töltött magának. A szkúner száguldott a nyílt vízen és a kapitánya újra ura volt a helyzetnek.

–      Egy nap Gróf Úr, egyetlen nap és máris biztonságba leszünk. Élvezze még ma az Óvilágot, mert holnap már az Újvilág felé hajózunk.

Rabat okker házai egyre távolabb kerültek, a vitorlása a gyenge szél ellenére is gyorsan távolodott Afrika partjaitól. Ahogy ritkultak a hajó körül a puhán libbenő, nagy tengeri madarak úgy sűrűsödött a bánat, a szorongás Rédey gróf szívében.

 

5.

Újvilág

 

A sors ráijesztett a szörnyű tengeri viharral, de most, a gondviselés mintha tenyerébe vette volna. A szkúner a szinte alig hullámzó óceánon siklott New-Yorkig. Messze voltak még a kikötéstől, de mindnyájuknak feltűnt a a rakparton várakozó tömeg. Amír a látcsőért sietett. Levette a szemétől és Rédeynek nyújtotta.

–      A St. Louis – kiáltott fel, ahogy belepillantott a távcsőbe – Ez a tömeg Kosztát várja!

–      Remélem, az íratkukacok is Ingraham hajóját bámulják, és simán kiköthetünk.

A St.Louis lassan beállt a kikötőhelyre, a Bajadért pedig tőle távolabbi dokkba irányították.

A távcsövet le sem vette a szeméről, a parton ujjongó tömeget pásztázta, és igen, felfedezte a piros-fehér-zöld zászlót lobogtató kis csoportot. Arcukat nehezen lehetett kivenni, de az a sötét ruhás, zászlót lobogtató férfi nagyon ismerősnek tűnt. Azon a több mint öt évvel ezelőtti napon ugyanígy lengette Vécsey barátja a nagy nemzetiszínű zászlót Pesten.

–      Ez csak ő lehet-mormolta magában félhangosan – Istenem végre egy ismerős, egy barát!

Hirtelen izgalom lett rajta úrrá, sietett a kabinjába, kikészítette a személyes íratait, szíve fölé tette édesanyja levelét és felcsatolta Demirel vaskos, fekete bőrövét. Legszívesebben futott volna a maréknyi magyar felé, akik –most már kihallotta a tömegből –lelkesen, vivát kiáltásokkal várták Koszta Mártont, és együtt lelkesedtek az amerikaiakkal, akiket a nemzeti büszkeség hozott ki a rakpartra. Hirtelen őt is valamiféle ünnepi, fennkölt érzés árasztotta el.

Nem bosszantotta az akadékoskodó tisztviselő. Türelmesen válaszolgatott, elmondta, hogy neve nem ready, hanem Rédey. Az előbbinek több értelmét látta a tisztviselő.

Mikor kitudódott, hogy a St.Louis fedélzetén az ő honfitársa érkezik, akiért olyan hősisen állt ki Ingraham kapitány, valahogy felgyorsult a partralépési engedély elkészítése.

–      Majd visszajön a csomagjaiért Gróf Úr – a kapitányt cseppet sem izgatta a parton zajongó tömeg - mi csak holnap reggel indulunk. Menjen csak, nézze meg, hogyan ünneplik Kosztát! Estig ne essen baja! A gazdám tudni akarja, minden rendben van-e maga körül ebben a csodás országban.

Átfúrta magát a tömegen, próbált kiáltani a magyaroknak, de az emberek ujjongása elnyomta a hangját. Látta, ahogy a nagytestű hadihajó finoman odakoccan a kikötő falához, a hídon Ingraham kapitány tiszteleg, a tömeg pedig még inkább hullámzani kezdett, az ujjongás hangosabb lett. Nehezen, de közelebb került a zászlólengető magyarokhoz, ám kiáltását azok nem hallották. Frissen megszerzett irataira és bőrövére vigyázva egyre közelebb könyökölte magát ahhoz a piros-fehér-zöld zászlóhoz. Kiáltozott, de nem volt biztos abban, hogy hangja el is jutott azokhoz. Észrevette Vécsey kutató tekintetét, ami érezte, megakadt az arcán. Le tudta olvasni a szájáról a meglepetést, a halk kérdő Pali hangot. Boldogan nevetett, levert egy cilindert, gazdája belekönyökölt az oldalába, de már semmi sem érdekelt, egyszer csak ott érezte magát az övéi között, szorosan átölelte Vécseyt, majd a kis Perczelt, és hiába is próbálta eltitkolni, megjelentek a könnycseppek a szemében.

–      Hogy kerülsz ide Pali?-a tömeg zaja sem tudta elnyomni Vécsey kiáltását.

–      .Majd elmondom! Nem akartam Koszta sorsára jutni és a török barátaim idemenekítettek.

A választ már nem hallotta, mert a hajólépcsőn megjelent Koszta Márton, Ingraham kapitány oldalán és a tömeg ujjongani kezdett, karok vágódtak a magasba, kalapokat, cilindereket dobáltak fel extázisban. A magyar zászló fennen lobogott, Koszta szélesen nevetve intett nekik. Észrevette a leengedett hajólépcső mellett a kis emelvényt, ahol komor fekete zsakettes urak várakoztak.

–      Az ott Pierce elnök úr. – az elcsendesülő tömegben Vécsey is suttogott – jó barátja a magyaroknak, igazi demokrata.

A St. Louis Bostonból érkezett, a szmirnai hőstett híre persze megelőzte, és elnézve az ünneplést, biztos volt abban, hogy érinteni fog még néhány kikötőt, ahol ugyanilyen hazafias tömeg köszönti majd.

–      Gondolom, szállásod, munkád, pénzed nincs!

–      Fél órája kaptam, meg a papírjaimat.

–      Akkor gyere hozzám, egyedül élek, el fogunk férni. Amíg jól esik, maradj, majd beszélünk a munkáról. A nyelvvel nem lesz baj, úgy emlékszem Londonban végeztél, mérnök vagy, ugye?

–      Hadmérnök. Így békeidőben itt nem sok lehetőségem lesz.

–      Csak ne légy kishitű! Találunk munkát, ha te is ezt akarod.

Pirce elnök elmondhatta beszédét, amiből hozzájuk semmi nem jutott el. Az urak beszálltak fekete kocsijaikba és a tömeg éljenzése közepette eltűntek a város felé. Kosztát és Ingraham kapitányt feldíszített nyitott kocsi vitte sebesen a város felé. A kis magyar csapat magára maradt, mindenkivel kezet rázott, összeismerkedett. Volt köztük postás, pincér, más házépítesen dolgozott. Bándira még emlékezett Pestről, a családjának hatalmas erdőbirtoka volt a Vértesben. Itt New Yorkban arcképeket fest. Erősen köhögött, sokat fogyott mióta utoljára találkoztak. Tweed kabátja szinte elnyelte törékeny testét. Belekarolt Rédeybe, vagy inkább belekapaszkodott a karjába.

–      Mik a terveid itt, idegenben, kedves grófom?

–      Pár órája vagyok még itt Karcsi, várom, hogy először elmúljon a félelmem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni.

–      Arra ugyan várhatsz – Bándit ismét elővette a köhögési roham – sohasem múlik el. Tiszta fej? Annyira más itt minden, annyira nem nekünk való, hogy a tiszta fejre is várhatsz.

–      És neked Karcsi, mik a terveid?

–      Nekem már az is elég lenne, ha rendesen kapnék levegőt –keserűen felnevetett – Kaliforniába szeretnék menni, ahol örökké süt a nap, a tenger tiszta sós levegője ott meggyógyítana. Itt minden piszkos, füstös, a tengerbe bele sem lépnék a szenny miatt. Istenem, a tiszta források otthon az erdeinkben, a fenyves erdők zúgása, a Duna illata. Igazából ez lenne a tervem, de tudom, soha iszom már tiszta vizet, nem lélegzem be a gyantás levegőt és sohasem lépek többé abba a selymes Duna vízbe.

Rédey mindazt, amit Bándi elmondott lelke mélyén ugyanígy érezte. A köhögés nem akart szűnni. Átkarolta Bándi Károly sovány testét.

–      Kaliforniába kellene mennem, ahol van fény, ahol festhetnék kedvemre.

Nézett a távolba, mintha csak a napot eltakaró házakon, a szűk utcákon, a piszkos utcaköveken túl csupán karnyújtásnyira lenne az álom. Kalifornia.

Vécsey hátra-hátranézett, mintha kérdezte volna, hogy minden rendben van-e. A kétségbeesetten karjába kapaszkodó Bándi nemhogy mélyítette, inkább elűzte a félelmét. Talpra kell állni, megtalálni a munkát, egészségesnek kell maradni, élni kell! El kell jönni az időnek, amikor hazatérhet, az otthonába, a szülőföldjére. Még alig érkezett meg, de már most is biztosan tudta, hogy haza fog térni, szabadon. A reggeli párában fog még lovagolni a Királynőn, közben megbeszélik apjával a birtok gondjait. És ekkor ő is látta a sötét piszkos utcákon túl azt a napsütötte erkélyt, ahonnan édesanyja mosolyogva integet utánuk.

–      Megérkeztünk –Vécsey hangja riasztotta fel ábrándozásából.

Észre sem vette, hogy lassan elfogytak a magyarok mellőlük.

–      Én lakom a lépcsőtől balra, a művész úr- Bándit ölelte át –a jobboldalon.

Mindkét lakás sötét volt, nemcsak a szűk szobák miatt, hanem a kis ablakokat szinte elfedte az előkertben álló néhány fa.

Szállásom már van, gondolta, és barátok vesznek körül, szerencsés vagyok. Fáradt volt és éhes, inkább az alvást választotta. Arra kérte az Istent, hogy legalább álmában vezesse vissza abba a távoli, tengeren túli, sárga kastélyba!

 

***

 

Rédeyné nagy szemű kölyökmacskát simogatott, az álmosan pislogott, néha puha mancsával az asszony keze felé kapott, mikor úgy érezte, hogy a gazdája fejét borító puha selyemkendőt el akarják venni tőle. A gróf visszatért a reggeli kilovaglásból és most farkas éhesen várta a tojást és sültkolbászt, melyeknek illata megelőzte Istvánt, az inast, aki egyensúlyozva hozta a csillogó fémfedőkkel letakart reggelit. Rédeyné ma is lemondott a tartalmas reggelíről, ahogy már évek óta. Teát ivott, jóféle hársfateát, ami mindig felüdítette, erőt adott neki a délelőtthöz. Férje angol teája túl erős, túlontúl szívdobogtató volt számára.

–      István- éppen befejezte a szervírozást, de érezte, hogy a gazda még szeretne valamit – küldess el Somorjay fiskálisért. Kocsit küldj, és azonnal jöjjön!

–      Gondolja, hogy lehet valamit tenni ? – a grófné hangja csüggedtségről árulkodott.

–      Tennünk kell valamit Édesem! Négy éve már, változnak az idők, talán már nem a félelem, hanem a józan ész munkál Bécsben is.

–      Jó lenne ezt hinni, de ahogy én ismerem, a gyűlölködés, az írigység változik legkevésbé Bécsben. Még mindig félnek, és félelemben akarnak tartani mindenkit, nehogy még egyszer megtörténjen, ami öt éve bekövetkezett. Nyughatatlan, bolondos kisfiam –tette hozzá halkan.

–      Megírjuk a folyamodványt, magam viszem fel, és megmozgatok mindent, mindenkit, hogy sikert érjünk el.

Alig fejezte be a reggelit, a kocsi máris megállt az udvaron. Somorjay ügyvéd urat gyűrött kalapja, néha pecsétfoltos kabátja miatt hajlamosak voltak az ügyvédtársak lebecsülni, de csak az első olyan perig, ahol szembekerültek vele. Más srófja járt az agya, mint bárki másnak. Maguk a bírák is tartottak tőle kicsit, így nem csoda, hogy alig akadt vesztes pere. Azt a pert, amit ő nem vállalt el, senki sem akarta felvállalni, mert az biztosan vesztes ügy lett.

–      Velünk reggelizik doktor?- Rédeyné már tolta is elé a saját terítékét.

–      Köszönöm méltóságos asszonyom, a nagy sietségben meg is feledkeztem róla.

Tudta jól Rédeyné, hogy ritkán jut reggelihez Somorjay doktor, aki agglegényként már azt is elfelejtette mi az a reggelizés.

–      Jó étvágyat doktor – a gróf türelmetlenül nézte a nagy lelkesedéssel falatozó jogászt – tudja miért hívtam?

–      Méltóságos Uram – lassan megtörölte száját és kortyolt egy kis teát, hogy időhöz jusson – sejtem, sejtem. A szokásos folyamodvány, ugye?

–      Úgy bizony Somorjay, és most nem hagyom magam lebeszélni – írja meg mihamarabb azt a kérvényt!

–      Méltóságos Gróf Úr! Ha kisebb jelentőségű lenne ez a dolog, akkor én kísérném méltóságodat a kancelláriára. Megszorongatnánk a fafejű beamtereket. De itt az ország legelőkelőbb családjainak egyikéről van szó – finoman meghajolt Rédeyné felé – ezzel tele voltak a lapok és tele lesznek akkor is, ha amnesztiát kap az ifjú Méltóságos Úr.

–      Nem érdekelnek a lapok Somorjay – az asztalon megcsörrentek a porcelánok a gróf öklétől-a fiam szabadsága érdekel csak!

–      Méltóságos Gróf Úr, tudják ezt fenn Bécsben is, ezért akarnak a többi nagy családnak is példát statuálni! A másik dolog –nem engedte megszólalni Rédeyt – a másik dolog az a 12 év várbörtön.  Ahonnan, ugye mindenki tudja, élve kevesen kerülnek elő.

Csend lett, senki nem akart szólni., A grófné arcára félelem ült, szeme könnyel telt meg.

–      Bizony az a 12 év a sok. Egy két évet akár a száműzetéssel is letudhattunk volna – folytatta az ügyvéd - de 12 év, súlyos vasban, arra nehezen kapunk kegyelmet.

A nap egyre magasabbra hágott, István napernyőt nyitott, de szándékosan, vagy véletlenül úgy állítgatta, hogy Somorjay félig kopasz fejére továbbra is tűzött. Szerencsére befejezte az utolsó korty teát is.

–      Nos, Méltóságos Uram, azt tanácsolom, várjunk! Úgy hallom, enyhül a klíma ott fenn a császári udvarban. A legjobb pillanatban kell folyamodnunk, amikor van esélyünk a sikerre.

No, ez az utolsó félmondat megértette a Rédeyekkel, hogy valóban nincs most lehetőség a kegyelemre.

–      Nem érdekel Somorjay, fenébe ezekkel a jogászi mellébeszélésekkel! Készítse el a legszebb formában, a legalázatosabb formában azt a folyamodványt. Haza akarom hozni a fiam, akár a világ végéről is.

 

 

***

 

Az ifjú Rédey egy-két órát aludt csak, éhes gyomra ébresztette. Két napja szinte semmit nem evett és a természet most kérte a jussát! Vécsey a másik szobában az ablak alatti íróasztalnál olvasgatott.

–      Felébresztett az éhséged? – fordult hátra, mintha csak olvasott volna a gondolataiban – gyere, elmegyünk, lásd mit adnak itt ebéd gyanánt! De hiszen te Angliában tanultál, így neked nem lesz meglepetés az itteni sült. Ha ezt lehet sültnek nevezni.

–      Nekem most nem tudnak olyan sültet adni, amit fel nem falnék.

–      Te, Pali gondolkoztam, mit tudnék tenni, hogyan szerezhetünk neked valami pénzkereső munkát. Azt mondtad hadmérnök vagy? És ráadásul Londonban végeztél. Igaz, hogy itt 100 éve volt az utolsó háború és gondolom, újabb száz évig megint nem lesz, de azért tennivaló biztos akad a hadsereg házatáján.

–      Senkit nem ismerek itt, és azt sem tudom ezt akarom-e csinálni. Talán a gazdálkodás, állatok, lovak azok amivel szívesebben foglalkoznék.

–      Fogadj el tőlem egy tanácsot: foglalkozz azzal, amit találsz, és amivel pénzt tudsz keresni!

–      Te miből tudsz ebédre meghívni? –karolta át Vécsey vállát.

–      Én szerencsésen kerültem ki, és ne aggódj, amig haza nem kerülök, kitart a pénzem.

–      Na, ez az, hazakerülni. Hogy lehet?

–      Otthon a család mindent megtesz ezért, de tudod ezzel a névvel nehéz meghatni a császári szívet, bár az a Vécsey, csak távoli rokonságban áll a mi családunkkal.

Megálltak egy kicsit a beszélgetésben, mindkettőjük arca elkomorult. Vécsey Ernőt felakasztatta Aradon Haynau. Már annak is nemsokára négy éve. Gondoltaikba merülten léptek ki az ajtón. Szemköztről köhögést hallottak, Vécsey bekopogott Bándihoz.

–      Gyere Károly, megyünk ebédelni!

A köhögés megszűnt és Bándi hajlott alakja tűnt fel az ajtóban.

–      Menjetek csak – az újabb köhögés félbeszakította – nem vagyok éhes.

–      Gyere, vedd a kabátod! -Vécsey nem engedte, hogy becsukja az ajtót.

–      Ő viseli a legnehezebben az otthontalanságot – hajolt közelebb Rédeyhez – talán még a tüdeje is meggyógyulna az otthoni levegőn. Nem Kaliforniába vágyik ő, hanem a Vértesbe, vissza, haza. Tudod, a karikatúrái miatt ítélték tíz évre otthon. Egy fegyvert elsütni sem tudna, de a rajzai öltek, nevetségessé tették a legnagyobb méltóságot is. Ezt soha nem bocsáthatja meg a császár.

Rédey jobbnak találta az amerikai sültet, mint az angolt, és a bor sem volt rosszabb. Vécsey keveset evett, annál többet beszélt. Elmondta, hogy a legjobb híreket kapta otthonról. Amnesztia iránti kérelmét olyan ember támogatja, aki a császár bizalmasa, aki még azt az ominózus nevet is megmagyarázza majd a császárnak. Levelet vár otthonról, amiben talán már a jó hír érkezik.

–      De, beszéljünk rólad! Van egy ember, aki nagy barátja a szabadságharcos magyaroknak, a Képviselő Házban dolgozik. Igaz, hogy republikánus, de jó kapcsolatai vannak a hadügyben is. Holnap megpróbáljuk megkeresni.

Bándi, mintha két napja nem evett volna szinte falt, érdekes módon a köhögése is megszűnt. Úgy látszik a szervezetének elengedhetetlen szüksége volt erre a meleg húsra, így nem akarta köhögéssel megzavarni a táplálkozást. A másik kettő összemosolygott.

–      Tudtad, hogy Károly már földbirtokos itt Amerikában?

Rédey kérdőn nézett Vécseyre, majd Bándira. Bándit nem lehetett kizökkenteni az ebédből, Vécsey pedig nem akart beszélni arról a földbirtokról.

Elfogyott az ebéd és Bándit ismét elővette az a kínzó köhögés, ami miatt megszólalni sem tudott.

–      Ne bosszants Sándor, ne bosszants! –vékony ujjaival megfenyegette Vécseyt – tudod, ez érzékeny pontom.

Bár Rédeynek nagyon felcsigázták a képzeletét az elhangzottak, több szó már nem esett Bándiról. A hangulat jó volt, elbolondoztak a régi időkről, régi ismerősökről, és ez a jó hangulat csak akkor romlott el, amikor Vécsey nem talált új levelet a postán. A remény tovább élt, legalább egy újabb hónapig.

Bándi elfáradt, hazament, ők pedig sétáltak a napfénytelen utcákon. Az utcákra szivárgó füst, amit nehezen tudott megszokni, minden kopott, kis házkéményéből köhögtető vastag sugárban tört elő. Széngáz és füst lepte az utcát, de ez mintha senkit sem zavart volna, talán csak őt. Még Vécsey is nyugodtan lépdelt, mégcsak nem is köhintett. Az ő minden gondolata a hazatérés körül forgott, szilárdan hitt abban, hogy sikerülni fog, még pedig nem is a távoli jövőben.

–      Ha hazatérek –tervezgetett – vedd ki ezt a lakást. Négy dollár egy hétre, reggelit is kapsz, és nincs messze az itteni világ közepétől. Holnap úgyis megtapasztalod, mert megyünk, munkát szerzünk neked.

Rédey tele volt kétségekkel, melyeket nem osztott meg Vécseyvel. New York nem Pest, nem Bécs, senkit nem ismer. Ha Vécsey tényleg haza tud menni, magában azt kívánta, néhány hétig még ne utazzon el. addig Talán mellettük sikerül megszokni, ha megszeretni nem is ezt a füstös, kormos sötét várost.

–      Sándor, említetted, hogy Bándi földbirtokos lett itt az Államokban?

–      Rossz emlék ez Károlynak, nem is akarok beszélni róla, Ha majd ő el akarja mondani, mondja el!

–      Ha már felcsigáztad a fantáziámat, akkor legalább fejezd be a történetet!

–      Na, jó. Tudod, milyen ügyes keze van a rajzhoz, festészethez, hiszen emiatt szenved itt. Akkor már jónéhány embert megfestett, mikor kapott egy bankártól olyan ajánlatot, ami rendbe hozhatta volna az életét, mehetett volna Kaliforniába, ahová vágyakozik. A bankár feleségét kellett megfesteni, egész alakban és ötszáz dollárt,- hatalmas összeg ez itt nekünk-ígért a bankár. A kép pompásan sikerült, tetszett a feleségnek és a bankárnak is. Mikor elkészült és fizetésre került volna sor, bizony a bankárnak is feltűnt, hogy nagyon  szép summát kell kiadnia a felesége képmásáért. Ezért aztán behívta Bándit és lelkesen elmagyarázta neki, hogy többet akar neki adni, mint 500 dollár ezért a gyönyörű festményért. A festő most igazán a szerencse fia, mivel a banknak van egy szép birtoka, Pennsylvániában. Van ott folyó hegy, mező, még egy ház is, amit az előző tulajdonos épített.  Megér az a birtok akár ezer dollárt is. Hát ő úgy gondolta ezt ajándékozza a festő úrnak. Már hozták is a papírokat, aláírás és Bándi Károlyé lett az, az ismeretlen távoli birtok. Bándi fel sem ocsúdott, máris az utcán volt.

Én nem restelltem, utána érdeklődtem annak a távoli birtoknak. Az a birtok tényleg a banké volt. Egy soha vissza nem fizetett kölcsön fejébe maradt rajtuk, és nem hogy ezer, de talán még száz dollárért sem tudták másnak eladni. Szegény Karcsi így lett földbirtokos.

–      Jó lesz akkor nekem is vigyázni a bankárokkal, semmivel sem jobbak, mint az otthoniak.

–      Bizony itt pénzügyekben nincs becsület, nincs barátság, a kölcsönökért sokszoros hasznot   tesznek zsebre a bankárok.

–      Karcsi megnézte azt a birtokot?

–      Dehogy. Most már épül a vasút, vonattal oda lehet menni, bár még jókora távolság a kocsiút, de ez az új tulajdonos hallani sem akar arról a helyről. Láttad, hogy tiltakozott tegnap az ebédnél. No, kérlek, hogy ne is említsd neki, ne is érezze, hogy te is tudsz már arról a földbirtokról.

Elnevette magát, de Rédeynek semmi kedve nem volt vele nevetni.

–      Holnaputánra kaptunk időpontot a képviselő úrtól, remélem, sikerül állást szereznünk!

–      Itt lakik New Yorkban?

–      A képviselőházban nyári szünet van, és hazajött a családjához. Nemrég született a fia. Szerintem, most jól jött neked ez a Koszta affér. Nagy a szimpátia a magyarok iránt. A reggeli újságok szinte csak ezzel foglalkoznak.

–      Gondolom, Kosztának ezek után lesz állása, de, hogy az enyémet ez annyira befolyásolná, azt kétlem.

–      Na, csak ne légy kishitű! Látod, mindenki nyugatra vándorol. Nem olyan könnyű most jó szakembert leakasztani. Én bizakodó vagyok.

–      Adja Isten!

Elindultak egy hosszú utcán, amelyen végigsütött a meleg augusztusi  nap. Ha egy pillanatra behunyták a szemüket, mintha csak otthon lennének. Kölyökkutya próbált megszabadulni a bőrszíjtól, amivel egy előkert rácsához kötötték, míg a gazdája az ajtóban beszélgetett egy nagyokat kacagó kövér asszonnyal. A rabság minden formája mélyen megérintette Rédeyt, most is legszívesebben eloldozta volna a kis kutyát, fusson világgá, vagy fusson haza anyjához, testvéreihez, csak ne a szíjon kínlódjon. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna Vécsey,

–      Szavamat ne felejtsem, a képviselő úr nagy rabszolgatartás elleni harcos.

–      Na, látod, ez igazán szimpatikus. Szégyen is ebben az országban a rabszolgaság!

–      Jó-jó, csak te ne politizálj. Soha nem tudhatod, kiben milyen érzések lakoznak - Vécsey körülnézett – de most már forduljunk vissza, mert este lesz mire hazaérünk. Jó messzire kerültek Vécsey lakásától, mégsem voltak fáradtak. Errefelé már ápolt kis kertekből nyíltak a házkapuk, de a fák ágvillájában itt is megült a fekete korom. Bándira gondolt, szegény feje, nem csoda, hogy ez a levegő kikezdte a tüdejét!

 

***

 

–      A képviselő úr a dolgozószobájában várja önöket Miszter Vécsey- a fekete ruhás, magas ősz férfi mutatta az utat a hideg márványpadlójú előtérben. Tizenegy órára kaptak időpontot, de még mindig égtek a gyertyák a nagy dolgozószobában. A széles, sötét íróasztal mögül vékony, hórihorgas, sötéthajú, és furcsa, támadó szakállú férfi emelkedett fel.

–      Vécsey, régen találkoztunk. Ugye megbocsátja, de feleségem nem érzi magát jól, nagyon megviselte fiunk születése.  Beszéljen, mi van a magyarokkal? Olvasta ezt a Koszta ügyet. Látja, ilyenek vagyunk mi amerikaiak. mindent megteszünk a honfitársainkért!

–      Hálásak is vagyunk ezért önnek Képviselő úr. Engedje meg, hogy bemutassak egy újabb menekültet, aki jó barátom volt a harcokban odahaza.  Rédey Pál gróf.

–      Isten hozta nálunk – Lincoln kezet nyújtott, közben végigmérte – kalandos volt a menekülése? El kell, hogy mondjam, én is menekült vagyok, mert a nagyapám még Angliában született, ő is a bevándorlókhoz, azok népes táborához tartozott.

Bőrfotelekbe ültette őket, közben csengetett és az ősz úr teát hozott, süteményt, tett az asztalra.

Rédey beszélt Szmirnáról, és látta az érdeklődést hallgatója szemében. Végül is szemtanúja volt a kikötői ” majdnem háborúnak”. Lincoln pedig kíváncsi volt minden apró részletre, különösen érdekelte, hogy viselkedtek a konzulok, miközben az osztrák hadihajók gyávaságát vidám izgalommal hallgatta.

A történet végén Vécsey elérkezettnek látta az időt, hogy jövetelük céljáról is beszéljen. Lincoln képviselő érdeklődéssel hallgatta.

–      Szerencsés időben érkezett Rédey, Amerika most lelkesedik, elsősorban Ingraham kapitányért, de mindig ott vannak a történetben a magyarok.  Ez a Koszta affér elsőként mutatta meg az egész világnak, hangsúlyozom, ez történeti pillanat, hogy Amerika a világ leghatalmasabb nemzete, legerősebb országa. Én amerikaiként nagyon bűszke vagyok és legyenek maguk is azok, hiszen közös ügyünk ez a Koszta ügy.

A pillanat ünnepélyes volt, és felemelő. Ugyanakkor megérezték a súlyát is a kijelentésnek, de azt vették észre, hogy maga Lincoln is csak most értette meg a lényegét annak, amit elmondott. Mintha csak most született volna meg egy igazi nagy nemzet, és ők ketten büszkék voltak, hogy a magyarok részesei ennek a nagy pillanatnak. Később Rédey sokszor gondolt erre a pillanatra, szinte olvasott Lincoln képviselő gondolataiban, aki igazi politikusként a Koszta ügyben nem diplomáciai affért látott, hanem megértette, hogy az igazi hatalmas Amerika ott a szűk kis szmirnai kikötőben született meg. Ingraham kapitány fenyegető ágyúcsövéből bújt elő.

Csendesen ittak a teából, míg a képviselő ismét magához nem ragadta a szót.

–      Mindannyian  tudjuk jól, hogy most mindenki nyugaton próbálja megtalálni a szerencséjét. Kalifornia, a napfény, gazdagság, az arany. Vonaton, szekéren, gyalog, de százezrek tartanak egyre nyugatabbra. Most van lehetőség dolgozni itt is. Maga mihez ért Rédey?

–      Hadmérnök, Képviselő Úr – a megkönnyebbült Vécsey a szavába vágott- Angliában végzett, kitűnő hadmérnök.

–      Á, ezért beszéli olyan gyönyörűen a nyelvünket!- elégedetten simogatta rakoncátlan szakállát – akkor munkát találni talán még könnyebb lesz, mint gondolnánk. Tudják rég volt nálunk háború, nem sok gondot fordítottunk az erődjeinkre, amit még az angolok ellen építettek őseink–fordult Rédeyhez- ráadásul egyre nagyobb területekre jut el a vasút, vele a telepesek, ezért ki kellene alakítani újabb erődítményeket. Munka az bizony lenne. Felmérni ezeknek az erődöknek az állapotát, elkészíteni a javítási, felújítási terveket, újakat tervezni oda nyugatra. Ugy érzem, szükségünk lehet még az erődeinkre. Hirtelenjében ennyi jut eszembe. Lenne ehhez kedve, mert ígérem, nagyon gyorsan nagyon sok munkát tudnánk magának adni. Bradley ezredeshez tartozik az ügy, de ő jó barátom, és tettem is neki számos apró szívességet, ezért úgy gondolom, az ajánlásom elegendő lesz, hogy megélhetéshez jusson.

–      Köszönöm, Képviselő Úr – Rédey finoman biccentett – érdekes, izgalmas feladatnak látszik, és én megpróbálok jó munkát végezni.

–      Én pedig ezt a munkát nagyon fontosnak tartom, ezért magán fogom tartani a szemem. Elodázhatatlan a hadseregünk megerősítése, ütőképesebbé tétele. Nincsenek igazán jó tábornokaink, katonáink pedig elkényelmesedtek. Jobb hadsereget szeretnénk, és ehhez jobb erődöket. Ezért fogok küzdeni a kongresszusban is. –nyújtott kezet Rédeynek.

Ez egyben a fogadásuk végét is jelentette. Lincoln visszaült az íróasztalához és pár soros levelet írt Bradley ezredesnek, amit Vécseynek nyújtott át.

–      Segítse Rédey barátunkat, kedves Vécsey! A maga hazatérése hogy áll?

–      Nincs még újabb hírem Képviselő Úr, de már nagyon jönnék egy búcsúlátogatásra!

–      Ebben a hónapban még itthon leszünk, de szeptemberben megyek Washingtonba. Úgy érzem azonban, magának nem kell már odautaznia, gyorsabban útra kel majd hazafelé. Tiszta szívemből kívánom. Én elvesztek egy jó barátot, maga pedig visszanyeri a hazáját. Hanem, kedves Rédey, magának Washingtonban lesz a helye! Bízom Bradleyben, én a maga helyében már most megfelelő lakás után néznék.

–      Ahogy felénk mondják, a próféta szóljon önből!

Amíg kedélyesen beszélgettek Rédey mellét szorította valami fájdalom, valami megmagyarázhatatlan félelem és keserűség. Éppen most látszik az elérhető biztonság, a szebb jövő, de ő nem itt képzelte el a jövőjét, hanem szívesebben felült volna Vécseyvel a hajóra, és futott volna hazáig a Fiuméi kikötőből.

–      Igazi csoda, barátom – Vécsey egész úton lelkesen szorongatta a kezét – igazi szerencse. Négy éve ismerem Abet, sokat segített nekünk, magyaroknak, de ilyen jókedvűnek még soha nem láttam, mintha te tennél szívességet nekik!

–      Miért, nem én teszek? – nevetett fel Rédey – Szüksége van egy emberre, aki ismeri az angol gondolkodást, a stratégiájukat, erődjeiket és bennem megtalálta. De azért még ne lelkesedjünk. Ha majd Bradley tábornok is ilyen készséges lesz, akkor merek csak örülni.

Tudta jól, hogy soha nem fog igazán örülni. Mást szeretne itt tenni, más szerezne neki igazi örömet. Az lenne igazi öröm, újra találkozni az otthoniakkal, elbóklászni Királynővel a hamvas mezőn, belélegezni a fenyves illatát, és ha nem is harccal, fegyverrel, de tovább küzdeni a haza szabadságáért. Hazatérni, minden porcikája ezt kívánta.

Vécsey lelkesedése lassan rá is ráragadt, hiszen megélni kell valamiből, addig is, amíg ő is hazatérhet. Bándit magukkal vitték vacsorázni, aki előtte megmutatta a legújabb festményét.

–      Ezt csak a magam szórakoztatására festettem, vette le a takarót – örülnék, ha nektek is tetszene!

A new yorki utca képe, a kissé már sárguló falevelekkel, a néhol füsttel takart vörös téglás házaival, melyek elvesznek az utca végén, méltán nyügözte le őket. Két nap alatt igazi mesterművet alkotott. A meglepetés után lelkesen gratuláltak.

–      Ezt a képet most megveszem – Vécsey nyúlt a tárcájáért – hazaviszem magammal, hogy emlékeztessen a száműzetésre és rátok barátaim. Mi az ára?

–      Nem eladó –ahogy észrevette a másik csalódását, gyorsan hozzátette – még van rajta mit dolgozni, nincs kész.

Vécsey kissé sértődötten indult, ki, de haragja gyorsan elszállt. Az esti újságok továbbra is a Koszta affért harsogták. A képviselő jól fogalmazta meg, amit most minden egyszerű polgár érzett, hogy Amerika most lett nagy, ország világ előtt. Ingraham kapitány hajója végigjárja az atlanti óceáni kikötőket, ahol hatalmas ünneplésben van részük. Szegény Koszta, beszélgettek, vajon ő tudja-e, érzi-e, micsoda nagy történelmi esemény részese? Lelkesedésükben újra és újra átbeszélték a nap eseményei, Bándi csillogó szemekkel hallgatta. Mire véget ért a vacsora, hirtelen elkomorult.

–      Vécsey hazamegy, te, Pali mész Washingtonba.

Be sem tudta fejezni a mondatot annyira búskomorrá vált.

–      Miért nem jössz te is velem? – Rédey átkarolta a vállát – új hely, hátha a levegőváltozás még jót is tenne a tüdődnek. Ráadásul a város tele van híres és gazdag emberrel, akik számos megrendelést adhatnak.

A festő elgondolkozott, kérdőn nézett egyikről a másikra.

–      Komolyan gondolod?

–      Én mindent, amit mondok, komolyan gondolok. Béreljünk közösen egy lakást, valami csendes, jó levegőjű környéken!

Az utóbbi napokban Vécseyt állandó lelkesedés fűtötte. Belül érezte, hogy jön az a levél, amiben feloldozzák, amiben hazahívják, és ez a tudat egész lényét átformálta. Nagylelküsége megmaradt, és tovatűnt a levertsége, aggodalmaskodása. Rédey szívből kívánta, jöjjön az a levél benne a jó hírekkel, mert ha nem jön, akkor Vécseyvel tragédia történik.

–      Én sem szeretném, ha egyedül maradnál Károly! Menj Palival, akkor én is nyugodtabb leszek.

–      Te csak akkor nyugszol meg, ha már a hajón ülsz hazafelé –legyintett Bándi – de az is lehet, hogy csak akkor, ha már a mamád főztjét eszed otthon.

Hirtelen mindhárman elcsendesedtek. Hallották, ahogy a szurokfáklya cseppje puhán koppan a padlón. Egyikük sem akarta megszegni a csendet. Mindhármuk fejében más-más gondolat kavargott. Vécsey képzeletben látta magukat, ahogy egyszál bőrönddel kikocsizik a kikötőbe, és a parton maradóknak addig integet, amíg csak a horizont el nem takarja őket. Bándi rissz-rossz nyomatot látott szemei előtt a washingtoni Capitolimról, amit ő majd ragyogó színekkel fest meg. Rédey az asztalon heverő újság címlapját nézte rajta a St Louis hadihajó képével. Hatalmas erős országba vetette a sorsa, tele nagy lehetőségekkel, ő pedig minden lehetőséget meg fog ragadni, hogy erős és hatalmas polgára legyen Amerikának.

 

***

 

Az idősebbik Rédey nem állhatta Bécs nyüzsgését. A sok pofaszakállas faarcú férfi, a kicsattanóan pirospozsgás, tésztaképű asszonyok annyian voltak, hogy még a járdáról is leszorultak. A kocsisa halkan káromkodott, ahogy hirtelen meghőköltek a lovak. A kuzinja palotájától nem volt messze a vár, de a kocsis csak lépésben tudott hajtani.

Somorjay fiskális végigbeszélte az utat és a vörös tokban lévő folyamodvánnyal, mint vaskos karmesteri párcával hadonászott.

–      Azt javasolom méltóságos gróf úr, hogy ne rontsunk ajtóstól a házba. Apró, de határozott lépések, az ügy folyamatos napirenden tartásával jobb eredményt érhetünk el.

–      Somorjay, értse meg – nyitott tenyerével adott nyomatékot mondanivalójának – nincs jobb vagy rosszabb eredmény. Csak Jó és Semmilyen eredmény van.

–      Méltóságos Uram jobban tudja, hogy van ez a politikában, meg a diplomáciában, és meg azt tudom, hogy van ez a jogászi munkában.  Csak annyi erőt tessék mutatni, ami nem sérti az önérzetüket, akár egy kis megalkuvás, ó bocsánat, egy kis kompromisszum készség néha sokkal célravezetőbb.

Bár ez már a második folyamodvány volt, még mindig csak a kancellariáig jutottak vele. Rédey, Magyarország egyik legelőkelőbb ura soha nem került volna ilyen megalázó helyzetbe, de most nem róla volt szó, hanem egyetlen fiáról, a tékozló fiúról. Mindig eszébe jutott, hogy szökött meg a pesti palotából és mindannyiszor magát okolta, amiért nem vigyázott rá jobban, nem vitte haza, távolra a pesti csetepatéktól. Ezek a folyamodványok voltak az ő penitenciái mindezért. Türelmetlen volt, bár tudta, hogy egyszer úgyis célhoz ér.

Fájdalmas volt álldogálni a kancellária várójában, fogadni a köszönéseket, miközben a gondolatai messze jártak. Végül a kiállhatatlan lakájképű abban az idétlen ruhába hozzájuk lépet, Somorjayt szépen leválasztva uráról.

–      Méltóságos Gróf Úr, erre tessék.

Itt mindenki olyan mesterkélt, olyan fennhéjázó. Követte azt a pojácát a másikhoz, ott a díszes hatalmas íróasztal mögött. Olyan kurta furcsa bánásmód volt ez. Átvették a bordó bársony tokot, benne a folyamodványt fia hazatéréséért.

-Méltóságos Gróf Úr,  Ő Császári Fensége holnaputánra meghozza döntését- biccentett és már a Rrédey mögött állókra tekintett.

Máris a másik ajtónál találta magát és kilépett az előtérbe. Somorjay messziről méregette, és lassan elsavanyodott az arca. Jó emberismerő volt, kiváló ügyvéd. Apró mozdulatokból is kitalálta az egész történetet.

–      Holnaputánig kell várnunk a császári döntésre – Rédey hangja megtört volt.

–      Méltóságos Gróf Úr nincs okunk keseregni. Jövő hónapban ismét beadjuk a kérvényünket. Előbb fogja Ő Császári Fensége megunni, mint mi.

–      Jaj, Somorjay, én már most is únom, de Istenemre nem adom fel. Hallgatok magára átkozott ügyvédje!

Az első folyamodvány beadása után reménykedett, most a második után letörten ült a hintóban, csak nézte, de nem látta az utca forgatagát. Örült is, hogy olyan lassan bandukolnak a lovak.

A fiskális a maga módján megsajnálta ezt az embert, aki a dühöngő mént is meg tudta fékezni, vagy ha jókedve volt, a rakott szénás szekeret is megemelte hátul. Most összetört, idős embert látott, keserű gondolatokkal.

Két nap múlva egy esős pénteken Somorjayt küldte a végzésért. „Az elkövetett bűn súlyossága nem teszi lehetővé a kérés teljesítését” állt az egyszerű papíron, alatta a császári aláírás kissé elkenődött.

–      Somorjay – Rédey ismét a régi volt- egy perccel sem maradunk tovább. Intézkedjen, hogy befogjanak, és máris indulunk.

Még a kuzintól is elfelejtett búcsút venni, csak minél előbb otthon lenni, otthon lenni. Milyen otthona lehet ennek a fiúnak, gondolta, de továbbgondolni nem is merte, gyorsan kiverte a fejéből. De mintha a kerekek csattogása az utcaköveken is azt ismételgette volna, hogy ott-hon, ott-hon.

 

***

 

Vécsey minden gondolatát a hazatérése kötötte le, Rédey washingtoni munkáját tervezgette. Bándit ritkán keresték megbízással, de olyankor napokig alig hallották a köhögését. Ha végzett egy-egy portréval, meghívta őket ebédre, vacsorára. Ilyenkor együttérzéssel hallgatták  a zsugori megrendelőkről szóló történeteit és siránkozását, hogy mikor gyűlik így össze a pénz a kaliforniai letelepedésre.

–      liforniáig ki sem bírnád az utazást Károly –  karolta át a vállát Rédey - gyere inkább velem Washingtonba! Ott a sok politikus, az estélyek, a sok unatkozó feleség. Lenne ott annyi megrendelésed, hogy főúri módon élhetnél.

–      Én is nyugodtabb lennék felőled – tette hozzá Vécsey-menjetek együtt!

Ettől meg Bándi lett nyugtalanabb, félve pillantott egyikről a másikra. Művész volt, tele álmokkal, nagyratörő tervekkel, de eléggé józan is volt ahhoz, hogy a másik két reálisabban gondolkozó ember véleményére hallgasson. Elbizonytalanodását Rédey vette észre.

–      Rövidesen ott lesz a vasút a Csendes óceánnál, ráérsz akkor utazni kényelmesebben és talán már gazdag, elismert festőként. Amerikai polgárként.

–      No, látod, az nem akarok lenni – csapott az asztalra Bándi – magyarnak születtem, magyarként akarok meghalni is.

Csend telepedett közéjük.  Mindhármuknak volt mire gondolni, múltra, jelenre, jövőre.

–      Ha nem mehetek haza –Vécsey törte meg a csendet – újságírásba kezdek. Itt most történnek azok a dolgok, amelyek minden embert érdekelnek. Karcsi, te illusztrálod a cikkeimet, Pali pedig a kapcsolatait kiaknázva adja tippeket, miről érdemes írnom. Megyünk mindnyájan Washingtonba! Egészségetekre!

–      Washingtonra!

–      Igyunk a festőművészre is!

Jókedvük hazáig tartott, és tartott volna Washingtonig is, ha az, az érzéketlen postahajó este be nem futott volna. Az bizony menetrendszerűen érkezett valamikor a vacsorájuk ideje alatt, így másnap reggel Vécsey átvehette a postahivatalban a vaskos borítékot.

Berontott a házba, rádörömbölt Bándira, és átölelgette a szappanhabos, borotválkozó Rédeyt.

–      Nézzétek, nézzétek – a könnye elmaszatolta a címzést, de hát kit érdekelt az – amnesztiát kaptam. Megyek haza.

A másik kettő nem tudott szívből örülni ennek a mondatnak. Először a félelem szorította össze a mellkasukat, amiért magukra maradnak, majd a honvágy kínzó fájdalma hasított a lelkükbe. Hová tűntek már a tegnap esti tervek, hová Washington, az újságírás, a közös munka! Amaz álmodozva nézett ki az ablakon, mintha a másik kettő ott sem lenne, halkan tervezgetett.

–      A hajó Genovában köt ki. A húgom Rómába ment feleségül, hozzájuk megyek pár napra, és utána haza – megcsókolta a levele – haza, és otthon fácánlevest kérek, ropogós malacsültet, túrós, mákos rétest, és végre jó bort iszom.

–      Akkor csak mi megyünk Washingtonba,Károly – próbálta túltenni magát a félelmein Rédey – ha nem lesz munkád, majd az erődöket fested, melyeket én tervezek.

Mintha egy óra múlva már indulna is, Vécsey kezdett rendet tenni az íróasztalán, kihozta a kamrából a bőröndjét, majd leült, hogy ötödször, vagy tizedszer is elolvassa szerettei levelét.

–      Elfogadták a kérvényt, teljes körű amnesztiát kaptam. – leült, majd ismét felpattant – mit jelent az, hogy teljes körű?

Néztek egymásra tanácstalanul.

–      Tudod, mi már annak is örülnénk, ha csak részleges amnesztiát kapnánk.

–      Én már csak magának az amnesztiának is – tette hozzá keserűen Bándi.

 

A Wild Rose színes szalagokkal díszítve messze kimagaslott a kikötői hajóhadból. A szalagok szinte vízszintesen csattogtak a szélben, utasai fejükre - szorították kendőiket, kalapjaikat, de a hatalmas hajótest rezzenetlenül tűrte a szél ostromát. A beszállok  részben még a rakparton ácsorogtak, mások már a fedélzetről integettek szeretteiknek.

–      Láttam, mennyire tetszett ez a festményem, szeretném, ha elfogadnád – nyújtotta át Bándi az szorosan összetekert vásznat – emlékezz majd a Vermont Avenue-ra, ahol néhány évet együtt töltöttünk. És ha ránézel, ne feledkezz el arról sem, hogy mi még mindig itt sínylődünk.

Vécsey kicsit széthúzta a vásznat, melyen a délutáni napsütés ragyogott, és az utcájuk végén a fákon már sárgultak a levelek.

Hárman átölelték egymást, a férfikönnyek nem szégyellni valók ilyenkor.

Bő óra múlva, harmad vitorlázattal, a Wild Rose ünnepélyes lassúsággal elvitte Vécseyt, és kicsit az ő álmaikat is. Nem volt ereje megvárni, amíg a hajó eléri a távoli horizontot. Mikor Vécsey alakja elhalványult, elköszönt Bánditól, és kicsit céltalanul a rakpartról ráfordult egy széles sugárútra.  Kocsik csattogtak el mellette, napernyős nők, cilinderes férfiak, idegenek, idegenek, idegenek. Nem teljesen szomorú ez a nap, hiszen ott van benne a remény, hogy egy ilyen verőfényes délelőttön ő megy majd fel azon az ingatag lépcsőn egy másik hajóra, ő integet majd az itt maradóknak, és őt várják izgatottan, boldogan ott a tengeren túl.

Két nap múlva Washingtonba megyek, lakást bérlek, mindenképpen két egymásmellettit! Amilyen gyorsan lehet, át kell költöznünk. Sok mozgatnivalónk nincs, mosolyodott el keserűen. Akkor jöhet Bradley és a munka.

Mire hazaért kitört egy kisebbfajta vihar, besötétedett, és amikor az eső elállt a szürke sötétség akkor sem oszlott fel. Igen gondolta, ez az idő méltó egy ilyen naphoz.

 

A mozdony fullasztó füstje betöltötte a keskeny peront. Dagadt utazótáskák, ketrecek, dobozok egymás hegyén - hátán. Hogy fog ez beférni a keskeny vagonba? Maga is szorosan hozzápréselődött egy termetes idősebb hölgyhöz, néha kényszeredetten egymásra mosolyogtak. A mindent elborító csomaghalmaz mellett lépni sem lehetett. Nála szerencsére csak a Bánditól kölcsönkapott kis utazótáska volt, amit ölében szorongatott.

Szikraesővel és keserű füsttel lassan nekilódult a vonat. Szürkült már mikor Washingtonban leszállt. Könnyen talált éjszakai szállást, és azon nyomban, éhesen fáradtan elaludt.

Bradley ezredes irodája nem is lehetett volna eldugottabb helyen a hadügyben. Egy hosszú, szűk folyosó végéből nyíló még szűkebb folyosó végén nyílt az ajtaja. Előtte keskeny pad jelezte, hogy azért szoktak itt várakozni. Gondolkozott, üljön-e le, amig valaki nem szólítja, de a nyári szünetben talán ki sem néznek az irodából, a várakozóra. Így hát kopogott, egyre hangosabban, míg egy öblös hang be nem szólította.

Bradly ezredesről lerítt, hogy fél életét ebben a szűk irodában töltötte, amúgy sem magas termete lefelé egyre bővült, nyakán megfeszült az egyenruha gallérja. Rédey abban sem volt biztos, sütött-e el egyáltalán fegyvert. Az asztalon szivar füstölgött, és közelebb sem kellett menni, hogy a whisky illat elárulja, mi az ezredes kedvenc itala.

–      Rédey Pál hadmérnök vagyok, Uram, Magyarországról.

–      Magukról ír minden újság. Először Kossuth, most ez a Koszta Márton, de van számos magyar a hadseregünkben is. Maguk ilyen verekedős nemzet?

–      Legkevésbé ezredes úr – mosolygott vissza Rédey – elbuktuk a szabadságharcunkat az osztrákok ellen, és a megtorlás elől sokan választottuk az önök szabadságszerető, nagy és erős országát,

–      Úgy beszél, mint egy diplomata. Mi járatban nálam?

–      Lincoln képviselő úrtól hoztam levelet önnek – átnyújtotta a pecsétes borítékot – beszélgettünk, és ő javasolta, hogy forduljak önhöz, ha megfelelő feladatot akarok.

–      Hogy van Abe – újragyújtotta szivarját – régen találkoztunk.

–      Nyári pihenését tölti New Yorkban. Felesége a szülés után gyengélkedik, de a képviselő úr tele van nemes tervekkel.

–      Világos fejű, kemény fickó, Istenemre – hellyel kínálta vendégét – tele ambícióval, de akik körülveszik, hát fiam, arról jobb nem is beszélni.

Figyelmesen végigolvasta a levelet. Bradley ezredes csak a felületes szemlélőnek tűnhetett együgyűnek, ezt Rédey hamar megértette. A puhány külső határozott, ravasz és intelligens

embert rejtett. Beszélgettek az angol erőd építési formákról, előnyeikről, hibáikról. Végül számára is izgalmas szakmai vita bontakozott ki. Csak utólag értette meg, hogy ez egyfajta vizsgáztatás volt az ezredestől. Úgy érezte, sikeresen átment ezen az ellenőrzésen.

–      Van már lakása itt? Mert ide kell költöznie!

–      Ezt a mai napot arra szánom, hogy találjak megfelelő lakhelyet.

–      Ne sokat keresgéljen, mert annál, amit én ajánlok, jobbat úgysem talál.

–      Köszönöm, ezredes úr, ez megkönnyítené a helyzetem.

–      Vigyázzon, vigyázzon, lehet, hogy megnehezítem. A feleségem húga, rigolyás vénlány, egyedül él a nagy apai házban. Bérlőt keres, és én magánál jobbat nem is tudnék ajánlani. Még ne utazzon vissza, mert holnap, ha bejön, elrendezünk mindent maga körül. Végül is Abe jó barátom, nem tévedhetett magában, és bevallom, nekem is elnyerte a tetszésemet. Dolgozni fog fiam, a hadügynek, ahol ráadásul nem is fizetnek olyan rosszul.

- Na jöjjön- a falon függő várostérképhez  húzta, melyen mintha vonalzóval rajzolták  volna a párhuzamos, és egymást keresztező utcákat - egyszerű odatalálni. Írok pár sort, mert Sarah bizony egy gyanakvó vénlány.

 

A ház láttán azonnal Bándira gondolt. A kastélyszerű kétszintes házat sokszögletű toronyszerű kiugrások szabdalták. A mélyvörös téglák játékos árnyékot adtak. A sok keskeny ablak nagy, fákkal, bokrokkal dúsan benőtt, de elvadult kertre nézett. Tavasszal alaposan meg kellene metszeni mindent. Bándi élvezné ezt, jót tenne a tüdejének, ráadásul festhetne kedvére. Szeme sarkából észrevette az ablak félrehúzott függönyét, mögötte a főkötős fejet. Meghúzta a csengőt.

Sarah Balley csípőre tett kézzel, némán megállt az ajtóban. Rédey a lépcső alján meghajolt és átnyújtotta az ezredes levelét.

–      Miss Balley, barátommal, honfitársammal költöznénk ide, két különálló szobába.

–      Egy olcsóbb lenne- hangjában nem volt gúny, egyszerű ténymegállapítás volt, valamiféle dallamos idegenes akcentussal.

–      A barátom festő, művész ember, igényli a magányt, és én is szeretek a magam ura lenni.

Mintha a jósors tenyerébe vette volna, és kedvvel egyengette volna az útját. Hálásan gondolt Lincolnra is és Bradley ezredesre. A két emeleti szoba tiszta és világos volt. A földszinti konyhát most is vanília és fahéj illat töltötte be.

–      Heti hat dollár a szoba- hirtelen, mintha megijedt volna, hogy elriasztja a leendő bérlőt, mély levegőt vett – mondom öt dollár, reggelivel. Előre kell fizetniük!

–      Miss Balley, ez nagyon  is elfogadható ár. Kiveszem mindkét szobát – átnyújtotta a tíz dollárost. Egy hét múlva beköltözünk.

–      Ráérnek akkor fizetni –tolta vissza a pénzt – ha megjönnek.

–      Ron munkát ad magának? Mivel foglalkozik?

–      Hadmérnök vagyok Miss Balley, de ha megengedi, a télen kitakarítom a gyönyörű kertjét. Szívesen látnék virágágyásokat. Tudja igen nagy parkban nőttem fel.

–      Én is –sóhajtott – de a takarítás, főzés mellett nem nagyon jutott rá időm- majd mintha túl sokat beszélne, gyorsan nyitotta az ajtó – Isten áldja! Akkor, mikor is jönnek?

–      Szombaton, asszonyom.

–      Ha nem lennék itthon, akkor a templomban vagyok. Várjanak meg!

Rédeynek fütyörészni lett volna kedve. Szállására nem volt kedve visszamenni, inkább elsétált a kihalt Capitoliumhoz. Békésen legeltek a tehenek a nagy fehér épület előtti zsenge füvön a széles parkban. Itt minden olyan csendes, álmos volt, nem úgy, mint New Yorkban. Ebédelt a közeli étteremben, Türelmetlen volt, hajtotta volna az időt, gyorsan találkozni Bradleyvel, intézkedni, költözni, dolgozni. Élni, élni, nem úgy, mint eddig. A honvágya egész nap nem gyötörte, most édesanyjára is úgy gondolt, hogy büszke lenne, ha látná a fiát Amerikában. Nem is lenne baj, csak azok a levelek olyan lassan érnek haza, oly sokáig zizegnek a cenzori kezek között, és végtelenül hosszú az út mire a válasz megérkezik. Próbálta számolgatni a heteket, a levél útját követve anyja íróasztalától a postáig, Bécsig, a kikötőig, onnan át az óceánon. Megrettent mikor belegondolt, milyen keservesen hosszú utat tesz meg minden levél. Minden nap kell írni, akkor talán sűrűbben is érkezik.

 

 

 

***

 

Bradley ezredesről soha nem olvadt le az a joviális mosoly amivel az első nap fogadta.

–      Hallom, kiveszi a lakást –hellyel kínálta – jó is lesz, ha a vénlány mellett lesz férfiember. A konyháján és a templomon kívül nem ismer mást. Az én Sallym épp az ellentéte a húgának. Tele van élettel, én már abba is belefáradok, ha nézem mennyit tesz-vesz, futkos. Nos, barátom, átnéztem a papírokat. Az nagyon hatásos, hogy Angliában végezte a főiskolát, Shermann tábornokra legalábbis nagy hatással lesz. Végignéztem ezeknek az erődöknek az iratait is, hát jó ötven éve senki nem foglalkozott velük. Háború itt már nem lesz, hagyták őket sorsukra.

–      Ezredes Úr, a mi monarchiánk sokkal kevesebb államból áll, mint ahányból Amerika, de a háborúskodás mindig a levegőben volt. Felkelés, forradalom, a külső hatalamakról nem is beszélve. A háborúhoz mindig csak egy kis szikra kell.

–      Jó, jó, de nálunk nincs ellenségeskedés. Jól megvannak az államok egymás mellett.

Ami azonban a lényeg, hogy itt az idő felülvizsgálni az erődeinket, ami az egész hadseregünkre is ráférne. Tudja, hogy sok magyar katonánk van? Szerencsére jó katonák! Tartásuk van, tudják mit jelent a katonaság.

Az ezredes hajlamos volt elkalandozni a beszélgetésben, Rédey pedig a részletekre lett volna kíváncsi.

–      A magyar katona mindig kiváló volt –vetette közbe – évszázadok óta, főleg a lovas katonáink.

Bradley új szivarra gyújtott, közben kis paksamétát vett ki a fiókból.

–      Elkészítettem Shermann tábornoknak a maga felvételét. Heti huszonöt dollárt tudunk fizetni- nézte Rédey szemét, de nem tudott kiolvasni belőle semmit – ide én heti harmincat írtam be, mert ismerem Shermannt, aki egy ötöst úgy is le fog húzni.

Amit Shermannról mondott az ezredes minden úgy alakult, kivéve a fizetést. A tábornokra tényleg hatott az angol főiskola, igaz nem szakmai kérdésekről beszélgettek, hanem anekdotázott az angolok rovására, harsányan kacagva saját tréfáin. Bradley nyújtotta aláírásra a papírokat, és visszakacsintott, amikor a magasabb fizetést is szó nélkül aláírta a jókedvű Shermann.

–      Sokat kell dolgoznia Rédey, sokat. A jelentéseket Bradley majd bemutatja nekem. Várjuk a javaslatait, a terveket. Az erődök parancsnokai majd megpróbálják kihasználni a fiatalságát, győzködik majd, hogy semmit nem kell változtatni. Nekik minden változás csak nyűg. Terveket várok, ötleteket, megvalósítható terveket készítsen. Ez a munka nekem a legfontosabb.

Az utolsó szavakat már útban a kijárat felé terelgetve mondta el. Rédey azt gondolta, mégsem annyira fontosak azok az erődök a tábornoknak.

–      Maga a szerencse fia barátom – Bradley szájából úgy látszik, soha nem fogyhat el a szivar – erre iszunk egy kortyocskát, közben beszéljen magáról, mert én eddig csak Abe kérését teljesítettem, de most már többet is akarok tudni magáról. Feleségem úgyis töviről-hegyire kikérdez majd magáról, ismerem jól, adjon valami muníciót, amivel kielégíthetem a kíváncsiságát!

Ez a kortyocska ma már nem az első kortyocska volt az ezredesnek, de ennyi kellett a jó hangulatához. Valóban csak annyit mondott magáról, ami a kíváncsiságot elégíthette ki, de Bradley még így is ujjongott, mikor befejezte.

–      Barátom, végre valaki, aki szeret és tud is lovagolni. Amíg az asszonyok a templomot bújjak, kilovagolunk a városon kívülre. Hozok két puskát is. Mikor jön, szombaton? Akár vasárnap már mehetnénk is.

–      Következő vasárnapra ígérem, Ezredes Úr elkísérem, de most a költözés előbbrevaló. Ráadásul a barátomat is hozom, a tüdejének nem tett jót New York.

–      Ő is katonaember?

–      Festőművész, Uram. Sok szép portrét festett politikusokról, leginkább a feleségeikről.

–      Ha ilyen jó festő, akkor lehet, hogy én is adok neki munkát. Drága Sallymről festhetne egy szép portrét!

–      Megtiszteltetés lenne ez a barátomnak Ezredes Úr.

Egész napi jókedvét csak a vasútállomás zaja, piszka, a tülekedés rontotta el. A félelmetesen ormótlan gőzmozdony minden eresztékéből dőlt a fehér pára, a szél szénport csapott az arcába. Rosszkedve csak akkor múlt el, mikor könnyű táskáját magához szorítva le tudott ülni egy kikopott piszkos padra és izgatottan tervezgette, mit fog majd mesélni Bándi Karcsinak. A korai ébredés miatt elálmosodott, és pár órára visszaálmodta magát abba a gyönyörű tiszta kastélyba, ahol született.

Még egy hasonló tortúra azért várt rájuk. Bándi végigköhögte az útat mert a fűst és a fojtogató gázok bevágtak a kocsiba, ahol jó harmicad magukkal, a csomagjaikon kuporogva tették meg az utat Washingtonba.

–      Tarts ki, Karcsi, meglátod, megéri ezt a fáradtságot. Olyan helyre viszlek, ahol meggyógyulhatsz.

–      Kaliforniába megyünk? –akasztófahumora még most sem hagyta el – Mert én csak ott gyógyulnék meg.

–      Ez most Kalifornia előszobája – nézett komolyan a szemébe – megerősödsz, és ha akarsz, mehetsz az álmaid után.

Az álmok egyikőjüket nyugatra, míg a másikat a távoli, távoli keletre vonzotta. Neki úgy tűnt Bándi hamarabb elérheti az álmait.

–      Csak vándorolok egyik helyről a másikra – Bándi álmodozva nézett a távolba – pedig csak nyavalyás pár száz dollár kellene és ott lennék Kaliforniába.  Gróf  Úr, nem akarsz venni egy birtokot?  Neked való lenne. Ötszáz dollár fejébe kaptam, de te olcsóbban is megveheted.

–      Milyen birtokod van? És hol?

–      Sohsem láttam pajtás – Bándi úgy érezte, társát érdekli amit mond – de nagyon szép lehet Folyó, hegy, erdő, minden van ott. Pennsylvaniában. Nem volt sem pénzem, sem időm, de még kedvem sem, hogy odautazzak és legalább egy pillantást vessek rá.

–      Ha nem láttad még honnan tudod, hogy milyen?

–      Attól a vérszívó bankártól tudom, aki rámsózta.

–      Sándor említette ezt a birtokot.

–      A fecsegő –vonta össze szemöldöként Bándi – gondolom nagyot nevetettetek rajtam!

–      Egyáltalán nem, sokat nem beszéltünk erről, és ahogy látod el is felejtettem.

–      Vedd meg –ragadta meg a karját – adj négyszáz dollárt, és a tiéd. Én eddig sem láttam, ezután sem akarom. De ha jól alkudsz, megkapod háromszázért.

–      Utána nézek, Karcsi. A nevedre van bejegyezve?

–      Minden papírom megvan róla. Egy bankár csak tudja mi az adásvétel!  Az aljasa, ötszáz dollárom bánja. Ha megérkeztünk, odaadom a bank papírjait. – türelmetlenségében hevesen túrni kezdte a csomagját. Elérhető közelségbe érezte Kaliforniát.  Pár percig még a köhögés sem kínozta.

Rédey megérezte, hogy ha már meghallgatta a birtok históriáját, akkor a festő nem fogja hagyni, hogy az kikerüljön a társalgásukból. A föld nagyon olcsó most Amerikában. Hatalmas területeket kapnak a vasútépítő társaságok, és akinek csak kevés pénze is van, szintén óriási földterületeket szakít ki a vasút közelében. Lehet, hogy száz dollárt sem ér az a „birtok” amit most Bándi el akar adni neki. Inkább csak a segítőszándék miatt ment bele ebbe a játékba. Átgondolta a pénzügyeit. Abban a kincses övben, amiben induláskor még 12 arany rúd pihent, most már csak tíz van. Áldozzon-e fel még kettőt, hogy földbirtokos legyen Amerikában? Nem érezte úgy, hogy ez jó ötlet. Most minden energiáját a hadügy szolgálatába kell állítani. A fizetés, amit kap - hála Bradley ezredesnek – kényelmes életet biztosíthat. Látta Bándi festményeit, portréit így abban is biztos volt, hogy nem szorul majd támogatásra. Erősödjön meg egy kicsit, és ha annyira akar, hát menjen Kaliforniába. Utánanéz annak a birtoknak, ami az előző tulajdonost csődbe vitte, a banknak nem kellett és most Bándinak sem kell. Végül is megvolt a három szerencsétlenség. A papírokkal bemegy a földhivatalba, de most első a munka. Bándi köhögése megállt, és közben a sok utas monoton zsongása, a vonat ütemes csattogása álomba ringatta. Csomagjára borulva kitekert testtel mélyen aludt. Kaliforniáról álmodott.

A vonat melletti domboldalakon vörös koronájú fákat látott, műveletlen széles mezőket, egyszer még egy szép agancsú szarvas is kilépett a sárguló bokrokból. Mintha csak otthon lennék, sóhajtott!

A szerencse mellém szegődött, morfondírozott, én meg hozzáteszem a tudásomat, munkámat és leszek valaki Amerikában is. Elmosolyodott: De nem földesúr! Itt alszik mellette, akiért most neki kell felelőséget viselni. Egyazon ok miatt bűnhődnek. Nem engedheti, hogy ez a beteg, művészlélek belehaljon a meddő vágyakozásba és az idegen országban szerzett betegségébe. Talán mégis meg kellene venni tőle azt a birtokot.

A reggeli az otthoni ízeket, illatokat idézte. A tea pompásan gőzölgött, a sütőből kivett friss sütemény talán még jobb volt, mint a hazai. Ha Sarah Balley a templomban is ilyen odaadással imádkozik, ahogy itt süt, akkor  Isten rajta tartja a szemét. Bándi még a reggeliző asztalnál sem hagyta nyugton. Kiterítette a birtoklevelet - valóban a neve állt felül – és izgatottan ecsetelte a soha nem látott birtoka előnyeit.

–      Nagyon jó lakást találtál, Pali, bőven megéri azt az öt dollárt. Kicsit megerősödöm és indulok Kaliforniába. Mert azt érzem, hogy ez a birtok neked való.

Nagy-nagy unszolásra zsebébe tette a birtoklevelet és hagyta a festőt, had elmélkedjen, álmodozzon Kaliforniáról. Egyébként, mintha kicserélték volna. Eltűnt arcáról a mélabú, de a köhögése maradt, ám korántsem volt olyan kínzó, mint amikor útnak indultak New Yorkból.

Mivel Bradleynél csak másnap kellett jelentkeznie, elhatározta, ha másért nem legalább Bándi informálásáért utánanéz annak a birtoknak.

A szövetségi főldhívatalban készségesek voltak. Kiterítette a térképeket és hamarosan megtalálta, amit keresett. A föld a folyópartról erősen emelkedett a hegyoldal felé és a hegygerinc volt a határa. Ahogy számolgatta ötven hektáros terület lehetett, ami itt nem számított nagynak. Jobbról három, balról egy, nagyjából hasonló terület volt bejegyezve olvashatatlan nevekre. A biztonság kedvéért még bement a First National Bank helyi fiókjába és utána érdeklődött kitől, hogyan szerezte a bank. Sok újdonsággal nem szolgáltak, de a kárörvendő tekinteteken látta, ennek a földnek a története közismert a bankban, ismerik a zsugori bankigazgató és a festő történetét is.

–      Csak nem meg akarja vásárolni, Uram?- a bank tisztviselőjének alázatos kérdésén is átsütött a káröröm.

–      Megvenném, de nem tudom, mi lehet az értéke.

–      Értéke nem sok van Uram, ennek csak ára van. Hol az áradás, hol a szárazság viszi el a termést, és vele az állatokat. Két-háromszáz dollárt megér maga a kő, meg a fa, amit a hegyoldal ad.

Köszönöm a tájékoztatást – barátságosan rámosolygott a kopaszodó könyökvédős férfira – ennyit talán tudok rá áldozni.

–      Bankunk mindig készségesen segít önnek. Ha megszorulna.

–      Pénzre lenne szükségem! – mielőtt még felcsillanhatott volna a bankos szeme, előhúzta a

két aranyrudat.

–      Erre fáradjon Uram!

Maga sem tudta mi vezérelte a könnyelműségre, de követte a férfit.

A metszett üveges ajtó becsukódott mögötte, és mikor kilépett a délelőtti napsütésbe  a két aranyrúd helyett több mint négyszáz dollár lapult az övében. Örültség ugyan, de végül is van biztos állása, és ahogy Somorjay fiskális kapacitálta édesapját, mikor a marhákat eladták Bécsben: Befektetni Gróf Úr, befektetni, nem elherdálni, nem a banknak ajándékozni!

Izgatta a gondolat, hogy egy darab amerikai földet megvehet, még ha semmit sem kezd vele. Ha soha nem térhetek haza, jó lesz öreg koromra Asylumnak, gondolta. Igazából annak örült, hogy Bándi álmát így beteljesítheti.

A nagy álmoknak azonban az a sorsa, hogy megmaradnak nagy álmoknak. Mi is lenne, ha megvalósulnának, csak a csalódás maradna belőlük. Am úgy, hogy szépen kiszínezzük őket, csodákat látunk beléjük, úgy az igaziak. Olyannak is kell megmaradniuk. Egész életünk végéig. A vágyakozás az igazi, nem a beteljesülés. Valahogy Bándi festőművésszel is ez történhetett.

Rédey sokat dolgozott a hadügy irattárában, késő estig égtek a gyertyák a sok kiterített tervrajz körül. Az egynapi járóföldre, vagy a vasút mentén fekvő erődöket két hét alatt végigjárta. Jegyzetei már megtöltötték nagy táskáját. A birtok megvétele óta el is feledkezett Bándiról, akit néha látott a kertben vászna mögött, néha Sarah is megállt mögötte, szemmel láthatólag kedvvel nézte a vásznon kibontakozó kertrészletet. Úgy tűnt mintha a festőnek már nem is lenne olyan égetően fontos az a kaliforniai elvándorlás.

Egy nap átment Bándi lakásába, de nem találta, gondolta megvárja, mert messzire nem mehetett. Egy- két kép a festőállványokonn rá is nagy hatással volt. Van ebben az emberben valami nagy tehetség, gondolta, a képei hatnak a nézőre. A sarokba állítva ismerős arcot pillantott meg. Felemelte a képet és látta, hogy ez kétségtelenül Sarah Balley, de nem az a Sarah, akit első találkozásakor látott. A vonások az övéi voltak, de a festő valahogy idealizálta és azok a kék szemek varázslatosan lettek megfestve. Igaz, Sarah egyáltalán nem volt vénlány, ahogy Bradley állította, ráadásul az utóbbi időben szinte kivirult, visszanyerte fiatalságát, igazi korát.

–      Hé, hé –sietett oda Bándi , és kivette a kezéből a képet –ez még nincs kész, látod, a ruha a vállán csak éppen vázlat. Nem szeretem, ha ilyenkor nézik a képeimet!

–      Bocsáss meg Karcsi, ismerős volt az arc, de valahogy mégsem Sarah ez. Olyan idealisztiikus.

–      Nem lefesteni kell valakit, hanem megmutatni a festményen, hogy mi lakozik benne, milyen ember, és én így akarom megfesteni Saraht.

–      Szóval, modellt ül neked?

Bándi félszegen igent biccentett. Rédeynek nem voltak nagy szerelmi tapasztalatai, ez a néma biccentés mégis árulkodott, mégpedig arról, hogy nem véletlenül álldogál, beszélget Sarah Balley ott a kertben a festő mögött. Hát ezért nem hallott már az utóbbi időben Kaliforniáról.

–      Nézd meg Saraht és akkor nem fogod leszólni a festményemet.

–      Távol áll tőlem, hogy leszóljam, csak olyan más a képen, mint ahogy én megismertem.

–      Pedig ez az igazi Sarah –emelte fel a képet – akit a festményen látsz. Ahogy én ismerem.

Bándi tényleg jó festő. Korábban nem nagyon törődött a ház asszonyával, de most megnézte és megdöbbent. Sarah sokkal jobban hasonlított a festményhez, mint a korábbi emlékeiben élőhöz. Fiatalság és kétségtelen báj sugárzott róla, még a járása is ruganyosabb, kecsesebb lett.  És most már észrevette a reggeli tea felszolgálásánál az összepillantást, ahogy a kezek összeérnek a forró csészén. Ez a művész megszédítette Saraht, vagy fordítva, nem tudta eldönteni. A szerelem megszépítette a korábbi vénlányt, és meggyógyította Bándit. A köhögése mintha soha nem lett volna. Hajlott háta kiegyenesedett, hosszú haja, mintha mindennap megmosta volna, ragyogott a fényben.

A szerelem kívül belül megváltoztatja az embert, gondolkozott el. Kérdezni semmit nem kérdezett, ha majd akarja, elmondja Bándi. Bár az is lehet, hogy hamarosan megbánja, hogy nem utazott el Kaliforniába amint a pénz a kezében volt.

Este sokáig rajzolt, rendezgette a jegyzeteit. Mikor lefeküdt, a sötét csendjében fájó ürességet érzett a mellkasában. Egyedül maradt itt ebben a nagy országban, senkije sincs. Gyertyát gyújtott, hosszú levelet írt apjának, édesanyjának. Megkönnyebbült, de mikor visszafeküdt, a kínzó honvágy csak még jobban gyötörte.

A környékbeli erődítmények felmérését hamar befejezte, de volt, amikor két–három hétig is távol volt, gyakran a tengeren, egész Dél Karolináig. A Fort Sumter különösen elnyerte a tetszését. A másfél méter vastag kőfalak igazi védelmet jelentettek, de az erődön belüli élet igencsak elkedvetlenítette. A rossz helyen tárolt robbanószerek, gránátok, a katonák nemtörődömsége, a tisztek hányavetisége elszomorító volt. Jelentéseit minden hónap végén leadta Bradleynek.

–      Elégedett vagyok, Rédey – szokásos szivarját rágcsálta – a tervrajzok precízek, az ajánlásai nagyon is előremutatók. Egy dolog miatt neheztelek.

–      Ezredes Úr ?–

–      Vasárnaponként nem jön velem lovagolni, vadászni.

–      Uram, olyan sokat vagyok távol, hogy azt sem tudom, mikor van vasárnap.

–      Bezzeg a barátja, az a festő. Vasárnaponként ott feszít Sarah mellett a templomban. Mindenki róluk pletykál. Tudja, mi a legérdekesebb? Ez a vénlány kivirult, visszafiatalodott. Olyan szerelemesen néz a művész úrra, hogy ebből házasság lesz.

–      Kívánom, hogy legyenek boldogok Ezredes Úr! A munkám miatt alig vagyok otthon, akkor is dolgozom. Én is úgy sejtem azok ketten szeretik egymást. Bándinak sok megrendelése van arcképekre. A képviselő urak, a feleségeik, vagy a kedvenc lovuk megfestése jól jövedelmez. Karcsi nem lenne rossz férj.

–      El ne mondja, de egyik másik képét én is láttam, és Istenemre jól sikerültek. Ha valamelyik eladó lesz, szóljon nekem!

–      Ígérem, Uram!

–      Na, nézzük akkor a Fort Sumtert!

Rédey nagyon mélyrehatóan elemezte a vizsgált erődöket, és nem rejtette véka alá elítélő véleményét, ha úgy adódott. Bradley agyában a kerekek zakatoltak, és kész volt a jelentése Shermann tábornoknak.

Két, hosszú év alatt végzett az erődök felmérésével, és a munka nagy örömet szerzett neki. A hadügy malmai lassan őröltek, mert újabb két év telt el, míg Bradley jelentése eljutott Shermann asztalára. A tervrajzok magas oszlopa és a vaskos könyvet megtöltő elemzései láttán Bradley nevetve jegyezte meg.

–      Mire ezt Shermann átnézi, addigra elporladnak ezek az erődök – pedig Istenemre érdemes lenne elolvasni nekik is. Kérhetek valamit, Rédey?

–      Ezredes Úr, Máris teljesítve.

–      Készítsen az elemzéseiből egy rövid, de nagyon velős kivonatot. Elküldeném Abe Lincolnak. Ő biztos végig olvassa, és megérti mit is akart maga sugallni.

–      Tart az ülésezés, és a maga tanulmánya jó alkalom lenne, hogy meghívjam Abet egy vacsorára hozzánk. Drága Sallymmel nem egyeztettem, de magát is várjuk. Most, hogy elkészült mindennel, hétvégén jöjjön ki velem egy kis vadászatra!

–      Boldogan, Ezredes Úr!

A késő tavaszi napsütésben Bándi a kertben ült, elmaradhatatlan festőállványa előtt, mellette Sarah, aki teát töltögetett a kis asztalon a festőnek.

–      Gyönyörűek ezek a nárciszok –nézte meg közelebbről a képet Rédey – erről jut eszembe, megmetszem az elvirágzott aranyesőt.

–      Láttad már Sarah arcképét? Amit még ideérkezésünkkor kezdtem el, és sokáig nem sikerült befejeznem?

–      Mostanra sikerült?

–      Kész van, barátom – rámosolygott Sarahra és karon ragadta  Rédeyt, bementek a házba.

–      Karcsi –halkította le a hangját, mintha bárki is értené a magyart itt – mi van Sarah és közted? Ma a sógora is úgy beszélt, mintha házasodnátok.

–      Gyere, először nézd meg a képet!

A festményt tényleg befejezte, a halványkék csipke gallér ragyogott Sarah nyakán, a ruha lágyan simult a testére és kiemelte gömbölyű melleit. Ami a különleges volt, és amit már évekkel ezelőtt is látott rajta, az a sugárzás volt. Valami megfoghatatlan, éteri, és titokzatos kisugárzás tette Saraht olyan vonzóvá ezen a képen.

–      Tudod, őt ilyennek látom és ő valóban ilyen. Igen, szeretem őt és ő is engem. A családja itt az egyik legelőkelőbb, én pedig egy senki vagyok, egy menekült. Hogyan is jöhetne hozzám, hogyan is kérhetném meg?

–      Károly, állj meg! A legfelkapottabb festő lettél ebben a városban, szép pénzeket keresel, és ahogy ismerlek, már egy vagyont tehettél félre.

–      Vagyont? –mosolyodott el Bándi büszkén – vagyont nem, de életem végéig bebiztosítottam magam. Te alapoztad meg, a birtokom megvételével.

–      Nem sajnálod?

–      Esküszöm, hogy felszabadítottal. Annyira nyomasztott az a nyavalyás föld, ott a világ végén.

–      És Kalifornia?

–      Engem már nem vonz. Itt van nekem a szerencse városom, ahol Sarah él.

–      Hát akkor ne tétovázz, kérd meg a kezét, ne epekedjetek!

–      Gondolod? Meg merjem?

–      Ahogy én látom, már alig várja.

Őszintén beszélt, mert egymáshoz illő párnak látta őket. Sarah gyakorlatiasságára, gondoskodó anyai ösztönére volt szüksége Bándinak, Sarahnak  pedig arra a finomságra, rajongó szerelemre, amivel a festő körülvette.

Bradley indította el, Rédey pedig tovább görgette azt a lavinát, ami mindkettőjüket maga alá temette, és egy rekkenő júliusi napon ott álltak a ház kertjében a fehérrel megterített asztalok mellett, gratuláltak Sarah Bándinak és Charles Bándinak a házasságkötésük alkalmából, és most nem utasította vissza az ezredes illatos szivarját. Beismerte magának, hogy mennyire aggódott ezért a kiváló kis festőért, és mennyire megkönnyebbült, mikor átpillantott az egymás kezét szorosan tartó párra. Szabadnak érezte magát, felszabadult a felelősség alól. Ezzel együtt mindaz a kíváncsiság, amit eddig gondolatai mélyére rejtett, most feltört. A birtok. Látni akarta azt a birtokot. A hadügyi munkában úgyis lesz egy kis szünet, és az igazat megvallva nem nagyon lelkesítette már az erődök feltérképezése. Most kezdődne az új erődök megtervezése ott a közép nyugati vidékeken vadak és kétes egyének között, és ez már nem vonzotta. Este, elcsendesedett a ház és kiterítette vázlatait arról a Pennsylvániai birtokról. Pennsylvánia valahogy úgy csengett neki, mint Transsylvánia, Erdély.

A vasút csak Border Cityig visz el, hacsak azóta tovább nem épült! Onnan úgy vélte egy bő félnapi út, jó lóval. Border Cityben bevásárol, vesz egy jó lovat, de az is lehet, hogy egy könnyű kocsit, és megnézi azt az elátkozott birtokot.  Egyre távolabb kerültek az erődök, a hadügy és gondolatban már egyre közelebb járt a kis földdarabhoz, Pennsylvániához.

Bradley ezredest nem lehetett eltántorítani a hétvégi galambvadászattól, ez alkalommal elkísérte. A sörétes puska, amit kölcsönkapott, nem volt valami friss darab, de az első pár lövés után, ahogy zuhanva hullottak le a vadgalambok, az ezredes nem tudta szó nélkül megállni.

–      Istenemre, maga egy igazi mesterlövész! Hol tanult meg így lőni?

–      A szüleimnek birtoka van Magyarországon, sokat vadásztunk apámmal.

–      Oroszlánra, tigrisre?

Az ezredesnek nem erőssége sem a földrajz, nem a zoológia, gondolta, de még csak el sem mosolyodott. A régi vadászatok emléke ismét szíven ütötte, honvágya szívszaggató lett.

–      Őz, szarvas a legnagyobb vad felénk, no meg a vaddisznó. Igaz egy alkalommal medvét is lőttem.

–      Nem hiányzik az otthona?

–      Nagyon is, ezredes úr! Vissza is térek, amint lehet.

–      Mi a fenének? Hiszen komoly karriert csinálhat itt nálunk.  Ha akar, már most nagyobb birtokot vehet, mint az otthoni. Itt mindenki bevándorló, a maga tehetségének Amerika passzol igazán.

–      Ami azt illeti, egy kis birtoknak máris a tulajdonosa vagyok.

Bradley feltűzte a nyereg mellé a frissen lőtt madarát, de most jobban lekötötte amit Rédey mondott.

–      Nocsak, erről nem is beszélt. Hol az a birtok? És mekkora?

Az ezredest elkapta a hév, megállította a lovát, szembefordult Rédeyvel.

–      Nem nagy föld, ötven hektárnyi, és Pennsylvániában van.

–      Ember, - tárta szét karját az ezredes - az már egy szép birtok. Azzal van munka, abban van fantázia! Lehet valami nagyszerűt alkotni!

Nézte Bradleyt, ahogy kipirult, ahogy lelkesedett, meglátta a sóvárgást a szemében, és hirtelen megértette, hogy hiába a jó állás, a társadalmi pozíció, az ezredes ugyanúgy vágyik valahová, valami másra, ahogy ő Magyarországra, a birtokukra, vagy, ahogy Bándi is a szíve mélyén örökké vágyakozni fog Kaliforniára.

–      Az igazat megvalva, még nem is láttam azt a birtokot. Úgy vásároltam, és csak most gondoltam arra, hogy odautazom.

–      Szerencsére nincs a világ végén!

–      Jövő héten tervezem, hogy megnézem.

–      Tudja – Bradley hosszan a szemébe, és vágott egy furcsa grimaszt – ha maga megnézi, attól félek, ott is ragad. Ott maga egy lépéssel közelebb fogja érezni magát az igazi otthonához, a hadügy pedig elveszít egy értékes munkatársat.

–      Bevallom, nem tudom milyen ez a bizonyos birtok.

–      Nem is érdekes – vágott a szavába az ezredes – ha jó és szép, akkor ott marad, ha borzalmas, akkor pedig azért marad ott, mert nagy lesz a kihívás, hogy igazi paradicsommá alakítsa.

–      A mostani munkám is elég nagy kihívás – nevetett – de itt a két galamb!

Emelte a puskáját és az elől repülő halálos sebbel zuhant le. Bradley is rálőtt a másodikra, de az sértetlenül tovább repült.

–      Ez nem az én napom – tettetett bosszúságot az ezredes – az előbb magát vesztettem el, most meg a madarat. Nézzük inkább mit csomagolt, az én drága kis Sallym!

A nagy bőrtáskából marhasült, puha kenyér és egy üveg bor került nagy fehér kendőre. Hallgattak, de kitalálta, hogy az ezredes fejében továbbra is az ő birtoka körül forognak a gondolatok, és vékonyra szorított ajkai arról árulkodtak, hogy tudja, soha nem fogja már elhagyni sötét irodáját, nem vághat már neki a nagyvilágnak szabadon, magányosan, hogy megtalálja a maga Kaliforniáját.

***

 

A vonat Border Citybe érkezett, ami a végállomása is volt. A peron zsúfolva utasokkal, akik visszafelé mennek majd. Mindig meglepte, hogy fér be a kis vonat kocsiba az a töméntelen nagy bőrtáska, fonott kosár, néhány nyereg, és a hatalmas összekötözött csomagtenger, melyek dupla sorban várakoztak gazdáikkal együtt a beszállásra. Itt is zaj, füst, szenny fogadta.

Megtakarított pénzét az övébe rejtette, aranyrúdjait washingtoni szobájában hagyta. Tudta, sok mindent kell vennie, de már azt is tudta, hogy mindig talál valakit, aki épp azt akarja eladni, ami éppen neki kell. Jó lovat kell találni, de azokból volt is bőven Border Cityben. A vonat innen nem ment tovább, három felé is vezetett jól kijárt út. Neki a folyó felé vezetőt kell választani. A térképet jól bevéste az emlékezetébe. Először a kovácsot kereste meg, aki félmeztelenül hosszú, szikráktól lyuggatott bőrkötényében mogorván támasztotta a fényesre koptatott faoszlopot, amihez a patkolásra váró lovakat kötik.

–      Jó napot – a kovács csak egy biccentéssel viszonozta –most érkeztem, és lovat vennék.

–      Nézze csak – körbemutatott izmos, szőrös karjával – talál ott kedvére valót, ha van pénze.

–      Csak én nem ismerem őket, maga meg mindet jól ismeri, tudja milyen a lába, mit bír, ezért is jöttem előbb magához.

Most először emelte fel a fejét a behemót, csupa szőr ember. Nézte az idegent meglepődve.

–      Minek az a ló? Maga városi ember.

–      Van egy birtokom Spring Valleyben, oda igyekszem.

–      Hosszú út lesz, nem fogja azt bírni!

–      Ha a lovam bírja, engem ne féltsen! Ezért akarok jó lovat!

A kovácsot a másikból áradó határozottság, önbizalom, eltökéltség győzhette meg, de az is lehet, hogy jó üzletet szimatolt, mindenesetre elvált a fényes faoszloptól és füttyentett a műhely félhomályos belseje felé. Maszatos siheder dugta ki a fejét.

–      Szedd a lábad, kísérd el az uraságot Mosley tiszteletes feleségéhez! –Rédey felé fordult- egy hete meghalt a papunk, és most az asszonyság vissza akar menni Angliába. Mindent elad. Alkudjon a lóra, nem csinál rossz vásárt. Két új patkó azért kéne rá, ha olyan hosszú útra megy. Ötven dollárnál ne adjon érte többet!

Köszönte a jó tanácsot és a poros kocsiúton, kerülve a mély, vizes keréknyomokat próbálta utólérni a kovács segédet. Mrs. Mosley magas szárú fűzős cipőjében szorosra fűzött derékkal, fekete ruhájában maga volt a megtestesült gyász. Csak akkor csillant fel a szeme, mikor a siheder odakiáltotta, hogy ez az úr a lóért jött. A mohóságot azonnal észrevette a szemében. Igaz, a szemei tágra nyíltak, mikor együttérzését fejezte ki férje halála miatt. Mielőtt még az asszony férje nagyszerűségének bemutatásában messzire jutott volna, rákérdezett a lóra.

–      Fiatal, két éves, nagyon tisztességes állat, szegény Ron csak ritkán lovagolt ki rajta.

–      Megnézhetem, asszonyom?

Nehezen és nem is szívesen kelt fel az öblös karosszékből, de hátrakísérte vevőjét az istállóba.

Mosley tiszteletes nem sok gondot fordított lovára, az asszony zsebkendőjét fintorgó orra elé tartotta. Az állat nyugodtan tűrte, hogy megnézegesse, talán ő is reménykedett, hátha ez az idegen változást hoz sanyarú életébe! Négy évesnél nem lehetett idősebb, nem volt agyonhajtva, izomzata, fogai rendben voltak. A kovács jól ismerhette, mert az első két patkó bizony megérett a cserére. Kivezette az udvarra, és látta, hogy a kovács nem adott rossz tanácsot.

–      Száz dollár-szólalt meg az asszony kéretlenül.

–      Lehet, hogy két éve van önöknél, de ez a ló legalább négy éves.

–      Azért ez jó ló, ha öregebb, akkor is megér nyolcvan dollárt.

–      Ötven dollár - nem okozhat csalódást a kovácsnak, bár szíve szerint nem alkudozott volna-ötven dollárt ér ez a ló.

–      Hatvan dollár alatt nem adom.

Az asszony az istállószag elől hátrább húzódott, már ment volna vissza.

–      Mrs.Mosley, kérdezze meg a kovácsot, azt fogja mondani ötven dollár is szép pénz ezért az állatért. Új patkók kellenek, le kell takarítani- hirtelen meglátta a nyerget és a lószerszámokat az istálló falán- megadom a hatvanat, és kérem azokat ott.

–      Vigye, vigyen innen mindent el, de akkor hatvanöt dollárt kérek.

Még így is úgy érezte, hogy jó vásárt csinált. Maradt még pénze, hogy a nagy bőrtáskáját feltöltse a szükséges dolgokkal. Ennivalót vett bőségesen, és amiért majdnem többet fizetett, mint a lóért, vett egy kiváló puskát is, hozzá golyót, lőport.

Bár a kovács nem kérdezte, mit fizetett, szíve szerint elmondta volna neki.

–      Zsugori vénasszony ez –morgott a kovács ölében a ló patájával – ő tette sírba szegény papunkat is. Még azt a pár centet is sajnálta, hogy kitakarítsák az istállót, rendbe tegyék ezt a szegény állatot. Szerencsétlen pára, hogy néz ki?

–      Hogy jutok el Spring Valleybe?- próbálta a hosszú gondolatmenetet megszakítani.

–      Legjobb, ha ezen az úton elmegy egészen a folyóig, az átkelőnél aztán északnak fordul.  Menjen addig, amíg a folyó nagy kanyart nem tesz, utána már Springben lesz. De nincs ám város, vagy ilyesmi, csak a telepesek. Hát, vigyázzon.

Fél dollárral többet fizetett és a felhők között bujkáló nap alatt elindult a birtokára. Eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a ló nevét.

–      Gyerünk Királynő!

A ló felkapta a fejét, mintha a magyar szavakat értené, és sebesebb ügetésbe kezdett, mert minél gyorsabban szeretné itt hagyni ezt a várost, és soha nem akarna visszatérni. Rédey összeszíjazta az álla alatt Mosley tiszteletes kissé istállószagú bőrkalapját és átadta magát a lovaglás örömének.

Magasan járt már a nap mire a folyóhoz ért és innen északnak fordult. Lassabbra fogta a lovát és a térképet hívta segítségül. Pár mérföld és Spring Valleyben lesz, de a birtokot hogyan találja majd meg, azt nem tudta. A folyó szélesen hömpölygött, de a kísérő erdő fáin látta a magas sár nyomot. Ez a folyó bizony meg szokott áradni, de nem is akárhogyan. Maga elé képzelte a hatalmas víztömeget, és megborzongott a félelemtől. Távolban, a lassan emelkedő hegyoldalban néhány kisebb házat látott, de embernek nem volt nyoma. Hagyta a lovat inni a folyóparton és legelészni a dús fűben. A térképe szerint nem járhatott messze, és már távolból sejthette melyik birtok lehet az övé, mert azon a tájon magasra nőtt a fű, a gyom. Ahogy közeledett szépen állított kerítést talált, mögötte szinte erdő sűrűségű facsoportot, amögött pedig alig észrevehetően húzódott meg egy nagy ház. Felfelé a hegynek futott a jól megerősített kerítés. Tovább ment a senki földjén és pár mérföld után ismét egy ápoltabb porta következett, ennek a kerítése csak néhány oszlopból állt, jelezve, hogy addig az övé a birtok. A két három oszlopon néhány rozsdás drótszál megnyúlt a déli melegben. Embert sehol nem látott.

–      Akkor e kettő között van az én földem –morfondírozott- végre csak megtaláltam!

A magas fű és a csenevész, kiszáradóban lévő fák között magas fa pajta húzódott, de innen is látszott, hogy a deszkák között átsüt a nap, és a tető sincs megbízható állapotban. A magas pajta mellett, falához építve apró kis házacska látott, aminek a kéményéből halvány, fehér füst nyúlt az égre. Elbizonytalanodott. Itt lakik valaki, lehet, hogy mégsem az én birtokom ez? Újra nézte a térképet, de a szövetségi földhivatal mégiscsak ezt a hegyre futó földdarabot jegyezte be a nevére.

Félúton volt a kis kalyiba felé, amikor nyílt az ajtaja és egy torzonborz, fehér szakállú és hajú kis ember lépett ki. Kopott, lyuggatott, széles, fekete kalapját hátratolta, de csak várta az idegent és nem lépett felé. A kis kunyhó mesterien volt megépítve, ablakain pedig takaros, fehér függöny védett a naptól és az idegenek pillantásától.

Hirtelen egy asszony is megjelent az ajtónyílásban, majd ijedten rebbent vissza, de a kíváncsiság mégis kinn tartotta. Ellentéte volt a férfinak, amíg ez elhanyagolt volt, az asszony agyonmosott ruhája messziről is tisztának tűnt. Kissé őszülő haját takaros fehér főkötő tartotta hátul.

–      Jó napot!

–      ’napot – visszhangozta az öregember. Könyökével megbökte az asszonyt, aki hangtalanul visszatért a házacskába - Hát maga mekkicsoda?

–      Van itt nekem egy birtokom – mutatta a térképet – azt gondolom, ez lehet az.

Az öregember szemében a korábbi ellenségességet zavart félelem váltotta fel.

–      Aszongya, ez a maga fődje? Hét éve senki nem járt erre.

–      Most jött el az ideje – közelebb ment az emberhez és kezet nyújtott.

–      Rédey a nevem, nemrég vásároltam ezt a földet.

–      Gregg, Gregg Kelly vagyok, Uram! Írországból. Otthon nem volt szerencsénk, én nem kaptam munkát, az asszony meg bába, de má’ gyerekek sem születnek otthon. Hát idejöttünk. Dógozgatok itt mindenkinél, de hát itt sincs sok szerencsém. Nem vót senki itt, ahogy mondtam má’ vagy hét éve, hát csinátam ezt a kis házat és Marymmel ideköltöztünk.  Kikőtözünk mink innen, Uram, mer’ hát maga itt a gazda.

Nézte a nehezen beszélő emberkét, és lassan rájött, nem is olyan öreg. Felesége olyan negyvenes lehet, de ő sem sokkal több.

–      Ráérnek a költözéssel. Most csak eljöttem megnézni, mire lesz szükségem, jó vásárt csináltam-e?

–      Rosszat biztos nem, Uram. Szép nagy főd ez, meg elég jó is. Hát még arra fönt az erdőség!

–      Oldalt láttam itt a kerítéseket, de meddig tart fölfelé?

–      Nincs ott határ, Uram. Egész a hegygerincig. Van ott túl egy csapás, hát azt tartják a fönti határnak. Amott a szomszédja, az a hollandus, ott fönt is kerített, hát abból tudhatja meddig ér a maga birtoka. Szép nagy főd ez -tette hozzá sóhajtva.

Az ajtó hangtalanul szélesre tárult. Csalódott volna, ha nem lett volna résnyire eddig is, és Mary Kelly nem hallgatta volna végig, miről beszélnek.

–      Sokat beszélsz vénember – intette le az asszony az urát – hívd meg inkább a gazdát ebédre, biztos megéhezett.

A kunyhó belül is tiszta volt. Két végében szőrökkel letakart ágy állt, középen pedig sárból tapasztott formás kis tűzhely, amiben most is lobogott a száraz fa. Megkordult a gyomra, és az illatok jó ízt is ígértek.

–      Tuggya ritkán van itt munka, azt is rosszul fizetik. Szerencsémre ismernek má’ itt a völgyben, oszt mindig akad ez-az. Aztán meg itt ez a nagy birtok. Hát, senki se látogatta, én meg leraktam néhány csapdát, így mindig esett a tőrbe egy-egy nyúl. A télen még őz is fennakadt. Jó el vótunk látva hússal egész télen. Az Uraság nem fog csalódni, jó kis birtok ez. Aztán mit akar vele kezdeni?

–      Még magam sem tudom.

–      Tuggya, itt mindenki marhát tart, de nem érdemes, nincs ára. A terménynek sincs. Tanájjon ki olyat, amiből gyarapodni lehet!

–      Azon vagyok. Először megnézem majd mire lesz szükségem.

–      Egy jó puskára. –odahúzta az ablakhoz – Látja ezt a kis kertet. Marym mindent megtermel itt, ami kettőnknek kellett. Ha van jó puskája, meglövi a húst is magának.  Arany élete lehet itt.

Gregg Kellyt tökéletesen kielégítette, ha tele pakolhatta a bendőjét, mint most is az ír pörköltből. Felesége néha a kezére koppintott, mikor a kanalával újra bele akart nyúlni az illatozó nagy húsos tálba. Az asszony beszédét hasonlítani sem lehetett a férjééhez. Szabatos szép mondatokban beszélt erről a vidékről, de mindkettőjük hangjában ott bujkált egy kis félelem, hogy elveszítik ezt a kis otthont, ahol évekig háborítatlanul, jól éltek.

–      Egyedül jön ide? - kíváncsisága nem hagyta nyugton az asszonyt - mert mi itthagyjuk ezt a kis házat, jobb híjján ellakhatnak itt is, amíg elkészül az uraság háza.

–      Kell egy ház, de egyedül jövök – mintha valami sugallatnak engedelmeskedne, hozátette – maradhatnának Mrs Kelly. Nekem is kell egy kert, virágokkal, zöldségekkel. Gregg, maga pedig tőrözhetné tovább a vadakat. Jobb mint a puskadurrogás. Még elriadnak mások birtokára!

Valami furcsa sóhajszerű hang szakadt ki a párból. Az asszony lágyan még a kezét is rátette férje karjára. A csendet senki nem akarta megtörni. Azok fogták egymás kezét, Rédey pedig belekóstolt az ebédbe.

–      Ez finom- nézett Maryre – olyan, mint a hazai.

–      Honnan jött az Uraság?

–      Magyarországról.

–      Itten most sokat firkálnak a magyarokról – Gregg úgy érezte, neki is be kell kapcsolódni a beszélgetésbe – jókat irkálnak. Örülök is, hogy nem más náció az Uraság. Meglátja, ha maradhatunk, az én Marym olyan virágoskertet ültet, hogy mindenki írígyli majd. Látta, olyan a zöldsége, mint otthon Írországban, ropogós, ízes, szaftos.

–      Hallgass már, Gregg. A beszéd nem a kenyere, de sok mindenhez ért, az én uram. Meg sok embert ismer. Hoz magának ácsot, embereket olcsón. Hipp-hopp felépül az a szép ház.

Ha itt maradhatunk, Uram, akkor a bérünket maga szabhatja meg, kevéssel is beérjük, csak legyen hol élnünk. Odahaza – szemében könny jelent meg – elvesztettük a házunkat.

Nem is sejtette mekkora lavinát indít el, néhány kedves szóval. Ahogy a félelem fakón csillogott a tekintetükben ideérkezésekor, most ugyanolyan hamiskásan sziporkáztak azok a szemek. Megnyugodott a Kelly házaspár. Míg az asszony lesétált a folyóhoz és elmosogatott, Gregg elkísérte a gazdát a magas csűrbe. A deszkák ugyan kiszáradtak köztük jókora rések látszottak, de a tető elég jó állapotban volt. A gerendák erősek egyenesek. A szénapadlásra vezető létra fokai azonban kikorhadtak. Meglepetésére a sötét sarokban nagy ekevasat, sok egymás hegyén-hátán heverő szerszámot, nagy rozsdásodóban lévő tartályokat látott. Meglátszott, hogy hét-nyolc éve senki nem törődött a birtokkal.

–      Ezt se kő venni, Uram – Gregg felemelte az egyik villát – teszek én ebbe olyan nyelet, hogy élvezet lesz vele dógozni, meg a többit is átnézem, mire visszajön.

–      Jövök, ahogy csak tudok, de most igyekeznem kell, ha sötétedés előtt Border Citybe akarok érni, márpedig akarok.

–      Nagyon várjuk vissza az én Marymmel, Uram- hangja őszintén csengett – Előttünk a nyár, sok mindent lehet még csináni!

Az ír beszéde, gondolatban megint csak hazarepítette, oda ahol a falusi atyafiak, vagy a német bérlő szakasztott ugyanígy beszélnek, mint az öreg ír.

A lovát a kovácsműhely mögé kötötte, hagyott pénzt a kovácsnál, hogy az új Királynő ne szenvedjen az éhségtől, és megígérte, hogy egy hét múlva értejön.

***

 

–      Mesélj, milyen? Ugye nem haragszol, hogy a nyakadba sóztam!

Bándi szinte leülni sem hagyta, ahogy megérkezett, mindent tudni akart az ő régi birtokáról. Sarah vacsorát készített neki is, ő pedig mindent elmondott, A Kelly házaspárt, a szomszédokat, az új lováról beszélt. Bándi és Sarah átkarolták egymást, úgy hallgatták a friss híreket. Bándi arcán nem látszott csalódás, inkább örült, mert kiérezte Rédey hangjából, hogy tetszik neki az a birtok, talán már tervei is vannak vele.

Gyorsan elbúcsúzott, mert a fáradtság levette a lábáról. Most először nem a szeretett kastéllyal álmodott, hanem furcsa kavargó álma volt az új birtokkal, a messze nyúló földdel, a lankás emelkedővel, ahol apja, anyja is meglátogatta. Talán jó jel ez az álom, mosolyodott el ébredéskor.

–      Nem mentheti ki magát! – Bradley nyomatékosan hangsúlyozta - Szombat este nálunk kell lennie! Legyen ez egy olyan búcsúvacsora, hiszen, látom a szemén a maga gondolatai most is a birtokán járnak.

–      Ezredes Úr, megtisztelő a meghívása és boldogan ott leszek. A birtok jól el van ott, vannak akik vigyáznak rá.

–      Most, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. nincs menekülés, meséljen arról a birtokról!

Bradley harsányan nevetett, mikor Kelly ír akcentusát utánozta, de élénk figyelemmel hallgatott is. Rédey ismét látta a szemében a sóvár vágyat. Sajnálta őt, mert a változatos munkája mellett még sajátmaga is csak a birtokra, a tennivalókra tudott gondolni az elmúlt hónapokban. Bradleyt azonban munkája, társadalmi kötelezettségei is odakötik a hadügy elfelejtett irodájához, pedig milyen szívesen lovagolna a széles prérin és használná jó puskáit a vadakra.

Otthon sem szerette az örökös bálozást, itt is ódzkodott a vacsorameghívásoktól. Most azonban kellemes meglepetésben volt része. Már a megérkezése is álomszerű volt, ahogy belépett a fehér kapun és a hosszú kerten végig tekintett. A késő délutáni napfényban narancssárga és lila krókuszok csillogtak a fák alatt. Eszébe jutatták Hasszán el-Kordyt. Vajon mi lehet vele? Megtalálja-e a hangot az erőszakos franciákkal? A kert végén kétszintes kék-fehér faház állt. Színei szinte beragyogták a zöld kertet. Hatalmas teraszán körben már égtek a szurokfáklyák.  A ház ormán a lágy szélben alig lebbent a csillagos sávos lobogó. Legszívesebben leheveredett volna a zölden ragyogó napsütötte fűbe, vagy csendben leült volna az egyik fehér kerti padra, és tervezgette volna birtokán felépítendő házát.

–      Isten hozta Gróf Úr! Ugye megkóstolja ezt a finomságot!

Mrs. Bradley fantasztikus ételkölteményei egyikét szolgálta fel, és nem is kérdezte, de szinte parancsolóan máris tette a tányérjára a fűszerektől ellenállhatatlanul illatozó sültet. Ahogy körülnézett, megértette miért is ez a fényes lakoma. Nehéz lett volna nem észrevenni Abe Lincoln képviselőt, akinek szakálla most is támadóan meredezett, magas alakja pedig kiemelkedett a meghívottak közül.

–      Jöjjön, Rédey, jöjjön –karolt bele az ezredes – Abe kíváncsi magára.

–      Képviselő Úr – kezet fogtak – szeretném megköszönni a támogatását!

–      Kiváló embert küldtél Abe! – Bradley mellett nehezen jutott szóhoz bárki is - jó munkát végzett a barátunk. Megkaptad a jelentését?

–      Nemcsak megkaptam – nevetett a képviselő – én el is olvastam. Kétszer is. Érdekes és fontos, amit írt. Különleges szemmel látja és láttatja a mi hadseregünket, és büszkeségeinket, az erődeinket.  Elgondolkoztató, amit leírt.

–      Köszönöm Képviselő Úr. Nem kritizálni akartam, csupán leírni a tapasztaltakat. Több mint két év alatt pedig sok mindent tapasztaltam.

–      Talán egyszer majd – elgondolkozva nézett a távolba – eljön az idő, amikor hasznosíthatom is, amit leírt nekem. Még az is lehet, hogy visszakerül ez a jelentés Ronhoz, és ő fogja meghozni majd a szükséges intézkedéseket.

–      Mi, Abe - bel egyformán gondolkozunk a katonaságról - Ron Bradley átkarolta Lincoln vállát – lesz tennivalónk, ha egyszer úgy alakul.

Cinkosan kacsintott Rédeyre, és mindnyájuknak töltött egy italt. Lincolnt közben körbevették a vendégek. Népszerű volt, és fáradhatatlan, kiváló társalgó. Mennyivel gondterheltebb volt New Yorkban, gondolta. Washington felszabadította mindnyájukat. Bándi még a boldogságát is megtalálta, a szerencséjét már nem is említve. Bradley büszkén vezette be a hálószobába és mint ritka kincset mutatta a falon függő képet.

–      Egy remekmű, igaz barátom, egy igazi remekmű. Ez a Bándi igazi művész. Sallym ilyen, éppen ilyen, de honnan tudta ezt a festőnk.

Sally Bradley valóban gyönyörű volt a képen. Kicsattanó életkedve, kerek arca, feszes bőre, boldog mosolya ragyogott. Nem felszínes volt ez a ragyogás, hanem belülről áradt, és a kép ezt tükrözte. Büszke volt Bándira, és természetesen saját magára is, hiszen elhozta ide, ahol kiteljesedett a tehetsége és megszabadulhatott aggasztó betegségétől is. Még csak művészi karrierjének elején áll, de már fényes jövőt sejtetett.

–      Ezért művészek Ezredes Úr, másként látnak és éreznek, mint mi, egyszerű halandók.

–      Maga sem panaszkodhat – Bradley, mintha titkot árulna el – Abe-nek nagyon tetszett a jelentése, nem szívesen engedem el arra a birtokra.

Minden pillanatát élvezte az ünnepi vacsorának, de legjobban az utolsót. Mikor távozott, elbúcsúzott Abe Lincolntól.

–      Azt mondja Ron, hogy itthagy bennünket – Lincoln búcsúra nyújtotta a kezét – azért kérek magától valamit. Ha egyszer úgy alakul, hogy szükségünk lenne a maga tudására, éles szemére, dolgozna velem?

–      Megtiszteltetés lenne - hirtelen elbizonytalanodott, elgyengült – örömmel vállalom, ha szükség lenne rám.

–      Szaván fogom –szorította meg a kezét Lincoln – ha küldök majd magáért, tudja, hogy  szükségem van magára, kell valaki mellém, egy friss szempár, akiben bízom, és várom a segítségét. Ne tétovázzon, jöjjön!  Most pedig élvezze azt a mesebeli birtokot –tette hozzá nevetve.

Valami furcsa volt Bradley és Lincoln beszédében. Valami homályos célozgatás, utalás valamire, amit nem tudott kitalálni, mi is lehet. Gyorsan el is felejtette, és visszatért a számára annyira fontos gondolatokhoz, amelyek mostanában csak a birtok körül forogtak.

Este későig dolgozott a gyertyafényben. Mérnöki pontossággal összeírta, mire is lesz szüksége. Az elmúlt két-három év alatt félretett annyi pénzt, hogy ne kelljen aranyaihoz nyúlni. A lajstrom hosszú volt, de tudta, hogy nehezen fog Border Citybe bejutni, így jobban teszi, ha nem felejt el semmit már a megérkezésekor beszerezni.  

A kovácsműhely mögötti istállóban lova –nincs rá jobb szó – fékevesztett örömmel üdvözölte. Megsimogatta, leemelt a falról egy drótkefét és becézően kefélgette a szőrét.

–      Nagyon várta már magát – a kovács kötényébe törölte a kezét – elfelejtette már Mosley tiszteleteset. Isten nyugosztalja! Most, hogy megjött, mik a tervei?

–      Néhány dolgot meg kell vásárolnom –mutatta a hosszú listát – meg aztán szükségem lenne egy jó teherhordó lóra is, amelyik alkalmasint elhúzná az ekét is.

–      Aszondom, vásároljon be, mire végez, utánanézek annak a lónak is.

Amilyen lassan fogyott a listáról a beszerzendők száma, olyan gyorsan csappant meg a pénze. Border Cityben, ahol most véget ért a vasút, drága volt az élet. A város határában már dolgoztak a vasútépítők. Az a kétszáz munkás és az őket kísérő szakasz katona igencsak felverte az árakat. Szerencsére még dél sem volt, mire mindent beszerzett, és most a nagy csomagok ott álltak a kovácsműhely előtt, várva azt a lovat, amelyikre felmálházzák. Gyors számvetést készített, és úgy gondolta, ha a kovács nem kér sokat azért a lóért, az első időkre marad még pénze bőségesen.

–      Jól haladnak a vasúttal – látta, a kovács is távolba néz a remegő levegőben furcsán megnyúlt munkástömegre – a télen már nem is lóval jövök, hanem vonattal.

–      Szerencséje lesz, mert a vonat mindent behoz, minden friss marad.

–      Azt még ki kell találnom, mit szállíttassak azzal a vonattal- mosolyodott el.

–      Van egy kis baj Miszter!

A kovács már levetette a kötényét, talán ebédhez készült. Most vékonyabbnak, fiatalabbnak tűnt, de két apró szemébe továbbra is ott volt a ravasz tekintet.

–      Lenne ló, ehol-e.

A ló nem tűnt fiatalnak, de annyira elhanyagolt volt, hogy nem lehetett a korát megítélni. Hosszú szőre a szeme elé hullott, patái felett vaskos sárcsomók ragadtak a szőrébe. Békésen álldogált, figyelte Rédeyt, mintha csak tudná, hogy róla beszélnek.

–      Kicsit öreg szegény pára, meg nem sokat gondozták, de az nem baj. Ha az ára megfelelő, az én céljaimra jó lesz.

–      Nem az a baj Miszter. Tudja ez a ló a temetkezési vállalkozóé. Korábban ezzel vitték ki a temetőbe, aki meghalt. Egy könnyű ki szekeret húzott, rajta az elhunyt.

–      Nem baj, engem nem zavar –vágott közbe, mert szorította az idő. Ha sötétedésig ki akar érni a birtokra, gyorsan kell indulnia.

–      Mondom, a halottas ember szép, díszes koporsó kocsit, meg két, szép, fekete lovat vásárolt, ezt meg eladná, de csak  azzal a régi kocsival együtt.

–      Milyen kocsival?- hökkent meg.

–      Jöjjön velem hátra!

Úgy látszik, ami ló és kocsi volt ebben szörnyű városban, azzal minddel a kovács kereskedett.

A könnyű kétkerekű kocsi a hátuljára ülve rúdját a tetőnek feszítette. Hogy fért el erre egy koporsó, ez volt az első gondolata.

–      A kerekek vasalását meg a tengelyeket én készítettem, megbízhat bennük – büszkélkedett a kovács, mert azt hitte a csalódottság miatt hallgat a vevője – ami fa meg törött, azt nem nehéz kijavítani. Erre bátran felrakhatja a csomagját, Csillag elhúzza majd, Mosley tiszteletes lovát meg utána kötheti.

Kis ideig mindketten hallgattak. Gondolkozott, közben megnézte az új ló fogait, lábát, patáit. Jó ló ez, gondolta, csak sokat hagyták gondozatlanul állni. A kocsit csak körbejárta, elég ütött kopott volt, padlóján korhadt a deszka. Rúdja viszont nemrég kerülhetett a helyére, mert alig kopott meg, szívós, kemény fából faragták.

–      Mennyit kér érte?

–      Ötven a ló, ötven a kocsi.

–      Húsz a ló és húsz a kocsi!

–      Tudja mit, maradjanak akkor még csak itt a műhely mögött –látszott, hogy csak látszólag mérges a kovács – lesz erre alkalmas vevő, aki megadja a jó árat.

–      Csakhogy én most adom meg azt az árat, amit ez itt ér. Ha gondolja, ötvenet adok a lóért, és a  kocsiért.

Sejtette, hogy csak a lovat árulják, a kocsi csak olyan ráadás, de a kovács abból akar pénzt csinálni. Ráadásul, ahogy ismerte, pénzt fog még a vételárból is lecsípni. A kovács vagy már nagyon éhes volt, vagy még igy is jó üzletet csinálhatott, mindenesetre kezet nyújtott.

–      Lesz még maga az én vevőm, de akkor nem engedek – nevetett - megfizeti, amit most lealkudott.

A kocsi hátsó ládájában összeszáradt  bőr szíjakat talált. Befogta a Csillagot, oldalra kötötte Királynőt és megpróbálta sebesebb haladásra ösztökélni lovait.

Erősen szürkült már, mikor Gregg, meghallva a kocsi hangját előbújt a kunyhójából.

–      Meggyütt a Gazda, Isten hozta. –lelkesedett Gregg, majd megvakarta fejét - Hanem hol vessünk magának ágyat? Tán a nagy csűrben, ugye?

–      Hordjunk be mindent Miszter Kelly! Én most a szabad ég alatt is elalszom, olyan fáradt vagyok.

–      Csípős még a reggel, Gazda! Ott a pajta, csinálunk magának fekhelyet, de Istenemre, holnap első dolgom lesz egy jó ágyat összerakni azokból a deszkákból.

A dupla pokróc és a több éves puha széna jó fekvőhely volt fáradt testének. A tető résein látta  az egyre sötétebb kék eget, de már a csillagokat nem tudta megvárni, rátört a hosszan tartó álom.

A fiatal kanca lassan bandukolt, Rédey azt sem bánta, hogy lógatja a fejét és néha oldalra kap egy-egy nedvektől duzzadó fűcsomóhoz. Neveletlen volt még ez a ló, de jó kiállású. pompás izomzata csak úgy domborodott fényes bőre alatt. Lassan összeszoknak majd. Ő maga is inkább a földet nézte, próbálta felmérni, milyen ez a frissen szerzett birtok, mit bír el a föld, mit lehet termelni. Eddig nem sok öröme volt. A feltöretlen ugar sovány volt, helyenként még a fűcsomók is kínlódtak. Igaz, eső sem esett sok, porzott a föld a ló patái alatt. A kora tavasz induláskor még csípős hideggel borzongatta, de mire a hegy lábához ért már érezte a nap melegét. Hosszas poroszkálás után a hegyoldal bokrai között mozgást vett észre. Először csak két jól megtermett kutya loholt eszeveszett ugatással cikk-cakkban, majd utána meg-meg hajolva, kerülve az alacsony faágakat feltűnt a lovas is. Idehallotta a kiáltását, ahogy próbálta visszaparancsolni a vad ebeket.

Sarkával vágtára ösztökélte lovát, és mire az idegenhez ért, a kutyák már engedelmesen, igaz morogva ültek gazdájuk lova mellett. Az első gondolata az volt, hogy irigylésre méltó az a csődör, amit az idegen ül meg. Féloldalt állt a hegyoldalban, nemes tartással, mégsem látszott rajta a korábbi vágta fáradtsága. Csak utána pillantott magára a lovasra. A katonasapka és a  durva nadrág ellenére azonnal látta, hogy az idegen nő. Szőke haját hátul begyűrte a sapka alá a vastag, meleg kötött kabátból kiemelkedett hosszú nyaka. A szeme, amit most mérgesen összehúzott búzavirágkéken világított napbarnított arcából. Nem annyira karcsú volt, mint inkább arányos, izmos.

–      Maga meg ki a fene? – nem látszott ijedtség az idegen lovason.

–      Maga meg mit keres a birtokomon?

A nő szeme elkerekedett, zavarában rászólt a kutyáira, hogy időt nyerjen a válaszhoz.

–      A szomszédos birtok az apámé – hangja elvesztette támadó élét – a kutyáim megvadultan űztek egy nyulat, így tévedtünk ide.

–      Legalább meglett az a nyúl? – Rédey, hogy elrejtse mosolyát leszállt a lováról – mert három napja csak szárított húst ettem.

–      Fiatalok a kutyáim, nincs még tapasztalatuk a zsákmányszerzésben – az idegen maradt a lován – mióta él itt?

–      Mondom, három napja jöttem, de nem tudom, jól tettem-e? Rédey Pál vagyok, és egy   hívatlan, de kedves ír párral vagyok itt.  Elhagyatott volt ez a föld, hát jobb híján ideköltöztek. Nekik van házuk, kis kertjük, én pedig most próbálom majd kicsit rendbe tenni ezt a földet. Felmérem, mire lesz szükségem, mit kell vásárolnom.

–      Maga angol?

–      Nem, Magyarországról kerültem ide. Nem volt még időm felkeresni a szomszédokat, de még azt is látnom kell, hogy egyáltalán érdemes-e itt maradnom. Hanem rólam lassan mindent tud már, lehetne tudnom magáról is valamit?

–      Mondtam, a szomszéd birtok az apámé. Ha jó szeme van, akkor ott nagyon messze láthatja a házunk füstjét is. Megyek is vissza, és mostantól jobban ügyelek a kutyáimra.

–      Bessy, Bruno komm, sofort nach Hause! – a két kutya neveletlenül egymásra ugrálva rohant előre, és az idegen is ügetésre fogta lovát.

–      Darf ich Sie wiedersehen? Villeicht morgen? – kiáltott utána. A lovas egy pillanatra megtorpant, hogy anyanyelvén szóltak hozzá, de utána hátra sem fordulva vágtára fogta a derest.

Szóval németek, németek a szomszédaim, gondolta. Nézte a lovast, akinek kék nadrágba bújtatott teste igazi lovasként hullámzott ahogy távolodott. Hosszan nézte megbabonázva, így még láthatta, hogy mielőtt a lovas beér a fák takarásába, megáll egy pillanatra és visszafordul, majd hirtelen mintha szégyelné, hogy észrevették, tenyerével a ló farára csap és eltűnik. Káprázat, vagy valóság? Holnap átmegy a furcsa szomszédokhoz, kideríti, ki ez a látomás. Furcsa izgalom járta át a testét. Úgy alakult az élete, hogy évek óta nem volt nővel. Most ez az elbűvölő arc, a sapka alá gyűrt, de rakoncátlanul kibuggyanó szőke haj, a kívánatos női test látványa kínzó vágyat szabadított a testére.

A birtok változatos, de bejárható volt. A hegygerincig tartott, ahová a jó pár száz méterre kezdődő sűrű erdőn át meg sem próbált eljutni. Jófajta kő alkotta a hegyet, arra gondolt, hogy építkezéshez nem is kívánhat jobbat. A kövek láttán ismét csak az otthoni kastélyt látta bántó élességgel. A kocsifelhajtó kövei mintha innen származnának, vagy az ablakok könyöklőit mintha ebből faragták volna. Néha-néha látott valamit, vagy hallott egy ismerős madárhangot és elborították elméjét az emlékek. Már a német szó, amit ma hallott az otthoni bérlőjüket jutatta eszébe a sváb Johann inkább németre váltott, ha tehette, mert tört magyar beszéde számtalanszor tette nevetségessé. Mindig az otthon, csak az otthon, és már olyan régen semmi hírt nem hallott az otthoniakról. Az utolsó levélben, amit még Washingtonban kapott azt írta az édesanyja, hogy elutasították a második amnesztia folyamodványt is, de nem adják fel, és tudja, hogy rövidesen viszontlátják egymást. Válaszolt, hogy mik a tervei, de hogy is jutna el ide levél, ahol a madár sem jár.

Nézte a távoli vékony szürke csíkot a szomszéd birtok házának füstjét. Kellemes érzés kerítette hatalmába. Hirtelen elszállt minden aggodalma, erősnek és tevékenynek érezte magát újra. Jókor jött ez a találkozás. Megkedvelte a birtokot. Megsarkantyúzta lovát. Látta a felszálló füstöt az öreg Gregg kalyibájának kéményéből is. Lassan már az illatokat is érezte. Ígéretéhez híven az asszony főzött mindnyájukra, és nem is akármit, mert finom birkapaprikás illatot hozott felé a szél.

Kopogott és az ajtónyílásban máris megjelent az ír mosolyogós feje, torzonborz üstöke.

–      Jó napot Uram –lépett ki hunyorogva- hamarosan kész az ebéd. Vége a komisz étkeknek.

–      Jó napot Miszter Kelly – viszonozta az öreg kedvességét – tudja, ki a szomszédunk arra a folyón felfelé?

–      Csak nem összefutott vele, Uram, mert harapós egy alak. Az, az öreg Bill, a Német. Nem is hallottam még az embereitől sem, hogy másként hívták volna. Csak úgy, hogy Német, A Német. Van vele egy fehérnép is, az tartja rendben a birtokot, meg a házat. Szemrevaló fehérnép, én mondom. Dolgoztam nekik a tetőn, mikor a vihar megtépázta őket. Amilyen mogorva a Német, olyan kedves az a fehérnép. Aszongyák, a lánya. Nagyon jól főz, én csak tudom, ettem a főztjét –közelebb lépett, halkan hozzátette – jobb, mint ezé a zsémbes asszonyé.

–      És az alsó szomszédunk?  Tud valamit róla is?

–      Arról Uram keveset, vagy semmit se tudok. Aszongyák, hollandus. Követ ad el a hegyből, tuggya a vasúthoz. Mindenki tőle veszi, ha építeni akar. De őt senki nem látja. Mintha itt sem lenne. Csak az embereivel tud alkudozni, ha valamit venni akar.

–      A Német milyen ember?

–      Barátságtalan, Uram, de tisztességes. Engem mindig rendesen kifizetett, de olyan mogorva fajta. Mintha mindig tele lenne keserűséggel.

–      Holnap át kellene mennem, bemutatkozni.

–      Nem szokás az itt Uram. Mindenki éli a maga életét, ahogy mi is. De ha gondojja – felhúzta a vállát, mint akinek nem fűllik a foga az ötlethez – én elkísérem. Mán minthogy, én ismerem a járást, meg engem is ismer a Német. Így tán könnyebb lesz. De én megmondtam, ez itt nem szokás!

–      Kísérjen át holnap délelőtt. Nekem szokásom a bemutatkozás.

Gregg megbökte a kalapját és visszabújt a húsos fazék közelébe.

Kedvtelve nézegette Csillagot. Gregg szemrevaló lovat faragott belőle. Szőre csillogott, a folyóban lemosta róla a vastag sárcsomókat, még az elhanyagolt farkát és sörényét is szépen befonta. Most örült csak igazán, hogy elhamarkodottan nem küldte el a Kelly családot.

–      Nem ismer ugye a hátasra, Gazda – Kelly is örült Rédey meglepetésének. Körbejáratta az udvarban, és a ló mintha tényleg ujjászületett volna, feltartott fejjel ügetett.

–      Köszönöm, Miszter Kelly! Ha már ilyen szép tiszta, akkor ma vele lovagolok a Némethez.

–      Elkísérjem, Gazda?

–      Felesleges, foghatna inkább néhány halat, legyen egy jó ebédünk.

Greggnek sokkal jöbben tetszett ez az ötlet. Rédey látta a kunyhójuk falán száradó hálót, gondolta nemcsak vadakat ejt tőrbe, de a folyóból is hoz haza zsákmányt.

Csillagot hagyta poroszkálni, közben alaposabban szét tudott nézni. A folyó a Német birtoka után szelid kanyarral eltávolodott, ezen a helyen a hegyet, vagy inkább a magas dombokat is kettészelte egy széles völgy. Erre jön majd át a vasút, hogy utána a magas parton Moorhaedig fusson. Mérnökként azt találta a legésszerűbbnek, ha a völgyben lenne egy állomás. Onnan lehetne az állatokat, terményt, szállítani Borderbe, vagy akár Washingtonig. Erről eszébe jutott Széchenyi lelkesedése a vasútért, arról pedig az otthona. Talán már várja levél Bándiéknál otthonról! Furcsa érzés szorította a mellkasát. Első alkalom volt, amikor megrettent a hazatérés gondolatától. Eddig csak menekült, menekült, de most új élet kezdődik itt, és ez olyan vonzónak tűnt. A maga ura lehet, saját szerencséjét kovácsolhatja. Valami titokzatosan izgalmas vár itt rá. Gondolataiba mélyedve majdnem elment a Német háza mellett. Magasan fenn építették, számolva a folyó áradásával. Ismét csak az otthona jutott eszébe, mert a házon ugyanolyan ablakok, ugyanaz a díszítés pompázott mint a birtokukon élő német bérlő  annyiszor megcsodált házán.

A Németről valahogy azt gondolta, hogy mogorva, ősz hajú öregember, de miután látta a lányát, tudta, hogy ötven sem lehet, de még így is meglepődött. Rövidújjú inge alól kidagadtak az izmai, gesztenyeszínű egyenes haja tüskésen meredt fel kemény koponyájáról. Ugyanolyan magas volt, mint ő, és nem látszott még talán negyvennek sem. A baltát a tuskóba vágta az idegen érkezésére, és a nyakába akasztott kék köténybe rakta a fahasábokat. Nem is annyira azért, mert annyira szükség lenne arra a tüzelőre, hanem így nem kellett kezet nyújtani az idegennek.

–      Jó napot – szállt le a lóról, és odakötötte egy erős körtefához- a szomszéd birtok az enyém.  Rédey Pál vagyok. Találkoztam a lányával, gondoltam illő lenne bemutatkoznom.

–      Wilhelm Müller – most jól jött a két kézzel fogott köténysarok - és tartsa magát távol a lányomtól.

A Német hallhatóan ennyi év alatt sem tudta, vagy nem akarta megtanulni új hazája nyelvét.

–      Ware es nicht einfacher deutsch zu sprechen?- váltott németre és próbált komoly maradni.

–      Maga is német? – megkönnyebbülés csendült ki a hangjából – Gréta nem is említette.

–      Magyar vagyok, negyvenkilencben el kellett jönnöm otthonról.

–      Kitalálhattam volna abból, ahogy beszél.

A német beszédre kilépett a házból Gréta Müller. Kockás férfiinge inkább hangsúlyozta, mint elrejtette a melleit. A kigombolt ing látni engedte arany láncát, rajta a kereszttel. Vékony, virágos szoknyája is jól hangsúlyozta karcsúságát.

–      Kislányom, - apja mogorvasága azonnal eltűnt – folytasd a munkád benn! A szomszéd jött

át, de már nem is tartjuk fel.

Hiába akár angol, akár német, ez az ember nem szívesen látja az idegeneket.

–      Tudja most vásároltam a birtokot és tanácsot is kérnék.

–      Én nem tudok jó tanácsot adni.

–      Apa, - Gréta átvette a felvágott fát – üljetek le!

A ház végében körtefa állt, tele apró, zöld gyümölccsel, alatta fából ácsolt masszív asztal, két  székkel.

Apját az asztalhoz kísérte, Rédey pedig követte őket. A nap egyre magasabbra hágott, jól esett az árnyék.

–      Hozhatok egy kis sört neked és a vendégnek? – választ sem várt, hanem egy földbevájt verem súlyos ajtaját megemelve eltűnt a pince mélyében.

–      Sört főz –álmélkodott Rédey

–      Csak magunknak, szórakozásból. Árpa terem, van egy jó komló lugas, a többit meg tudom.

–      Miből lehet itt megélni?

–      Teheneket tartunk, sajtot készítünk. Amire kell pénz, annyit megszerzünk. Hetente egyszer beviszem Border Citybe, de ha olyan a víz, akkor a folyón Moorhaedbe is szállitok. Most a marhát is jól el lehet adni, kell az ennivaló a vasútépítőknek. Errefelé nem lehet buffalót lőni.

–      Nekem most munkáskézre lenne szükségem, mert még házam sincs, ahol aludjak.

–      Az most nehéz, mert mindenki a vasúton dolgozik. Biztos pénz, sokáig. Ha meg tudja fizetni, azért biztos kap embert.

–      Miszter Kelly és a felesége lakik a birtokomon, talán tudnak embert hozni.

–      Gregg jó ember, dolgozni nem nagyon szeret, de nagy vadorzó - először hallotta nevetni –Ha ő ott van, akkor hús mindig lesz az asztalán.

–      Látja, egy jó tanácsot máris adott.

Gréta poharakat tett az asztalra. A kezében tartott üveg hamar párás lett a melegen. A dugót még dróttal is biztosították, de még így is látszott, ahogy az a dugó igencsak fészkelődik ki az üvegből. Müller lefogta és lassan engedte fel, így egy csepp habot sem engedett elveszni, megtöltötte a poharakat. Apja kicsit arrébb húzódott a széken és Gréta leült mellé. Most újra láthatta, teljes pompájukban azokat a lehetetlenül szép kék szemeket. A lány picit elmosolyodott és Rédey előbb kapta el a szemét, mint ő.

–      Ez ami még emlékeztet a szülőföldemre –emelte fel poharát Müller – még egy-két nap, ha megéri és igazán jó lesz.

–      Kiváló ez most is – letörölte a habot ajkáról – és különösen jól esik. Nagyon köszönöm. Ez is jó ötlet lenne, de ahogy Miszter Kellyt ismerem, ő leginkább ír whiskyt főzne. Majd cserélünk.

–      Nehezen – állt fel Müller, mint aki befejezettnek tekinti a látogatást – én mást nem iszom, csak sört, azt is ritkán. De nézze,- mutatott a birtok távoli pontjára – az ott az árpaföld, szépen hullámzik a szélben, arra felé a legelő van, most csak olyan 50-60 tehenünk van. Néhány épület itt volt, néhányat magunk építettünk.

–      Ha építkezem, hozzám is eljönne dolgozni?

–      Ha megfizeti, akárkihez. Isten áldja!

Gréta előhozta Csillagot, és amíg Rédey felszállt odasúgta angolul.

–      Köszönöm, hogy eljött. Apát igazán jókedvre derítette.

Úristen, gondolta, milyen lehet, ha rosszkedvű!

–      Magát mikor láthatom? - suttogta vissza

Gréta elmosolyodott, finoman megpaskolta Csillag farát, mire a ló elindult, Rédey visszaintett, megkeresve még utoljára azokat az elbűvölő kék szemeket.

 

***

 

Mielőtt kijelölte volna az új ház helyét, megvizsgálta a csűr falán húzódó sárnyomot. Ha a csűrhöz is épít egy kő alapot, szárazon tarthatja. Nem akart nagy házat, csak lakályosat. Még mindig vívódott az otthon és az itt között. Milyen szépen, milyen szívszorítóan hallatszott a Heimat szó Müller szájából is. Az ő szíve is összeszorul, ha eszébe jut a haza, Magyarország.

A Német hozott három építőmestert, Mary Kelly pedig sokat és jót főzött mindabból amit Gregg az erdőben megcsípett. A ház másfél hónap alatt állt. A nyári napon mindig száradt a következő friss deszka halom, a Német és emberei pedig kitűnő munkát végeztek. Kevés szóból is értettek, de amit a saját fejük után készítettek abban sem kellett csalódni. Sok helyen visszaköszöntek a Müller házon látott motívumok, de nem bánta, mert érezte, hogy ezek az emberek ebben a pár hétben, míg faragták a követ, deszkát, újra otthon érezték magukat.

Minden olyan örömteli lett volna, csak azok a feszes karok, domború mellek és a rakoncátlan hajjal keretezett kék szem hiányzott nagyon. Sokszor kilovagolt, hátha látja Grétát, hátha meghallja a kutyák ugatását, de hiába. Számolgatta magában mikor ér haza Müller, mikor fejezi be a vacsorát, és akkor újra nekiindult a domboldalnak, hátha Gréta most talán este lovagol ki. Mindhiába. Az építkezés alatt egyszer-kétszer ugyan bekukkantott a lány, de csak a kedves mosolya és pár közömbös mondat volt, ami újra és újra felélesztette a vágyát. A vágy pedig kínzó volt, vére dobolt az ereiben. Látta azokban a szemekben, érezte a mosolyában, hogy észrevették vágyakozását, de semmi biztatást nem kapott. Tartsd távol magad a lányomtól! Most igazán betartja a Német felszólítását.

Egy nő számára soha nem marad rejtve a férfi rajongása, Gréta pedig igazi nő volt. Még a húszon éppen inne, szerelmi tapasztalatai nem voltak, de ösztönei megértették vele, hogy a magyar férfi kívánja. Mikor este ágyában erre gondolt, megborzongott. Nem valami női praktika miatt kerülte Rédeyt, egyszerűen a tennivalók nem adtak neki szabad időt. Mikor apja fáradtan elaludt, ő még kinézett az ablakából, vajon ég-e még a fáklya a magyar férfi házában?

Apja Moorhaedbe szállított húst a folyón, csak sötétedésre érkezhet vissza. Elengedte a két kutyát és levágtatott a partra. Bessy és Bruno egymásfelé kapkodva vidáman száguldoztak le-fel a homokon. A kutyaugatás fel kell, hogy keltse a figyelmét, gondolta. Azonnal meg is látta, ahogy a kanca is belegázol a vízbe, majd, ahogy lovasa vágtára fogja, magasra kapálja a nedves homokot és egyenesen feléje tart. A két kutya lecsillapodott, és az idegent figyelték.

Villám, a lova prüszkölve szaglászott a levegőbe és gazdája ellenkezése ellenére egész a kanca mellé léptetett.

–      Jó napot - nyújtott kezet a lány.

–      Eddig nem volt valami fényes nap, de most hirtelen megváltozott – tartotta még egy kicsit a lány kezét – annyira örülök, hogy látom.

–      Sok dolgunk volt, most egy kicsit pihenhetünk.

–      Ez azt jelenti többször is láthatom?

Gréta felnevetett. Jól esett a bók, de arra is ráébredt, hogy ez az ember akarja őt, és ettől kissé megijedt.

–      Apám nemcsak azért mondta, hogy tartsa tőlem távol magát, mert félt, hanem azért is mert ismer. Meg tudom védeni magam.

–      Én meg nem ismerem, de nagyon szeretném megismerni. Tudja, tartogatok magának egy meglepetést, amiről azt hiszem, senki nem tud, és szeretném, ha maga lenne az első és az egyetlen, akinek megmutathatnám.

A két ló nyugtalanul egymáshoz kapott közben az ő combjuk is egymáshoz ért és Rédey elkapta a lány karját, ahogy megbillent. Nem szívesen engedte el, de Gréta félrehúzta a lovát.

–      Villám nagyon nyugtalan lett, és ennek a kancája az oka.

–      Én is nyugtalan vagyok és ennek pedig maga az oka. Szeretném többet látni! Lehetséges?

–      Mi a meglepetés –tért ki a válasz elől a lány – kíváncsivá tett.

–      Ha egyszer feljön velem oda hegyre, és el mer jönni az erdőbe is, olyat fog látni, ami engem is nagyon meglepett, és nagy örömet szerzett. Szeretném, ha magának megmutathatnám!

–      Árulja el mi az, mert ki sem bírom addig, amíg láthatom!

–      Titok! Ha majd megismeri, akkor is maradjon a kettőnk titka!  Mikor látom?

–      Mivel az oldalamat kifúrja a női kíváncsiság, holnap ebéd után a kutyák nélkül átjövök.

–      Találkozzunk a házamnál, onnan néhány perc jó tempóban, és még egy kiadós erdei út!

A kutyák érezték meg először, hogy gazdájuk befejezettnek tekinti a találkozást és rohantak vissza. Gréta átnyúlt, összekulcsolódott a kezük, egymásra nevettek, és a lány könnyű vágtára fogta Villámot. Rédey még állt, várt egy visszafordulást, egy intést, de ló és lovasa eltünt a felcsapódó víz szivárványa mögött.

Esti lefekvésekor annyiszor próbálta részletesebben felidézni ezt a találkozást, de csak a lány mosolyára, szétnyíló nedves ajkára és a titokzatosan csillogó kék szemekre tudott visszaemlékezni. Ezen az éjszakán a lány is keveset aludt. Hallotta apja fáradt, mély lélegzését, kendőjét vállára terítette és kiült a körtefa alá. Soha nem tapasztalt érzések töltötték el, soha nem érzett remegés járta át a testét. A magas telihold kemény rövid árnyékokat rajzolt a földre, a folyó sötét felszínén apró fények sziporkáztak. Megijedt és beleborzongott mindabba, ami történik vele.

Rédey egyik kora délután be akarta járni az erdeit. Utat, irtást nem talált, és a sűrű, néhol veszedelmesen tüskés aljnövényzet miatt pár lépés után feladta. Egyetlen helyen talált csak valami régi útfélét. Valamikor talán kocsi is járt erre, de az agyagos nyomot elmosta az eső. Királynőt hagyta legelészni, ő pedig megpróbált beljebb jutni a szederindák között a szekér vágta úton. A kellemesen hűs erdőben érezte csupasz bőrén a pára hidegét, és a magas, erős szálú fűtenger ellenére egyre mélyebbre merészkedett a hatalmas tölgyek és kőrisfák árnyékában. Mielőtt még talpa alatt megérezte volna a lágyan süppedő nedves mohát, már meghallotta a víz csobogását. A kocsiutat valaha vízhordó  szekér járhatta ki, valamelyik régi gazda az itteni forrásból nyerte az ivóvizét. Annak a régi tulajdonosnak arra is volt gondja, hogy egy fémcsövet, a sziklába illesszen és most vékony sugárban ezen át csordogált a kristálytiszta forrásvíz. Mostanra már erősen mohássá váltak azok a kövek melyeket a forrás körül gondosan leraktak, hogy a vizet felfogja. A kifolyó víz kivájta az agyagos földet és kis tó csillogott a forrás alatt az erdő közepén. Megkóstolta a metszően hideg vizet, ami nagyon jól esett. Ahogy a kövekkel körülzárt kis tóba nyúlt szivárványos élőlények rebbentek szét a vízben. Megmosta az arcát is, de leginkább kedve lett volna ledobni a ruháit és megmártózni a derékig érő hűs tavacskában.

Ez lesz az én ivóvizem, kiáltott fel olyan hangosan, hogy hallotta a sövényben megbújó kis állatok ijedt felriadását. Lenn a régi csűrben van ugyan egy rissz-rossz csőkút, ami éppen csak a folyó szintjéig ér és a tisztaságáról nem volt meggyőződve. Főzni, mosakodni az jó lesz, de a véletlenül megtalált friss forrásvíz minden igényét kielégítheti. Akár sört is lehet főzni belőle. Erről aztán nagyon élesen bevillant Gréta Müller szőke haja, kék szeme. Neki fogja először megmutatni, határozta el. Elhozza ide. Most azonban még körüljárta a kis tavacskát, és elismerően dicsérte magában a korábbi tulajdonost, aki a kis tó vizét egy víznyelőhöz vezette, ahol eltűnt a kövek között. Szinte tánclépésben tette meg az utat vissza a lovához.

–      Gyerünk haza Királynő – akasztotta a zablát a szájába – holnap elhozzuk ide Villámot és a gazdáját is.

 

Gregg Kelly halakat hozott a folyóról, és ez jó alkalom volt arra, hogy az új háza frissen rakott tűzhelyén Mary Kelly vacsorára megsüsse. A holdfényben jót beszélgettek, többet is megtudott ír vendégeiről.

–      Hej, gazda – pislogott hamiskásan Gregg – má’ csak egy asszony hiányzik ebből az új házbul!

–      Tartsd  már a szád te, ember – ripakodott rá Mary – ne haragudjon rá gazda, de előbb jár a szája, mint az esze. Ha egyáltalán van neki!

–      Hagyja Mary – nevetett egy jó ízűt – ezért a finom halért megbocsátok neki. Hány éve házasok?

–      Harminc éve már, hogy ez a csirkefogó elcsavarta a fejem.

–      Gyermekük, nem született?

–      Sok-sok tucat gyermeket segítettem a világra, de egyet sem tudtam a világra hozni. Már csak abban reménykedem – tekintett fel félve – megbocsásson, hogy majd születnek itt gyermekek és nekem is részem lehet a felnevelésükben.

–      Először még asszony is kellene ahhoz- nevetett újra egyet Gregg – az pedig nem egyszerű itt az Isten háta mögött.

–      Pedig én úgy látom, van is itt a közelben ilyen asszony, vagy tévedek, gazda?

Rédey csak mosolygott, nézte a csillagokat. A lovak kapálták a földet a nagy csűr mögött, és ő felkelt, mintha csak azokat indulna megnézni. Sétált a holdfényben, a csűr árnyékából elnézett a folyón felfelé, hátha lát még valami fényt abban a távoli szomszédos házban. A vágya mardosta a belsejét, legszívesebben felpattant volna a lóra, el a lányért és szeretett volna visszavágtatni vele ide, hogy szerethesse, és hogy viszont szeressék.

Kora reggel belovagolt Border Citybe, átvette a postáját, vásárolt néhány fontos apróságot és gyors iramban haza is tért. Bándi Karcsi lelkesen írt, felsorol számos ismeretlen nevet, melyek bizonyára a washingtoni körökben jól ismertek voltak, akik mind arcképet kértek tőle, vagy éppen festményeinek egyikét akarják megvásárolni. Örült Karcsi sikerének, azért is, mert tudta milyen fontos neki, hogy ne eltartott menekült legyen, hanem férj, aki feleségének ékszert vehet, aki elkíséri a ruhavásárlásra. A levélből kiderült, ez már mind elérhető most neki, ráadásul igencsak fontos és városszerte elismert személyiségek lettek Sarah Baley és Charles Bandi.

Anyja levelét lassan, minden magyar szót ízlelgetve olvasta. A bécsi rossz híreken gyorsan túlesett. Öccse hazatért angliai tanulmányaiból és most minden energiáját és család nem kevés pénzét a hazai vasút építésbe fekteti. A levél végére apja is írt pár sort, amiből kiérezte a keserűséget, amiért nem sikerül hazamenekíteni kedves fiát. Megírta, hogy otthoni lova a Királynő kezd bizony már öregedni, de meg fogja várni a gazdája hazaérkezését. Újra és újra elolvasta a levelet, és mikor hazaért, még egyszer maga elé simította.

 

A lódobogást már messziről meghallotta, az itteni Királynője pedig nyugtalanul tépte a kötőféket.

–      Mrs Kelly – nyitott be a kis házba – vendégünk lesz ebédre, nem maradt egy-két hal, amire meghívhatnánk.

–      Nekem is kedves ez a vendég, gazda -Mary hunyorogva nézte a közeledő lovast- hal, vagy vad, még nem tudom, de olyat készítek, hogy mind a tíz ujját megnyalja a kisasszony.

A Gazda pedig sietős izgalmában leszállni sem engedte Grétát, indult vele fel, a titkot rejtő erdőbe. A két ló igencsak nyugtalankodott, ezért ő előre vágtatott, és az erdő szélén várta meg Grétát. A lovakat hagyták legelészni, ők pedig elindultak befelé az árnyas úton.

–      Itt valamikor kocsiút is volt –megfogta a lány kezét, aki nem húzta el – vigyázzon a hepe-hupákon!

A lány ujjai hidegek voltak, a tenyere pedig nedves. Olyan jól esett szorosan tartani ezeket a kezeket. Pillanatra megálltak, mert az erdőszélről behallatszott a lovak izgatott nyerítése. Rédey már a hangokból kitalálta, hogy sárló kancáját megkívánta Villám. Ahogy elnézte a lány zavart mosolyát, mát tudta, hogy Gréta előtt sem titok, mi történik az erdőszélen. Most azonban figyelmét már a távoli vízcsobogás kötötte le. Az út hirtelen véget ért és kis tisztásba torkollott, a tisztás közepén pedig a smaragdzöld mohás kövek között ott csillogott a kristálytiszta tavacska, melyet a sziklába vert öreg puskacsövön kifolyó víz hol vékonyabb, hol vastagabb sugárban táplált. Gréta döbbenten állt és elbűvölve nézte a csodás látványt. Két nagy kő között fröcskölve fürdött egy piciny kék madár. A felfröcskölt vízcseppek apró szivárványt formáltak,

–      Ezt ugye nem álmodom – nézett rá Gréta csillogó szemmel.

–      Ez volt az én meglepetésem –továbbra is tartotta a lány kezét – erről csak mi ketten tudunk.

A kis madár felröppent, Gréta pedig ledobta a csizmáit feltűrte a nadrágját és belegázolt csillogó tóba.

–      Ez jéghideg- emelgette tettetett rémülettel a lábait – még mindig azt hiszem, csak álmodom az egészet.

Tenyerét a kifolyó víz alá tartotta, és megkóstolta a forrást.

–      Irigykedem – ivott még egy nagy kortyot – felkutatom a mi erdőnket is, hátha megtalálom én is a mi forrásunkat. Ebből tudna apám csak igazi finom sört főzni!

Leült a zöld köre és Rédey leült vele szembe. Mosolyogva néztek egymás szemébe, és a férfi felejtve minden illemet, minden ósdi udvarlási szabályt megcsókolta a lányt. Az mintha csak várta volna, kezeit a férfi tarkójára tette, ajkai szétnyíltak, befogadták a másik ajkait. Mellével szorosan hozzásimult, a csók hevében nem is érezték, hogy ruháik lassan egyre vizesebbek lesznek. Percek teltek el egy hosszú, véget érni nem akaró csókban.

–      Veled akarok élni – nézett Géte szemébe – leszel a feleségem?

–      Hiszen nem is ismersz – nézett komolyan a szemébe.

–      Ennyi nekem elég, veled akarom leélni az életem.

–      Egymás mellett? – nevetett Gréta.

–      Együtt, együtt, az egész életet.

A hirtelen beállt csendbe valami szomorúság vegyült. Gréta szólalt meg előbb.

–      Ha feleséged lennék, veled kellene élnem, én pedig az apámmal élek és fogok is élni. Egy éves voltam, mikor anyám elhagyott bennünket és engem azóta az apám nevel, talán jobban, mint egy anya. Én őt el nem hagyom, senki férfiért.

Most érkezett el az idő, hogy Rédey még egy, személyes titkot is megosszon vele.

–      Gréta – szorosan tartotta a kezét – apám az egyik leggazdagabb ember Magyarországon. Minden vágya, hogy én is hazamenjek. Mehetünk együtt, apád is velünk jöhet, elég gazdag ember vagyok, hogy ne kelljen tovább nélkülöznötök.

–      Szeress engem és én is szeretlek, csak azt ne kívánd, hogy veled éljek! Apám ismét azt érezné, hogy újra elhagyták, és ezt nem élné túl. Tudod, húsz évnyi adósságom van neki.

Mintha csak befejezettnek érezné a beszélgetést, átkarolta a férfi nyakát és a csókja most még izgatóbb, még szenvedélyesebb volt, mint előbb.

Királynő remegve állt az erdőszélen Villám pedig, mintha csak egy láthatatlan kerítés mellett futna ott körözött körülötte. Csak akkor hagyta abba mikor gazdáját meglátta kilépni a fák sötétéből. Tétován elindult felé, de a lovasok még csak vezették őket és csak az igazi megnyugvás után nyergeltek fel.

–      Ugye, velem ebédelsz? – Királynő csak nehezen merte megközelíteni a fekete mént – most nem engedlek haza.

Csendesen poroszkáltak lefelé, gondolataik a másikon jártak csak Gregg kiáltása zökkentette ki őket.

–      Marym már megterített a házban, Jó étvágyat kisasszony! Ha ízlik majd, akkor máskor is jöjjön hozzánk!

Mary Kelly kinyitotta az ablakokat, a cseréptányérok előírásszerűen az asztalon. A nagy kőedény tartalma pedig már messziről elárulta illatával, hogy Mary nagyon is kitett magáért, és mint nő is el akarta kápráztatni ezt a másik asszonyt a szakácstudományával.

–      Holnap is kivihetlek a titkos helyünkre?

Gréta a szemébe nézett és szó nélkül bólintott.

A titkos hely boldogságuk titkát őrizte, ahogy a selymes fú megőrizte testük lenyomatát a következő találkozásig. Greta átadta testét lelkét a férfinak, mert elvarázsolta az a férfiasság és az a gyönyör, amit kapott. Rédey szerette édesanyját, a lánypajtásait, akikkel táncolt, és kokettált, de a szerelmet most ízlelte meg először. Most érezte a gyönyör mindent elsöprő eufóriáját és most lélegezhette be egy igazi női test eddig soha nem észlelt illatát. Feküdtek egymás mellett, hallgatva a forrás csobogását, fogták egymás kezét a soha el nem válás tudatával.

–      Legyél a feleségem, mert minden percben, pillanatban ott akarlak érezni magam mellett.

Gréta hallgatott, keze fájdalmasan megszorította a másikét.

–      Szeretlek és kívánlak minden pillanatban, de van egy apám, akit soha nem akarok elhagyni.

–      Szeretlek és kívánlak minden pillanatban és azt akarom, hogy velem élj!

A lány átkarolta, fölé fordult, testük újra egyesült egyetlen hosszú mozdulatban. A gyönyör ismét végig villámlott mindkettőjükön. Egy-egy csillag már látszott az égen. Greta felült, gyors nevetős csókot adott és felhúzta ruháját.

–      Mennünk kell.

–      Holnap látlak?

–      Nekem nincs holnap, tegnap és ma – nevetett Gréta – én mindig látlak, mindig érezlek.

–      Akkor miért nem maradsz velem?

–      Veled vagyok, nem látod? Most is holnap is, holnap után is. Ahogy szeretlek, ma is holnap is és örökké.

–      Akkor maradj is velem, testben és lelekben! Ne hagy el!

–      Ugye megértetted gazdag emberem! Semmiért sem hagyom el az apámat.

 

–      Jó napot gazda - Gregg gyűrögette a kalapját – kellene még egy ember ide, mert ott fenn találtam vagy tíz tizenkét vadlovat. Ha ezeket befognánk, szép pénzhez jutna a gazda! Be kéne hajtanunk ide a karámba és kellene egy hozzáértő ember.

–      Kire gondolt miszter Kelly?

–      A hollandnak dolgozik Ian, a barátom, de nem érzi jól magát. Ő aztán ért a lovakhoz, ért a nyelvükön. Nem sok pénzért eljönne, higgye el, gazda, jó vásárt csinálnánk. Azokat a vadlovakat két hét múlva már vihetné a hadsereg.

Legutolsó találkozásukkor Bradley ezredes arra buzdította, neveljen lovakat a hadseregnek. Akármennyit át tudnak venni, és tervezhet hosszú távra! A hadsereg gyalázatos lovakat kapott, az ezredes pedig legfontosabb feladatának tartotta, hogy amennyire lehet, feljavítsa a lovasok ütőképességét. Mikor Királynő kezdett gömbölyödni, ő is elgondolkozott Bradley javaslatán.

Holdfényes késő este volt, amikor zajokat hallott kintről. Látta Gregget lámpással az istálló felé sietni, így gyorsan felöltözött és maga is utána eredt. Királynő magától világrahozta a csikóját, akinek sok emberi segítségre nem is volt szüksége, mert azonnal megtalálta anyja emlőit és szorgos bökdösés után elégedetten szopott. Némán álltak és az öreg Greggel egymást átkarolva nézték a két gyönyörű állatot. Királynő teste még remegett, de boldogan adta át magát az anyai érzéseknek.

–      Ebbizony Királyfi lesz, gazda – nézte a csikót Gregg – gyönyörű kis jószág!

A kiscsikó fényes fekete szőre, mint az apjáé, Villámé, de fejét büszkén emelte magasra, úgy ahogy anyja, a Királynő.

–      Gregg –nézett a szemébe- felfogadhatja Iant, és holnap a karámban akarom látni azokat a vadlovakat! 

Ian igazán jó vásárnak bizonyult. Hallgatag volt, ritkán lehetett csak egy-egy mondatot kihúzni belőle. Mintha minden gondolatát, minden szavát csak a kedvenceinek, a lovaknak tartogatta volna.  Ha a lovak közé lépett ő lett a tanár az osztályban. Mégcsak nádpálca sem kellett. Varázsló volt. A megállás nélkül körbe vágtató betöretlen vadló hirtelen megtorpant, amint észrevette Iant. A megahatározhatatlan korú szálfatermetű férfi gesztenyebarna haja válláig omlott, borostás arcába mély árkokat szántott a múltja. Világító kék szemeit az emberek között inkább takargatta, de itt a lovak mellett szinte szikráztak. Hosszú bőrszíjas ostora hanyagul övébe volt dugva, Rédey nem is látta soha a kezében. Talán csak dúsan faragott nyele miatt tartotta magánál. Halk mormolására nyugtalan horkantásokkal feleltek a lovak és, bár egyet sem lépett feléjük, azok lassan hátrébb húzódtak a karám sarkába. Szemét pillanatig sem vette le az állatokról. Álltak egymással szemben, amíg mindenre béke nem szállt, a lovak úgy tettek, mintha a még ki sem serkedt fűszálakat harapdálnák, Ian pedig valami monoton énekkel, vagy mondókával jutalmazta őket szófogadásukért.

–      Na, mit szó’ hozzá, Gazda? – suttogta Gregg.

–      Ez igen –kacsintott – ezt én is megtanulom tőle.

–      Próbáltam már én is – legyintett lemondóan Gregg – de ez egy varázsló, ezt csak ő tuggya.

Ian kevés bért kért, jobban érdekelték Mary főztjei. Kiült a ház küszöbére, ölébe vette tányérját és az ízek minden cseppjét élvezve fogyasztotta el ebédjeit. Mindenben segített Greggnek, talán hálás is volt, hogy ilyen neki való munkára szerezte be. Gregg már hetek óta a nagy csűrben talált tartályokat tisztogatta, verte le róluk a rozsdát. Ian ebben is olyan mesteri segítség volt, mint a lovak betörésében.

–      Tuggya-e mik ezek, Gazda?

Rédey tartályokat látott csak maga előtt, csövekkel, de Gregg Kelly már sok ilyennel találkozott életében.

–      Az előző tulajdonos tudta – nevetett az öreg - ezekben lehet finom whyskit főzni, főztek is! Árpánk lesz, nekünk is meg kellene próbálkozni a főzéssel. Több hasznot hozna ez, mint a lovak.

–      A lovak jók, a whyski pedig rossz – tette hozzá Ian mindkettőjük meglepetésére. Ritkán szólalt meg, inkább csak a mozdulataival beszélt, kezével, a fejével. Ha most mégis szóra nyitotta a száját, akkor annak jelentősége van.

–      Attól még ezt is megpróbálhatjuk –erősködött Gregg – Moorhaedben jó üzletet csinálhatnánk. A vasútépítők folytatják tovább a sínfektetést, e’meg erőt ád a munkásembernek.

Ian, aki ellene volt az italnak, nem szólt semmit, de segített Greggnek a csűrben összeállítani a lepárlót.

A lovakat Moorhaedbe vitték az erődbe. A katonáknak a vasútépítés nyugalmát kellett biztosítani, hosszú portyákra való állatokat vártak. Ian és Gregg jól felkészítették a lovakat és Jeff Archer a számvevő tiszt azt az árat fizette amiben Bradley ezredessel megegyeztek. Úgy érezte Bradley tekintélye nem tűrt alkut, szó nélkül a sebtében összetákolt istállóba vitték a lovakat. A kapott pénz nagy részéből Ian, Border Cityben újabb lovakat vett. Ezeket ápolással, legeltetéssel olyan állapotba hozta, hogy Rédey maga is csodálkozott. A fényes szőrű, izmos paripákban fel sem lehetett ismerni azokat a vézna állatokat, melyek alig tudtak hazajönni a városból.

Grétával mindennap találkoztak, és mindig visszatértek felejthetetlen első találkozásuk forrásához. A lány őszintén és természetesen tárta ki meztelen testét, és ezek a képek Rédey minden álmában, ébrenlétei magányában ott kísértettek. Szerelmük egyre mélyült, egyre fájóbban vágytak a másik testére, de Gréta mindig kijózanítóan elutasította, hogy házasodjanak össze, költözzön hozzá!

–      Nem jó ez neked - nevetett kacéran – Mindenemet neked adtam, testem lelkem a tiéd, örülj ennek, hiszen én is boldog vagyok veled, kívánlak, szeretlek.

–      Apádat még jobban szereted –vágott közbe lemondóan.

–      Nem,- felemelkedett és komolyan a férfi szemébe nézett – apámat másként szeretem, és soha nem hagyom el. Ahogy téged sem, ha ezt akarod. Mikor anyám elhagyott bennünket fél éves sem volta. Apám az életemet óvta meg, te pedig egy új életet adtál.

Kezét a mellére vonta, ajkát az ajkára és Rédeyvel elveszett a világ.  Úgy érezte, soha nem ismerte eddig a szerelem gyönyörét. A ritkán, pénzen vett lányok érzelem nélküli szerelme mintha soha nem lett volna. Ő is olyan ártatlanul került ebbe a szerelembe, mint Gréta.

Jól esett a hűs forrásvíz égő testének, ajkának. Ahogy a lány makrancos szőke haját gyűrte volna a kendője alá, nem tudta megállni, hogy még egyszer gyönyörű fehér nyakát meg ne csókolja. Bensőségesen, ahogy a férj a feleségének. Gréta is megállt egy pillanatra. Látta, ahogy lecsukódik a szeme, teste mozdulatlanná dermed.

–      Holnap? – súgta a fülébe.

A lány megfordult és csókjában benne rejlett a válasz.

 

***

 

 

–      Gazda, gazda, higgye el, ez csak a rossz víz! –Gregg fintorgott – rossz vízből nem lehet jó whyskit főzni. Ennek biz’ se színe se íze! Bezzeg az ír víz!

Ian nekidőlt a falnak és jóízűen nevetett. Gregg kiköpte, kiöntötte az első frissen főzött italt. A csalódás úgy ült ki az arcára, hogy Rédey együtt nevetett Iannnal.

–      Talán nem is kellene főzni–felelte nevetve.

–      Meglátja gazda, - egyszer még érdemesebb lesz whyskit főzni, mint lovakat tenyészteni!

–      Tegyünk egy próbát Miszter Kelly. Hozunk néhány tömlő jó vizet Iannal. Ha akkor sem lesz jó whyskink, akkor bezárjuk ezt a laboratóriumot- tett hozzá egy kis gúnnyal. Ian a hallgatag cowboy szótlanul nyergelt, hozta a vizes tömlőket. Rédey tudta, hogy őt nem érdekli a forrás, sem annak szépsége, varázsa. Nem érezte, hogy megcsalná Grétát, mikor megmutatja ennek a másiknak az ő titkos helyüket, boldogságuk színterét.

Iannal szó nélkül felvágtattak az erdőhöz, ahol a forrás eredt. Megtöltötték a négy tömlőt és lassan visszaporoszkáltak. Ian nem kérdezett semmit, nem csodálkozott rá a tisztás szépségére, mintha a forrást nem is látta volna. Neki ez csak egy kút volt. Tudta jól Rédey is, hogy kit kell kiválasztani arra, hogy a forrásvíz rejteke megmaradjon Gréta és az ő titka. Miszter Kelly ujjával belekóstolt a friss vízbe és szélesen vigyorgott a két vízhozóra.

–      Uram, Gazda, hun találta ezt az isteni nedűt? Na, ezután mindenki csak a mi itókánkat fogja keresni.

–      Úgy legyen ! - bólogatott válaszul

Nemcsak örömmel teltek a napjai. Bizony most szinte alig volt kedve kibújni a házból a délután kapott levél után. Meghalt Széchenyi, és édesanyja nem is gondolhatta, hogy ez milyen mély sebet ejt fia lelkében. Jobban bánkódott a valamikori mentora és jó barátja halálán, mint a császári kancellária, újabb, hazatérést elutasító döntésén. Nem térhet haza, de ez már nem is fájt annyira, mint néhány éve. Amerika más volt, mint az elhagyott és annyira vágyott haza. Amerika felcsigázta, gondolkozását megváltoztatta. Itt nem a születésed szabta meg, hogy sikeres leszel-e, hanem az, hogy mit érsz el az életben. Mit teljesítesz. Itt nem báloznod kellett, hanem dolgoznod. Anya nehezen értette volna meg a különbségeket, gondolta, apa pedig sehogy. A levelek között egyetlen azért akadt, ami maradéktalan örömet szerzett. Bándi Karcsi leírhatatlan örömmel arról tájékoztatta, hogy Isteni ajándékként fiú gyermeke született. Sarah jól van és a kis Charles Bandy junior is remekül érzi magát ezen a világon.

Szívből örült Sarah és Károly gyermekének, és most először gondolt vágyakozva arra, bárcsak Greta is szülne neki is egy gyermeket, aki tovább vinné az ő vérét, és akire édesanyja és apja is büszke lenne. Talán akkor így hárman végre elválaszthatatlanok lennének!

Éjszaka, sokáig gondolkozott Széchenyi halálán. Nem ismert hozzá hasonló nagyszerű hazafit. Istenem, gondolta, mire hazajutok, mindenki, aki közel állt hozzám már nem lesz.

Lassan beléptek a nyárba. A birtok alaposan megváltozott. Ian és Gregg a kivágott fákból, a hegyről hozott kövekből új épületeket emelt. Az őszi árpa selymesen hajladozott a friss szélben. Gregg Kelly nagyszerű munkát végzett. A nehezebb téli időszakban a whyski bőséges bevétellel látta el. Neki is Iannak is megemelte a bérét. Egyedül csak az fájt, hogy Grétával találkozott kevesebbet. Az ő birtokukon is egyre több volt a munka. Csodálta a lányt és apját is, ahogy rendben tartják birtokukat, a várost járják árúikkal. Végül a véletlen hozta össze őket Moorhaedben. Miután bevagonozták a lovait, és Jeff kifizette az árukat, bement a kis sötét templomba, hogy imát mondjon Széchenyiért. Megrohanták az emlékek. Anglia, a lóversenyek, a vidéki kirándulások, ahol Istvánnak sok érdekes megjegyzése volt. Az első gőzmozdony, amit életében először látott. Széchenyi lelkesedése őt is feltüzelte. Most, hogy édesanyja leveleit újra és újra elolvasta örült, hogy Miklós öccse éppen a vasútmérnökséget tanulta. Gondolatai elkalandoztak, észre sem vette, ahogy Gréta mellé térdelt. Megérezte testének felejthetetlen illatát és a szomorú gondolatok máris eltűntek.

–      Olyan nagyon régen láttalak, és annyira hiányoztál!

–      Ahogy te is nekem drága Paul! – kézenfogva sétáltak a verőfényre.

–      Azt akarom, hogy mindig együtt legyünk. Légy a feleségem, megkérem a kezed apádtól.

A lány megállt, komolyan a szemébe nézett.

–      Egyszer majd ennek is eljön az ideje – a vállára tette a kezét – de most ne tedd! Kérlek! Szeretlek és minden pillanatomban veled vagyok. Szívemben csak egyetlen férfi van és az, te vagy. A lelkemben is egy ember van csak, az pedig az apám. Tudod, megbeszéltük!

Mondhatta volna, hogy dehogy is beszélték meg. Látta, hogy Gréta hajthatatlan. Talán ha gyermekünk születne, gondolta, az megváltoztatná. Egy közös gyermek. A vágya miatt arca égett, halántékában lüktetett a vére. Ahogy felsegítette a lányt a kocsijára megcsókolta és a nevető szemébe nézett.

–      Holnap délután?

–      Holnap délután!

 

A hegy mögül sötét felhő emelkedett, Greggék sietve terelték be a nagy csűrbe az állatokat.

–      Mingyá’ itt a vihar, gazda – Gregg még mélyebben a szemébe húzta kalapját – lesz itt nemulass!

Az első kövér cseppek már hullottak is. Még sem a vihar kötötte le a figyelmét, hanem az a levél, amit előző nap hozott Ian.  Bradley ezredes kézírását már megismerte, és a levél tartalma elterelte a figyelmét minden másról.

 

Drága Barátom!

Megosztom az örömhírt Veled. Abe Lincolnak nagyon jók az esélyei, hogy jövő márciustól Mister President-nek szólíthassuk. Emlékszel, ugye, a szavad adtad, hogy ha szükségünk lesz rád, velünk fogsz dolgozni! Mikor találkozunk már egy jó kis galambvadászatra?

Írt még a kis unokaöccséről, a munkájáról, Sarahról, Sallyjéről, de csak ezek a mondatok zakatoltak Rédey fülében. Az újságok is csak Lincolnról írtak, de arról a feszültségről is, amit személye okoz. Lincoln egyetlen dologból nem látszott engedni és ez a rabszolgák felszabadítása. Sok vitája volt képviselőként és a szenátusban is. A déli államok ezért úgy féltek Lincoln elnökségétől, mint a tűztől. Mivel személyesen is ismerte Lincolnt, tudta, hogy az elveit soha, még elnökként sem fogja megváltoztatni, ez pedig beláthatatlan konfliktusokat okozhat. Mintha ennek lenne az előjele, a feje felett a fekete felhők között folyamatosan cikáztak a villámok. Fényüknél látta, ahogy Gregg a csűr eresze alól még a házába sem tud beszaladni a vízfüggöny miatt. Pipafüstjét felé sodorta a szél. A villámfénynél jól látta Mary sápadt arcát a kunyhójuk ablakában. Grétát csak a szívével látta, de megrémült, hogy mindent itt kell majd hagynia. A lány nem megy vele Washingtonba, és nagyon hiányozna Ian hallgatagsága, Gregg csibészsége, Mary becsületessége is.

Eltette a levelet. Még csak az ősz kezdődik, előttük a tél, és az sem biztos, hogy olyan nagy szükség lesz majd éppen rá a sok hatalomhoz dörgölőző törtető között. Maga előtt azonban, legbelül nem tudta letagadni, hogy ha félelemmel is töltötte el, mégis megdobogtatta a szívét Bradley levele. A szabadság, amiért több mint egy évtizede majdnem az életét áldozta otthon, most olyan hívó szó volt, amiért megint csak minden áldozatot meghozna. A vihar lassan már csak a folyó vizét korbácsolta, de ő mégsem tudott megnyugodni. Bradley ezredes levelét pedig jó hátra tette a fiókba.

 

A csípős őszi reggelen fázósan húzta össze kabátját. A könnyű kocsi elé fogott ló is szaporábban szedte lábait. Moorhead még így is jó félórányira volt. Leveleket vitt a postára, a bankba is be kellett nézni.  Megtakarítása nem volt sok, de szerencsére folyamatosan gyarapodott.  Régen járt Moorheadben és elcsodálkozott a változáson, amit a vasút hozott. Border Cityt elhagyta a vasút és most álmos főterét máris a gaz verte fel. A vasúti síneken üres tehervagonok álltak marhákra, lovakra várva. Ahogy a vasút tovább haladt, Moorhead  viszont izgalmas, nyüzsgő várossá vált.  A széles, kővel borított főutcára számos merőleges kis utca nyílt. Az épületek díszesek, dúsan üvegezettek, a korzó deszkáit pedig fényesre koptatták a finom női cipők. Két bank, két bordély is gazdagította a várost és szombat, vasárnap délutánonként fekete zsakettes apák, díszes főkötőjű anyák sétáltatták eladósorba került lányaikat. Mindehhez üzletek, üzletek minden utcában. Dolga végeztével vásárolt magának egy meleg, prémgalléros kabátot. Ahogy meglátta, azonnal beleszeretett egy gyönyörű égszínkék gyapjú sálba, amit csak Gréta vállán tudott elképzelni. Becsomagoltatta és színes szalagot is kapott rá. Azonnal szeretett volna indulni, az ajándékozás izgalma hajtotta.

Izgalmassá a Moorheadi utat nemcsak az ajándék tette, hanem a sok friss hír, információ, amit a bankban hallott. Mindenki kész tényként beszélt Lincoln elnökségéről, holott a választásokig még közel két hét volt hátra. Úgy érezte, mintha a beszélgetők félnének Lincolntól, tartanának a jövőtől. Feltört a saját félelme is, hogy itt kell hagyni ezt a kis paradicsomot. A meglepő hír azonban az volt, hogy Pennsylvaniaban elképzelhetetlenül megdrágult a föld. Sokan érkeztek, akik birtokot akartak vásárolni, de alig volt már eladó föld, az is méregdrágán. A nyugatra haladó vasút mentén még mindig néhány dollárért lehetett nagy területekhez jutni, itt, közel New Yorkhoz, Washingtonhoz pedig dollár tízezrekért is alig-alig kaptak jó földet. A bankban szembesült azzal, hogy néhány év alatt gazdag ember lett, ahogy Gréta Müllerék birtoka is sokat érővé vált. Igaz, egyikük sem akart megválni ettől a földtől. Nem is indult még haza, visszament az üzletbe és választott Gréta apjának is egy meleg kabátot ajándékba a sokszor látott kopott helyett. A Német tiltakozott az ajándék ellen.

–      Nem fogadhatom el – tolta el – megkaptam a fizetségemet mindazért, amit dolgoztam magának.

–      Nem is azért hoztam, hanem ajándékba.

–      Nem tudom viszonozni az ajándékot.

Dehogy nem!- nevetett fel – maga gazdag ember Herr Müller, ahogy én is.

Értetlenül, de várakozva nézett rá a Német. Elmondta miről beszéltek a bankban, mennyire felemelkedett a föld ára. Gréta és az apja egymásra pillantott, reménykedőn és mosolyogva.

–      Ez bizony jó hír – gondolkozott el egy pillanatig az apa – mert a terveinkhez csak a pénz hiányzik.

Átkarolta a lányát, akinek a szeméhez annyira jól illett az a meleg, kék sál.

–      Csak nem el akarják adni ezt a birtokot?- Rédey megrettent.

–      Nem –vágta rá Gréta – apa csak azt mondja, tervezgetünk, hogy mindig kicsit jobb legyen, jobban éljünk.

–      Maradt még sörünk, kislányom? Hozzál egyet a vendégünknek!

Szótlanul itták a sörüket, de mindannyian a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Rédeyt nyugtalanította, amit hallott, azok ketten pedig próbálták a hallottakat feldolgozni. Alaposan sötétedett mikor Rédeyt kikísérte a kocsijához Gréta. Csókja annyira hiányzott már, hogy vissza sem akarta engedni. A lány kibontakozott az öleléséből.

–      Holnap átmegyek hozzád. Készítek valami finomat nekünk.

A szürkületben szinte világított a kék sál a vállán, és szerencsére, az a meleg kabát is ott maradt a szék karfáján a Német házában. Az ajándékozás boldoggá tette, el is felejtette, ami az előbb még nyomasztotta. Pedig a gondjai csak ezután kezdődtek. Bándi hosszú levelet írt, amiben most kivételesen nem a gyermekéről számolt be lelkesen,bár az utolsó oldalra rajzolt egy bájos meztelen kisfiút úgy, mint Michelangelo Dávidja. Ezen jót mosolygott és ez oldotta az aggodalmát, amit az egész levél okozott. Abraham Lincolnt elnökké választották. A Republikánusok ujjongtak és Bándi osztozott az örömükben. Lincoln azonban már első beszédében a rabszolgák felszabadításáról beszél, ami nem volt meglepetés, hiszen erről mindenki tudott és egyet is értett vele. Itt fenn északon. De a déli államokban vulkánszerű volt a felzúdulás. Náluk a gazdaság és a gazdagság legfőbb pillére a rabszolga volt. Buchanan elnök próbálta csillapítani az ellentéteket, de kevés sikerrel. Ráadásul egyre közeledett március 4. az új elnök beiktatása. Bándi, mintha csak hallotta volna a kérdést, amit Rédey a levél olvasása közben tett fel megírta:

–      Harc lesz, háborúskodás!

Letette a levelet. Bándi Karcsi érzékeny művész ember. Jól érzett rá erre is. Elkerülhetetlen lesz a vérontás amerikai és amerikai között. Abe nem fog engedni az elveiből, de a déli államok sem. Ezt a konfliktust semmiféle tárgyalás nem fogja feloldani. Harc lesz és a sok magyarra gondolt, akik az amerikai hadsereg katonái. Bradleytől tudja, milyen nagyszerű katonák, akik között számos magas rangú is van, és akiknek az élete hamarosan veszélyben lesz. Nem is lepte meg Moorheadben, hogy minden újság háborút vizionál.

Hét déli állam bejelentette, hogy kilép az Államok szövetségéből!

Jefferson Davis az ő elnökük!

Buchanan elnök az elszakadást törvénytelennek tekinti!

Fegyverkezik a DÉL!

A hatalmas, kőből rakott tűzhely az egész házat felfűtötte. Jól is esett a meleg. Gréta, ölébe hajtotta a fejét és hallgatott. Ő pedig elmondta neki Bradley levelét, beszélt Lincolnnal való kapcsolatáról, és bevallotta mit ígért a most megválasztott elnöknek. Sokat köszönhetett Lincolnnak ideérkezésekor és sokkal tartozik ennek az országnak.

–      Mit teszel, ha mégis elhívnak?

–      Mennem kell.

–      Meg akarsz halni? - hirtelen szembe fordult vele a lány – ez nem a hazád!

–      Nem a harc lesz a dolgom – megcsókolta – de azért ez az én hazám is.

Még be sem iktatták az új elnököt, ezért még semmiféle kérés nem érkezett Rédeyhez Washingtonból, de valahogy érezte belül, hogy egyszer bizony kopogtatnak, vagy írnak majd.

Gréta fejére, vállára terített a kék sálat és indult. Felkapta a meleg prémes kabátját és kikísérte Villámhoz. Ian kikészítette az ő lovát is, és végig hallgatva, hazakísérte a lányt. Visszafelé jól esett a maró hideg, a folyó felől fújó jeges szél. A testét gyötrő időjárás elfelejtette vele a lelkében dúló vihart.

Csak a következő Moorheadi utján tudta kideríteni, mi okozza a hirtelen földvásárlást és miért emelkedtek az egekbe a birtokok árai. Olaj. Ez volt az a szó, ami mindent megmagyarázott. Olajt találtak Pennsylvánia földje alatt, és a hirtelen meggazdagodás lehetősége sok-sok embert vonzott az államba. Birtoka nem azon a területen feküdt, ahol korábban a fúrások olajt hoztak a felszínre. Azért a gondolat az ő fejében is megfordult, hogy nem lenne-e érdemes fúrni a birtokán. Ugyanez a gondolat mások fejáben is motoszkált, ezért is ajánlottak több mint húsz ezer dollárt a birtokáért. Gregg ki is tett egy táblát a kerítésre, hogy a „Birtok nem eladó”. Megszabadultak számos fekete ruhástól, igaz, az elzárkózás csak tovább csigázta a földvásárlók érdeklődését és tovább emelte az árakat. A vasút szomszédsága lerövidítette a távolságokat és az időt is. Gregg Kelly, legyőzve lustaságát, néha belovagolt Border Citybe, elhozta a postát, de a legfontosabb, hogy híreket is hozott, és ezek a hírek nem derítették jó kedvre Rédeyt. Gréta volt az első, aki észrevette rajta a változást.

–      Rossz híreket kaptál?-

Nem is tudta, hogyan magyarázhatná meg a lánynak, mi zavarja. Leginkább apja és a lány tekintete, amikor a gyorsan emelkedő birtok árakról beszélt nekik. A félelméről beszéljen, hogy el kell hagyni őt, ha az új elnöknek szüksége lesz rá. A csalódásáról, ahogy Gréta, minden szerelmes mozdulata ellenére, nem akar vele élni, vagy a férfi büszkeségén esett csorbáról, hogy a lány apja iránti szeretete legyőzi a kettőjük szerelmét.

–      Azt ígérted készítesz nekünk valami finomat. Mary Kelly halat sütött, de a vadorzó férje egyik szép őzemet elejtette. Bármelyik részéből süthetsz valami finomat.

Gréta kiment a konyhába, bort töltött az emberének, maga is belekóstolt, és hagyta, hogy a férfi próbálja elfelejteni minden gondját. Nehezen, de azért sikerült. Ha mellette volt Gréta, gondtalannak érezte magát, biztos volt a szerelmében. Épp ez okozta a legfájdalmasabb sebet, hiszen ha az, az elnöki kérés mégis megérkezik, bizony  hosszú ideig nem találkozhatnak.

A beiktatott új elnöknek, Lincolnnak számos gondja akadt. Sokáig Bradley ezredestől sem kapott hírt, aki el volt foglalva az önkéntesek szervezésével, felszerelésével, egy ütőképesebb hadsereg felállításával. Emberből nem is volt hiány, csak éppen a kiképzésük akadozott. Amíg ott Washingtonban el vannak foglalva a napi gondokkal, addig nem jut eszükbe, ha egyáltalán valaha is gondolnak majd rá. Megnyugodott és átölelte a tűzhelynél szorgoskodó kipirult lányt.

Gréta Müller is sokat gondolt a jövőre, de gondolatai nem félelmet, hanem várakozást váltottak ki benne. Apja Moorheadbe ment, ő pedig leült az körtefa árnyékába és felderült, ahogy nagy csapat vadkacsa szállt le a távoli folyóra. Apja meggyőződött a hírekről, melyeket Rédey hozott a birtokok elképesztő áremelkedéséről, és személyesen látta Moorheadben, ahogy a vasúti teherkocsikba rakodják a nagy whiskys hordókat, de most tele, ragacsos olajjal. Ismerte apja terveit, gondolatait pedig kitalálta. Ezektől félt és aggódva gondolt a holnapokra. Amitől igazán félnie kellett volna, az viszont boldog várakozással töltötte el. Tizenhárom éves kora óta először maradt ki a vérzése és érezte, hogy a teste egy csapásra kezd megváltozni. Rédey az első férfi volt az életében, aki testébe hatolhatott. Érezte, sőt tudta, hogy az utolsó is lesz. Ha valaha is jutott ideje férfiról álmodozni, akkor biztos ez a férfi volt az a férfi. Külseje, a finomsága, tartása, gondossága elvarázsolta a lelkét, amit pedig a szerelemben a testének adott, az tökéletesen boldoggá tette. Tegnap, amíg Rédey Border Cityben járt, átlovagolt Mary Kellyhez. A férfiak a lovakkal foglalatoskodtak, ő pedig megosztotta titkát Maryvel.

Örömmel látta, hogyan változik meg az asszony arca, ahogy boldogan átölelte őt, aztán leültek kicsit párás szemekkel és hosszan nézték egymást mosolyogva.

–      Nekem nem lehetett gyermekem –szólalt meg elsőnek az asszony, de hangjában most nem csalódás volt, hanem várakozás – de most lesz egy, mert ezt én látom majd meg elsőnek.

Tiszta szívből nevetett.

–      Csak annyit kérek Mary – megfogta az asszony kezét és a szemébe nézett – hogy Paul erről ne tudjon. Csak én mondhatom meg neki!

–      De, Kislányom….

–      Esküdj meg, hogy nem beszélsz senkinek arról, amit most elmondtam! Esküdj, hogy halálodig néma maradsz!

Mary tanácstalan volt. Hányszor hallotta már ezt a kérést, erről másnak nem szabad tudni!

De, hiszen akkor nem akarták a gyermeket, és neki kellett tenni azért, hogy ne is szülessen meg. Most viszont látta az örömöt a lány szemébe –ő pedig jól ismerte ezt az örömöt, ahogy félelmet is a női szemekben.

–      Igazán boldoggá tennéd a gazdát, szívem, neki kellett volna először megtudni!

–      Esküdj meg, hogy nem beszélsz senkinek, főleg nem Paulnak!

–      Esküszöm az élő Istenre –Mary a szívére tette e kezét. Gondolatban elképzelte a gazda örömét, ha meghallaná a nagy hírt, és a szíve megtelt keserűséggel. Valami rossz sejtése támadt. Gréta arcon csókolta, egymásra nevettek és a lány Villám hátán eltünt a távolban.

–      Mit sustorogtatok, te vénasszony? – Gregg oldalát kifúrta a kíváncsiság – tán nem megint angyalkát kell csinálnod a kis német lányból?

Hangosan felnevetett.

–      Ide figyelj, te ronda lelkű vénember – erősen megragadta Gregg csuklóját és behúzta a kunyhójukba. A férfi ijedten pislogott, ellenállás nélkül hagyta, hogy asszonya belenyomja a székbe.

–      Jól figyelj! Ha a birtokon akarsz maradni és jól élni, ahogy mostanra sikerült, akkor ezt a mai délelőttöt elfelejted. Kitörlöd abból a nehéz fejedből. Ha valaha is beszélsz erről a gazdának, vagy bárki másnak, akkor én elhagylak, Istenemre mondom!

A férfi mozdulni sem mert. Ilyen hosszan, ennyire határozottan a felesége az elmúlt harminc évben nem beszélt vele. Nyakát behúzta, értetlenül nézett Maryre. Régen is látott sok szép lányt, akik a feleségéhez fordultak, mert bajba kerültek, és szerették volna elkerülni a szégyent. Most sincs abban semmi különös, hogy Gréta is felkereste az asszonyt. Ért hozzá, hogyan kell visszaadni a nők tisztességét. Megszeppenve ült, de a gondolataira elmosolyodott.

–      Semmit nem tudsz, te ostoba vénember! Most pedig esküdj meg az életedre, hogy soha senkinek nem beszélsz Grétáról, sem erről a napról sem a következőkről, mindegy mit gondolsz a buta férfi fejeddel.

–      Esküszöm –kerülte az asszony tekintetét.

–      A szemembe nézz - felemelte a férfi állát- és az életedre!

–      Esküszöm az életemre, nem beszélek senkinek –kihúzta a fejét felesége tenyeréből – engedj már ki.

–      Ne felejtsd az esküd, mert soha többé nem látsz!

Nehéz szívvel hagyta el a kunyhót és szinte futva ment Ianhez. Gregg minden látszat ellenére bolondul szerette a feleségét, amit Mary is érzett. A hosszú, együtt töltött évtizedek nemhogy elkoptatták volna az érzelmeit, hanem még inkább elmélyítették. Ahogy idősödött egyre nehezebben tűrte a távollétet. Az asszony volt az ő háza, biztonsága. Gunyorossága, durva férfi tréfái a házasságáról és Maryről épp csak a felszín volt, amivel leplezte érzéseit és fálelmét, nehogy elveszítse ezt az asszonyt. Itt, Rédey birtokán pedig igazán megtalálták a szerencséjüket.  Gondtalanul élhettek, a whisky eladásokból maradt kevés kis dugi pénze, amiből Marynek vásárolt egy pár, divatos cipőt, vagy jó meleg kabátkát, néha szépen csomagolt édességet. Saját magának már csak jó volt a kopott barna kalap, az elnyűhetetlen nadrág és a színes meleg ing, a mosószappan illatával, ami mindig Maryre emlékeztette.

Hát, ha felejteni kell, ő elfelejti azt, amire gondol, egyetlen okból, mert szeret itt élni a feleségével, a gazdával és ezzel a kuka Iannel is. Nem akarja elveszíteni ezt a kis Paradicsomot.

Mary Kellyt megváltoztatta a találkozás. Boldog várakozás töltötte el. Első pillanattól tudta, hogy Gréta világra fogja hozni ezt a fiút,- merthogy fiú lesz, az biztos- és ezzel célt adott neki változást és tartalmat az életének. Újra lóra ült, levitte az állatokat a folyóra itatni. Gregg is észrevette a változást feleségén. Ha Gréta átjött a gazdához, mindig szót váltottak az asszonnyal.

Gregg nem sokat olvasott, de a hírek valahogy mindig eljutottak hozzá. Az elnök le akarja törni a déliek szarvát, harc lesz, amerikai amerikaira támad. Micsoda világ, gondolta. Már nem az államok vannak, hanem a Konföderatio és az Unió. Micsoda világ!

Ahogy az ellentétek egyre mélyebbek lettek a déli Konföderatio és az északi Unió között érdekes módon Rédey megnyugodott. Szerencsére semmi hír Bradleytől, egyedül Bándy levele zaklatta fel és töltötte el kis félelemmel. Fia már két éves, és félti, ahogy félti feleségét is. Washingtont nem érzi biztonságosnak számukra. Amíg az ellenségeskedés el nem csendesedik, szeretné biztonságban tudni őket. Rédey beszélt a Kelly családról, Grétáról és Bándi arra kérte, arra a pár hónapra, míg a háborúskodásnak vége odaköltözhetne-e Sarah és kis Charles a birtokra. Odautaznának, megnézni a helyet.

Komolyra fordulhatott a helyzet, ha Bándi Karcsi a félelmét megosztotta vele. Tudta jól, hogy a festő mennyire otthonülő természet, márpedig ha ilyen útra vállalkozik, annak a félelemnek komoly oka lehet.

Megdöbbentette, milyen simán megválasztották Lincolnt elnöknek, holott mindenki tudta, hogy egy dologból nem enged, ez pedig a rabszolgaság felszámolása. Ebből pedig egyenesen következett mindaz, amit már eddig is tapasztalhattak, hogy a déli államok nem engednek az új elnöknek, fegyverkeznek és saját elnökük, saját hadseregük lett. Valahol mélyen úgy érezte, hogy nem lesz gyors vége a háborúskodásnak, azt viszont biztosan tudta, hogy Lincoln nyerni fog. Csak nyerhet!

Magában már ezt tervezgette, hogyan helyezi majd el őket a legkényelmesebben. Körbejárta a házat. Ácsoltat majd egy teraszt hátulra is, Ian pillanatok alatt elkészíti, és hozzáépít még egy hálószobát, ahol Sarah kényelmesen elfér. Saját magának ott lesz a csűr, ahol a tetőn már többször aludt, volt amikor Gretaval szerelmes órákat is eltöltöttek ott. Grétára gondolva megint csak félelem suhant át rajta. Mi lesz kettőjükkel, túléli-e a szerelmük az esetleges elválást?

A távolból lódobogást hallott és keskeny porfelhő szállt fel a vágtató ló lába alól. Gréta lesz, gondolta és indult lefelé. Ahogy közelebb ért a lovas, látta, nem Gréta az, hanem egyenruhás északi katona. Nem kétség, idetart.

Valami furcsát érzett. Ez a katona, ahogy leugrott a lóról, ahogy ráveregetett a nyakára és megkötötte a szilfához, annyira ismerős mozdulatok voltak. Ő maga is, ha nem is tudatosan, de mindig így bánt Királynővel. Az otthoni Királynővel, aki most már nagyon öregen, de még mindig visszavárja a gazdáját.

Ahogy a katona arcába nézett, olyan furcsa félelmet, izgatottságot érzett.

–      Rédey gróf Úr?- hirtelen fel sem fogta, hogy magyarul szóltak hozzá.

–      Rédey gróf Úrat keresem, táviratot hoztam neki.

Nem tudta türtőztetni magát, odarohant a katonához és átölelte. tartotta így, amig a könny eloszlott a szeméből. Számosan a 48-as bajtársak kötül szétszóródtak az amerikai hadseregben, de, hogy éppen hozzá egy magyar huszárszázados érkezzen azt fel sem foghatta.

–      Barátom, én vagyok Rédey Pál.

–      Kovács István százados vagyok gróf Úr.

Mindenki összegyűlt körülöttük.

–      Százados Úr jöjjön be!

–      Gróf Úr táviratot kellett hoznom önnek. A csapatom ma megy tovább Moorheadből, pillanatnyi időm sincs sajnos, bármilyen jó lenne kibeszélgetni magunkat.

Évek óta nem hallott magyar szót, még Bándyval is angolul beszéltek Sarah miatt.

–      Történt valami fontos? Tudja, ide az Isten háta mögé nem jutnak el a hírek.

–      Gróf Úr, a déliek elfoglalták Sumter erődjét Dél- Karolinában. Háború van. Én úgy érzem jó oldalon állunk. Győzni fogunk és véget vetünk a rabszolgatartásnak. Kérem Istent, hogy győzzünk, és gyorsan legyen vége a vérontásnak!

Mary forrásvízből, gyümölcsből készült italt hozott. Kovács százados mohón megitta, még a második pohárral is.

–      Gróf Úr, itt a távirat –átnyújtotta a papirszeletet – köszönöm az italt, de most mennem kell. Igérem, ha vége a harcoknak, már csak a magyar szóért is és ezért a finom italért is visszatérek.

Rédey tudta, hogy sok magyar szabadságharcos folytatta katonai karrierjét az Államok hadseregében, és ők mind az Uniót erősítik. A rabszolgaság mindnyájunkat taszít. Nézte a távolodó lovast, úgy élte meg a találkozást, mint egy álmot, olyan valószínűtlenül. A valóság azonban ott lapult nedves tenyerében. Félelemmel nyitotta szét a keskeny papírcsíkot.

Az elnöknek szüksége van Rád! Várunk.

Tudta, ki írta a táviratot.              

Szóval Fort Sumter, gondolta. Pár éve, mikor a felmérést csinálta az erődökről, mindent megírt Fort Sumterről is, és úgy látta, Lincoln minden szavát el is olvasta. Fort Sumter volt az a szó, ami eszébe jutatta Lincolnak őt.

Meddig tarthat egy ilyen értelmetlen háborúskodás? Mit tud ő tenni a testvéri vérontás ellen? Milyen feladatot szán neki az elnök? Gondolatai kavarogtak, nyugtalanságát még Gréta érkezése sem csillapította.

Soha nem látta még ilyen szépnek Grétát. Haját leengedte, de szőke fürtjei lecsúsztak duzzadt melleiről. A csókja soha nem volt ilyen édes és öle ilyen mámorítóan nedves. A gyönyör minden szikráját ki akarták élvezni, mintha csak utolsó találkozásuk lett volna ez az este.

–      Meddig tarthat? –kérdezte halkan, félelemmel Gréta

–      Nem tudhatom, szerelmem. Elhozom a barátom feleségét és gyermekét, hogy biztonságba legyenek. Én pedig a béke első napján újra itt vagyok érted.

Gréta sóhajtott, lágyan megcsókolta. Csak a szeszélyesen csapkodó lángok világították meg testüket. A közelgő elválás fájdalmát enyhítette forró testük egymáshoz simulása. Egymás mellett feküdtek, de mindkettőjük gondolatai másfelé jártak. Mindketten örültek, hogy a másik nem tud olvasni a gondolataikban.

–      Hozd a menekülőket- mosolygott rá biztatóan Gréta – sorsukat viseljük majd.

–      Várj meg –magához vonta a lányt, akinek forró melle újra felébresztette vágyait – várj meg. Visszajövök érted. De ha el tudnál jönni velem….

Gréta ajkára tette az ujját.

–      Ezt megbeszéltük. Várni foglak, egész életemben. Kérlek, vigyázz magadra!

–      Miattam ne izgulj. Nem harcolni fogok -  ránevetett, felszabadultan - olyan tanácsadó féle leszek, aki egy poros irodában ül majd és ha nagy a baj, akkor szólítja majd az elnök.

 

Bándi, Sarah és a kis Charles Bándy szombaton érkeztek. Két lovat fogott a kocsiba és Border Cityben várta őket. Látta szemükben a rémületet, ahogy körbetekintettek a kopott házakon, a gaz verte vasúti síneken. Washington legelhagyatottabb mellékutcája is szebben nézett ki, mint ez a „város”. A kocsin kissé feloldódtak. A kisfiú elaludt, ők pedig boldogan beszélgettek Bándi festői sikereiről, és a későn jött gyermek csodájáról. A kisfiú apja nagy szemeit örökölte, ajka így alvás közben is az anyját idézte. Arcára a késő délutáni hűs levegő rózsákat varázsolt. Érezte, hogy Saraht nem hagyta el a nyugtalanság, ami csak egyre fokozódott, amikor a távolban megpillantotta a szurokfáklyák fényénél a házat.

A lovak izgatott prüszkölésére Mary és Gregg, de még Ian is előkerült.

–      Mary, – lépett közel az asszonyhoz – lehetséges, hogy Mrs. Sarah Bealy lesz a ház úrnője, amíg én távol leszek. Amit mond, azt én mondom, amit kér, azt én kérem, amit tesz, azt én teszem. Én a férjével majd visszautazom Washingtonba, nagyon vigyázzanak a vendégeimre.

–      Missziz Bealy, Isten hozta – Mary meghajolt – érezze magát jól, ígérem, mi is megteszünk mindent, hogy úgy legyen.

Gregg megemelte kalapját, Ian pedig sűrűn bólogatott.

–      Mary, Sarah fáradt, ahogy a kisfia Charles is. Varázsoljon valami könnyű finom étket és azt a csodás italt, amit csak maga tud készíteni. A vendégeink a házban én pedig a csűrben alszom, és holnap korán indulunk Borderbe.  Ian, be kell vinni bennünket a vasuthoz, visszafelé pedig vásároljon be, majd Mary összeállítja a listát.

A házba lépve Sarah megnyugodott. Valamiféle sötét, férfi lakta odúra számított, de az apró függönyök a falon, a nagy tűzhely, melyből a lángok ki-ki csapva megvilágították a sötét deszkafalakat, megnyugtatta. Barátságos kis fészek, ahol Charlesnak volt egy külön kis helyiség is. Olyan érzése volt, hogy itt női kéz is segített a berendezésben, ezt meg is súgta a férjének. A kisfiú tovább aludt, ő pedig ő pedig elkészítette az ágyukat.

Rédey két nagy utazótáskát készített a dolgainak, majd fáradtan ledőlt a puha, szénával tömött  ágyra. Mikor meghallotta Ian neszezését a lovakkal, úgy érezte egy percet sem aludt. A nagy házban csend volt. Bándi Karcsi nézte a nepkeltét, szeme itta a varázslatos reggelt.

–      Maradj itt a családoddal Károly! –szólította meg halkan.

–      Most nem maradok itt, de lehet, hogy a felszerelésemmel visszatérek, és olyan képeket hagyok majd a szobád falán, amit mindenki megcsodál! – feldobta a saját táskáját a kocsira – Nekem az a fontos, hogy itt biztonságban van a családom.

Némán ültek fel a bakra, a lovak ficánkolva vágtak neki a hosszú útnak.

Rédey azzal a biztos tudattal hagyta el a birtokot, hogy rövidesen visszatér, és addig minden a legnagyobb rendben megy majd.

–      Amíg itt leszel, nálam kell laknod!

Fáradtan léptek be az elhagyott házba, amit az esti szürkület csak még szomorúbbá tett.

Furcsa volt az üres ház. Sarah édesanyja meghalt, Bándiék  lakták az egész alsó szintet, ahol Karcsinak világos, tágas műterme is volt.

–      Tiéd a felső rész – vonta maga után Rédeyt – de ha jobban tetszik, maradj lenn! Hálás vagyok, amiért befogadtad Saráht. Mindenféle hírek jöttek, hogy Washingtont akarják a Konföderáció hadai. Ott, a birtokodon, talán biztonságban lesznek, nem lesz háborúskodás. Tudod, már sajnálom egy kicsit, hogy azt a birtokot elkótyavetyéltem. Persze ez csak tréfa, én magam soha nem tudtam volna olya gyönyörűvé tenni amilyennek ma reggel is láttam.

–      Nyugodt lehetsz – karolta át a vállát - az a birtok a béke szigete. A szomszéd birtokon él egy fiatal nő, megkértem ő is viselje gondját Saráhéknak.

–      Fiatal nő és fiatal férfi szomszédos birtokon? - Bándy megállt egy pillanatra – Pali, te valamit nem mondtál el nekem. Na, de nem faggatlak. Sarah előtt úgysem marad titokban semmi, majd megírja nekem.

–      Sarah egy hétre főzött nekem - Bándi nevetve bort bontott - de látom, milyen éhes vagy, lehet, hogy felfaljuk egyetlen vacsorára?

A bor megoldotta a festő nyelvét, megtudta, hogy komoly megrendelési voltak és vannak, szép summát takarított meg. Ahogy a gyertyafényben megnézte a félig kész és kész képeit nem csodálkozott a hallottakon. A hazám egy nagy festőt adott Amerikának, gondolta örömmel.

–      Ezt nézd – vonta oda egy nagyméretű képhez Bándi. Az elnöki beiktatásról festettem.

A kép, már csak a hatalmas mérete miatt is lenyűgözte. A széles fasor két oldalán színes tömeg ujjongott, a hintók pedig méltóságteljesen haladtak a távoli, félkész Capitolium felé.

Sem Abe Lincoln, sem a régi elnök nem látszott, de a megragadott pillanat ünnepélyessége, a tömeg ujjongása nem hagyott kétséget, hogy egy nagyszerű eseményt örökített meg egy kiváló festő. Elismeréssel nézett a kép alkotójára.

–      Nem kívánkozom már haza – sóhajtott Bándi – mehetnék, hiszen a családom mentességet szerzett, ám nekem már itt van a családom, de talán még a hazám is. Az új hazám. Bradleytől tudom, hogy „behívtak” és örülök, hogy elfogadtad. Nehéz dolgod lesz, mert a Konföderációs hadak kevesebben vannak, de szervezettebbek. Úgy hallom fő is a feje az elnöknek a tábornokai miatt. Dolgozz jól és akkor hamarabb hazajöhet az én kisfiam is- hamiskásan kacsintott- és te is hamarább hazatérhetsz a szomszéd birtok asszonyához.

–      Karcsi –fordította komolyra a szót – nem látok tisztán. Itt Washingtonban sokkal többet tudtok. Mik az esélyek?

–      Egy esély van – Bándi felállt, hogy nyomatékot adjon szavainak – az Uniónak győzni kell. A rabszolgaság felett száz éve eljárt az idő.

Egy esély van, egy esély, visszhangzottak még elalvás előtt is Bándi szavai a fejében. Nekem is ezért kell dolgoznom.

Lincoln elnök tanácstalan volt. Az egész választási harc a rabszolgaság eltörléséről szólt, majdani kemény csatákra számított a szenátusban, és végül a dél keserű belegyezésére. A déliek viszont tudták, hogy hajthatatlan lesz a rabszolgaság ügyében. Gyorsan cselekedtek, saját elnököt választottak, területeket hódítottak el, Washington helyett Richmond lett az Ő fővárosuk, testvérháborúra készültek.  Lincoln türelmetlenül várta március 4.-i beiktatását, de nem ilyen elnöki kezdetre számított. A harchoz felvette a kesztyűt, nem akart gyengének látszani, azt is tudta, hogy meg kell és meg is fogja nyerni ezt a háborút, de sem igazi hadserege, sem igazi tábornokai, sem megfelelő tanácsadói nem voltak még. „Egy olyan ember kellene, mint a délieknél Lee tábornok és egy hónap alatt befejezném ezt az értelmetlenséget” mondta Bradleynek.  A Sumter erőd elfoglalása fájdalmasan érintette, de eszébe juttatott valamit, vagy valakit. Szüksége lenne egy világos elmére, aki elfogulatlanul, mintegy kívülről látja ezt a zavarodott világot, de aki mégis elkötelezett a szabadság eszméje mellett. A magyar gróf, aki tartozik Amerikának és most eljött az ideje, hogy vissza is adjon valamit. Mindenképpen szüksége van megbízható emberre, hiszen néha még a legtitkosabb katonai jelentéseket is magyarul írták, tudván, hogy a déliek számára ez a „titkos írás” megfejthetetlen lesz.  Bradley egyetértett az elnökkel, és elküldte a táviratot a Moorhaedi erődbe.

–      Isten hozott –széles mosollyal fogadta Bradley- Most aztán nincs galamblövészet, nincsenek békés vasárnapok, csak a munka, és újra a munka.

Az iroda széles nagy ablakain már áradtak be későn kelő nap sugarai. Papír halmok tanúskodtak arról, hogy ennek az irodának a gazdája éjt nappallá téve dolgozik. Ahogy Bradley lelkesedését elnézte el is hitte, hogy minden percét és erejét Abe szolgálatába állította.

–      Uram – vigyázzba vágta magát, két ujjával tréfásan szalutált- jöttem, hogy segítsem az igaz ügyet.

Bradley átölelelte, és a sarokban lévő díszes asztalhoz vezette.

–      Innen kell majd megnyerned a háborút!

–      Félek, ehhez kevés leszek, de majd együtt elegek leszünk.

–      Nem is rossz csapat – nevetett fel Bradley – Amerika elnöke, egy magyar gróf és a nagy patrióta. Ha nem tudnád, ez utóbbi vagyok én.

–      Hogy van Sally? Ti nem tartotok a harcoktól?

–      Én jobban hiszek a győzelmünkben, mint a sógorom, aki elrejti a családját ott az Isten háta mögötti birtokodon.  Apropos, Sarah jól van, megnyugtatóan el tudtad helyezni őket? Én hiszem, hogy nem kell hosszú időt távol tölteniük Washingtontól.

–      Sarah és a kis Charles nagyon élvezik a birtokot, Bándi viszont eléggé szenved. Szerencsére a festészet kitölti benne az űrt és egész életét.

–      Tudom, hogy a házukban laksz – közelebb hajolt és halkabbra vette a hangját- folyik az önkéntesek toborzása, nehogy megengedd, hogy ő is jelentkezzen! Higgy nekem, nagyon véres harcok várnak ránk, festő barátod pedig túl értékes ember, semmint elessen a kietlen harctéren.

–      Ron,- szemébe nézett –mi szükség van itt rám? Őszinte választ kérek!

–      Nem a harctéren számítunk rád- komolyan nézett vissza – Tudod, az elnök szeretne valakit maga mellett, aki higgadt, kívülről látja, mi történik most, és ami fontos, bölcs tanácsokat vár. A politikai kérdésekben ott van mellette Andrew, az alelnök. Jámbor fiú, de ezekben az időkben nem igazi segítsége Abenek. Nagyon tetszettek neki az elemzéseid az erőd rendszerekről. Azt mondta, keressünk meg, és én megtettem, mostantól rajtad a sor. Az én irodámban dolgozol, jó fizetést adok, de az elnökhöz tartozol.

–      Nem lesz ebből feszültség?

–      Attól én jobban ismerlek drága grófom! Erre azért igyunk egyet! Bár lehet, hogy te jobb whiskyt gyártasz ott a birtokon.

–      De jól vagy tájékozódva!

–      Ez a munkám, a kémkedés. Sarah írt már az én Sallymnek és gondolhatod, nem röviden!

 

 

-Gróf Úr – Lincoln átfogta a karját. úgy rázott vele kezet – köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat.

Meglepte, hogy az elnök házi papucsban, vastag köntösben fogadta. Ami változatlan volt, az a  határozottan előre mutató szakáll.

–      Elnök Úr – a kis meghajlás papucs ide, vagy oda, mégis a világ leghatalmasabb nemzete vezetőjének szólt – nagy megtiszteltetés ez nekem.

–      Szükségünk van, helyesebben fogalmozok, szükségem van olyan emberre, aki elfogulatlanul, tisztán látja ezt a mai helyzetet. Aki tovább billentheti a megakadt szekerünket. Fiatalságra, lendületre, bátorságra van szükségem. A tábornokaim egyikében sincs ez meg. Akadozunk, Gróf Úr, akadozunk.

–      Elnök Úr – most is a szemébe kellett néznie  - a rabszolgaság valóban tarthatatlan, de feszül-e más ellentét a Konföderatió és az Unió között?

–      Más az egész filozófiánk – az elnök felemelt fejjel dacosan magyarázott – Még mindig vannak államok, ahol fillérekért lehet nagy birtokokat vásárolni. Mi azonban azt szeretnénk, ha sok állampolgárunk jutna olyan birtokhoz, ami megélhetést biztosit neki és családjának. Az ingyen rabszolga munka, az óriási birtokok fenekestől forgatják fel a gazdaságunkat. Egyszer majd földhöz kell juttatni a felszabadult rabszolgákat is. Le kell törni a konföderációs törekvéseket, el kell vennünk tőlük Richmondot, a fővárosukat. Térdre kell kényszeríteni őket.

–      Elnök Úr, ezek vállalható törekvések. Miért nem terjesztjük el a rabszolgák földhöz juttatásának ígéretét? Bomlasztani kellene azt a nagy déli egységet!

Lincoln elgondolkozva nézett ki irodája ablakán.

–      Köszönöm, Gróf Úr – bocsátotta el – beküldené Bradley ezredest?

 

 

Sarah egyre jobban érezte magát a Rédey birtokon, de aki igazán élvezte, az Charles volt, aki két éve minden szertelenségével vette birtokba a szabad mezőt. Ian felültette a legjámborabb lovára, Sarah végig ott futott hosszú szoknyájában a ló mellett, a kis Bándi pedig hangosan kacagva próbálta elkapni a ritmust, és megülni a száron vezetett lovat. Félelemnek nyoma sem volt az arcán, édesanyjával ellentétben. Két hónap telt el, de már kis póniján ott ügetett Ian mögött. Sarahnak sokat segített az első hónapokban Gréta jelenléte. Séták, női beszélgetések segítettek az új környezet elfogadásában. Néha főzött sütött Mary helyett, jól esően fogadta a férfiak elismerését. Levelei mindig vidámak, optimisták voltak, ahogy a férje válaszai is. Az utóbbi időben Gréta elmaradt, tél végével biztos sok a munkája, gondolta, de mostanra már igazi úrnője lette a birtoknak. Férje leveleiből úgy sejtette, Rédey gróf fényes kormányzati karrier előtt áll, az elnök legközelebbi támasza.

Mary Kelly egyre gyakrabban lovagolt ki, ilyenkor Sarah átvette a konyha felett az uralmat és főztjeivel, süteményeivel még Mary elismerését is kivívta. Február végére a hó is elolvadt a  domb északi oldalán, és a napsütés is egyre több meleget adott. A kis Charles békésen, fáradtan aludt a szomszédban. Bár a reggeli derengés egyre erősebbé vált, mégis szívesebben maradt a meleg dunyha alatt. Az élet megindult a birtokon. A lódobogásra kinézett az ablakon, Mary Kellyt látta, ahogy egy idegen mellett tova lovagol. Visszabújt, átmelengette fázós lábát. Hallotta, ahogy Gregg a tűzre rak kinn, és szerette volna még élvezni a megújuló meleget. Hiába, tél vége volt, el sem tudta képzelni, hogyan tudnak a reggeli csípős hidegben lovon maradni az emberek. Ahogy Maryre gondolt, még ő is megborzongott.

Furcsán csendes volt a birtok. Ian a sötét csűrben az árpát forgatta, Gregg pedig a tűzet élesztette a nagy vastartály alatt. A ház hideg kamrájában talált két, jól kifagyott őzcombot, és hirtelen rátört a tettvágy. Mary ma nem fog főzni, ő pedig készít finom omlós őzsültet. Előtte még levelet írt a férjének, amit Ian bevisz majd Moorheadbe, mikor a lovakat adja el a katonaságnak. Hiányzott a férje, hiányzott a megszokott kis szobájuk, de mindenért kárpótolta, hogy egyetlen gyermekét Charlest olyan boldognak látja. Ngayon hálás volt ezért Rédeynek és férje lelkére kötötte, hogy feltétlen tolmácsolja a köszönetét.

 

Lincoln hangtalanul sétált fel-alá. Tudta, hogy Bradley és Rédey is ott ül, hiszen ő hívta őket, de a gondolataira koncentrált és a másik kettő némán hagyta is ezt. Előző este ugyanígy ültek itt ketten és ugyanigy járt-kelt az elnök. Mára voltak berendelve a tábornokok, akik még az előszobában ültek, szótlanul. Kiemelkedő hadisikerrel nem büszkálkedhettek, és úgy sejtették ez a megbeszélés legfőbb tárgya.

Ron- szakította félbe a sétát az elnök – elengedlek, semmi se feszélyezze az én tehetségtelen tábornokaimat. Gróf Úr, szeretném ha maga maradna. Figyeljen, minden érzékével legyen jelen, de megszólalnia nem kell. Döntenem kell, kire bízzam az Únió seregét. Minden idegszálával kövesse a tárgyalásunkat, megszólalnia nem kell. Az a sötét sarok ott pompás megfigyelő állás lesz a számára. Ha, mindennek vége, akkor egy nevet írjon fel erre a papírra, Én is felírok egyet, akit a legjobbnak tartok. Jól figyeljen, mert most olyan terhet rakok a vállára, amit el kell birnia. Ha mindkettőnk papírján ugyanaz a név szerepel, akkor ő lesz a főparancsnok, ha nem akkor, azt fogom kinevezni, aki a maga papírján áll.

–      Elnők Úr – Lincoln felemelt kezével beléfojtotta a szót.

–      Ron –intett szemével – küld be az embereinket, mikor kimész.

A belépők arcán aggodalom és kis félelem látszott. Négyen négy felé néztek, Rédeynek úgy tünt, őt észre sem vették a sötét sarokban. Figyelte az arcokat, hallgatta a bizonytalan beszédet.

Négy ember, négy különböző egyéniség, négyféle vérmérséklet. Az elnök most elemében volt. Ellentmondást nem tűrően beszélt, belevágott a tábornokok mondataiba. A veszteségek hatalmasak voltak, és hiába az ugyanilyen emberáldozat a konföderációs csapatok részéről, Lee tábornok mégis talán sikeresebb volt. A megbeszélés nem volt rövid, a feszült figyelem miatt mégis úgy tűnt, hogy gyorsan véget ért. A papírja a kis asztalon még hófehér volt, de a meg kellett fogni a tollat és egy nevet rá kellett írnia. Megtette.

–      Nos, Gróf Úr – Lincolt fáradtan ült le a kis asztalhoz – ha még nem döntött, akkor megteheti, mert én is felírom az én emberemet.

Tollat ragadott és írt.

–      Itt az enyém, lássam a magáét!

Rédey átnyújtotta a magáét és elvette az elnök papírját. Annyi állt rajta Ullysses

Megkönnyebbült. Lincoln széthajtotta a kapott papírt, és megkönnyebbülten felnevetett, amikor hangosan felolvasta, hogy Grant

–      Köszönöm a segítséget. A főparancsnok Ulysses Grant tábornok lesz.

–      Jó választás, Elnök Úr!

–      Meghiszem azt, barátom.

Nyoma sem volt a korábban gondterhelt Lincolnak. Rédey úgy érezte, ez a legjobb pillanat személyes kérésének eladásához.

–      Elnök Úr! – visszazökkentette Lincolnt a jelenbe – szeretnék visszamenni a birtokomra.

Lincoln arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a nyugalom, összevont szemöldökkel tekintett Rédeyre.

–      Gróf Úr, azt gondolom, hogy ez a felesleges háború fordulóponthoz érkezett. Ha valamikor, akkor most igazán szükségem van önre. Ha a birtokán emiatt bármi kár keletkezik, kárpótolni fogjuk, de pár hónapra még maradjon!

Kárpótolni, gondolta, hogyan kárpótolhatna. Grétára gondolt, kék sáljával a vállán, ahogy titokzatos kék szemeivel olyan varázslatosan tekint rá, szőke kontya alatt nyakának ívére, és meleg testére is gondolt, ami annyira hiányzott már.

Lincoln csendben várt. A falióra hangos ütése visszatérített a jelenbe.

–      Maradnia kell – jegyezte meg halkan az elnök – most is szabadságért harcol, ahogy másfél évtizede is.

–      Örömmel állok rendelkezésére Elnök Úr.

Az örömmel szó nem teljesen fedte érzelmeit. Nagyon is hiányzott a birtok, Mary, Gregg de leginkább Gréta. Hírt alig kapott, amit Sarah írt Bándinak, abból semmi nem tudott meg a Németről és a lányáról, akinek még a gondolata is olyan fájdalmas szívdobogást váltott ki.

A harctéri helyzet sem úgy alakult, ahogy remélték. Richmondot, a Konföderatio fővárosát nem sikerült elfoglalni, amerikai fiatalok és állampolgárok ezrei hullottak a harcokban. Voltak reggelek, amikor Lincoln is tajtékzott, majd megnyugodva leült Rédeyvel és próbáltak stratégiát változtatni. Rédey kitartott a véleménye mellet, hogy azonnal ki kell kiáltani a rabszolga felszabadítást.

–      Megosztaná a nemzetet kedves Rédey! Higgye el, még itt az Unióban is sokat szimpatizálnak a rabszolgatartással.

–      Elnök Úr – most először nézett Lincoln fáradt szemeibe – ez viszont zavart kelthet, a zavart pedig kihasználhatjuk.

–      Ezt meg kell beszélnem a pártom korifeusaival.

–      Ne beszélje meg velük Elnök Úr – már tudta, hogy meggyőzte Lincolnt – hasson rájuk!

A nagy állóóra hetet ütött, mindketten hallgattak. Még a bútorok reccsenése is hallatszott a csendben.

–      Gróf  Úr! –az elnök hangja megváltozott, energikusan csengett- holnap New Yorkba megyek, beszélnem kell pártom hangadóival, meg kell őket győznöm. Régóta szeretne hazautazni a birtokára, most megteheti. De csak két napot engedélyezek. Szükségem van magára!

 

 

***

 

Mary Kelly korán ébredt, hallgatta férje hortyogását, majd halkan felkelt és feltette a teát. Várt valami hangot. Ismerte Gréta állapotát, és szinte biztos volt, hogy ma megérkezik a lovas, és neki mennie kell. Két csészébe kitöltötte a teát, de tudta, hogy ő már nem issza meg a magáét. Az ablakból meglátta a Német szálfa termetét, ahogy próbálja nyugtatni a fekete mént. Kendőt kerített a fejére és elkötötte a barna kancát. Amennyire csak tudott, próbált lépést tartani a Némettel. Egyetlen szót sem beszéltek, de mindketten tudták, mi következik. A Német, feszült arccal gyorsabbra ösztökélte a feketét, Mary próbált lépést tartani vele. Nyugalom és valamiféle boldogságérzet szállta meg. Egy új életet fog világra segíteni, rövidesen hallja egy kis ember első levegővételét. Gréta, ha jól is titkolta várandósságát, Maryt, a tapasztalt szülésznőt nem csaphatta be. Amikor először hívta a lány, már tudta, mikor fog szülni. Igaz azt még nem, hogy fiút, vagy lányt, de nagyon is remélte, hogy fiú lesz az a gyermek. Az apát ismerte, de Gréta megeskette, hogy nem árulja el a grófnak a másállapotát. Mary tartotta a szavát.

Melegvíz, fehér gyolcsok, meleg takarók volta kikészítve, és Mary boldogan ölelte meg a verítékes arcú Grétát.

–      Hogy vagy kicsim?

–      Fáj, nagyon fáj a hasam –arca összerándult, teste megfeszült az újabb görcsre – segíts, segíts.

–      Nyugalom, kicsikém – fülét a lány elvékonyodott hasára tapasztotta – gyűjts erőt, pihenj kicsit!

A következő fájások máris ott voltak. Gréta felsikoltott, Mary pedig feszesen átkarolta a hasát. Gyorsan jöttek egymás után a fájások, és Gréta kimerült arca szenvedőre váltott. Mary tudta, hogy itt az idő, hogy megtudják, fiú, vagy leányka lapul anyja méhében. A fájások szünetei rövidültek, Gréta szenvedése fokozódott. A következő alkalommal Mary ráhajolt Gréta hasára és segített neki a kitolásban. Látta  már a gyermek fejtetejét, csapzott sötét haját. Mary Kelly megnyugodott, minden rendben és pár perc múlva kezében tartja majd ezt a sötét hajú kis emberként, és máris a megnyugodó édesanyja keblére fekteti. Átnézett a másik szobába, ahol a nagyapa várta első unokáját összeszorított öklökkel, verítékes homlokkal.

A kis viaszos fej után a test is kezdett előbújni, míg anyja egyetlen fájdalmas sikolya után  Mary kezébe pottyant az  újszülött. Ujjaival azonnal megérezte, hogy Gréta fiút szült, akit gyorsan lemosdatott és ráfektette anyja keblére.

Gréta fájdalmai egy csapásra megszűntek, fáradt karjaival kicsit megemelte az újszülöttet és elmosolyodott.

–      William, drága kisfiam, megszenvedtem érted, de most nagyon boldog vagyok.

A gyermek sírása abbamaradt, lehunyt szemmel kereste édesanyja emlőjét. Erőtlen volt, hogy szopjon, de békésen elaludt.

Mary, köszönöm –Gréta hangja erőtlen, de határozott volt, fejével intett – most itt esküdj meg, hogy halálodig, senkinek nem beszélsz erről a gyermekről.

–      Gyermekem, - hajoltak egymáshoz – a gazda nagyon boldog lenne. Ő sem tudhatja?

–      Legfőképpen ő nem, Mary.

Mindketten észrevették a nagyapát, aki könnyes szemekkel állt az ajtóban.

–      Fiú unokád született, te vénember – Mary bizonyítékként felemelte a meztelen kisgyermeket – egészséges fiú, a lányodra  pedig  igazán büszke lehetsz.

Wilhelm Müller nem merte kézbe venni a törékeny kis gyermeket. Hárman összeölelkeztek, Mary pedig halkan pityeregni kezdett.

A német sört hozott, Mary hosszú kortyokkal fáradtan ki is itta. Összecsomagolta időverte táskáját, nyaka köré tekerte vastag kendőjét.

–      Pihenj és szoptass, kicsim – az ajtóból búcsút intett –délben hozok neked valami finom ebédet.

Gréta fáradtan mosolygott, majd ajkára tette az ujját, Mary Kelly pedig biccentett a fejével, hogy ez a titok köztük marad. Pedig, milyen boldog lenne a gazda, gondolta.

 

Az olaj megbolondította a bankárokat. Nagy pénzt szimatoltak, és meg is kapták az első kutakból, de további kutakat akartak, újabb birtokokat vásároltak fel. Az árak már-már hitetlen magasságokba szöktek Pennsylvaniában. Amikor a fekete zsakettes banki emberek eljutottak a Némethez, Wilhelm Müller olyan árat kérhetett amilyet csak akart. Nem érdekelte őt az olaj, már ha van is egyáltalán a földjén. Más ábrándokat kergetett és most a nagy pénz lehetősége elérhető közelségbe hozta a vágyait.

Amikor Hamburgban felszállt egyetlen lányával a hajóra, hogy maga mögött hagyjon hűtlen feleséget, kaján ismerősöket, és az emlékeit, a szegény sörfőző mesternek egyetlen célja volt, hogy a végtelen lehetőségek országában legyen egy sörgyára, olyan sörrel, hogy kocsik sora álljon a gyár előtt, mert mindenki a Müller sört akarja inni.

A hosszú úton Amerikába azon a hajón egyetlen emberrel ismerkedett össze, Klaus Eisnerrel. Az ismeretség szinte elkerülhetetlen volt, mert mindkét férfi hatalmas szálfatermetű, izmaik szinte szétfeszítették kabátjukat. Eisner hajába az öt év korkülönbség már ősz csíkokat rajzolt, ennek ellenére akár ikrek is lehettek volna. Mindkettőjük kék szeme, makacs szögletes álla csak fokozta a hasonlóságot. Eisner pár évvel korábban érkezett Michigenbe, és megbízhatóságának, jellemességének köszönhetően hamarosan jól jövedelmező prémkereskedést alapított. Tehetős emberként érkezett haza, hogy két testvérét is kivigye magához. Müllerrel végigbeszélgették a hosszú hajóutat, aki jól megismerte az amerikai viszonyokat. Eisner ment északra, Müller pedig kevés pénzen szép nagy földet vásárolt Pennsylvániában. Néhanapján mindkettő írt a másiknak, egy idő után Eisner, aki az állam északi részén élt, egyre csak csábítgatta a Müllert, aki nem látta értelmét, az egyik birtokot feladni egy bizonytalan másikért. Most azonban változott a világ. A szomszédban itt volt ez a magyar gróf, aki elvette tőle Grétát, és most már az unokáját is elvenné, másrészt mesebeli összeget kaphat ezért a földért, amiből Michigenben ettől is nagyobb birtokot vehet, ahol végre felépítheti a saját sörgyárát. Álmodozva gondolt a magas épületre, ahol a felső ablakokon beáradó napfény hullámosan megtörik a főzőüstökből felszálló párán, és ahogy megcsillan a makulátlan vörösrézen. Alaposan kikalkulált mindent. Ennek a pénznek a harmadából földet vehet ott északon, a másik harmadából pedig elkezdheti építeni a Müller sörgyárat.

Ha itt marad, elveszti a lányát és az unokáját, ha elindul oda északra, akkor mindent megnyerhet. Tudta mennyit kell kérnie a birtokáért, azt is tudta, hogy a bank meg is fogja adni azt. Holnap megköthetik az üzletet, de a mai nap még a családjáé, a pólyájában békésen szundikáló unokájáé és ezé a hűséges csodálatos lányáé.

–      Mit szólnál egy pohár sörhöz –odaült Gréta ágyához és megfogta a kezét.

–      Apa, drága, azt akarod, hogy egy részeges kis bitang legyen az unokád?

–      De nekem, ugye megengedsz egy üveggel?

Gréta fáradtan bólintott.

Másnap megkötötték a bankkal az üzletet és Border Cityben a bírónál beírták az anyakönyvbe William R. Müllert, aki 1866 március 1.-én született, és akin még Mary Kelly is annyit csodálkozott. Milyen nyugalommal tűrte az utazást, nagy szemekkel, félelem nélkül csodálta a sistergő, gőzt fújó mozdonyt, és milyen békésen aludt el anyja emlőjén. Mary az első héten mindennap meglátogatta Grétát, és minden este megeskette Gregget a hallgatásra. A kis Billnek sírását sem hallotta, tudta, hogy a tapasztalatlan lányból egyetlen szempillantás alatt olyan anya lett, akire most már rábízhatja ezt a kis vasgyúrót.

Gregg befogott a kocsiba, Mary pedig – mintha csak vásárolni menne a városba- megkérdezte Saraht, mit hozzon. A Német gyorsan feldobta azt a néhány csomagot, amibe minden vagyonuk belefért. Gréta egy meleg nagy kék kendőbe bugyolálta a kisfiút, Mary pedig indulásra ösztökélte a lovakat. A búcsú, a vasúton nem volt könnyes, mert ezt az elválást egyikük sem érezte véglegesnek. Mary elhadarta jótanácsait, Gréta mosolyogva hallgatta.

–      A hajón pedig fel ne menj a szeles fedélzetre, nehogy elapadjon a tejed! Öltözz melegen! –kiáltotta túl a vonat indulásának lármáját – és írj, feltétlen írj magadról!

–      Vigyázz magadra Mary! Találkozunk hamarosan.

Mindketten reménykedve bólogattak, de mindketten tudták, hogy ez az elválás örökre szól.

Mary még megnyugtatásként ajkára tette mutatóujját hogy hallgatásáról biztosítsa Grétát. Még látta a könnycseppet a lány arcán, aztán a kanyarodó vonat és a fekete mozdonyfüst örökre eltűntette őt. Hosszan, éleset füttyentett a vonat, és ekkor már az ő szeméből is kicsordult a könny.

Gréta apját nézte, ahogy lassú mozdulatokkal tiszta nyílást készít a párás vonatablakon. Két férfi töltötte ki az életét. Két férfi, akiket olyan boldogtalanul szeretett. Két férfi, akik, jól tudta, soha nem értenének egyet, mert ők meg őt szeretik eszeveszetten. Tudta, hogy apja, bármennyire is örül a most békésen szendergő unokájának soha nem bocsátja meg, hogy házasságon kívül született. Az a másik férfi pedig soha nem bocsátja meg majd neki, hogy ilyen kurtán-furcsán, egyetlen jel nélkül elhagyta. Sarahtól tudta, hogy Paul nagyon fontos munkát végez az elnök mellett. Hosszú hónapokig nem látta őt, ez kicsit könnyített az elváláson. Azt is tudta, amint felszálltak a vonatra, hogy soha nem fogja elfelejteni és soha más férfi szerelme nem kell. Van mellette egy „férfi”, az ifjú, alig pár hetes kis Will, és soha nem fogja feladni a reményt, hogy egyszer majd újra egymásra találnak!

A vonat szaggatottan lefékezett. Kinézett az ablakon és látta a nagy vizet, a kikötőben a hajókat, amelyek közül egyik majd átviszi a túlsó partra, az új életbe, új emberek közé, ahol ő azért tovább őrzi annak a páratlan embernek az emlékét, akinek vére most itt pihen a karjaiban, és őrzi a viszontlátás reményét is.

 

 

   A hadiszerencse néha felvidította az elnököt, máskor kétségbeesést látott az arcán.

–      Elnök Úr, nagy siker a proklamáció, a rabszolgák szökdösnek, zavart látok a délieknél.

–      Kedves Rédey én annak jobban örülnék, ha a Konföderatio katonái szökdösnének át. Nekem nagy szenvedés ez a háború   

–      Egymást  öljük, nincs józan ember egyik oldalon sem.

–      Elég, ha az Elnökünk józan marad – felvette az íróasztalról a Bradleynek kikészített iratokat -győzni fog Elnök Úr, ebben biztos vagyok.

–      Bárcsak én is ilyen biztos lennék! – felemelkedett az íróasztala mögül – Nem lehet más eredmény, csak a mi győzelmünk, de miért ekkora áldozat árán?

A töprengő Lincoln szinte észre sem vette, amikor Rédey mögött becsukódott az ajtó.

–      Nos, milyen hangulatban van az elnök? – Bradley visszafordult az ablaktól a fél pohár whiskyvel a kezében.

–      Kételyekkel teli és bizakodó.

–      Az sem győzi meg, amilyen jól alakulnak a dolgaink a harctéren?  Gettysburg nem elég? Vicksburg? Lee kétségbeesetten próbálja menteni a serege maradékát.

–      Drága Ron, amíg a teljes fegyverletételt nem látja, addig az Elnök mindig kétségek között lesz. Én már jobban bízom a harcok végében, mint ő. Beszéltem Bándival, aki úgy látja most már biztonságban lesz a családja itt Washingtonban is. Elmegyek a birtokra vele és hazahozzuk a családot.

–      Ne maradj sokáig! Az Elnök mindössze három napra utazik New Yorkba, és mire visszatér légy te is itt!

Bradley szavai parancsként hangzottak, ami kicsit elgondolkoztatta. Ennyire belevonódott volna ebbe a szörnyűséges testvérharcba, hogy szinte katonaként tekintik?

A lehetőség, hogy viszontláthatja Grétát, és a birtokát jókedvre derítették. Hazafelé betért Mum’s kifőzdéjébe és két mélyvörös steakkel érkezett haza.

–      Művész Úr, nélkülem éhen is halhatnál – Bándi a nagyméretű vászon egyik felén dolgozott, és látszott rajta, hogy sem az idő múlását, sem az éhséget nem érzi.

–      Pali –rezzent össze – alig vártalak, legszívesebben már most indulnék az én Sarahmért és drága kisfiamért.

–      Néhány nap türelem, művészem és újra láthatod őket.

–      Szerinted most már biztonságban lesznek itthon.

–      Soha nagyobb biztonságban nem is voltak. Lassan végéhez közeledik a háború és mi győzünk. Látom –pillantott a vászonra –túl sok feketét használsz. Pár nap és jöhetnek a világos, boldogabb színek.

–      Mikor megyünk? – Bándi izgatottá vált – Sarah annyira élvezi, Karcsika lovagolni tanul, mit szólsz hozzá?

–      A magyar lovas vér úgy látszik előbújt belőle, úgyhogy neked is gyakorolni kell, ha nem akarsz szégyenben maradni!

Szótlanul ették az omlós húst, mindkettőjükön eluralkodott a várakozás izgalma. Rédey sokáig nem tudott elaludni. Álmában Grétával lovagolt a forrásukhoz, majd a lobogó tűz fényében meztelen testét látta. Vággyal telve ébredt.

 

***

 

Három hajó álldogált a kikötőben. Kettő kisebb, pár ember lézengett a csendesen csapkodó leeresztett vitorlák alatt. A nagyobb hajó, három magas árboccal, szép vitorlákkal, csendes volt. A Német is hallotta a pletykákat a túlpartra soha meg nem érkező utasokról, akiknek holttestét a jeges vízből csak hónapokkal később halászták ki, és akiknek minden vagyonkája eltűnt. Gréta fázósan húzta össze kabátját, gyermekét pedig a nagy, meleg, kék kendőbe bugyolálta. A vékony köd hidegen szitált, csontig hatolt a tóról fújó szél. Apja lassan a nagyobb hajó felé sétált, próbált embert lelni a fedélzeten, akivel egyezkedhetne az átkelésről.

–      Hahó, valaki – apja öblös hangja végig futott a rakparton.

Az ismételt kiáltásra, amire a halottak is felriadtak volna valami mozgás támadt a fedélzeten. Hosszú fekete köpenyes alak, fején a szitáló permet ellen széles karimájú kalappal, közelebb jött a hajó oldalához.

–      Mit akarsz?- a kérdés nem volt valami barátságos.

–      Vesztek- e fel utast? – apja közelebb lépett a rakpart szegélyéhez és lehalkította a hangját

–      Csak holnap indulunk – már indult volna vissza a melegebb hajó belsőbe – gyere vissza reggel!

–      Van velem egy csecsemő – megtört a Német hangja – alig egy hetes. Kifizetjük a szállást, csak vegyetek fel még ma!

A férfi a fedélzeten hátrább tolta a kalapját, körbenézett igazat beszél-e az az ember a parton. Észrevette Grétát, a csomagjaik mellett, mellén a kis Williammel. Bement a hajóbelsőbe. A Német visszatért a lányához, ám szemében az aggodalom nem csillapodott.

A súlyos esőkabátos férfi másodmagával tért vissza, és keskeny Pallót illesztett a hajó és a rakpart közé.

–      Tíz dollár az átkelés és öt dollár a szállás éjszakára. Szent Tamásban állunk meg először. Ha jó nektek és van rá pénzetek, akkor feljöhettek.

–      Tisztességes alku, ember – a Német már meg is ragadta a csomagokat – veletek utazunk.

Gréta átegyensúlyozta magát a keskeny fapallón és egy erős kéz talpra segítette a hajón. Apja nagy csomagokkal egyensúlyozva pillanatok alatt a hajón termett és védőn lánya és unokája mellé állt.

–      A pénzt előre kérem – széles karimájú kalapját még inkább a szemébe húzta a szakállas tengerész. Társa a hajó elülső részébe vezette Grétát. Apja gyorsan átadta a pénzt és követte lányát, unokáját.

–      Két nap az út – kiáltott utánuk a tengerész – gondoskodjatok élelemről, mert ez a pénz csak a szállás ára.

–      Jó lenne nekünk az, amit ti esztek, megfizetjük az élelmet.

–      Fejenként és naponként öt dollár, ha ízlik, ha nem.

–      Arra még van pénzünk. Mit kapunk érte?

–      Azt, amit mi. Szavamra, ehető lesz.

Fáradtak, piszkosak és elgyötörtek voltak a hosszú utazástól, nem csoda, hogy Gréta hamarosan összebújva gyermekével, mélyen aludt a kényelmetlen ágyon. A Német ülve maradt, és bár sokszor lecsukódott a szeme, őrizte ezek álmát.

Szent Tamás, ábrándozott félálomban. Ebben a kerületben laktak Hamburgban. Nem félt az újtól, de bizonytalansága, egyre szorongatobbá vált, ahogy egyre távolodott a Pennsylvániai házuk. Egy igaz földi, igaz barát szavaira hallgatott, vajon jól döntött-e? Az éhségtől és fáradtságtól egész éjszakára lecsukódtak a szemei.

Az ajtódörömbölésre nyitotta csak ki. Lepattogzott zománcú viharvert kannában forró tea érkezett. Mohón kapott érte, ahogy a kétszersülttért is. Gréta is csak most ébredt. Mennyit aludhattak? Hangos beszélgetés szűrődött be és a ringató mozgásból megérezte, hogy a reggel már oda, a hajó utasokkal úton van a túlsó part felé. Michigan, és Klaus, sörgyár, árpaföldek, erdők zsongtak a fejében. A forró italtól kicsit megnyugodott. Elkérte lányától a kis Williamet. Mindent érted teszek, suttogta a fülébe, azért, hogy sokra vidd. Többre mint a nagyapád. Will gurgulázott egy kicsit, mint aki érti, amit a nagyapja árult el neki. Nem tudhatta még, hogy sok minden úgy lesz, ahogy nagyapja tervezte, de ha sikeresek lesznek, az mindhármuk sikere lesz.

 

Bándi izgatottságát nem tudta palástolni. Nyakkendőjét ellenőrizte, haját igazította. Annyi idő után találkozni fog Sarahval és a kisfiával. Játékokat vásárolt, Sarahnak pedig egy szép fülbevalót.

–      Meg sem ismer majd ez a gyermek – alig tudta palástolni félelmét – és Sarah, vajon hogy élte túl ott a nomád pusztában?

–      Már megkapták a sürgönyt és nagyon várnak, nyugodj már meg. Olvastad a leveleit?

–      Sokszor is –

–      Akkor tudod, hogy minden rendben. Haza sem akarnak majd jönni.

Rédey tudta, hogy a fáradtságos vonat úton még számtalanszor hallja majd ugyanezeket a kételyeket Bánditól. Kis csomagot állított össze, és a táviratban Iant  Moorhaedbe rendelte a vonathoz, másnap reggelre. Border Cityből rövidebb lette volna az út haza, de Moorhaedből  Grétáék birtoka mellett haladnak el, és ez jó alkalom lesz a minél előbbi viszontlátásra. Hosszú út előtt állnak és mindkettőjüket türelmetlenné tette a vágya.

A vonatút semmit nem változott a korábbi évekhez képest. Mintha ugyanazok az emberek, ugyanakkora csomagokkal zsúfolódtak volna most is a piszkos padlójú kocsikban. Border City sötét volt és kihalt. Amíg a mozdony vizet vett, kiszállt és próbálta megtalálni a régi kovácsműhelyt, de csak roskatag emeletes faházakat, néhány ténfergő alakot látott. Csalódottan szállt vissza. Milyen izgalommal járt itt az utcákon, a kis templomban, ahol egyszerre csak maga mellett érezte Grétát. Hová tűnt a kisváros mozgalmassága, vidámsága? Örült, amikor szikraesőt fújva végre elindult a vonat. Moorhaed vasútállomása alig félórányira volt, de mintha egy másik világba csöppentek volna. A lámpák fénye, a házak csillogó festése, az ablakok csipkefüggönyei és az utcán még ebben a kései órán is fel, le sétáló tömeg szinte Washingtont idézte. A folyó felett a nap lassan kezdte elhagyni a horizontot, de még elég világosságot adott, hogy messziről felfedezze Iant a könnyű kocsival és a két legjobb lóval. Ian a szokásos módján, kalaplevéve lassan megindult a gazda felé. A mosoly az újratalálkozás öröme ott bujkált a szája szegletében. Rédey legszívesebben megölelte volna, kérdésekkel halmozta volna el, de tiszteletben tartotta ennek a melegszívű magányos embernek a saját világát.

–      Isten hozta, Gazda- keményen kezet fogtak.

–      Minden rendben Ian?

–      Igen, Gazda, kellett még két ember, annyi a munka.

–      Na, majd otthon mindent megbeszélünk.

 

A kocsi lefordult a folyó felé és a távolban már látszottak a Német birtokának kerítésoszlopai. Furcsa volt a sötétség, a némaság a birtokon. Ilyen szép estéken égett a lámpa a ház ormán, gyakran még a körtefa alatti asztalon is. Ijesztő volt a sötét, még inkább a csend. Ahogy közelebb értek a szíve egyre nehezebb lett. A ház ablakain a fatábla lógott a zsanérján, a körtefát kivágták, vagy inkább döntötték, csupasz ágaival a földet súrolta. Szanaszét vascsövek, deszkák egymás hegyén- hátán. Fenn a birtok távoli pontján magas vasállványok meredeztek. Ami leginkább meglepte és félelemmel töltötte el az, az élet teljes hiánya volt. Grétának hallania kellett a lovak vágtáját, a kocsi zörgését, de a néma csendben senki nem mutatkozott. Azaz valami mégis megmozdult a régi ház ajtajában. Torzonborz, szakadt ruhás alak jelent meg, akiről az ital és a dohány szaga idáig bűzlött.

–      Mit akartok itt – birkózott a szavakkal – idegeneknek itt semmi helye.

–      Hol van a tulajdonos, a Német? – szinte kiáltotta a szavakat – És te ki vagy?

–      Ez a birtok a banké, a Morgané, én pedig vigyázok rá. Idegeneknek tt nincs keresnivalója.

–      Hol van a régi tulajdonos?

–      Szép pénzt kapott a banktól, az már biztos, aztán huss, elment a pénzzel. De jobb is, mert a bank jól ráfizetett az üzletre.

Rédey hagyta, hogy beszéljen belőle az ital.

–      Olajat akart a kapzsi bank – fuldokolni kezdett a nevetéstől – osztan még vizet sem talált.

Rédeynek hirtelen eszébe jutott a sok régi pletyka, meg újságcikk a nagy olajlázról. Sokan meggazdagodtak, a bankok pedig minden pénzt megadtak egy-egy ígéretesebb birtokért. Úgy látszik, a Németé nem hozott vagyont a banknak. De hová mehettek Gréta és az apja? Félelem mardosta a szívét, üresnek érezte a lelkét, nyugtalan lette. Legszívesebben futott volna bele a világba megkeresni Grétát, átkarolni és védelmet nyújtani neki.

–      Mi lett a régi tulajdonossal? – félve mondta kis a kérdést, mert már előre tudta a lesújtó választ.

–      Én nem találkoztam vele, asse tom hová mentek. Ajánlom, ti is álljatok odébb! – a nyitott ajtó mögül puskát húzott elő.

Ian a lovak közé csapott, azok pedig érezve az otthon közelségét vágtatni kezdtek.

Ahogy Rédey a kocsisára nézett, az hallgatagon ingatta a fejét. Nem tud semmit. Talán majd Sarah, vagy Mary. Csak elbúcsúzott tőlük Gréta, talán még a címét is meghagyta, talán lesz még esélye fellelni! Annyira szeretett volna találkozni vele, olyan jó lett volna a mai éjszakát a csillagok alatt együtt tölteni!

–      Ian, vidd a barátomat haza – megállította a kocsit és leszállt – én majd megjövök később.

–      Uram, jó két mérföld még az út – Ian próbálta visszatartani a lovakat – nem gondolta meg?

–      Nem, induljatok csak, én majd hazaérek.

–      Uram, -  benyúlt az ülés alá – fogja ezt, csak a biztonság kedvéért.

Rédey átvette a szépen rendben tartott puskát.

–      Induljatok –intett Bándinak – Sarah már nagyon türelmetlen!

A kocsi szinte hangtalanul tovatűnt a puha bársonyos éjszakába. Lement a folyópartra, arcát megmosta a hűvös tiszta vízben. Messziről látta a háza halvány fényeit, ugyanezeket a fényeket kereste a távoli sötétbe burkolózott házban is. Sírni lett volna kedve. Teste elfáradt, lelke kiüresedett. Életében nem volt még ennyire szomorú. Halni lett volna kedve. Kezében ott szorongatta a töltött fegyvert. Csak annyi reménye maradt Gréta viszontlátására mint az a távoli pislákoló fényecske az otthona ablakában.

***

 

St. Thomas ocsmány kikötőjét legszívesebben mindenki kikerülte volt, csak éppen nem tehette, mert a rozoga kis átkelő hajók itt zsúfolódtak össze a bűzlő halászhajókkal. A Német jól döntött a nagyobb, drágább átkelőhajó mellett, ami valamennyi kényelmet biztosított mindnyájuknak. A kis Willt nem viselte meg a zord időjárás, sem a hullámzás. A megérkezés feletti örömük a partraszállás után gyorsan elszállt. Állatbőrökkel teli bálák, ketrecek között törtek utat maguknak, és még a Német kemény tekintete sem óvta meg Grétát a szennyes bekiabálásoktól. A vasútállomás égbetörő fekete füstoszlopa megszabta az irányt, gyorsan kiértek a riasztó tömegből.

–      Greenville az utolsó állomás – a vasutas ingerülten magyarázott – onnan nincs tovább.

–      Oda kérjük a jegyet.

Greenville határában  terült el Klaus Eisner birtoka, ott lesz nekik is otthonuk majd.

–      Greenvilletől már csak hegyek erdők, meg a csirkefogók világa következik. –a vasutas szinte le akarta beszélni őket az utazásról. Talán a fiatal anya és a kisgyermek miatt, talán mert talált valakit, akivel beszélgetni lehet. Véget ért a prémvadász szezon, minden „csirkefogó” lejött ide a nagy víz partjára. Visszafelé alig volt utas.

–      Greenvillebe kérünk kettőt – mintha meg akarná nyugtatni még hozzátette – ott várnak ránk.

–      Ki lenne az ?– nem lehetett leállítani a kérdezősködést

–      A neve Eisner, Klaus Eisner –próbálta röviden befejezni a zaklató kérdezősködést.

A név, észrevehetően nagy hatással volt a vasutasra. Megolvasta a pénzt és gyorsan kinyújtotta a két jegyet.

Most a Német kíváncsiságát csigázta fel a vasutas viselkedése.

–      Ismeri Klaus Eisnert?

–      Ki ne ismerné erre – felelt kelletlenül – nagy ember, gazdag ember, talán a leggazdagabb errefelé. Jobban teszik, ha beszállnak, mert hamarosan indul a vonat.

Lehúzta a kis ablakot, tudomásukra hozva, hogy részéről a beszélgetésnek vége, majd lehajolva, hogy az arcát se mutassa, lázasan pakolgatott.

Az Eisner név hallatára félelmet látott a vasutas szemében. Annakidején a hajón Klaus nem tűnt sem félelmesnek, sem barátságtalannak. Őszinte. mély, férfibarátsággal váltak el, mikor a Német a leányával amerikai földre lépett. Leveleiben sem volt tartózkodás, inkább sürgette, őt, hogy jöjjön Michiganbe, legyen a birtokuk egymás közelében. Ha minden igaz, akkor ki is szemelte már a megfelelő földet, amit meg is vásárolnak majd. Másfél napos út vár még rájuk. Tiszta vizet, kenyeret, és valami túrófélét tudott vásárolni az útra. Gréta éhesen falta fel a felét, ő pedig mosolyogva nézte, ahogy unokája szinte azonnal vissza is veszi a vacsorát anyja emlőjéből.

Félelem, és kis bizonytalanság is munkált benne egész útjuk során. Féltette ezt a gyönyörű kisgyermeket, no meg a leányát, a bizonytalanság pedig a jövőnek szólt. Bűntudat is volt benne, amiért talán még a boldogságtól is megfosztotta, de Gréta mintha csak megérezte volna ezt, rámosolygott biztatón, és a kezét nyújtotta. Fogták egymás kezét olyan szorosan, hogy még a szaggatva elinduló mozdony sem tudta elszakítani. Willim R. Müller pedig bebugyolálva egy meleg kék sálban, békésen aludt anyja ölében. A monoton csattogás, a szél zúgása és a fáradtságuk hamarosan mindhármukat álomba ringatta. Egy-egy megállásnál Müller felriadt, majd a másik két mélyen alvót elnézve kis mosollyal ő is tovább aludt. A hideg, majd a hajnali derengés újra és újra felébresztette. Az eget szürke felhők takarták, szürkék voltak a távoli hegyek is. A folyosón álldogáló vasutas megnyugtatta, hogy még két hosszú szakasz után érkeznek meg, de nem kell kapkodni, mert a mozdony vizet vesz, annyi idő alatt pedig kényelmesen összeszedhetik kevés csomagjukat.

–      Vár valaki magukra? Mert, hogy cudar idő lesz, gyorsan fedél alá kellene menekülni.

–      Miszter Eisner vár ránk, talán küldött kocsit!

A név hallatára a vasutas rántott egyet táskája szíján, és megint csak az a furcsa meghökkenés, vagy félelem látszott az arcán, mint korábban a jegykiadónál.

Itt, északon nyoma sem volt a háborúskodásnak, A kora reggeli órában az utasok békésen aludtak a nehéz testmelegben, a kelő nap lassan eltűntette a párát az ablakokról, odakinn már dolgoztak a földeken. Olyan gyors volt a döntése, hogy Müller arra sem ért rá, hogy elgondolkodjon a hogyan továbbon. Klaus Eisner, a földi volt az egyetlen biztos pont a jelenben és a remény a jövőben. A szikraeső, majd a fekete füst mindent befedett. Hirtelen megrémült. Mi volt ez a sötét jel, válasz a gondolataira, vagy fenyegetés a jövőre? Ahogy a mozdony füstje eloszlott, a kanyaron túl néhány ház tűnt fel, az állomás épülete pár korhadó tehervagonnal, tehenekkel, melyek megszokhatták a zakatolást, mert békésen legelésztek a sínek mellett. A csikorgás, rázkódás felriasztotta Grétát és a kis William is magasra tolta nyújtózkodó karjaival a kék kendőt. Félálomban máris anyja emlője felé fordult. Utolsó előtti állomás volt Hafen, így szinte mindenki elhagyta a vonatot. Korábban, mikor a levelekben olvasta az állomás nevét, fel sem tűnt a német szó. Talán csak nem Eisner adta a nevet a városkának? Vajon nekik is biztonságos kikötő lesz ez a Hafen?

 

–      Rég hajtottam a lovakat saját kezűleg, de talán mégsem késtem el!

Eisner ugrott le a kocsi bakjáról és ugyanazzal a lendülettel megölelte Müllert.

–      Wilkommen, barátom, lássam csak azt a kis unokát!

A hatalmas karok között szinte elveszett a kis William. Gréta szerette volna gyorsan visszakapni a babát, de Eisner megvizsgálta szemét, ajkát, majd elégedetten adta vissza anyjának.

–      Erős, kemény kis fiú, tiszta nagyapja. Szálljatok fel, rég hajtottam ugyan kocsit, de most vigyázni fogok rátok. Willi, te mellém, ide a bakra, Gréta lányod pedig a kis emberrel a fedett részbe. Itt még hűvösek a reggelek, de már javul az idő.

Az emberek hátrahúzódtak, hagyták a kocsit széles ívben megfordulni, Klaus Eisner pedig tudomást sem véve a körülállókról megsuhogtatta ostorát és könnyű vágtában elindult a vendégeivel hazafelé. A bámészkodók visszatették kalapjaikat a fejükre.

Gréta összekötötte a ponyva két szárát és máris melegebb lett a kocsi kis sátrában. Mindenfelé meleg prémek hevertek, ezekből kis ágyat készített Williamnak, majd lecsukta a szemét és gondolatban több száz mérföldre repült vissza. A folyóparti birtokra, a nagy körtefához, a hűs pincéhez és a szomszéd birtok urához. Beleborzongott a gondolatba, mit érezhet az a férfi, aki magára maradt, mert neki azért mégis itt van apja és elsősorban ez a békésen alvó kisgyermek. Félelem és önvád járta át testét-lelkét. Tudta, mit tette, de azt is tudta, hogy nem tehetett másként. Ez az önvád elkíséri egész életében, ahogy a testi vágy is azután, a másik férfi után.

–      Először az én kis tanyámra megyünk, ahol megpihenhettek. Igaz, én szinte jobban várom már, hogy lásd a leendő új birtokodat. – Eisner igazán izgatottnak látszott – Csodás földet találtam neked. Igazi jó termőföld az árpának, napos lankák a komlónak, és sötét erdők, hogy együtt vadászhassunk.

Eisner kis tanyája jó kétszáz hektáros volt, kerítés jelölte ki a határait, bár, ahogy később maga a Német is rájött, fölösleges volt ez a kerítés, mert nem volt olyan ember, aki meg merte volna sérteni az Eisner birtok határait. Azon a bizonyos hajóúton Hamburgből az Újvilágba Eisner zsebében sem lapult sokkal több pénz mint Müllerében. A kevés pénzzel tovább ment északra, mert Michiganben még olcsóbb volt a föld, mint Pennsylvániában. Napokon át kártyázott és nyert, csak nyert. A pénzből aztán aranyat vett az aranymosóktól, prémet a prémvadászoktól. Amibe csak belefogott minden csak a gazdagságát növelte. Németországban nem tudott kitörni a szegénységből, itt viszont rászakadt a gazdagság. Aki gazdag, annak sok barátja lesz, így hozzá is csapódtak mindenféle emberek, ő pedig okosan kiválogatta a használhatókat. Mikor a vasút kiépült fel a hegyek lábáig, ő a kis hadseregével felkerekedett és megvette ezt a birtokot. A lakóháza nem volt hivalkodó, és minden emberének építtetett saját házat. Két-három emeletes nagy raktárépületeket húzatott fel, amelyek szinte mindig tömve voltak értékes prémekkel, a fagyos, mély vermek pedig a legjobb húsokat őrizték. A kemény emberek, akik körülvették értettek ahhoz, hogyan kell a riválisoktól megszabadulni, így hamarosan Eisner lett a hadsereg legnagyobb élelmiszer beszállítója. A háború ide még nem ért el, viszont nagyon jól meg lehetett gazdagodni a háborúból. Soha nem nősült meg, számos szeretője mellett nem is igényelte a családot. Még most, idős korában is három asszony kereste a kegyeit. Ezek hárman alig lehettek annyi idősek, mint most Eisner. Sokan vették körül, mégis magányos volt, sokan védték, mégis bujkált benne valami furcsa félelem. Sokan szerették volna megkaparintani az üzletét, a vagyonát, de senki nem merte megpróbálni.

–      Itt te is megcsinálhatod a szerencsédet, ahogy én is – lökte oldalba a könyökével Müllert.

–      Te jobban értesz a pénz csináláshoz mint én – nevetett vissza – mégis hosszú időbe tellett még neked is. Én azzal is megelégszem, ha az unokám egyszer olyan gazdag lesz, mint te.

–      Ebben biztos lehetsz, mert az a kis ember ott hátul, úgy figyelt mindenre, mikor meglátott, ahogy én még ilyen kisgyermeket nem láttam nézni. Többre fogja vinni, mint te, de még engem is lehagy!

Adja Isten, hogy úgy legyen mormolta magában. Mikor lesegített a leányát ő is belenézett  azokba a kis kék szemekbe, és neki is ugyanazt sugallták, amit Eisnernek.

Egy ember máris vezette a lovakat hátra a házigazda pedig szélesre tárta háza ajtaját.

***

 

Bándi letette az ecsetet és ismét csak a kertre néző ablakhoz sétált.  Az alatta lévő szobában égő gyertya sárgás fénye hosszú csíkban megfestette a kopár kertet. Szeretett ilyen későig dolgozni, a szemeiben, fejében felhalmozott színek és formák ebben a mély csendben idéződtek fel olyan tisztasággal, hogy gyorsan és élvezettel festhetett. Sarah és a kis Charles már az igazak álmát aludtak, nem úgy mint Rédey az alsó szobában. Ő gyakran mentette ki magát az étkezéseknél is, máskor –Sarah mély bánatára- csak ímmel-ámmal szedegetett a neki készített finomságokból. Amíg Lincoln elnök a választás előtti kortes körútján járt, Rédey ki sem mozdult a szobájából. Mikor Sarah takarított nála, látta, hogy a levelek felvágatlanul hevertek az asztalán.

Fájdalmáról nem sokat beszélt, de Bándi, a művész érzékenységével  érteni vélte, hogy ha elhagynak valakit, még lehet harcolni a visszaszerzéséért, de a viszontlátás reménye nélkül elhagyni, egyetlen szó, egyetlen jel nélkül, az bizony gyógyíthatatlan sebet ejt. Gréta pedig így hagyta magára Rédeyt. Életre szóló, mindig sajgó sebet adva.

A sárga gyertyafény ott maradt a kertben, Bándi pedig próbált elaludni.

 

–      Rédey –az elnök, maga is észrevett valamit a kedvelt tanácsadója hangulatváltozásából – elegem van a meddő és értelmetlen harcokból Nemzetünk színe java marad ott a csatamezőkön. Grant ugyan most nagyon sikeres, de Ulysses csak egy a tábornokaim közül, igaz ő a főparancsnok. Mit tegyek, hogy győzzünk is és a vérontást is megszűntethessük?

–      Elnök Úr! Grant tábornok főparancsnoki kinevezése meghozta a hadisikereket most politikai sikerek kellenének. Hozzon össze egy találkozást, tárgyalást Stephens déli elnökkel. Az ő pozíciói nagyon ingatagok, de mégis van annyi szava, hogy ezt a pokoli mészárlást le tudja állítani.

Lincoln gondolkozott. Papucsa ütemesen csattogott, ahogy átszelte irodáját.

–      A választási győzelmem és a hadisikerek is elég közel hozták a békét, talán ez utóbbi is közrejátszott, hogy simán megválasztottak újra, ám mindent meg kellene tenni a gyors befejezésért. Bár amikor Early tábornok már-már Washingtont támadta, én nem sok esélyt adtam magamnak.

Elsősorban Bradley, de maga Rédey is csodálkozott, hogyan tudtak a déliek Early tábornok vezetésével ennyire közel kerülni Washingtonhoz. Egyedül az elnök maradt higgadt, és neki volt igaza. Earlyt kiverték és ez is növelte a népszerűségét.

–      Köszönöm Gróf Úr! Átgondolom, amiről beszélgettünk.

Az elnöknek nem volt szokása rangján szólítani Rédeyt, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy valami elgondolkoztatta az elnököt. Bárcsak mihamarabb vége lenne ennek a testvérháborúnak és békében, nyugodtan megkereshetné Grétát, mert biztos volt abban, hogy utána megy az államok legtávolabbi sarkába is és visszaszerzi őt.

–      Milyen hangulatban van? – Bradly kérdőn tolta fel a szemüvegét.

–      .Komoly, tervezgető, amennyire láttam soha ennyire nem kívánta a békét.

–      Mikor lesz ennek vége Paul? – Bradly fáradtan hátraszegte a fejét és tenyerébe rejtette az arcát.

–      .Nincs már sok hátra, nézd meg a térképet!

Bradly fásultan hátrafordult.

–      Lee serege egyre fogy, egyre zsugorodik a mozgástere. Jön a tél, utánpótlásuk elvágva. Fél év, és vége Ron, hidd el!

–      Nagy ünnep lesz akkor- Bradley felállt és átölelte – Sallym olyat fog főzni, ti pedig a vendégeink lesztek, Mindannyian!

Minden porcikájában érezte, hogy hamarosan vége lesz a harcoknak, de Bradley öröme nem ragadt át rá. A magányt a nap minden pillanatában megszenvedte. A mikor Gréta mellette volt,

annyi más jó ember is körbe vette, most, hogy ő elemnt, úgy érezte mindenki más is elhagyta, pedig valójában mérhetetlen fájdalmában ő távolodott el mindenki mástól. Még egyszer átolvasta édesanyja hosszú levelét. Annyira reménykedő, vágyakozó volt a sok- sok oldal és ő félt megválaszolni, összetörni a boldog reménykedést. Hiszen már évek óta amerikai állampolgár volt, bátran hazamehetne. A császári titkosrendőrség biztosan a nyomába szegődne, de érinthetetlenné vált, meg talán az idő is eltelt, talán csillapodott a császári vérszomj is. Anyja szerint lesz megoldás, lesz szabadság is. Tanácstalanul forgatta a levelet, és ahogy minden este, most is úgy döntött, majd holnap válaszol.

A reggeli sűrű ködben a Capitolium szürke sziklaként húzódott meg a sugárút végén. Ideje lenne már melegebb holmit venni, de csalódása, a magány kiölte belőle a tenniakarást, a búskomorság fájdalmassá tette a testét, kihunyt lelkéből a tűz, ami ide űzte, hogy a szabadságért dolgozzon, harcoljon újra.

Az elnök hívatta, de sötét folyosón Lis Hurt, Lincoln legkedvesebb munkatársa felemelt tenyerekkel integetett

–      Most ne menjen! Én várnék egy kicsit, míg megnyugszik.

–      Rosszul aludt az elnök?

–      Talán inkább Mary –halkította le a hangját Lis.

–      Mostanra rendelt ide, ha fél óra múlva sem kerülök elő, kerestessen!

A felvont szemöldök alól még halvány mosoly is bujkált a tekintetében. Az elnök felesége gyermekük korai halála után rettenetes állapotba került, és ezt mostanra sem heverte ki. Kedélye hullámzott, néha ellenállhatatlan jókedve mindenkire átragadt, máskor ölni tudott volna a szavaival. Lincoln rettenetesen szenvedett ettől, amit gyakran lehetett érezni az elnöki asztal mögött is.

Kopogott az ajtón és azonnal be is nyitott. Az elnök íróasztalánál ült, nem nézett fel a belépőre. Lassan mély levegőt vett, a ráncok a szája szegletében még sötétebbeknek tűntek.

–      Gondolkoztam azon, amit mondott gróf úr!

Már megint a cím, rang. Úgy látszik, a sötét hangulat merevebbé teszi az elnököt.

–      Megtisztel, Elnök Úr, csak arra nem emlékszem mit mondtam, amin gondolkozott.

Lincoln őszintén hangosan felnevetett, vonásai is meglágyultak. Még egyet kuncogott.

–      Reggel mindig magával kellene kezdenem a napot!

Rédey hozzágondolta az elhallgatott folytatást:” és nem a feleségemmel”

–      Elmegyek Virginiába, találkozom Alexanderrel.

Lincoln jól ismerte Alexander Stephenst a déliek elnökét, Rédeyt mégis meglepte ez a közvetlenség. Végül is vetélytárs volt. Ha a déliek győztek volna Lincolnnak vége, északi győzelem esetén biztos nem esett volna bántódása a déliek botcsinálta elnökének.

–      Elnök Úr, ezt most is bátor és nagyszerű tettnek gondolom, és nagyon vágyom, hogy sikeres legyen a tárgyalásuk!

–      Isten segítsen minket! Kedves Rédey üljenek össze Ronnal és írják meg magyarul azt a levelet, amit Grantnak szánok. Amilyen gyorsan lehet, induljon a futár!

A szavak nem Rédey agyából érkeztek a nyelvére, inkább a feleslegesség érzése a magány tompasága mondatta ki.

–      Elnök Úr, gyorsabb, ha elolvasom, amit küldeni szeretne Grant tábornoknak és magam adnám át neki élőszóval.

Lincoln kicsit hátrahőkölt.

–      Ez veszélyes feladat Gróf Úr – csóválta fejét – magára itt van szükségem.

–      Elnök Úr, a Hunter erődig vasúttal megyek, onnan egy jó lóval pár óra alatt elérem a tábornokot. Vissza ugyanennyi az út, veszélytelen.

Lincoln szemében is kigyulladt egy kis tűz, ahogy Rédeyre nézett. A kötöttségei, ezek a sötét termek, a civakodások Maryvel, legszívesebben ő ült volna nyeregbe.

–      Három nap múlva várom – elbocsátotta, de még utána szólt – vigyázzon nagyon magára!

Bradley őrültségnek, érthetetlennek tartotta ezt az egészet, és dühöngött egy sort.

–      Meg vagy te őrülve- odahúzta a térképhez – itt óránként változnak a frontvonalak. Belefutsz a déliek előörsébe, felakaszthatnak, vagy lesből lelőhetnek.

Rédey nem is válaszolt. Mostani állapotában ezek a lehetőségek nem voltak olyan visszarettentőek számára. Az élete Gréta elvesztése óta értéktelenné vált.

Végigolvasta Lincoln üzenetét. Szűkszavú, de nagyon fontos üzenet volt Grant tábornoknak.

Bradley kicsit hosszabban szorongatta a kezét, bár ahhoz nem volt bátorsága, hogy átölelje, mert az felért volna egy utolsó búcsúval.

 

A Hunter erőd közel száz mérföld volt vonattal. A vonaton számára mindig a legnehezebb a zsúfoltság, a szagok és a levegőtlenség volt. Sarah ennivalót is készített az útra, a legerőteljesebb tiltakozása ellenére, Bándi pedig –talán a féltés okán- kikísérte a pályaudvarra.

–      Itt foglak várni két nap múlva-átölelte, és még az ajtóban is utána szólt – vigyázz magadra, hazavárunk!

A magányos négyórás utat úgy tudta csak elviselhetővé tenni, hogy végig gondolta Grétáék távozását, vagy menekülését a birtokukról. Valaki csak tudhat valamit róluk! Talán Mary, vagy inkább a mindig kutakodó Gregg?  Még egyszer beszélni kell velük. A háborúnak pár hónap és vége, láthatja majd a birtokát, ahová félelemmel fog visszatérni. Minden hely, minden fa Grétát fogja eszébe juttatni. Ha a világ végére mentek is, meg fogja keresni és találni! A fáradtság tette, a monoton zaj, vagy mindkettő álomba szenderült. A tömeg zaja, a csattogások, a vonat rángatása sem tudta fáradt testét és agyát felébreszteni. A virágzó hegyoldalt látta a birtokán és Grétát, ahogy féloldalasan ül a lován és valamit nagyon hangosan szeretne mondani, de a szél zúgása miatt nem hallja. A vonat hosszan elnyúló sivító füttye, a váltók csattogása, a rázkódás ekkor ébresztette fel. Szeretett volna visszabújni az álomba, leolvasni Gréta szájáról az üzenetet, de az utasok lökdösődése, a hirtelen kiáltozássá változó beszédük visszazökkentette a valóságba. Az utasok nagy része leszállt, a tömegben tanácstalanul forgolódott. Megnyugodott, mikor észrevette dél felé a csillagos sávos lobogót, és elindult a Hunter erőd felé.

Látszott, hogy a kapuőröknek nincs sok veszélyérzete. Hanyagul támasztották az oszlopot és magot rágcsáltak egy széles gyékényből font tálból.

–      Az Elnök küldötte vagyok – fordult az idősebbhez –vezessen Pierce kapitányhoz!

Az erődön belül sem lehetett érezni semmiféle veszélyt. Otthon a mi várainkban sokkal nagyobb a rend és a fegyelem- gondolta. Durván ácsolt fa asztaloknál katonák ebédeltek, fegyverük hanyagul gúlába rakva. Amott félmeztelen katona borotválkozott. Ebédidőben, csodálkozott?

–      _Pierce kapitány vagyok, John Pierce.

Az ősz szakállú, kövérkés férfi kezét nyújtotta.

–      Az Elnök Úr követe vagyok, Kapitány Úr, Paul Rédey.

–      Megkaptuk a telegramot Bradley ezredestől, hogy érkezik. Mit tehetünk Önért.

–      Minél előbb el kell jutnom Grant tábornokhoz. Az Elnök üzenetét hoztam neki.

–      Húsz-huszonöt mérföldre van a tábora. Jó lovaink vannak, gyorsan odaér. Lee tábornok seregét kezdik körbezárni. A déliek egy része menti az irháját, de ismeri a sarokba szorított farkast, nagyon veszélyes.

–      Megpróbálom elkerülni a veszélyt.

Pierce kapitány a térképhez vezette és részletesen elmagyarázta a seregek elhelyezkedését.

–      Persze óránként változhat a helyzet. Legyen nagyon óvatos!

Aki számára a halál megváltás lenne, az nem törődik a veszéllyel. Ami mégis meggondolttá tette az a fogságba esés réme. Sokat hallott fogságba került katonákról és a kiszabadultak –még ha túlozták is a szenvedéseiket- megdöbbentő szörnyűségekről számoltak be.

A ló valóban jó ló volt. Pihent, könnyen kezelhető, és első pillanattól érezték egymást. Eszébe jutott Magyarországi lova a Királynő, felidézte a becéző, ösztökélő hangokat, és mintha ez  a ló is megértette volna, kedvvel vágtatott. Eszébe véste a térképet és gyorsan elért Grant táborába. Furcsa volt, hogy senki nem állította meg, a katonák egykedvűen vették tudomásul a civil lovast.

–      Hol találom a tábornokot?

Ketten is mutatták a pár száz méterre álló szerény sátrat. Bár a szélben hangosan csapdosó lobogó elárulhatta volna neki Grant kapitány szállását.

–      Uram – Grant nem kelt fel az alacsony székről, de az éppen leugró lovas felé fordult.

–      Ki maga és mit keres itt?

A sátor mellől elvált három kék sapkás, és körbevette Rédeyt.

–      Tábornok Úr – Rédey a katonák gyűrűjében közeledett Grant tábornokhoz – Lincoln elnök üzenetét hoztam,

–      Adja át, és menjen!

A csizmaszárából előhúzott egy keskeny papírt, átnyújtotta a tábornoknak.

–      Most már tudom, hogy ki maga, kérem az üzenetet is.

–      Az Elnök felhatalmazott, hogy szóban adjam át üzenetét.

Grant intett a katonáinak, akik visszatértek a sátor melegébe. Rédey szóról szóra elmondta az elnöki üzenetet. Grant tábornok hallgatta, csupán egyszer kapta fel a fejélt csodálkozó szemöldök ráncolással. A csend sokáig tartott, már-már azon gondolkozott, hogy újra kezdi az üzenetet, mikor Grant intett neki, hogy a másik kényelmetlen székre üljön le.

–      Megértettem – nyitott zubbonya gombját dörzsölgette – magam is egyetértek, ezt fogjuk tenni. Mondja meg az elnöknek, hogy nem érdemes kockáztatni egy tárgyalást azzal a bábu Stephenssel. Két-három hónap és Leenek vége, a déliek meg fogják adni magukat. Lehetnek még apróbb ütközetek, meghalhatnak még a fiaink, de Lee tábornok már most is sejti, hogy vége a háborúnak. Becsületből ellenáll, de tudja, hogy veszített. Pár hónap és vége fiam. Ez a válaszom és ez a valóság. Mondja meg ezt az elnöknek!

–      Most pedig ebédeljen velünk, még akkor is visszaér sötétedés előtt.

A tábort megülő csend és nyugalom, mintha csak alá akarta volna támasztani Grant szavait. Milyen jó is lenne, gondolta, még a nyár elején visszatérni a birtokra! Ott bezzeg nincsenek harcok legfeljebb Mary és Gregg torzsalkodnak. Grantről tudta, hogy nem beszél a levegőbe. Kiváló katona és ügyes politikus is volt. Igaz, Lee tábornokot, az ellenfelét még Lincoln is nagyra becsülte. Ahogy egyszer mondta, „ha ő az én tábornokom lenne, már régen megnyerte volna ezt a háborút”. Most viszont Grant meg fogja nyerni az Elnöknek. A tábornok magabiztosságából hiányzott bármiféle elbizakodottság, vagy fennhéjazás. Olyan ismeretek birtokában volt, hogy megkockáztathatta a jóslatát a háború végéről. Rédey pedig el is hitte és tudta, Lincoln is el fogja hinni. Az ízetlen ebéd legalább az éhségét elvette, még a fanyar bor is jól esett. Megpaskolta békésen legelésző lova nyakát, az szinte örömtelien felnyihogott. Az ebéd tette, vagy a ló kedvessége, hirtelen az ő kedve is megjavult. Hagyta, hogy a katonák megitassák a lovát, ő pedig elfogadta Grant második pohár borát.

–      Maga túlságosan vakmerő –nézett a szemébe a tábornok – visszaúton legyen óvatos, sok a portyázó, tolvaj déli, akik nem haboznak elvágni az ellenségük torkát. Szeretnék magával találkozni az Elnök beiktatásán.

–      Köszönöm Tábornok Úr a jó tanácsot, én is örülnék egy ilyen találkozásnak.

A katonák most sem vetettek rá ügyet, mikor a ló szűken megfordult és vágtában indult vissza a Hunter erőd felé.

***

 

A csend lepte meg igazán. Washingtonban a kocsik kopogása az utcaköveken, az emberek zajos társalgása, a piacra hajtott állatok messze hangzó bömbölése most nem hiányzott. A gondolataival szeretett volna maradni. Néha azért játékosan megugrasztotta a lovát, de annak horkanása után ismét csak azt a jóleső csendet élvezte, amely körülölelte. A februári nap melegét érezte fekete ruháján, lova szőrén. Hirtelen megállította a lovát. A messze távolban egy tisztáson tűz sárga fényét látta megcsillanni. Távcsöve nem volt vele, így nem tudta eldönteni ki lehet az a pár ember jó mérföldre tőle. Lovát a ritkás erdő felé kormányozta, és meg is próbált a fák között maradni. A nap még bőven a látóhatár felett időzött, sárgás fehér fényoszlopokat varázsolt a fák közé. Megállította a lovát, leszállt és kikémlelt a távolba, ahonnan halk hangfoszlányokat is erre kavart a gyenge szél.

–      Kezeket fel, és ne fordulj meg!

A hang fiatal emberé lehetett, ám olyan határozottan, ellentmondást nem tűrően csengett, hogy mozdulatlanná vált, és mindkét kezét felemelte. A félelemtől minden érzéke sokkal jobban működött. Hallotta a fű suhogását a csizmás láb alatt, szem sarkából támadójának még az árnyékát is észrevette.

–      Ne mozdulj, csak a kezeidet tedd hátra!

Ekkor meghallott valamit. Egy halk koppanást. A katona, mert az lehetett, nem útonálló, hisz az már elvágta volna a torkát, puskáját egy fának támaszthatta. Testével megérezte a másik testének közelségét, és tudta ez lesz az egyetlen pillanat, amikor megszabadulhat.

Kezét leengedte és kinyújtott karjaival, egy hirtelen fordulattal teljes erejéből eltalálta a támadót, és amint az oldalra dőlt, még rá is vette magát. Tudta, hogy kés is lehet ellenfelénél és hátracsavarta a karjait. Dübörgött a vér a fejében, de nem nyugodhatott meg, mert akit letepert, magához tért és próbált oldalra fordulva megszabadulni Rédeytől. Konföderációs katona, azonnal látta a ruháján. A sapkája az esésnél arrébb gurult, de látta rajta a jelvényét, és nem volt kétséges, az ellenség akarta foglyul ejteni. A vad dühvel védekező katona haja elszabadult, két oldalra csapkodott, és ez a haj nem az ellenséges férfiak vállig érő hosszú haja volt, hanem ez bizony, ahogy kibomlott, szinte derékig ért. Csak ezután érezte meg kezei között ellenfele kezét. Vékony csukló, izmos, de mégsem férfias karok. A testet, karjainál fogva odahúzta ahol az előbb elejtette a kötelet. Gyors mozdulatokkal hurkot vetett a hátracsavart karokra és hagyta a földön feküdni ellenfelét. A fától elemelte a puskát, majd óvatosan megfordította a földön fekvő nőt. Arcára fűszálak tapadtak, orra saras volt.

–      Nem lövöm le. Mondja el ki maga és vannak-e társai?

A katona, vagyis a földön fekvő nő nem sikoltozott, csak némán küzdött, így Rédey azt remélhette, hogy magányosan cserkészett az erdőben, kémlelte Grant seregét.

–      A nevem Lisa – a hang félelemmel teli és tétova volt – Lisa McDermott. A családom a leggazdagabb Virginiában. Búsás váltságdíjat fizet értem az apám. Engedjen szabadon! Ígérem megkapja a pénzt, amennyit csak kér. De tudja is maga milyen család vagyunk, tálán még azt sem tudja, hol van Virginia?

–      Az én családom pedig a leggazdagabb család Magyarországon. De tudja is maga azt, hol van Magyarország?

Kivette a zsebkendőjét és letörölte a lány arcát, orrát és ajkát megtisztította a sártól, fűtől.

–      Nem engedhetem és nem is engedem el –leguggolt és közelről az arcába nézett – nem tudom mit tudott meg Grant seregéről, amit Lee tábornok jól fel tudna használni. Márpedig én azt akarom, hogy ez a háború most már pár hónap alatt véget érjen.

A lány már nem védekezett, minden energiáját a férfi beszédére összpontosította.

–      Mit gondol, tényleg gyorsan vége lesz?

–      Így van, Lincoln elnök győzni fog.

A lány hirtelen elgyengült, szemeit lehunyta, mintha meg akarna halni. Rédey ellenőrizte a kezein a kötelet és lassan talpra állította.

–      El kell vinnem magammal. A Hunter erőd egy órányi út jó lovakkal. Ott átadom Pierce kapitánynak.

A lány végignézett saras Konföderációs egyenruháján.

–      Fel fognak akasztani, mint kémet.

Minden érzés, indulat nélkül, csupán tényként közölte Rédeyvel. Nem kérte, hogy engedje szabadon, nem próbált az érzelmeire hatni. Rédey is tudta, mi a sorsa az ellenséges kémeknek.

–      Lova van?

A lány nem válaszolt. Rédey rácsapott saját lova farára, mire az felhorkantott. Szinte egyidőben, nem is távol meghallotta a másik ló válaszát. Végignézte a lány ruházatát, és ahogy sejtette, a csizmájába rejtve meg is találta a kést. Jó penge, szép markolat, ilyet az egyszerű katonáknál nem találhatott volna.

Fogta a kötél végét és hamarosan rátaláltak a másik lóra is. Hosszan kipányvázva legelészett a tisztáson, csak gazdája érkezésére kapta fel a fejét. Jó ló, állapította meg Rédey. Végig simította a szőrét, homlokát. Ez a ló nem nélkülözött, és ahogy megkötözött gazdájához kedvesen odadörgölőzött azt is elárulta, hogy ló és gazda barátsága régi keletű. Saját lovára a Királynőre gondolt, tőle látott csak hasonló kedveskedést.

Felsegítette a lányt a saját lovára, ő pedig a lányéra szállt. Gyorsan értésére adta a tiltakozó lónak, hogy értő lovasa van, nem érdemes toporzékolni. Közben agyában egymást kergették a gondolatok. El nem engedheti foglyát, de az is nehéz döntés lenne, hogy akasztófára juttassa.  Hang nélkül poroszkáltak a Hunter erőd felé, és ahogy közeledtek egyre jobban nőtt az aggodalma. Kivette kabátja béléséből az elnöki megbízólevelet. Talán ez a megoldás? Már sajnálta, hogy nem hagyta sorsára foglyát, hiszen bármennyit is sikerült kikémlelnie, sok hasznát már Lee tábornok sem veheti. Az északiak győzelme immár nem kérdéses.

A lány apatikusan ült a lovon, tudta, hiába próbálna menekülni ez az állat neki nem engedelmeskedne. Azt is látta, hogy foglyul ejtője talán még tőle is többet tud a lovakról.

Mielőtt még a nap elérte volna a zenitjét, észrevette a Hunter erőd fátyolos sziluettjét. Ahogy közeledtek az erődhöz félelme is egyre nőtt. Távol az erődtől, ahová még a messzelátók sem értek el, Rédey eloldozta a lány köteleit. Az megmozgatta csuklóit és szilárdabban fogta a gyeplőt. Hiába a szabad kéz, gondolta, innen már csak egy út van, és az a Hunter erőd kapujához vezet.

Az őrség most figyelmesebb volt, fegyvereiket kezük ügyébe helyezték, de ahogy meglátták a konföderációs egyenruhát és kibomlott hosszú hajat, figyelmük inkább arra irányult.

–      Az Elnök futára vagyok –mutatta a megbízólevelét –Pierce kapitány tud róla, vezessen hozzá!

A lány egyetlen szót sem szólt, rábízta az életét foglyul ejtőjére.

–      Rédey – Pierce kapitány már messziről nyújtotta a kezét – foglyot ejtett? Csak nem egy kémet?

–      Nem egészen, Kapitány Úr – Rédey megrázta és a felé nyújtott kezet és rámosolygott az erőd parancsnokára – kémnek kém, de ő mi legtehetségesebb emberünk. Egyik célja az idejövetelemnek az volt, hogy őt visszavigyem Washingtonba. Lincoln elnök már nagyon várja a beszámolóját.

–      Ebben az egyenruhában –mutatott végig Lisa kék egyenruháján – nehéz dolga lesz.

–      Ezt akartam kérni, Pierce kapitány. Tudunk itt valahol tisztességes női ruhát venni.

–      Ha a feleségem ezt a történetet meghallja – hahotázott Pierce – akár az egész ruhatárát odaadja azért a konföderációs egyenruháért.

Ezen még Lisa is elmosolyodott, épp jókor, mert Pierce szúrósan a szemébe nézett. A kémeket, még ha a sajátjuk is nem nagyon szerették. Sok fölösleges halál száradt a lelkükön, az ő jelentéseiken.

Pierce asszony ruhatára szerencsére az ifjúkori ruháit is megőrizte, melyek a karcsú Lisára is illettek. Végül egy égszínkék, apró virágokkal díszített ruhát választottak. Pierce asszony nem adta ingyen ezt a ruhát, mert állandóan kérdezősködött, faggatózott, de Lisa a szerepének megfelelően válaszolgatott, néha túlzásokkal kitalált kalandokkal, melyeken Pierce asszony tágra nyílt szemekkel hüledezett. Lisa tudta, hogy most az élete a tét, és magában elismeréssel adózott foglyul ejtőjének.

A vonat csak sötétedéskor indult, és Lisa, bár megfordult a fejében a szökés a civil ruhában, hagyta magát irányítani, mert Rédey kezét, tekintetét folyamatosan magán érezte. Amint a vonat csikorogva, hangos erőlködéssel elindult mindkettőjük feszültsége enyhült.

–      Miért tette? Miért kockáztatott?

Lisa hangját senki más nem hallhatta. Rédey zavartan mosolygott. Maga sem értette saját tettét. Talán a félelem, hogy ezt a fiatal lányt, akit talán nagyon várnak haza „gazdag” szülei akasztófára fogja juttatni, de az is lehet, hogy a kíváncsisága volt az oka, hogyan került ez a lány ilyen helyzetbe, mit sikerült kideríteni Grant seregéről és mit lehet ebből hasznosítani az Uniós seregek számára.

Nagyon ügyelt, nehogy elaludjon a fáradtságtól, de megnyugodva látta, hogy a lány máris mélyen alszik. Amin ma keresztülment, azok után nem is csodálta. Hagyta, hogy a vállának dőljön, legalább felébred a lány mozgására, ha véletlenül ő is elaludna.

Az akasztófától megmentette, de mihez kezd a foglyával? Washingtonban ugyan nem kerül bitóra, de sok éves börtönre számíthat a kémkedésért. A párás meleg és a monoton kerékcsattogás már-már őt is álomba ringatta, mikor a vonat hirtelen fékezett. Csomagok estek előre, az emberek riadtan kiabáltak és Lisa is felébredt. Nyugtalanul és értetlenül nézett körül. Lassan ismét visszatért erre a világra, félszegen rámosolygott Rédeyre, kidörzsölte az álmot a szeméből.

–      Megérkeztünk?-

–      Valamiért megálltunk a nyílt pályán.

Az ablak sötét négyszögében semmit nem láttak, csak az ajtók csapkodását hallották. Hirtelen egy szurokfáklya fényében meglátták az első katonát. A Konföderációs sereg kis őrse megállította a vonatot. Ahogy feléjük közeledtek a keskeny folyosón, Rédey látta, hogy élelemmel teli kosarakat, ruhaneműt vesznek el az utasoktól, közben azonban éber szemmel kémlelik az arcokat.

–      Maga ott – mutatott Rédeyre a hadnagy – adja ide a papírjait.

Eddig még senkitől sem kérték a kocsiban az iratait, most minden szem Rédeyre szegeződött.

–      Hadnagy – Lisa felállt Rédey mellől – ő a férjem. Nincs szüksége igazolásra.

Felállt, kilépett a hadnagyhoz és halkan  mondott neki valamit.

–      Köszönöm Miss McDermott! További szerencsés utat!

Az összegyűjtött élelemmel a katonák elhagyták a kocsit. Rédey pedig elengedte a szép markolatú tőrt a kabátja alatt.

–      Most maga is kockáztatott – Rédey kérdőn nézett a fekete szemekbe – Miért tette?

A lány elkapta tekintetét és kinézett az ablakon a pirkadatba. Végül is az életét köszönheti ennek az ismeretlennek. Két elesett bátyjára gondolt és apja szomorú arcára, édesanyja kisírt szemeire.  Ha őt is elvesztik, talán nem is élték volna túl. Az élete még most is ezen az emberen múlik. Nem akar már harcolni, nem akarja titokban az erdőket járni. Haza szeretne menni, odabújni édesanyához, átölelni apát. Gyengének, betegnek érezte magát. Könnyel telt szemeivel a messze távolt fürkészte, Rédey pedig kitalálta mi is foglalkoztatja foglyát és hagyta felszáradni a könnyeit.

 

 

Bándi, ahogy megígérte, a peron vékony vasoszlopának dőlve várta barátját. A reggeli hidegben párafelhők hagyták el az ajkát, de vastag prémkabátjában cseppet sem tűnt fázósnak.

–      Nem tudsz aludni, – megkönnyebbülve ölelte át – mióta vársz?

–      Tudod, én éjszaka dolgozom, és majd délután alszom egy nagyot.

Meghökkenve kérdőn nézett Rédeyre és a félszegen álldogáló ismeretlenre.

–      A barátom Bándi Károly – fordult Lisához – Ő pedig Lisa McDermott.

Bándi elfogadta a lány kéznyújtását, de a kérdő tekintetét nem vette le barátjáról.

–      Majd otthon beszélünk mindenről – magyarra váltott – a segítségetekre lesz szükségem.

Mindhárman beszálltak a kocsiba és egyetlen szó nélkül hajtottak haza.

Sarah bőséges reggelit készített Rédeynek, de a csodálkozás ott ült az ő arcán is.

Éhesek szomjasak voltak, Sarah pedig az asztalhoz invitálta őket. Rédey végig azon gondolkozott, mit is mondjon a hirtelen betoppant ismeretlenről, amivel nem riasztja meg őket, de mégis elég információt adhat, amivel megnyugszanak. Látta a lány szemében az éhséget, ahogy végigpásztázza a terített asztalt. Mint annyiszor, most is Sarah oldotta a feszültséget. Lisa mellé ült, bemutatkozott és a két nő hamarosan meghitten beszélgetett. Rédey, halkan, hogy ne zavarja őket magyarul mesélte el Bándinak erdei kalandját, hogyan mentették meg kölcsönösen egymást. Hogy Lisa mit mondott el Sarahnak soha nem derült ki, de egyszer csak a két nő felkerekedett, és eltűnt a ház belsejében.

–      Sohasem esett ilyen jól reggeli!

–      Én pedig örülök, hogy végre enni látlak! Tudod, hogy nagyon lefogytál?

–      Rövidesen mennem kell, hogy beszámoljak az Elnöknek Grant üzenetéről. Mit csináljunk Miss McDermottal?

–      Azt mondtad rövidesen véget ér a polgárháború, addig pedig egy menekült rokont befogadhatunk – kacsintott rá Bándi – Ahogy látom, Sarah sem fog tiltakozni ellene.

–      Karcsi, egy-két hónap és biztos, hogy beköszönt a megbékélés, utána pedig visszaviszem a szüleihez.

–      Akkor van egy kis időd, hogy megtanítsd magyarul.

Rédey kérdőn nézett rá.

–      Ha majd hazaviszed a te szüleidhez, tudjon velük beszélgetni.

–      Hagyj békén Károly- Rédey bosszúsan indult kifelé – hagyok pénzt, vásárolják meg  Sarahval a szükséges ruhákat!

Bándi szégyenlősen elhallgatott.

–      Ja, igen, és egyedül ne engedjétek ki. Ha meggondolatlanul mégis szökni próbálna, akkor mindnyájan nagy bajba kerülünk.

–      Bízd rá Sarahra, ő tudja instrukciók nélkül is, mit kell tenni.

 

***

 

 

Az Elnök szemmel láthatólag megkönnyebbült és izgatottan hallgatta Grant üzenetét.

–      Nagyon jó munkát végzett Gróf Úr. Hálásak vagyunk a fáradozásáért.

Lincoln elgondolkozva járkált fel alá. Rédey megint megmosolyogta csattogó papucsait.

–      Mindegy, hol lesz a végső győzelem, vagy a megadás –az Elnök megtorpant, előredőlt, hosszú ujját az égre emelte – azt akarom, hogy az első csillagos sávos lobogó a Sumter erődön lobogjon.

Ahogy ő maga, az Elnök is tisztában volt, már csak rövid idő kérdése, hogy az északiak sorozatos hadisikerei után mikor adja meg magát Lee tábornok.

 

Paul – Bradley meg sem fordult a székében, csak nézett ki az ablakon – meg tudod mondani, mi ez?  Pierce kapitánytól kaptam ezt a táviratot a Hunter erődből.

Rosszat sejtve vette át a kis papírlapot. Pierce szűkszavúan örült, hogy Rédey sikerrel járt és kérdi, hogy a csinos kis spion is megérkezett-e, mert tudomására jutott, hogy a vonatot megtámadta a konföderáció egyik őrse. Szótlanul nyújtotta vissza a telegrammot,

–      Miért nem tudok én erről a „csinos kis kémnőről”?

–      Beleütköztem a Konföderáció néhány emberébe. Valaki el akart fogni, talán megölni, de fordítva sült el. Én kaptam el őt, mint kiderült egy fiatal nő volt. El nem engedhettem, mert ki tudja mit tudott meg Grant csapatairól. Magammal vittem, Piercenek pedig azt mondtam, hogy a mi emberünk. Így Washingtonba hoztam. Néhány hét és vége a harcoknak, majd hazaengedem a szüleihez.

–      Ez nagyon veszélyes játék, Paul –most már felemelte a hangját – akár a fejünkbe is kerülhet. A lány családja a leggazdagabb Virginiában. Lee tábornok legnagyobb támogatói. Ők lesznek az utolsók, akik elfogadják a rabszolgák felszabadítását. A lány két bátyja Chattanooganal is harcolt. Ha kitudódik, hogy a lány a kezünkben van és nem szolgáltattuk ki, óriási bajba kerülhetünk.

–      Ne tudódjon ki! – A válasz tömörre és határozottra sikeredett.

–      Sarah megbeszélte Sallyvel – Bradley lemondóan legyintett – és ha két nő tudja, hamarosan az egész város erről beszél.

–      Állítsd meg őket!  Mond el milyen veszélyes lenne a fecsegés!

–      Már megtettem, de a félelmem nem szűnt meg.

–      Akkor nincs más –felnevetett – mint nagyon gyorsan megnyerni a háborút.

Az ezredes idegességében előhúzta az íróasztal fiókjából a whiskyt, Rédey pedig halkan behúzta maga mögött az ajtót. Azért a félelem belőle sem szállt el végleg.

Csak akkor nyugodott meg, amikor Meglátta Lisat és Saraht a tágas konyha hatalmas tűzhelye mellett. Az asztalon keverőtálak, sütőedények sorakoztak, a levegőt pedig régen érzett édes sütemény illat töltötte be. A kép idilli volt. Fehér ruhájukban mintha anya és leánya sütne főzne az illatos konyhában, összehajolva, beszélgetve. Érkezése megtörte ezt az idillt. Lisa, mintha csak rajtakapták volna, és félne, kicsit Sarah háta mögé lépett.

–      Miss McDermott magunkra hagyna egy kis időre Sarahval.

A lány meghajolt és elhagyta a konyhát. Sarah kérdően nézett.

–      Sarah – közelebb kilépett és lehalkította a hangját – tudom, hogy beszéltek Mrs.Bradleyvel Lisáról. Mással ne tegye. Legyen ő csak egy rokon lány, aki a harcok elől ide menekült. Elég, ha mi tudunk róla.

–      Paul, Sally látogatott meg és el sem dughattam volna Lisát. Annyit tud csak, hogy maga hozta a lányt és a háború végéig vigyázunk rá. Tudja jól, én sem tudok többet.

Dehogy nem, gondolta a férfi, mindent megbeszéltek már ők ketten. Lisa legalábbis mindent elmondott magáról. Csodálkozna, ha nem derültek volna jót az elfogásának történetén is.

–      Köszönöm, Sarah. Merre van Charles?

–      Sétálni vitte a fiút, a Pennsylvánián megtalálja őket.

–      Dolgom, lenne most itthon, ráér, ha hazaért.

Még be sem csukta a konyhaajtót, már hallotta, ahogy Lisa visszasurran, és a csukott ajtón át is lejutott hozzá a másik kettő kirobbanó kacagása. Oly jóizú volt, hogy akarata ellenére ő is elmosolyodott.

Még napok múlva is hallani vélte azt a kacagást és ez újra mosolyt varázsolt az ő arcára is. Megváltozott a ház hangulata, Lisa érkezése óta. Bándi hirtelen lelkesedve festett az emeleti szobában, Lisa és Sarah elválaszthatatlanok lettek.

Amikor meghallotta, hogy Bándi hazaérkezett azonnal felhívta magához. Megbontott egy üveg bort, emlékeket idéztek fel, beszéltek a birtokról, amit a télen nagyon elhanyagolt, de most, hogy a tavasz már fakasztotta a rügyeket egyre inkább honvágya lett. Gregg, Mary, a hallgatag cowboy, a forrás és a folyó zúgása vonzotta. Ilyenkor jutott csak eszébe Gréta, ezért is örült, hogy a Bándi család, a mindennapi munka és Lisa kedvessége, humora néha napokra elfelejtette szomorúságát. Mint amikor az asztalnál azt kérte a két férfitől, hogy beszéljenek magyarul.

Bándi jelentőségteljesen nézett Rédeyre, de hamar el is kapta a tekintetét.

–      Miss McDermott, beszél még más nyelvet is?

–      Franciául és spanyolul, talán ez utóbbit jobban. Örülnék, ha magyart is hallanék.

–      Was denkst du von Lis?- Bándi valamiért németre váltott.

–      Nichts besonderes. Als das Krieg beendet, sie fahrt nach Hause.

–      Maguk most nem magyarul beszélnek – mosolyodott el Lisa.

–      Ezt honnan találta ki – Bándi őszintén megdöbbent – ez német volt, de maga nem beszél németül.

–      Maguk az állomáson és hazafelé az első estén magyarul beszéltek, ez pedig nem az a nyelv volt.

–      Miből gondolja, hogy akkor magyarul beszéltünk?

–      Veszélyt jelentettem, és ilyen helyzetben két férfi az anyanyelvén próbál tervet kovácsolni, megoldást találni. Így volt?

Bándi megadóan emelte fel a két kezét és kérés nélkül szavalni kezdett.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok

Még zöldell a nyárfa az ablak előtt

De látod amottan a téli világot,

Már hó takará el a bérci tetőt.

Sarah és Lisa egyszerre tapsolt, Bándi pedig kicsit elvörösödve ült le.

–      Furcsa, mégis szép nyelvük van – Lisa arca is kigyúlt – nem emlékeztet egyetlen más ismert nyelvre sem.

Rédeyt furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen a szüleit látta, ahogy a reggeliző asztalnál beszélgetnek, magyarul, ahogy a cselédek civakodnak a konyhában, ugyancsak ezen a nyelven. Félelem és lelkiismeret furdalás járta át. Amint befejezték a vacsorát elnézést kért a hölgyektől és visszavonult a szobájába. Két gyertyát is gyújtott és újra elolvasta édesanyja levelét. Ha vége ennek a háborúnak haza kell mennem. Gyorsan választ írt a hetek óta asztalán kallódó levélre. Izgatott lett, egyben energikus is. Tolla szántotta a papírt, áradó szeretettel írt. Anyja meg fogja érezni, hogy most komolyan gondolja a hazatérést. Inkább látogatást javította ki önmagát. Éppen befejezte, mikor kopogtak.

–      Amint asztalt bontottál – Bándi jelentőségteljesen nézett a szemébe – Miss McDermott is gyorsan elment a szobájába.

–      És? – nem volt kedve már beszélgetni. A levélírás minden erejét elvette.

–      És, és –zsörtölődött Bándi – nem veszed észre, hogy ez a lány nemcsak a megmentőjét látja benned, hanem a férfit is.

–      Karcsi,– könyörgőre fogta – hagyj békén, és hagyd békén Lisát is. Nincs kedvem viccelődni.

–      Nem viccelek, és mondhatom ez a lány pedig még komolyabb, mint én. Már ami az érzelmeit illeti. Én mégis csak művész ember lennék, másként látom a világot, és az emberek érzelmeire különösen fogékony vagyok.

–      Na, akkor most én foglak meg és a saját házad ide, sajátod oda, kiteszlek innen.

–      Én szóltam – nevetett Bándi – de Sarah még többet is tudna mondani.

Gyorsan becsapta maga mögött az ajtót.

Nézte a lepecsételt levelet az asztalon, érezte, hogy elfáradt.  A békés ház sokat változott az alatt a néhány nap alatt, amit Lisa itt töltött. Sok nevetést hallott, Bándi fütyörészett festés közben, Sarah pedig sülve-főve együtt volt az új vendéggel. A házat betöltötte a sütemények fahéjas illata. Ez a lány megváltoztatta maga körül az embereket. Ahogy valaha tette ezt ott a távolban Greta is. Az álom gyorsan utolérte, és az utolsó kép, amit még látott mégsem Gréta volt, hanem a fehér ruhás Lisa a konyhában, orra hegyén kis  lisztporral.

 

Bradley térképein megkereste küldetése helyszínét. A Hunter erőd vaskos csillagalakjától nem is olyan messze megtalálta azt a kis erdőt is, ahol majdnem foglyul ejtették. Elmosolyodott, mikor elkeseredett csatájukra gondolt ott a földön és mikor meglátta Miss McDermott kibomlott hosszú haját. Vonalzót vett, összekötötte az egyes helyeket és döbbenten látta milyen közel rejtőzött Lisa, Grant seregétől. Megnyugodott. Jól tette, hogy elhozta és nem adta át Piercenek.

–      Mit méricskélsz?

Ron hangja hirtelen visszahozta a valóságba.

–      Nézd csak –odavitte a térképet az íróasztalához – Miss McDermott veszélyesen közel volt Grant seregeihez.

–      Hogy Grantra veszélyes volt-e, nem tudom, de hogy ránk veszélyes azt igen.

-Ron – leült szembe, és nyugtatni próbálta – ő egy nagyon fiatal lány, és tökéletesen beilleszkedett Bándiékhoz. Sarah és Sally pedig titoktartást fogadott.

–      Sally és a titoktartás! Amit csak én tudok ő még azt is képes kifecsegni.

–      Te is tudod, Ron, hogy a háborúnak vége és ennek már nincs jelentősége.

Hirtelen megpillantotta az újságot az íróasztalon. Marokkó? Mit írhatnak Marokkóról ami Amerikában valakit is érdekel?

Hagyta Ront duzzogni és elvonult az újsággal az ablakmélyedésbe.

A franciák megpróbálják megszerezni maguknak Marokkót. Milyen igaza volt Hasszánnak. Néhány év és francia gyarmat lesz ez a gyönyörű ország. Hirtelen nem akart hinni a szemének:

„ A francia hatóságok a helyi ellenállás vezetőjét Hasszan El-Kordyt száműzték az országból”

–      Ron, Ron- riasztotta fel gondolataiból – olvasd csak ezt! Biztos vagyok benne, hogy ez az ember segített a menekülésemben, talán még az életemet is megmentette azzal, hogy kedvenc lovát átadta.

Az ezredes figyelmesen elolvasta a cikket, majd háta mögé tett kézzel felállt.

–      Kitalálom a gondolataid. Tegyél le róla! Nálunk még dúl a háború, elég a mi bajunk, másokét ne akard a nyakunkba akasztani!

–      Földönfutóvá tesznek valakit, amiért a hazáját védi.  Amerikának meg kell védeni az ilyen embert, menedéket kell adni neki.

–      Én ebben nem tudok dönteni, barátom. Kérdezd az elnököt! Ha ő nem ellenzi, én beszélek a barátommal, Bill Sewarddal  a külügyminiszterrel, és ha alaposan megindokoljuk és nem zavarja a magas diplomáciát – Bradley forgatta a szemeit – akkor visszaadhatod a kölcsönt az arabodnak.

Mindenesetre az újságot magához vette, mert nem volt biztos abban, hogy az Elnök is olvassa a Chronicel-t

Lis Hurt azonban lehűtötte.

–      Ha kérni akar bármit is, most ne tegye! Nincs jó hangulatban.

–      Jól gondolom?

–      Igen. És ígérem szólok, ha elvonultak a felhők.

Cinkosan összemosolyogtak. A családi perpatvarok a legnagyobbakat sem kímélik. Ennyi év után már maga is tudta milyen hangulatban van Lincoln, és hálás volt Lisnek, hogy megkímélte egy kínos beszélgetéstől. Úgy döntött, ma együtt ebédel a családdal. A teríték ugyan minden nap várta, de elfoglaltsága ritkán engedte meg, hogy hazaugorjon.

Meg sem lepődött, hogy mire az összes beérkező jelentést összeállította és az elnök számára előkészítette már sötétedett a rövid áprilisi nap.

–      Mindenki az Elnökhöz, - hivatalszolga futott a folyosókon és kopogott be minden ajtón- mindenki az Elnökhöz.

Egymásra néztek Ronnal.

–      Vagy a végre várt jó hír – Ron legyintett – vagy nagyon rossz hír.

–      Gyere, menjünk – tárta szét az ajtót – hozzám ma csupa jó hír érkezett.

–      Akkor lehet, hogy az Elnöktől a legjobbat fogjuk hallani.

Megtelt a nagy kerek terem, mindenki izgatottan suttogott. Rédey Liz Hurt arcára nézett, aki mosolyogva, behunyt szemmel bólintott. Istenem, gondolta, hát vége, végre vége a testvérgyilkosságnak.

Amint Lincoln belépett a zsibongás kicsit halkult, de az izgatottság megmaradt, különösen, mikor meglátták az Elnök arcán az alig titkolt mosolyt.

–      Barátaim, munkatársaim! – elnémultak a teremben állók – amiért dolgoztunk, amiért oly sokan haltak hősi halált, most végre valóság. Tudatom veletek, hogy ma, 1865 április 9.-én a konföderációs hadak parancsnoka Appomatoxnál letette a fegyvert és megadta magát Grant tábornoknak.

Ha akart volna is tovább beszélni az Elnök, akkor sem tehette, mert a leírhatatlan öröm és ujjongás majd szétrobbantotta a termet. Összeölelkeztek, mindenki, mindenkivel. Bardley és Rédey is széttárt karokkal lépett egymás felé, szorosan átölelték egymást. Az ezredes szemében könny csillogott.

–      El sem hiszem, Paul. Semmi másra nem vágytam, mint a békére, és most, hogy itt van, nem is tudom elhinni, hogy vége az öldöklésnek, a puskaropogásnak. Köszönöm, amit értünk tettél, Te, Te Csodás Idegen! Már most tudd, hogy hétvégére nem csinálhatsz programot, mert Sally ha megtudja a hírt, hatalmas mulatságot rendez! Ja, beszéltem Billel, Bill Sewarddal, külügyminiszterünkkel, aki szerint nem rossz gondolat menedékjogot adni El-Kordynak. Megbeszéli az Elnökkel!

–      Köszönöm, Ron – közelebb hajolt, hogy a hangzavart túlkiabálja – Ti pedig el kell, hogy látogassatok a birtokomra!

Nyughatatlan jókedvében szinte futva, sasszézva tette meg az utat hazáig. A gyertyák megvilágították a nagy ebédlőt Sarah terített és látta Lisat is, ahogy a poharakat törli a fehér konyharuhába. Micsoda meglepetés lesz, gondolta. Próbálta szaporán verő szívét megnyugtatni, vizet öntött a kancsóból a színes porcelán tálba és sietett az ebédlőbe.

–      Jó estét mindenkinek – hangjában maga is érezte a feszültséget – ünnepi vacsora készül?

–      Nem, nem –Sarah nevetve tiltakozott - csak én is tanulok ettől az ültetvényes lánytól teríteni. Cserébe a ma esti édességet én készíttettem el vele. Ha nem ízlik majd, akkor az én hibám, ha finom lett, akkor az Lisa érdeme.

Hirtelen kínzó éhséget érzett. Az Elnöknél egy pohár bort ivott, és most farkas éhesen várta a vacsorát.

A forró galambleves igazán utánozhatatlan volt, és amikor Sarah a selymesen csillogó marhasültet is asztalra tette, felemelte a poharát. Elnémultak és mindenki őt nézte, kérdőn.

–      Hölgyeim, Uraim – fordította poharát a kis Charles felé – van egy komoly, és nagy bejelentésem. A mai napon Lee tábornok letette a fegyvert és ezzel véget ért ez az öldöklő polgárháború.

A csend csak egy pillanatig tartott, majd dőltek a székek, és mind örömmel ugrottak fel az asztaltól. Sarah odasietett és átölelte Rédeyt, majd Bándi karjába vettet magát. Ezt az önfeledt örömet várta, és boldogan hajtotta le a pohár pezsgőt. És ekkor szeme sarkából észrevette Lisát. Ült a nagy ebédlőszékben. Nem volt alacsony, de most szinte elveszett a szék öblében. Mozdulatlanná dermedve nézett a semmibe és arcán hatalmas könnycseppek futottak le.

Istenem, gondolta Rédey, hiszen van itt köztünk valaki, aki nem tud maradéktalanul örülni ennek a hírnek, valaki, aki testvérbátyjáit vesztette el a háborúban, az ellenfél oldalán, és most döbbent rá, hogy feleslegesen haltak meg. Van köztük egy valaki, akinek ez a hír mély sebet ejtett a lelkén. Ahogy Lisát nézte, észrevette, hogy mindenkiben hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Sarah kibontakozott Bándi öleléséből, odaült Lisa mellé és keblére vonta a lány fejét. Ringatta, mint édesanya a gyermekét, és próbálta megállítani a zokogást, ami a lány egész testét rázta.

–      Jól van, kicsim, minden rendben lesz, nyugodj meg! Meglátod, minden jóra fordul! Találkozol majd a szüleiddel, és boldogok lesztek.

Bándi gyorsan elvitte a kis Charlest lefeküdni, ő pedig tudta, hogy itt nincs értelme magyarázkodni. Szemével búcsút intett Sarahnak és lement a szobájába. Az érzelmek vihara dúlt lelkében. Vége a háborúnak, de mennyi tragédia és mennyi könny következik most. Az eltűnt fiú, az elesett testvér, a felperzselt ház, az elvesztett kicsi vagyon, hány embert tesz majd szomorúvá, nincstelenné, földönfutóvá. A mi örömünk, a másik oldalon tragédia. Itt vigasság, ott könny. Mégis boldognak érezte magát, hiszen tudta mennyi áldozattal járt ez a háború mindkét oldalon. De ennek most vége, nincs több felesleges halál.

Szomjasnak érezte magát, és rájött, hogy az ebédlőből való gyors távozás közben ott hagyta az ivóvizes kancsót. Lassan elgondolkozva elindult hát. A gyertyák némelyike még égett, a levegőben még ott volt a sült fűszeres illata. És ott volt az asztal mellett, fejét kezébe temetve Lisa Mc Dermott is.

-Miss Mc Dermott,- ült le szembe a lánnyal – kérem, bocsássa meg érzéketlenségünket, amivel felkavartuk, és megbántottuk a maga érzékenységét.

–      Nem, nem –rázta fejét a lány – kérem, csak örüljenek. Én is örülök, hogy vége az öldöklésnek. Csak annyi hiábavaló halál – a zokogás megakasztotta – annyi felesleges szenvedés.

Most legszívesebben átkarolta volna a lány, csak azért, hogy megnyugtassa. Maga sem tudta, hogy kerültek kezébe a lány hideg ujjai, majd tenyere, majd összeszorítva, hogyan próbálta megmelegíteni a kezét. Tartotta Lisa kezét, míg csak a lány fel nem emelte a fejét.

–      Nincs mit megbocsátanom, - érezte a lány szorítását – igazuk van, örüljenek. Talán majd én is örülök egyszer, annak, hogy hazatérek a szüleimhez. Csak még azt nem tudom, hogyan tudom majd testvéreim halálát elfelejteni.

Csend lett, egyikük sem beszélt, de kezeikkel foglyul ejtették a másikat.

–      Szeretnék a leggyorsabban hazamenni a szüleimhez Virginiába. Mondja, mikor utazhatok?

–      Miss McDermott…

–      Mondja azt, hogy Lisa- kezük még mindig összekulcsolva az asztalon.

–      Lisa, - kihallatszott a szomorúság a hangjából – most még csak a harcok értek véget, de még nagyon messze a nyugalom, a biztonság. Hallani fogunk még harcoló csapatokról, lesznek még halottaink, fosztogatók, gonosz emberek.

–      A vonatok járni fognak – Lisa szeméből eltűntek a könnyek, ugyanaz a magabiztos nő lett akit Rédey megismert – én pedig a leggyorsabban látni akarom a szüleimet. Ha velük vagyok, talán kisebb lesz a bánatuk.

–      Kérem, maradjon még egy kis ideig velünk!

A kezek még mindig összekulcsolva az asztalon, a szemeik nem engedték el a másikat. Rédey furcsa borzongást érzett, kicsit még meg is rázkódott.

–      Szeretném, ha még velünk maradna, amíg minden meg nem nyugszik, amíg nyugodtan el nem engedhetjük. Abban a biztos tudatban, hogy szerencsésen hazaérkezik.

-Gróf  Úr – most először elmosolyodott – Sarah mindent elmesélt nekem magáról. Mégis csak szeretnék gyorsan hazamenni. A legelső vonattal elutazom.

–      Lisa – még szorosabban fogta a lány kezét – nem biztonságos az utazás. Csak akkor engedem elutazni, ha elkísérhetem. Hazáig 2-3 nap az út, meg kell szállni útközben. Egyedül nem utazhat. Nincs pénze, nincs semmije az ilyen hosszú útra. Ha megengedi, magával megyek, és vigyázok magára. Éépségben át fogom adni a szüleinek. Ha nem, akkor még sokáig a foglyom lesz.

Az utolsó szavakra már ő is felderült. Lisa is mosolygott és várakozóan néztek egymásra.

–      Gróf  Úr – Lisa finoman meghajtotta a fejét – elfogadom az ajánlatát. Szüleim, busásan meghálálják az ön fáradozását.

–      Kedves Lisa – fogta meg újra azokat a finom fehér kezeket – mint már mondtam, az én szüleim is nagyon gazdagok, és magam sem vagyok szegény. Birtokom van Pennsylvániában, amit elég el nem ítélhető módon elhanyagoltam, de embereim jól dolgoznak, és így elég pénzem van, hogy magát méltón elkísérjem.

–      Mikor induljunk?

–      Ha, rám bízza magát, akkor én mindent beszerzek az útra. Jól ismerem a körülményeket, és ha pár nap türelme még van, akkor biztonságban, és ami fontos, kényelemben utazhatunk.

A szomjúság gyötörte Rédeyt, de azokat a finom kezeket nem akarta elengedi. És azok a finom kezek is egyre szorosabban tartották az övét.

 

ÉSZAK

 

Az Eisner birtok két végeláthatatlan területből állt. A szurdokokkal tarkított hegyes, erdős rész, és a bőségesen termő szántóföldek. Közöttük, egy napsütötte domboldalon állt az Eisner ház, széles lépcsőivel, hűvös mély pincéjével és a dombnak támaszkodó sokszobás főépülettel. Mindez teljes egészében fából épült, részben mert ez bőségesen állt az építők rendelkezésére, részben mert a gazda, Eisner ragaszkodott a fához, hiszen hazájában egy fakunyhóban laktak.

A nagy ház körül lassan egész kis falu épült fel. Igazi amerikai kisváros volt ez inkább. Széles főutcája mentén kétoldalt csupa egyforma faház sorakozott. Volt ivó posta, templom, kovácsműhely. Eisner megtartotta hűséges embereit, de ha a feladat megkívánta ide is csábította a megfelelőt. Az évek során családok alakultak, gyermekek születtek. A munkások  lakásai lassan már nem fértek el a főutcán, és a napos domb alatt egyre több szétszórt kis épület is megjelent. Amit a birtok megtermett, a prémkereskedelem, és az élő állatok értékesítése jólétet biztosítottak a gazdának, és az itt élők is életre szólóan elkötelezték magukat a birtoknak. Eisner ekkor tanítónőt hozott a birtokra és iskolát építtetett. A tanítónő egyszer találkozott Eisnerrel és reménytelenül belészeretett. Így nem volt nehéz a közeli városból a puritán birtokra csábítani. Szerelme kilátástalanságát megértve, a szintén vele érkezett orvos mellett próbált vigasztalódni. Max Feldner doktor jelentéktelen kis ember volt, kecskeszakálla a dohánytól barnásra színeződött, cvikkerében a lencse mattra kopott. Eisner építtetett egy lakást a doktornak és tanítónőnek, de külön ácsoltatott még egy „kórházat” is. A szürke kis Feldner doktor itt érezte elemében magát. A golyók eltávolítását, a törött végtagok rögzítését, összeillesztését bámulatos ügyességgel végezte. Az apró doktor ilyenkor nagyobbnak tűnt, mint a gyertyafényben imbolygó árnyéka a „műtő” deszka falán. Az éter és a karbolszag megtáltosította. A kezdeti gúny céltáblájából hamarosan a birtok legelismertebb lakója lett, anyagilag is szépen gyarapodott. Adélka, a tanítónő párja, télen ragyogó prémekben járt, és az asztalukról soha nem hiányzott a finom vadhús, vagy a nemes hal.

Eisner hetente egyszer vizitált a birtok lakói között. Ilyenkor keményen dorgáló atya volt, békebíró, vagy éppen bankár, ha valakinek pénzre volt szüksége. Két ágyast tartott a nagy házban, akik jól megfértek egymással. Vetélkedve próbáltak fiú utódot szülni Eisnernek, de ez a hosszú évek során sem sikerült egyiküknek sem. Ahogy öregedett, egyre kevésbé vágyott gyermekre. A birtok hatalmas jövedelméből fizetni tudta a tucatnyi emberből álló magánhadseregét is. Tolvajlás, állatok elhajtása ismeretlen volt itt. Idegenek korábban próbálkoztak ilyesmivel, de nem jutottak messzire a lopott jószággal és még egyszer már nem volt alkalmuk kísérletezni. A hegytetőről induló kis csermely egyre több vizet gyűjtött és még a legszárazabb időszakban sem maradtak a földek víz nélkül.

Eisnert is megérintette az olajláz, fúratott is néhány helyen, de mindenhol csak víz jött fel a kutakból. Így aztán a birtok nem szenvedett hiányt egészséges ivóvízben. Feldnernek eggyel kevesebb aggódnivalója volt, és a gyomorfertőzések kúrálása helyett tovább csiszolhatta tudását a sérülések ellátásában. Ha néha betegei sóhajtását kellett hallgatni, hogy milyen nehéz bejutni a városba, ő készen állt a riposzttal:

–      Ne panaszkodjatok – fejét félrebillentve  ujjával az asztalt kopogtatta – jobb dolgotok van itt mint a Capitóliumban. Az elnök fia ott a miazmás víztől halt meg, ti pedig tiszta hideg vizet ihattok. Bárcsak ezt tetted volna, – fordult az asztalon fekvőhöz – és ha nem az italt vedelnéd, nem törted volna ki a lábad.

Klaus Eisner soha nem bánkódott, hogy nem született gyermeke egyetlen nőtől sem. Magányos farkasnak tartotta magát, lelke mélyén kicsit félt is egy kisgyermektől. Nem tudta elképzelni, hogy is nevelné, mit is kellene tennie, mint apának. A Müller család érkezése azonban olyan örömet és tettvágyat ébresztett benne, amit korábban el sem tudott képzelni. Pénzét a bankok helyett valami hasznot is hozóba kívánta befektetni. Talán a nosztalgia, vagy a nagyot alkotás vágya tette, tudni nem lehet, egy hosszú forró délután, mikor cserepes ajkai megkívántak egy jó sört, döntött. Elhívatott, hozzáértő sörfőzőnek ismerte meg Müllert, és meglepetésére idecsábítani sem volt nehéz. A sörfőzde első nagy épülete gyorsan elkészült. Gréta minden idejét lekötötte az építkezés, a munkások irányítása, tárgyalás a bankokkal, a felszerelés megrendelése, ellenőrzése. A kis Will asszonykezek sokaságán ment keresztül, és Gréta döbbenten vette észre, hogy már fut, beszél, nagyapja mellett figyeli a gépek beszerelését.

–      Nem engedhetlek, leányom, hogy egyedül utazgass ezekben a súlyos időkben – Eisner komolyan, parancsolón beszélt – egy emberem fog kísérni mindenhová.

A kísérő bizony el is kelt, ha a zsúfolt vonaton kellett a távoli városba mennie, de akkor is mikor a néptelen vidéken lovagoltak harminc mérföldet a nagyvárosba. Szökött katonák, útonállók, a háborús idők vámszedői miatt senki magányos utazó nem lehetett biztonságban.

Gréta volt Eisner életében az első nő, akit magával egyenrangúnak fogadott el. Inkább büszke apaként gondolt rá, nem úgy, mint egy kívánatos asszonyra. Határozottsága, gyors észjárása és nem utolsósorban kiváló lovaglása miatt inkább férfiként kezelte. A sörfőzde építésének minden mozzanatára odafigyelt, ha kellett, apjához hajolva elmondta a tennivalókat és az öreg Müller szavainak már senki sem mert ellentmondani. Két év telt el és minden nap hosszú sorokban álltak a söröshordók a félig fedett tárolóban, máshol nagy dobozokban a sörös üvegek. Eisner látta, hogy Gréta milyen gonddal szervezi, tervezi a sörgyártás elindítását, és csak egyre nőtt benne a megbecsülés.

Ahogy az édesanyjára is, úgy a kis Willre is másként gondolt. Ha saját fia nem is lett, most kapott egyet, akit fiaként szeretett. Érzelmei Will részéről is viszonzásra találtak.

–      Mikor lovagolhatok én is veled Klaus bácsi?- futott a lovához.

–      Ha már a nyerget rá tudod tenni a lóra – nevetett Eisner – akkor együtt mehetünk vadászni is.

Az első sör hordókba kerülését Eisner házában ünnepelték. Az öreg Müller szinte megfiatalodott, mikor belekóstolt az első pohárba.

–      Illata, íze, színe habja kifogástalan. Te is így gondolod Klaus?

–      Nekem még ettől is jobb a véleményem, mert ilyen sör nincs Amerikában! Ezt az amerikaiak is így fogják érezni. Nem kellene máris nekilátni a másik főzdének?

–      Azért a sörömet még megihatom? –nevetett fel Gréta.

Mindenkiben volt egy kis feszültség, mert tudták, hogy nehéz hónapok állnak még előttük, amíg a kocsmák, a hölgyek, urak elfogadják az új Müller sört. Eisner ragaszkodott ehhez a névhez és Gréta is hiába törte a fejét valami hangzatos néven, nem tudott jobbat kitalálni.

Pénzük fogytán volt már és nagyon fontos lett volna, hogy az új ital sikeres legyen. A víz kiváló, az árpa a legjobb minőségű, komlót pedig nem is kívánhattak volna jobbat, mint ami a lankás domboldalon a birtokukon bőségesen termett. Apja tudásában nem kételkedett, de azt is tudta, hogy minden ilyen nagy vállalkozáshoz szerencse is kell. Mivel a szerencse és Eisner elválaszthatatlan jó barátok voltak, nagyon remélte, hogy a sörfőzés sem üt ki balul. Gondolataiból a két férfi dalolászása térített vissza. Megnyugodott. A nyugalom azonban szabadjára engedte azokat a gondolatait melyek az elmúlt évek feszített munkája miatt nem törhettek fel. Lehunyt szeme mögött megjelent a régi birtok zöld komlófala, a körtefa alatti pad, a hegyi ösvény és máris egymás mellett lovagolta ők ketten. Látta a forrást az erdőben rejtőzni, ahol felhevült meztelen testüket olyan jól esően simogatta a tiszta víz. Ahogy hangosabb lett az ének, az ő testébe is úgy nőtt a fájdalmas vágy. Érezte a könnyet lecsordulni az arcán.

–      Mamám, miért sírsz – Will szája is legörbült.

–      Örömömben sírok édes kisfiam, hogy vége a nagy munkának, hogy sikeres volt a nagyapa.

–      És Eisner bácsi is, ugye?

–      Igen, igen, Eisner is. Ennek is örülök.

–      Mamám, ma itt aludhatok ?

Hirtelen egész teste lelke visszatért ide, a régi birtokról. Értetlenül nézett a fiára.

–      Szeretnék itt aludni, hogy reggel lássam, hogyan nyergelik fel a lovakat.

–      Neked van saját ágyad az otthonunkban, ott a helyed. Készítek neked finom forró csokoládét lefekvés előtt.

–      Engedd, hogy itt alhassak –rimánkodott - jó leszek.

Csak most vette észre, hogy a két férfi éneke alábbhagyott és őket figyelik. Apja értetlenül nézte, önkéntelenül nemet intett a fejével.

–      Te Klaus, ha engem ide is csábítottál, az unokámat már nem engedem - azzal karjaiba kapta a kisfiút, aki vállára hajtotta a fejét, de csak azért, hogy a fülébe súghassa.

–      Nagypapa, úgy szeretlek, de engedd meg, hogy most itt aludjak!

Klaus Eisnert hirtelen olyan, érzések érintették meg amelyek forrósággal árasztották el a testét, és ellágyították a lelkét.

–      Willy, ő a te unokád, de az én barátom, igaz-e Will?

A gyerek megérezte milyen feszültséget okozhatott és némán bólintott.

–      Sötét is van, sár is van- folytatta Eisner – jobban tennétek, ha mind itt maradnátok éjszakára. Gréta alhat hátul a kis Willel, te meg a mellettem lévő szobában. Ahogy ezt a sört nézem, mi még úgysem megyünk aludni.

Mindenki felnevetett, Will átkarolta Eisner derekát, ahogy a nagyapjáét is, majd felugrott anyja ölébe.

–      Reggel ébressz fel, Mamám – súgta – megnézem, hogy teszik fel a nyerget, mert én is akarok egy lovat.

 

 

Az a ló a negyedik születésnapjára meg is lett. Eisner egy békés pónit vásárolt neki, amire Will gond nélkül fel tudta tenni a nyerget. Will és Klaus Eisner elválaszthatatlan barátokká váltak. Furcsa ez egy hatvanhoz közeli kőszívű férfi és egy nagyra nőtt, de mégis négy éves ártatlan kisfiú között. Mosollyal vegyes csodálkozó tekintetek követték őket, mikor a póni nyakán keresztbefektetett puskával kilovagoltak az erdőbe. Első elejtett vadja egy jól megtermett vadpulyka volt, melynek a húsával Eisner szakácsnője alaposan megkínlódott, hogy ehetővé varázsolja. Apró hegyes fogaival, Willynek nem okozott gondot a zsákmánya elfogyasztása.

Ami a legfontosabb volt, hogy a hordók elfogytak a fészer alól, de jöttek újabbak és azok még gyorsabban tele lettek töltve sörrel, és még gyorsabban kocsira rakták.. Gréta idejét most az eladások foglalták le, és gyakran csillant meg a kék szemekben a könny, mikor egész nap nem látta a kisfiát.

–      Nyugodj meg kislányom – vigasztalta apja – Eisner vigyáz rá. Tudod barátok-tette hozzá nevetve.

A gyermek is, anyja is mérhetetlenül fáradtak lettek estére, reggel nevetve beszélték meg, ki aludt el előbb. Gréta nézte egyre nagyobbra nőtt fiát, látta az arcán az apja jeleit, és ilyenkor nem tudta visszatartani a könnyeit. Csak a világító kék szemek azok melyeket tőle örökölt. Ezek a szemek már kisfiúként is magukra vonták a tekinteteket. Melegen, mosolygósan csillogtak, de mögöttük, a fejében az érzések egész mások voltak. Eisner akaratán kívül is nagy hatással volt a gyermekemberre. Ha nem is látszik, de azok a kék szemek nagyon figyeltek. Eisnertől megtanulta, kiben lehet bízni, kiben nem? Kivel lehet kedvesnek lenni, kivel közömbösnek? Ki a jó ember, ki a rossz? Ki az, aki a szép szóból ért, ki az, aki a korbácsból? Ki a barátod, ki az ellenséged?

Neki csak egy barátja volt. Klaus Eisner.

Hét évesen lovat kapott tőle. Olyan lovat, mellyel kiscsikó kora óta együtt nőt fel. Ismerték egymás gondolatát és elválaszthatatlanok lettek. Még egy barátja lett. Glocken a kanca. Amint világra jött –ahol természetesen Willy is ott volt – egy kis rézcsengőt akasztott a nyakába, és ezzel el meg is volt a keresztelő.

Minden olyan szép és vidám lett volna, ha a napok nem lettek volna olyan rövidek. Adél, tanítónő ragaszkodott az iskolához, a mama a vasárnap délutáni együttes kilovaglásokhoz a nagy fiával. A nagyapa is tovább akarta adni sörfőző tudományát, ezért néha oda kellett állni a hatalmas rézgömbökhöz, figyelni az összetevők helyes arányára, megjegyezni a hőfokokat, mert a következő alkalommal Müller nagypapa kikérdezte. Néha pedig a sörszállító súlyos szekereket is jó volt elkísérni az állomásra, figyelni a gondos berakodást. Ilyenkor büszkén számolta a hordókat, ha néha négyes csoportokban emelték be őket, gyorsan kiszámolta hány ilyet fognak felrakni még. Adél tanítónő büszke lehetett volna az éles eszű fiúra.

–      Mamám –fordult egy este Grétához - nekem is sört kell majd főznöm, mint a nagypapának?

–      Miért kérded?

–      Mert nem szeretnék sörfőző lenni.

–      Mi szeretnél?

–      Olyan szeretnék lenni, mint Klaus bácsi. Szabad ember.

Gréta elmosolyodott, nem akarta megbántani nevetéssel a fiát.

–      Tudod, mennyit dolgozott Klaus Bácsid? Ő már akkor is dolgozott, mikor fiatalabb volt mint te. Csak nem tudott elég pénzt keresni, ezért jött Amerikába. És itt is sokat dolgozott, amíg ilyen szép birtoka lett.

Willy másként látta az őr körülvevő világot, és ebben anyja magyarázata sem tudta megingatni. Látta nagyapját, aki egész napját a nagy sörházban tölti, és már építi a második főzőt. Látta anyját a lámpafénynél banki papírok, szerződések fölé hajolva, és látta Klaus Eisnert is, aki fizetett a prémvadászoknak, mikor átvette a gyönyörű állatbundákat, néha napokra távoli városokba utazott a vonattal, máskor emberek jöttek hozzá, akiknek papírokat írt alá, és a szabadidejében vadászni ment, néha éjszaka is kinn maradt a vadonban. Csoda-e ha Willy számára ez az élet volt a vonzóbb? Ami igazán lekötötte, az anyja meséje volt esténként a régi birtokról ott Pennsylvániában. A nagyapáról, a házilag főzött sörről, ami mindig kifutott az üvegekből, és a forrásról, amiről csak anyja tudta, hogy azon a másik birtokon látható. Valamiféle vágyakozás csendült ki a mama meséiből és ilyenkor az ő kis szíve is belesajdult. Távoli mesevilág bontakozott ki az elbeszélésekből, egyre szebb és egyre színesebb, minél több idő telt el a birtok elvesztése óta. Néha a szivárványos könnycseppet is észrevette a mama szemében, ilyenkor becsukta a szemét, úgy tett mintha elaludt volna, hogy ne kínozza mamát a történet folytatásával. Lehunyt szeme mögött neki is megjelent az a távoli birtok, a virágzó körtefa a loboncos szőrű birkák, és a lustán hömpölygő folyó nagyapa csónakjával, melyen a sajtot szállította a városba. Lassan tényleg elaludt, de álmát is bevilágította a nagy fehér hold, mely annyira elvarázsolta az ő mamáját.

A Müller család itteni birtokán nem legelésztek birkák, körtefa sem volt, csak amerre a szem ellátott dús árpamező,és komló, ami szép pénzt termelt tulajdonosának. Willy azonban inkább Eisner erdejében szeretett csatangolni, figyelni a vadakat, madarakat. A legizgalmasabb azonban a Kalussal tett lovaglásai volta, aminek a végén gyakran ejtett szép vadat, értékes prémmel. Mesélt a nagyapa régi birtokáról, ami miatt a mama sírni is szokott. A forrásról, amiben a mama nagy melegben fürdött, és nevettek nagyokat a sok kifolyt sörről, amit a nagyapa ott főzött. Következő születésnapján, fogadta Eisner gratulációját.

–      Isten éltessen Willy, drága fiam! Nagyapád is, a Mamád is Klausnak hív engem

, megtennéd, hogy te is így szólíts!

–      Köszönöm Klaus, te pedig hívj engem Willinek!

–      Én eddig is így szólítottalak te gyerek – nevette el magát Eisner.

–      Akár hívhatnál kis Müllernek, a nagyapa úgyis a nagy Müller.

–      Na kis Müller- mosolyodott el a nagydarab férfi – ezt holnap egy nagy vadászattal ünnepeljük meg.

Keveset aludt éjszaka, de még meg kellett várni, amíg Klaus befejezi a tárgyalást azokkal a fekete kalapos emberekkel, és csak utána nyergelhettek fel.

–      Olyan helyre viszlek, ahol nagyon óvatosnak kell lenned, de ha ügyes vagy akkor nem megyünk haza üres kézzel.

–      Mit lövünk Klaus? – izgett mozgott a nyeregben.

–      Meglepetés lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem.

A mohás, hangás domboldalról jó kilátás nyílt egy hasadékra, ahol az első vaddisznó gyorsan megjelent. Turkált az avarban, felhallatszott rágcsálása, de hirtelen felkapta a fejét megmerevedett és gyors futással eltűnt a sűrűben. Csend lett, de a feszültség egyre pirosabbra festette az arcukat. Ágropogás hallatszott, de csak benn a sűrűben. A tüskés vadszederrel határolt szabad nyiladék továbbra is békésen napsütötten tárult a szemük elé. Klaus felemelte az ujját és a kis Müller s meglátta a hatalmas fekete árnyékot az égerfák takarásában. Két három bakugrás és a fekete medvetest kivált a sűrűből és lusta mozdulatokkal szinte odagördült a szederbokorhoz. Mintha csak a fény bántaná a szemét pislogva körbenézett. Klaus nyújtotta a töltött puskát, Willy pedig félelemtől tágra nyílt szemmel kérdőn nézett rá. Kis mosoly és egy biztató biccentés volt a válasz. Willy emlékezett, hogyan lőtte meg halálosan a jávorszarvast, de ez mégiscsak egy veszélyes, gyilkolni is képes nagy medve volt. Szívdobogását csillapította, és meg is nyugodott, mikor látta a lustán, gyanútlanul eszegető medvét. Nagyon pontosan célzott. Megijedt a visszhangzó dörrenéstől, de nem vette le szemét a meglepetéstől szinte lebénult medvéről. Az állat próbált fordulni, talán visszamenekülni a sűrűbe, de csak kettőt lépett, szájából habos vér buggyant fel, majd tétován az oldalára dőlt. Teste még remegett kicsit, lábai idegesen rángatóztak, majd megnyugodott. Nem mozdult többet. Willy még döbbenten nézett lefelé, el sem akarta hinni, hogy egyetlen lövés ezt a hatalmas állatot földre vitte.

–      Szívlövés, Istenemre még én is büszke lennék rá. Gratulálok te kis Müller! Tudod, hogy én már ötször annyi idős voltam, mikor az első medvémet meglőttem. De nem ám így. Fél napot mentem utána míg megtaláltam. Ilyen lövést? – Eisner nem tudta leplezni csodálkozását – húzd meg jól a vizes korsót, látom nagyon kiszáradt a szád, de nem is csodálom.

A nyiladékban csend volt. Eisner fülelt, nincs-e párja az elejtett jószágnak.

–      Gyere, nézzük meg – puskáját kezébe fogva lecsúszkáltak a dombról a még meleg medve testhez.

–      Ez igen, gyönyörű hím. Menjünk is, hogy eldicsekedhess ezzel a sikerrel. Az embereim majd elszállítják és kikészítik a bőrét. Becsüld meg, mert erről még az unokáidnak is mesélhetsz.

–      Klaus bácsi, azt mesélem, mennyit köszönhetek neked. Te vagy az én legjobb barátom és a tanítóm. Köszönöm, köszönöm.

Az átélt izgalmak után könnytől maszatos szemekkel karolta át Eisnert. A magasban nem látszott, de Klaus Eisner szemében is csillogott valami kis vízcsepp.

 

                                               

 

 

DÉL

 

–      Tudom, vissza te már nem jössz – Bándi hátba veregette – azért az esküvődre meghívsz ugye?

–      Károly, –körbenézett, nem hallotta-e valaki az előbbi mondatot – hazaviszem Lisat a szüleinek. Ennyi és nem több. Felelősséggel tartozom érte.

–      Jó, jó – lehalkította a hangját – de szerintem még ő is többet vár. Magamról nem is beszélve. Úgy örülnék, ha végre révbe érnél.

Hol az a rév, gondolta Rédey. Valaha azt gondolta, az a kis birtok lesz, ott Pennsylvániában, az öreg írrel, meg néhány dolgos emberrel, az oldalán pedig Grétával. Most úgy érezte, egyre távolodik ettől a békés álomtól, igaz, egyre izgatóbb vizekre hajózott, de hol van még a kikötő, hol az a rév?

–      Mindent beszereztem, holnapután indulhatunk.

–      Richmond nyakas város – Bándi figyelmeztetően felemelte az ujját – tudod mennyi fejtörést okozott a mieinknek. Nem is tudták bevenni.

–      Béke van, Karcsi, - elnevette magát - néhány nap és beveszem Richmondot.

–      Valakit már meghódítottál onnan.

Elhallgattak, mert Lisa lépett ki a kertbe.

–      Egy teát és finom süteményt hozhatok?

A mosolygás elég volt, nem várt választ, máris fordult be a házba.

–      Sarah és az én közös alkotásunk – mindent ügyesen a két férfi közötti ki asztalra helyezett.

Rédey érezte bőrén a vaníliát, és a keményített kötény friss szappan illatát. És belül megérezte a vágyat, a szerelmes vágyat. Mire felocsúdott Lisa, mint egy álom, már el is tűnt.

–      Elvarázsolt ez a tündér, barátom. - Bándi nevetve nézte hallgatag barátját- nem látlak én téged sokáig, erre fogadásom lenne.

Lassan beesteledett, bár a kora tavaszi levegő még megtartott némi meleget.

Mindenesetre a forró tea jól eset, az omlós vajas sütemény pedig csillapította éhségüket. Hallgatagon ültek a csendes estén, mindkettőjüknek máson járt az esze. Bándi még egy rajzot készített volna Lisaról, hogy a mostani, önfeledten vidám, boldog arcát megfesthesse, Rédey pedig gondolatban végigjárta a rájuk váró utat.

A csendet valami halk távoli moraj törte meg, majd egy lovas katona száguldott el az utcán. Az emberi hangok lassan egyre közelibbé váltak, újabb és újabb katona vágtáját hallották. Megtört a csend és a varázs is.

–      Ideje lesz bemennünk!-

Aznap este későn mentek csak be és még később kerülte ágyba. Kocsi állt meg a kapujuk előtt. A ház halvány fényében sem volt nehéz megismerni, ki hajtott ló halálban.

–      Ron –sietett a kapuhoz Rédey – mi ez a késői látogatás és ilyen ló halálban?

–      Nagy a baj, Paul – Bradely levegőt is alig kapott – megölték az elnököt. Lincolt lelőtték. A gyilkosa elmenekült.

Ron kapkodta a levegőt, de a két férfi sem tudott egyetlen hangot sem kiadni. Már késő volt, amikor észrevették Sarát és Lisat az ajtóban. Mindent hallottak. Sarah a férjéhez futott, átölelte és vállára hajtotta a fejét. Lisa Rédey mellé állt, szorosan és testük mellett összeért a kezük. A gyász mellett a félelem vette körül őket.

–      Mit tudsz? - Rédey tért először magához- mi történt hol történt?

–      A színházban, és közvetlen közelről lőttek rá. Vagy súlyos a seb, vagy már halott is.

–      Istenem, - suttogta Lisa – minden kezdődik elölről?

–      Nyugodj meg, nem – megszorította a kezét – de néhány napot halasztanunk kell az utazást. Lehetnek zavargások, veszélyes ilyenkor utazni.

A kéz egyre erősebben szorította a férfiét.

Tudták, hogy nemcsak a Bándy házban, de talán egész Washingtonban sem fog senki aludni ezen az éjszakán.

Rédey is álmatlanul nézte a hidegen hunyorgó csillagokat a sötét ablakon át. Az ajtaja halkan kinyílt. Liza kezében a gyertya lángja a huzattól felerősödött, majd szinte kialudt.

–      Félek- hallotta a lány remegő hangját.

Rédey kikelt az ágyból és átölelte. Érezte remegését, de érezte teste forróságát is. Magához vonta és megcsókolta. Liza szétnyitotta nedves ajkait és viszonozta a férfi csókját.

Rédey átkarolva felemelte és finoman az ágyra fektette. Liza egész testével hozzásimult, és szorosan átkarolta.

–      Félek- suttogta ismét, de hangját most vágy és izgalom színezte.

 

***

 

Bár korán kiérkeztek, a vasútállomáson tülekedő tömeg miatt hátrahőköltek. Bándi is elkísérte őket, hozta a Sarah sütötte finomságokat egy nagy dobozban. A dobozt pajzsként maga előtt tartva védelmezte Rédeyt és Lisat. A kiabálás, a poggyászszállító kocsik csilingelése, és az emberi bűz elől végre helyükre jutottak. Bándi az ablakon keresztül beadta csomagjaikat.

–      Rosszabb ez, mint a harctér!- kiabálta. Igaz a harcteret Ron segítsége miatt soha nem járta meg.

–      Károly, menj haza, még valami bajod esik. Sarah, tudom, már így is aggódik.

Rédey megszorította a festő felé nyújtott kezét. Bándi, mintha csak magától kérdezte volna, halkan odaszólt.

–      Látlak még, Pali? Félek, nem jössz már vissza!

–      Látod, három nap az út vonattal. Akár ti is eljöhettek Sarahval, de hidd el, én előbb itt leszek.

Bár Rédey komolyan gondolta, amit mondott, Bándinak, a művészembernek volt annyi emberismerete, beleérző képessége, hogy ne higgyen a barátjának. Ő már lelki szemeivel látta a fényes esküvőt, az egymás után születendő gyermekeket, és igen, látta Rédey Pál grófot egy hatalmas gazdaság irányitó uraként.

Bándi, mintha csak a sors könyvét lapozta volna, a jövőbe látott. Igaz csak addig lapozott ebben a könyvben, amíg a boldogság volt megírva. Itt megnyugodva becsukta ezt a képzeletében élő könyvet, pedig ha még egy oldalt hajtott volna, talán le is cibálta volna barátait a vonatról.

Megtelt a vonat, de a zaj, a lenti tülekedés nem csitult. Hosszú csilingelés után a mozdony lassan megmozdult, füstöt és szikrafelhőt lövellve az égre. Néhány rosszul elhelyezett csomag, női sikolyok és férfi káromkodások közepette nagy robajjal leesett. Lisára mosolygott, aki karját az övébe öltötte és a vállára hajtotta fejét. Egy perc múlva már érezte egyenletes lélegzését és az alvó lány apró remegését. Bándira gondolt, a megjegyzéseire. Tiszta szívből szerette ezt a hajszolt, bátor lányt. Hogy ez szerelem volt-e maga sem tudta biztosan. Grétát elveszítette. Mélységes bánatát most elhalványította egy másik érzés, mégpedig Lisa megtartásának, örökké tartó birtoklásának igénye.  

Grétához szerelem fűzte, két egyenrangú ember egymás iránti szerelme. Ehhez az alig valamivel fiatalabb lányhoz pedig tisztázatlan érzelmek. Az észak és dél ellentétéből fakadó furcsa kapcsolat volt ez, az idősebb gondviselő felelőssége a fiatalabbal szemben, és persze benne volt az elmúlt éjszakák szenvedélyes szerelme is.

Ez a lány most békésen alszik a vállán, rábízta az életét, a tisztességét.

Istenem, sóhajtott fel óvatosan, bárcsak már ott lennénk. Az út azonban így a kezdetén nagyon is hosszúnak látszott.

A kocsi legkisebb helyét is ember és csomag foglalta el. A testek kigőzölgése, a nehéz bőrkabátok átható szaga csak tovább nehezítették az utazást. Amennyire zárkózottak voltak a nők, annyira nyíltan és leplezetlenül bámulták a férfiak Lisat. Még aludt, nekidőlve Rédeynek, de karjával apró önkéntelen mozdulatokat tett, ahogy kicsavart helyzetében elgémberedett. A vonat hangos csikorgása és szaggatott rángatása őt is felébresztette. Mosolya azt sugallta Rédeynek, hogy csak ketten vagyunk, nem érdekelnek mások, és jól érzem magam veled minden nehézség ellenére. Visszamosolygott rá. Abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy csak ketten vannak, nemcsak a vonaton, de az egész világon.

–      Miss McDermott?-

Lisa felegyenesedett, maga Rédey is megdermedt.

–      Ugye, maga az Miss McDermott?

Egyszerre vették észre a kocsi folyosóján tolakodó férfit. Ritkás, világos haja hátrasimítva alig takarta a feje búbját. Hátán zsírfoltos hátizsák, melyre kötelet tekertek. Szájában oldalt hiányoztak a fogak, így mosolya semmi esetre sem volt barátságos, bár a férfi annak szánta.

–      Nick, Nick Carter, ugye maga az?

–      Emlékszik rám Miss McDermott?

Az idegen megrántotta hátizsákja szíját, majd mosolyogni próbált, de ez a mosoly már ijesztő, taszító volt.

–      Örülök, hogy látom Miss Lisa- ismét az a torz mosoly- csak nem hazafelé tart?

–      Igen apámékhoz megyünk. Ugye, magát nem fogadták vissza?

–      Nem bizony- a rekedt nevetés szinte rikácsolásnak hatott – de bármi megtörténhet!

–      Sok szerencsét Miszter Carter- Lisa határozott elutasításának nem lehetett ellenállni. Carter rántott még egy utolsót a zsákja szíján és eloldalgott a folyosón.

Rédey meglepetten nézett a lányra.

–      Ez a Carter gyalázatos alak volt. Szinte örömét lelte a rabszolgák kínzásában, akik rettegtek tőle. Apám rajtakapta mikor erőszakoskodott egyik fiatal lánnyal és kirakta a birtokról.

Lisa vagy nem ismerte tovább a történetet, vagy nem akart többet mondani.

–      Egy féreg-tette még hozzá.

Egy bosszúálló féreg gondolta magában Rédey. Vigyázni kell vele!

A vonat tele volt furcsa alakokkal. A harcoknak vége, mindenki igyekezett haza a hozzátartozóihoz, mások munkát kerestek, vagy éppen a zavarosban próbáltak halászni.

Valószínű ez a Carter is az utóbbiak közé tartozott. Rédeyt nem hagyta nyugodni az a gonosz sóvárság, amit a férfi szemében látott.

Néha észrevette a rájuk irányuló tekinteteket, igaz ezekben nem volt ott a sunyi gonoszság amit Carter szemében látott.

A vonat hol gyorsított, hol lassított, közben szikra és koromfelhők csapódtak az ablaknak, ami lassan már olyan fekete lett, hogy a nap is alig tudta áttörni. Tiszta, ivóvizes palackjaik kiürültek, el is határozta, hogy a következő állomáson feltölti azokat. Lisa ajka fényevesztett, cserepessé vált. A legközelebbi állomás még jó negyedórányira van, de hosszabban várakoznak, hogy a szembejövő vonatot elengedjék. Hirtelen belényilallt a félelem, Lincoln kisfiára gondolt, akit a fertőzött víz ölt meg. Most látta csak, milyen kalandra vállalkoztak a több napos vonat úttal, Nemcsak a szedett-vedett, menekülőktől kell tartani, hanem betegségtől, fertőzéstől is. Remélte, hogy talál tiszta vizet, vagy teát vesz, amíg nem jutnak olyan szállodába, ahol kapnak iható vizet, tiszta élelmet, és végre egy rendes ágyat, ahol nemcsak a vonatkerekek félálomba űző kattogása, hanem egy tisztességes alvás hoz pihenést.

A fáradt utasok szerencsére nem mozdultak, néhányan szálltak csak le. A mogorva vasutas némi apróért megengedte, hogy megtöltse a két nagy üvegét iható vízzel. A vonat békésen állt, még a mozdony is elment az állomás végére és éppen a víztartályát töltötte fel. Nem kell

sietni, mosolyodott el.

–      Állj meg szépen, és arra menj, amerre mondom! –megismerte Nick Carter hangját.

–      Indulj a fabódé felé, oda ahol már csak egy sín van!- hátában megérezte egy fegyver csövét.

Úristen, mi lesz Lisával? Nem is a saját sorsa aggasztotta. Carter mintha csak hallotta volna a gondolatait meg is válaszolta azonnal.

–      Miss Mcdermottnak gondját viselem majd. Hazaviszem, megnyugodhatsz. - hangosan felnevetett - Az az ötszáz dollár jobb helyen lesz nálam.

–      Milyen ötszáz dollárról beszél? –először mert megszólalni.

–      Ennyit ígért az öreg McDermott annak, aki hazaviszi élve a leányát.

Megérkeztek az elhagyott fabódéhoz.

–      Befelé!

Egyetlen oszlop tartotta a tetőt, a padlón foszlott ruhadarabok, olajos rongyok. Talpuk alól vastag por szállt fel, a porszemek zavartan rezegtek a beeső fényben.

Carter levette válláról a kötelet és az oszlophoz parancsolta Rédeyt

- A víz itt marad – lökte arrébb – majd én megitatom a kis Lisát.

Hangosan felröhögött saját tréfáján.

Az oszlophoz állította és a kötelet Rédey hátratett kezén akarta először megcsomózni.

–      Tedd fel a kezed, és ne moccanj !

A hang az ajtóból jött, de az arcot nem lehetett látni. A két pisztolycső azonban eltéveszthetetlen volt.

–      Az Istenit –sziszegte  Carter, de azért engedelmesen felemelte mindkét kezét. A pisztolyára sandított, ami a padlón feküdt, Rédey lábainál. Ő azonban mozdulni sem mert, nem ismerte az idegen szándékait. Carter ravasz szemeiben látott félelem azonban erőt adott neki.

–      Vegye fel ennek a gazembernek a fegyverét, és tartsa rajta a szemét – az idegen határozott, nyugodt hangon beszélt, de pillanatra sem tévesztette szem elől Cartert. Pisztolyát kicsit felfelé mozdítva Carter két feltartott karját is magasabbra parancsolta. Majd mindkét fegyvert az övébe dugta. Rédey viszont rezzenéstelen kézzel szegezte Carterre a fegyvert. Most tudatosult csak benne, hogy megérkezett a megmentője, és talán Lisáé is.

Az idegen gyakorlott kézzel kötözte az oszlophoz Cartert, aki a félelemtől moccanni sem mert.

–      Nyisd ki a szád!– parancsolt rá az idegen – nagyobbra!

A padlóról felvett olajos rongyot Carter szájába tömte.

–      Ha ügyes vagy – szólt vissza az ajtóból – pár óra alatt megszabadulsz tőle és kiabálhatsz.

–      Találj ki valami szép mesét, gondolom hazudozni megtanultál.

Maga elé engedte Rédeyt a tele vizes palackokkal. Az idegen a negyvenes éveiben járhatott, első pillantásra látszott, hogy jól kezeli a fegyvert, de mi hozhatta éppen az utamban, morfondírozott Rédey.

–      Szintén Richmondba- .kockáztatott meg egy kérdést a megmentőjéhez.

–      Én is odatartok Gróf Úr.

Csak mielőtt folytatta volna, vette észre, hogy a másik magyarul szól hozzá, második gondolata pedig az volt, hogy ismeri őt.

–      Maga magyar? –megállt és letette a vizes palackokat –és honnan ismer engem?

–      Isaszegről, valamikor a történelem előtti időkből. Futár voltam a csatában, maga pedig a tábornok Úr mellett teljesített szolgálatot. Én tudtam ki az a Rédey, azt pedig nem kellett tudnia, hogy a ki az a Mersey István, aki a híreket hozta. Most pedig már Steve Mersy vagyok.

Rédey megszorította a kezét. Nyugodtan beszélgethettek, mert Lisa békésen aludt.

–      Mi cél vezeti Richmondba?

–      Ott éltem, szolgáltam. Megmaradtam katonának. Láttam, hogy messziről jönnek a hölggyel, de én azért felismertem.

–      Vége a háborúnak és ez a hölgy amolyan foglyom volt, helyesebben hadifoglyom, most pedig visszakísérem a szüleihez Miss McDermottot.

–      A McDermott családból?

–      Igen, elvesztette két bátyját de az, hogy ő életben maradt talán vigaszt ad a szüleinek.

–      Egyik bátyját biztosan elvesztette, de a másikkal találkoztam a háború végén, ő viszont életben maradt kisebb sérüléssel.

Nehezen vállalkozott a következő kérdésre, amit már magyarul tett fel.

–      Te is harcoltál? Melyik oldalon?

–      Én Richmondban élek, igazi déli lett belőlem. Ezt a földet védtem. Ráadásul a sors megadta, hogy a legnagyszerűbb parancsnokom volt, Lee tábornok. Nála jobb katona nem is volt, Görgeyhez mérhető.

–      Lincoln elnöktől kétszer is hallottam, hogy bárcsak Lee az ő tábornoka lenne, már régen véget ért volna ez a hosszú testvérharc.

Lisa felébredt rámosolygott Rédeyre, kérdőn nézett az idegenre, de mindenekelőtt mohón ivott.

Rédey beszámolt a kalandjáról, megmentőjéről Mersey–ről. Lisa bénultan, elkerekedett szemekkel hallgatta.

–      Ki volt az a bandita, és miért minket támadott meg?

–      A kisasszony ismeri, ha megmondom a nevét – Mersey elhúzta a száját- Carter volt, Nick Carter.

–      Apám birtokán dolgozott – Lisa kezdett felengedni a rémületből – de galád, tolvaj alak volt, a rabszolgáinkkal pedig kegyetlen. Az apám kipenderítette. Azóta nem is hallottunk felőle.

–      Pénzt akart most is, valami ötszáz dollárt emlegetett, amit édesapja ajánlott annak, aki magát hazaviszi.

–      Ó drága apám –sóhajtott fel – bárcsak a testvéreim is élnének.

–      Egyikük él – szorította meg a karját Rédey –most mondta Steve, hogy a fegyvernyugvás után találkozott az egyik bátyáddal.

Lisa zokogva bújt a karjaiba. A két férfi is meghatódva nézte, igaz Mersey szemét nem kerülte el a másik kettő közti mély vonzalom.

Gyorsan telt az idő, fogyott az út, amíg a két férfi magyar és amerikai emlékeit kicserélte.

Mersey, ahogy Magyarországon is elszegényedett kisnemes fia volt, itt sem gyűjtött nagy vagyont. Most, hogy vége lett az Észak-Dél harcának visszatér Richmondba és próbál új életet kezdeni.

–      Három nagy szerelmem van – vallotta be- a szőlő, a bor és a lovak.

–      Ebből kettő engem is vonz –nevetett Rédey -a jó bor és főként a lovak.

–      Kaliforniába megyek, és nagyon jó borokat fogok termelni.

–      Van nekem egy testi lelki jóbarátom, aki mindig Kaliforniába vágyott. Végül a szerelem ott tartotta Washingtonban. Virginia gazdag hely te is megtalálhatod ott a szerencséd, de ha nem sikerül, akkor van nekem egy elfelejtett birtokom Pennsylvániában, ahol az embereim szép pénzt csináltak a lovakból és az árpából. Igaz ez utóbbit folyékonnyá tették előbb.

–      Én a whiskit nem szeretem, sem a sört,- nevetett Mersey- de egy palack jó vörös bor nagyon helyre tudja hozni a kedvemet.

–      Most én is felszabadultam, kezdenem kell valamit a birtokkal. Gyere el velem, nézd meg! Hátha nem kell Kaliforniáig utaznod, hogy virágzó, jövedelmező vállalkozásba kezdjünk. Az új elnök már nem tart rám igényt, élni pedig kell.

–      Érjünk haza –komorodott el Mersey – Körülnézek Richmondban, mihez lehet kezdeni. Most, hogy a rabszolgáink szabadok lesznek, sok birtok nehéz helyzetbe kerül. Talán ott is próbálkozhatom!

–      Én megyek Pennsylvániába és téged is várlak. Gondold meg!

Tervek, vágyak, gondolta Mersey, mennyi elképzelése dőlt dugába, mert pénze nem volt, vagy éppen olyan lehetősége nem adódott, ami a kedvére való lett volna. Katona volt otthon, katona maradt itt az Államokban is. Talán ez a vágy a szőlőbirtok iránt is csak amolyan légvár, ami összeomlik és maga alá temetheti őt is. Lisa McDermott igéző szemeit nézte, ahogy Rédeyre tekint, félt, hogy az a Pennsylvania még a grófnak is távoli lesz, nemhogy neki nyújtana lehetőséget. A vonat monoton csattogása elaltatta. Álmában sötétzöld domboldalt látott, sok-sok szőlőtőkével, piros tatős házzal, nagy árnyékos kerttel, és hűvös pince lejárót.

A leszálló sötétség a kocsi belsejét is csenddel burkolta be. Az utasok fáradtan aludtak, valamelyik csomagból tyúkok halk kurrogása hallatszott, ami összemosódott az alvók hortyogásával.

Rédey nem aludt. Tartotta Lisat, hogy álma nyugodt legyen és a gondolatai az óceánon túlra, haza, Magyarországra szálltak. Kínzó gyötrelem tört rá. Talán már soha nem látja a szeretett édesanyát, a pörlekedő apját, a vasutat építő testvérét? Soha nem fogja megsimogatni kedvenc lovát, bejárni a kastély rejtett zugait, parolázni Zombori bácsival, az öreg lovásszal, vagy beleharapni Terka csodás süteményeibe? Itt éli majd életét egyedül, szerettei nélkül Amerikában? Istenem, sóhajtott, mire a levél otthonról ideér már elolvasni sem érdemes, annyi minden történik közben.

***

 

Az öreg Müller ritkán bújt elő a sörfőző nagy épületéből. Még az éjszakáit is ott szerette tölteni. Talált magának egy kis zúgott, ahol télen meleg, nyáron hűvös volt. Itt szerette meghúzni magát. Willy, hogy nagyapjának örömet szerezzen, maga is ott aludt néha. Már ilyen fiatalon is nagyapja fülé magasodott szálas termetével. Rég kinőtte már póniját, helyette deres mént kapott, amit nagy élvezettel tört be, szelídített magához. Most nagyapját látta hunyorogva kijönni. Eisner háza felé tartott

–      Klaus, Klaus – kiáltott.

Eisner félig megborotváltan meztelen felsőtesttel bújt elő.

–      Kóstold meg ezt  - nyújtotta felé az öblös cserépkorsót.

–      Most így, kora délelőtt –nevetett Eisner.

-Kóstold meg – ellentmondást nem tűrő volt a hang – és mond el, szerinted  milyen, és mikor főztem?

Eisner meglepetten vette át a sörös edényt. Elismerés látszott az arcán mikor beleszagolt. Ivott két nagy kortyot, megállt, ízlelgette az italt.

–      Ez még ilyen korai órán is jól esett, olyan finom amilyet csak te tudsz főzni. Friss főzet?

–      No, ez az. Tudod mikor főztük ezt?  Két hete.

Eisner őszintén meglepődött. Újra beleivott a sörbe.

–      Tréfálsz? Két hetes sört ki is köptem volna.

–      Pedig igaz, két hete főztem és szerintem legalább két hétig még ugyanilyen friss marad.

–      Akkor ez varázslat. Tudod mit jelent ez? Kétszer olyan messzire is szállíthatunk a sörünkből, akkor sem megy tönkre. Hogy csináltad?

–      Na, az a titok marad az én titkom. Szólok Grétának, szervezheti a szállítást, mert nem fog megromlani útközben.

Eisner nem engedte még vissza a szélesen nevető Müllert.

–      Biztos vagy benne, nem romlik meg a söröd? Mert ha igaz, akkor nagy üzletet csinálunk.

–      Az üzlet a te dolgod, ahhoz te értesz, a sör pedig az enyém, mert ahhoz meg én.

Eisner beszappanozott arccal úgy félmeztelenül kísérte vissza Müllert a főzdébe, látni akarta amiről már meggyőződött. Ahogy Eisner feltűnt, Willy is hozzájuk csapódott. Büszke volt a nagyapjára, még ha nem is akarta követni. A példakép Klaus Eisner volt. Mostanra már Will is olyan erős volt, mint a példaképe. Volt amikor az erdőből, nyakában egy lelőtt őzzel tért haza. Férfivá vált. A kockás flanel ing szinte szétreped izmos karján, vállán, puha bőr csizmája megfeszült a vádliján. Mrs. Feldner, a tanítónő már régen letett arról, hogy a számolás és írás tudományán túl nemesebb disciplinák rejtelmeibe is bevonja, de titokban érezte, hogy ez a fiú anélkül is elboldogul az életben. Mit elboldogul? Nagyon is sokra viszi!

Willy nézte a két egymást ölelgető öreget. Büszke volt a nagyapjára. Ha sört nem fog főzni, valami nagy dolgot ő is fog tenni, amire anyja és nagyapja is büszke lesz majd. Csendben becsukta maga mögött a nagy deszkaajtót. Ahogy a lova meghallotta közeledtét halkan prüsszögni kezdett. A ló is gazdája is a kalandot szerette, és most ismét ez előtt álltak. Életében bármikor gondolt vissza ezekre az időkre soha vissza nem kívánta ezt a kalandot.

Az Eisner birtok a mindennapjait élte. Az árpaföldeken a komló ültetvényen dolgoztak a legtöbben, de serény munka folyt a marhák mellett is. Csak annyi tehenet tartottak, ami bőségesen ellátta a telep összes lakóját tejjel, hússal. Mióta a Müller család megérkezett minden a sör körül forgott. Eisner nem adta fel régi üzleteit sem. A prémkereskedés  tavaszra érte el a csücsát, ahol az állatok gyönyörű téli szőrméjét egész Washingtonig szállították.

Most azonban Eisner tajtékozott márpedig ha őt hatalmába kerítette a harag nem ismert sem Istent sem embert. Most éppen Wayne Mosleyt.  Mosley igazi prémvadász volt, és Eisner idősebb kora ellenére is megtartotta szállítói között. Senki sem értett úgy a prémes állatok elejtéséhez, bundájuk kidolgozásához ahogy Mosley. Szép pénzt keresett Eisnernél, amit korábban a városi nőkre, sajnos újabban kizárólag az italra költött. A korábban gondos munka egyre felületesebbé vált, és most súlyos hibát követett el. Talán a salétrommal spórolt, talán figyelmetlen volt, vagy mindkettő, de Eisner legnagyobb megrökönyödésére és fékezhetetlen dühére egy korábbi prémszállítmányt a kereskedő visszaküldött, mert férges volt. Ezek Mosley gyönyörű, de férges büdös szőrméi volta. Eisner érezte ennek a jelentőségét, és miután kidühöngte magát, hívatta Mosleyt.

–      Wayne, - hangja halk, de vészt jósló volt- súlyos kárt okoztál nekem. A legutolsó prémjeid büdös nyüves, használhatatlan rongy volt. A kereskedő visszaküldte, ott égetik el az embereim. Soha többet nem vásárolok tőled és soha meg ne lássalak a közelembe.

–      Gazda, nem tudom mi történhetett, t’án a só, vagy a meleg. Bocsánatodat kérem!,Ígérem kárpótollak a veszteségért, csak ne küldj el. Emlékszel mennyi szép prémet kaptál? Újra hasonlót készítek neked, csak ne tagadj ki!

–      Takarodj, ne is lássalak többet!

Eisner kinyitotta az ajtót és némán intett, hogy távozz!

Mosley lehajtott fejjel kullogott ki, de a kapuból visszafordult. Táskás szemei szikráztak.

–      Majd látsz még!

William a ház melletti padon minden szót hallott, kiérezte Mosley hangjából a gyűlöletet. Azon a hétvégén vad pulykákat kerestek Klaus bácsi és ő.  Mindketten a kis tisztásban reménykedtek, ahová a pulykakakasok szívesen kijártak, hogy erejüket fitogtassák a vaskos, hosszú tollazatukkal. Csendben közelítették meg a tisztást, de az üres volt. Hátukat a vaskos fáknak döntve falatozni kezdtek, és csak nagyon halkan társalogtak.

–      Úgy érzem, mindjárt itt lesznek- súgta Eisner – készülj fel.

Ő maradt a fának vetett háttal, míg Villiam előkészítette a fegyverét. Szemközt mozgott a bokor és hamarosan megjelent az első kakas.

–      Várd meg ravasz öregebbjét- súgta Eisner

Puskáját a kidőlt fatörzsnek támasztotta, és ahogy Eisner megjósolta, hamarosan megjelent két másik hatalmas öreg kakas is. Célba vette a pompás tollú öreg sarkantyúst, amikor lövés dörrent. A kakasok szempillantás alatt eltűntek a bokrokban. Kérdőn nézett Eisnerne, aki kezét a jobb mellére szorította, de így is látni lehetett ujjai között a friss vért.

–      Meglőttek –hörögte Eisner – láttad a medvebundást?

Eltéveszthetetlen medvebundában járt Wayne Mosley késő ősztől nyár elejéig. Most már Williamnek is rémlett, ahogy a torkolattűzben felvillant az a híres medvebunda.

–      Klaus, hogy érzed, súlyos a seb?

–      Lehet, hogy nem élem túl kölyök. Menj, hozz segítséget!

–      Az sok idő Klaus bácsi. Elviszlek a lovakig és utána haza.

Sapkáját a sebre gyömöszölte és a tehetetlen Eisnert a hátára vette. Annak lába vékony csíkot húzott az avarban, de Bill megindult, jobb vállával nyomta a sebet. Idefelé szinte nem is látták azokat a bokrokat, melyekről minden lépésnél testére, szemébe csapódtak a vesszők. Klaus Eisner súlyos volt, de William erejét megsokszorozta az érzés, hogy ha mielőbb orvoshoz juttatja, akkor talán meg is menthetik. Max Feldner az ebédjét fogyasztotta a verandán, amikor meglátta a ház felé közeledő két lovast. Volt annyi élet és orvosi tapasztalata, hogy Lássa Eisnerrel komoly baj lehet.

–      Doktor, segítség kell! Meglőtték a Gazdát, nagyon vérzik!

Rohant be a lakásba és kivonszolta a nagy vizsgáló asztalt. Talán azon elfér Eisner! Kellett a fiú ereje ahhoz, hogy felfektessék a súlyosan vérző, hörgő hatalmas embert.

A sebet lemosta alkohollal mire a félig eszméletlen Eisner felnyögött.

–      Szerencsére a bordában elakadt a lövedék – szemüvegét a homlokára tolva vizsgálgatta a sebet – hozzátok ki a nagy üvegtálat, a fémfedelűt!

Ekkorra már mindenki a közelből a Feldner házhoz futott, mindenki arcán a kétségbeesés tükröződött. Mindenkiben ott motoszkált a kimondhatatlan kérdés: Úristen mi lesz velünk?

A Gazdán látszott, hogy szinte a halálán van. Karjai lelógtak a keskeny asztalról, ujjai fehéren, néha meg-megrándultak. Mikor Feldner doktor egy hosszú fogót dugott a lőtt sebbe, feje a másik oldalra csapódott, de hang nem hagyta el a torkát. Az asztal szélén a vércseppek ütemesen hullottak a porba.

–      Az Istenit –kiáltott fel Feldner, mikor a fogó pofái között megpillantotta a formátlan ólmot. - a gyilkos biztosra ment, mutatta fel a körülötte állóknak.

William tudta, hogy a prémvadászok használnak ilyen házilag készített lövedéket. Ők tényleg biztosra mennek. Kis bemeneti nyílás és nagy roncsolás. Úgy emlékezett, hogy a torkolattűz a tisztás másik széléről, de a bokrok között látszott. A távolság elég nagy volt ahhoz, hogy kicsit eltévessze a szívet a nyomorult, de így csak a szenvedést hosszabbítja. Tudta jól a vadászatokról.

Feldner bekötözte a sebet és az emberek, amilyen óvatosan csak tudták, felvitték a nagy asztalt, rajta Eisnerrel a Gazda házába. Az orvos kacsázó léptekkel sietett velük. Kezében a műszeres üvegkádból locsogott ki az alkohol. William hirtelen meglátta az édesanyját, aki szoknyáját felemelve sebesen futott feléjük. Átkarolta fiát.

–      Mi történt? Baleset? Ugye, nem te hibáztál?

A fiú csak a fejét ingatta.

–      Valaki rálőtt Klausra. Ő is én is Mosleyre gyanakszunk. Klaus bácsi meg fog halni! – sírva karolta át Grétát.

–      Ha még él, akkor mindent megteszünk, hogy életben is maradjon!- Gréta hátrahagyva Williamet futott az Eisner házba.

Akkorra már a házban élő két asszony behúzódott a hátsó szobába. Eisner krétafehér volt, szétszakított inge vértől csatakosan lógott két oldalra. Gréta óvatosan lefejtette a testéről és elővett egy tiszta, vasalt lepedőt, amivel letakarta a súlyos testet. Hallotta a nehéz légvételeket, látta a nehezen emelkedő mellkast és hálát adott az Istennek, hogy Eisner még él. Ha most él, akkor mindent megteszünk, hogy életben is maradjon! Kérdőn Feldnerre nézett. Mostanra csak ketten maradtak a halálán lévő Gazdával.

–      Maradjon itt – Feldner sietett kifelé- hazamegyek néhány dologért.

A vérzés már elállt a véres kötés alatt. Feltette Eisner két kezét a teste mellé. Hidegek és fehérek volta, mint egy halotté. Látta a nyakán halványan lüktető eret és kicsit ismét megnyugodott.

–      Gréta? – Klaus kinyitotta a szemét és nagyon halkan megszólalt. Gréta arca hirtelen mosolygóssá vált.

–      Életben kell maradnod. Maradj nyugodtan. Itt lesz mindjárt Mr Feldner és meggyógyít.

- Alig hiszem – a dünnyögő hang mellé mintha egy halvány mosoly is végig futott volna Eisner arcán.

-Gréta! - a suttogás egyre gyengült, ahogy szállt el a beteg ereje – visszavásároltam a fiadnak apád birtokát. Meg tudtok élni a sörből. William birtokán építs nagy raktárt, onnan egész Pennsylvániát elláthatja.

–      Most ne beszélj! Majd ha meggyógyultál!

Greta az ajkára tett az ujjait. Megijedt és meg is döbbent attól, amit hallott. Klaus nem árulta el ezt eddig. Tudta, hogy bankokkal tárgyalt és egy hétre el is utazott nemrég, de nem sejtette, miért. A sérült, mintha csak megnyugodott volna, hogy elmondhatta azt a pár mondatot, ismét elvesztette az eszméletét. Feldner megérkezett. Sokáig hallgatta a mellkast, a szívet. Lekente valamivel a seb környékét.

–      A legfontosabb, hogy kijött a golyó! Kitisztogattam minden szövet, ing darabot a sebből, de várható, hogy ha a lövés nem is, a fertőzés elviszi.

Olyan tárgyilagosan beszélt, hogy Gréta is megnyugodott. Nem úgy van az, gondolta, hogy csak úgy elviszi a fertőzés. Mindent meg kell tenni, hogy megmaradjon Klaus Eisner.  Most ő ment ki, hazaküldte a fiát és az akkorra már odaérkező apját is. Az öreg Müllernek folyt a könny mindkét arcán.

–      Leányom – szorította meg Gréta karját – meghal?

–      Nem tudom, apa. Mindent megteszek és Mr Feldner is, hogy életben maradjon.

–      Ki volt az a gazember?

–      Nem tudom, apa. Most Klaus a fontos.

Volt azonban valaki, akinek a bosszú még fontosabb volt. Fiatal fiúként csak annyit tudott, hogy lelőtték a legjobb barátját, aki szinte az apja volt, akire mint Istenre nézett fel. Hazament és felvette a puskáját, az Eisnertől kapott pisztolyt pedig hátra, az övébe dugta. Visszalovagolt az erdei tisztáshoz. keserűséget érzett, ahogy meglátta a hosszú csíkban vércseppekkel pettyezett letaposott füvet. Megtalálta a véres füvet is, ahol Eisner ült, mikor a lövés érte. Körbejárta a tisztást, főleg ott, ahonnan a lövés fénye jött. Meg is találta. A gyilkos teste alatt lelapult a fű, megtalálta a fojtás foszlányait is. Innen tüzelt. Átnézett a tisztás túloldalára, kicsit fellélegzett, mert jó kétszáz lábnyira lehetett Eisner. Körülnézett, nyomok után kutatva. Meg is találta a fa törzsének támasztott üres viszkis üveget. Ez is csak Mosleyra tereli a gyanút, gondolta. Megtalálta a lovának a nyomát is. Tudta, hogy Wayne Mosley messze a hegyen, az erdőben vert tanyát. Egyszer, régen még a kalyibáját is megtalálta, de Mosley nem volt otthon. Remélem most otthon lesz. Elszánt volt, de óvatos érezte a bátorságát, de nem volt vakmerő. Jól követhető nyomon ügetésben lovagolt felfelé a hegyi ösvényen. Egy szikla mögül kibukkanva a távolban meg is látta az erdőből felszálló vékony füstöt. Ahogy közeledett a füst illatát is megérezte. Az erdő szélen megkötötte a lovát és óvatosan haladt a tisztás felé. Megtalálta a kalyibát. Rozzant ajtaja félig nyitva lógott a zsanérján. Senkit nem látott. Puskáját a kezébe fogta és az ajtóhoz lépett.

-Tedd csak le azt a puskát – akadozó, de kemény, karcos hang szólt rá- még pedig nagyon óvatosan, nehogy ez itt a kezembe el találjon sülni.

Letette a puskát és lassan megfordult. Mosley volt az, elmaradhatatlan medve bundája nyitva, nadrágja félig lecsúszva.

–      No, lám, lám –gúnyosan felnevetett – csak nem a másik pulykavadász?

William nem mozdult, mert Mosley fegyvere rászegeződött, látta keze remegését. Feltételezte, hogy ma még egy másik üveget is kiüríthetett.

–      Lőttél-e pulykát kölyök? – fél kézzel előhúzta az üveget és húzott belőle – mert nekem sikerült egy nagy, gőgös pulykát lepuffantanom! Úgy látom, most lekapok egy bébi pulykát is!  Röhögött, de a fegyvere visszaparancsolta Williamat.

–      Maga gyilkos, gazember! – próbálta megőrizni a józan eszét, de nem sok hiányzott, hogy rárontson erre a hidegvérű gyilkosra, még ha az életébe kerül is.

–      Az is gazember, aki nem puskával gyilkol. Klaus ezt tette. – motyogott valamit, hatott a viszki – tönkretett, valósággal megölt. Éhen haltam volna. Most majd átveszi más a prémjeimet. Az a mocsok pedig megérdemelte a sorsát!

Ismét a zsebébe nyúlt az üvegért. A puska a föld felé billent és William kihasználta az egyetlen pillanatot. Míg fogával a dugót húzta ki az üvegből Mosley, addig ő az övéből a pisztolyt. Mosley ösztönösen megrántotta a ravaszt, de a golyó csak a lába előtti port verte fel. William lövése azonban talált. Mosley próbálta erőtlenül felemelni a puskáját, de a második lövés már kiverte a kezéből és földre rogyott. A maradék viszki kiömlött és vékony csíkot rajzolt a homokba, ahogy Mosley vére egy kis tócsát. William nem érzett bűntudatot, de megkönnyebbülést sem. Eisner elvesztése fölötti bánata minden más érzést kitörölt.

–      Nem embert öltem, hanem egy gyilkos gazembert – hangosan mondta, mintha az égi bírónak vallana. felült a lovára és kora estére otthon is volt.

Bement anyjához, mert még utoljára látni szerette volna Klaus Eisnert. Anyja ott térdelt a nagy ágy mellett és egy bögrét tartott a halálsápadt sérült ajkaihoz.

–      Él, életben marad?

Anyja csendre intette, de ő is látta, hogy a hangra kicsit megmozdul Klaus feje. Kicsit hátrább tolta anyját, ő is letérdelt és az eszméletlen beteg füléhez hajolt.

–      Megöltem őt. Életemben először öltem embert-

Csak ők ketten hallották, és akkor ismét megrezzent az a sápadt szemhéj.

 

***

 

Richmondban már a vasútállomáson zűrzavar fogadta őket. Hosszú útra induló főkötős asszonyok, fehér férfiak nagy csomagokkal, és a felszabadított rabszolgák tömege várta, hogy elindulhassanak New Yorkba, Pennsylvániába vagy az északi államokba. Tűt sem lehetett volna leejteni a vágányok mellett. Mersey vette észre a tömeg fölé magasodó fekete óriást, aki túlharsogva a tömeg zaját széles mosollyal kiáltozott.

–      Miss Lisa, Miss Liza – lapát tenyereivel integetett a tömeg feje felett.

–      Ez Ben, apám leghűségesebb embere. –Visszaintegetett, de a tömeg máris másfelé lódította.

Nem úgy van az, kitalálták Ben gondolatát, de a szájáról is leolvasható volt. Két karját kitárva, mint Mózes, szétválasztotta az embertengert és a két férfire tekintet nélkül óvón Lisa fölé hatalmasodott. Amint sikerült elhagyni a zsúfolt állomás épületet a nagy, behemót letérdelt Lisa lábaihoz- még így is alig volt alacsonyabb, mint a lány- és csókolta a kezeit.

–      Milyen jó Önt Isten segítségével újra látni Miss Lisa!- összevont szemöldökkel nézte a lány mögé álló két férfit.

–      Minden rendben Ben. Ők mentettek meg és hoztak haza.

–      Köszönet önöknek is – Ben arca felderült és letérdelt a két férfi előtt is – Fog örülni  Dermott Apa Papa.

Lisa nevetett és felültek a csodás négykerekű kocsira amit Ben hajtott. Veszett sebességgel cikázott a házak és járókelők között, míg csak ki nem értek egy fákkal szegélyezett árnyas nyílegyenes útra. Itt lassított, mert a távolban az út végén kirajzolódott egy hatalmas ház, vagy kastély. Fél mérföldről nézve is lenyűgöző látvány volt. Ben jól tudta milyen hatást gyakorol az idegenekre a fákkal sűrűn szegélyezett széles út és a végén csillogó fehér épület. Hamarosan látták is a mozgást, futkosást az épület körül. Rédey úgy vélte, a ház az erdélyi kastélyuk méretű volt, csak míg az egy nagy park közepén áll szilárd kőből építve, addig ez fából készült, díszes faragásokkal és hófehérre festették. Óriási teraszát finom. vékony, dúsan díszített vasoszlopok tartották. Ez az új divat, gondolta. A makulátlan falakban impozáns nagy ablakok, melyek alsó és felső részét színes minták díszítették. Maga a terasz, a vasoszlopaival finom, korlátjával, mély barna padlódeszkáival akkora lehetett, mint a kastélyuk bálterme. A bejárattól az ajtóig és körkörösen széles sugárban a földet vörös kővel hintették le, ami még inkább impozánssá tette és kiemelte a hatalmas a lakóházat. Hátul a konyhakert és –feltételezte- a távolban rabszolgák apró házikói álltak. A bejárati ajtóig fehér főkötős, keményített szoknyás afrikai nők és vékony csíkos, fekete nadrágos férfiak álltak sorfalat. Eltéveszthetetlen, hogy kik Lisa szülei. Miszter McDermott, Ben magasságú hófehér üstökű férfi, akiről nehéz volt elképzelni hogyan veszi fel izmoktól dagadó karjaira azt a fekete szalonkabátot, melyhez most egy sötét hajú, sötétbőrű kicsi asszony simul, fehér zsebkendőjét szinte el sem véve könnyező szemeitől. Rédey szemével intett Merseynek és hagyták Lisat leszállni a szülei oldalán, ők pedig a másik oldalon. Így már csak akkor értek a McDermott családhoz, mikor Lisa sírva ölelte át a szüleit.

–      A megmentőm –mutatta be Rédeyt – és Mersey úr a barátja. Nélküle sem biztos, hogy hazajutottunk volna.

Lisa apjától kaptak egy-egy néma ölelést, kezet csókoltak Lisa anyjának, de ő is átölelte mindkettőjüket. Jól esett belépni a hűvös előtérbe. Lisát, édesanyja máris elragadta, ők hárman pedig leültek a hatalmas bőrfotelekbe, melyek közül egy is elég lett volna hármuknak. Rédey beszélt találkozásáról Lisával, a megmeneküléséről és milyen talpraesetten illeszkedett be Washingtonban. McDermott feszülten hallgatta, és ez a feszültség csak akkor oldódott fel, mikor megtudta, hogy Mersey a konföderáció harcosa volt. Hirtelen megnyílt, beszélt Richmond ostromáról, a bátor kitartásról. Szivarral kínálta Merseyt és italt töltött Réldeynek.—Ha ő nincs –Rédey átkarolta Mersey vállát - soha nem érünk haza.

Elmesélte kalandjukat Nick Carterrel a vasútállomáson.

–      Ilyen katonáink vannak – kezet nyújtott Merseynek – köszönöm, fiam!

Az igazi fia is megjelent, de csak az egyik, ahogy Mersey már említett, mert a másik valóban elesett. A fiatal McDermott kicsit bicegett, a sérülése miatt, de széles mosollyal üdvözölte  volt katonatársát.

–      Ugye, te vagy akivel együtt védtük a Queen bástyát!?

–      Emlékszel az utolsó éjszakára? - Mersey átölelte- Elvonultak a jenkik.

Hiába a rabszolga felszabadítás, hiába az Unio győzelme, gondolta Rédey, még mindig él a déli büszkeség, a rabszolga továbbra is az, és a déli uraságok semmit nem tanultak, semmit nem változtak.

Élvezettel nézte a patinás barna falon a hatalmas festményeket, melyek vadászjelenteket, mások az ősöket ábrázolták. Próbált inkább a háttérben maradni, de az ebédnél már tudta, hogy minden eldőlt. A mosolygós Bess többször végigmérte, Rédey még azt is észrevette, hogyan kacsint cinkosan Lisanak. Mikor pedig sokáig keresgélt, hogy a legszebb marhaszeletet válassza ki neki, már tudta, hogy nyílt titok a vonzalma Lisához. Hiányzott az a fajta szertartásosság az ebédnél, ami otthon jellemezte az ilyen étkezéseket. A hangulat különösen vidám volt, szinte mindannyiukra jutott egy felszolgáló. A rabszolgatartás itt ugyan soha nem fog véget érni, gondolta. A több napos vonatút után igazán pompás volt minden fogás. Néha összevillant a tekintetük Lisaval, mindketten elmosolyodtak és Rédeyt hatalmába kerítette a vágy. Megérezte, hogy itt aligha maradhatnak kettesben, aligha ölelheti át szerelmét. Lisa apját sikerült meggyőzni, hogy azt az ominózus 500 dollárt Merseynek adja, mert ő érdemli meg. Látszott valamiféle megkönnyebbülés McDermotton, hogy igazi hazafit, a konföderatio harcosát jutalmazhatja. Mersey pedig Rédeynek köszönte az ölébe hullott hatalmas vagyont.

–      Kalifornia, Pali –ölelte át – az első boromból téged vendégellek meg!

–      Gyere inkább a birtokomra Pennsylvániába! Jó hasznodat venném, akár még szőlőt is ültethetsz, van szép napos lejtő is.

–      Te sem mész arra a birtokra – halkította le a hangját – itt maradsz te a feleséged szoknyája mellett, merthogy te már megtaláltad a jövendőbelidet.

–      Akkor te legyél a gazdatisztem a birtokomon. Kedved szerint rendezkedhetsz be és termelhetsz. Én csak a tizedemért megyek majd-nevetett.

Vendégek voltak, családtagként bántak velük. Lassan ugyan Rédey lett a kiemelt vendég, Mersey pedig Lisa bátyjával kalandozta be a birtokot, lovagoltak, vadásztak. Steve Mersynek ez jobban is tetszett, mint az udvarházi élet. A birtok igazi nagybirtok volt. A legtávolabbi részén enyhe lejtéssel vadregényes kis völgybe futott le. A napos domboldalon szőlőkarók hosszú sora futott le a völgybe. Alant a sebesen futó kis folyó tóvá szelídült, és a dúsan termő szőlőültetvényt a napfény és vízpára tette különlegessé. Ennek a kis tónak köszönhető a termékeny, nagykiterjedésű gyapot ültetvény is.

Rédey is próbálta bejárni a birtokot Lisaval, igaz két szolga mindig kísérte őket az elemózsiás kosarakkal, vastag, gyapjútakarókkal, mégis úgy érezték, ketten vannak csak a világon. Néha a szomszéd birtokosok meghívásainak tettek eleget, de a hatalmas McDermott birtok miatt ezek a látogatások két-három naposra nyúltak.  Még Ben homokfutójával is fél nap volt, míg kiértek a saját birtokukról.

Pár hét vendégeskedés után Rédey levelet írt anyjának, és egy viharos nap estén megkérte Lisa kezét Mr.McDermottól.

–      Kisasszonykám, én olyan boldog vagyok – Bess szinte ugrándozott örömében, legalábbis minden porcikája rengett – boldogabb, mint ha én lennék a menyasszony. Jaj, már olyan izgatott vagyok, és olyan szép leszel menyasszonynak.

Bess izgalma a hír hallatára átragadt az egész birtokra. Mindenkinek volt egy ragyogó, büszke mosolya a grófra. A szolgák hadának, legfőképp MacDermott feleségének, Aliciának.

Azt gondolta, hogy McDermott, ez az óriás férfi a birtok mindenható vezetője, de most kiderült, hogy Alicia szinte a tekintetével vezényli a hatalmas személyzetet. Este sokáig égett a szobájában a fény, amíg a birtok szerződéseit, papírjait, számláit rendezte. Lisaban szerencsére felfedezte Alicia határozottságát, erejét, és apja szórakoztató vidámságát. Volt olyan reggeli, ahol Alicia hosszasan beszélgetett Rédeyvel, aki csak utóbb gondolt arra, hogy olyan volt ez mint egy kihallgatás. Ő szívesen mesélt magyarországi családjáról, birtokaikról, édesanyjáról, a politikai helyzetről. Gondolhatta volna, hogy a hazai viszonyok alig érthetőek Alicia számára, de meglepődött mennyire gyorsan és milyen mélységben látta át az ottani viszonyokat is. Jól érezte magát a család körében, valahogy messzinek tűnt már a grófság, a bálozások, a bécsi udvar. Amerikainak érezte magát, lelke mélyén még egy kis félelmet is érzett a hazatérés gondolatára. Ezt csak az az érzés oldotta, hogy egyre nagyobb vágyat érzett, hogy Lisat megmutathassa szüleinek, és azt a másfajta világot ott Magyarországon.

***

 

Amilyen messze került a szeretett hazától, édes szüleitől, olyan messzinek tűnt most a Pennsylvániai birtok, Border City, Bradly, de talán még a Bándi család is. Mary Kelly ritka leveleiben megnyugtatta, hogy a birtokra vigyáznak és mindannyiszor hálásan köszönte a gazdának, hogy ott élhetnek. Ha könnyen el is mosta korábbi életét a Lisa iránti szerelme, valamit nem sikerült kitörölni. A legváratlanabb időkben, miközben lovát vezették elé, vagy az itteni völgyben a dús forrásra pillantott, amikor hajnalban felriadt és Lisára gondolt, ilyenkor Gréta emléke oly fájón tört elő, hogy megzavarodott, pillanatokra ismét a birtokon érezte magát, lágy szőke hajának illatát is érezni vélte. Házassága Lisával szerencsére annyira elvarázsolta, hogy gondolatati csak ritkán tévedtek a távolba, de az emlékek minden megjelenése mindannyiszor érzékeny sebet ejtett a lelkén.

Lisával közösen apróbb átalakításokat végeztek az itteni saját birtokukon. Volt rabszolgáik szinte kivétel nélkül megmaradtak, ahogy Bess mondta

–      Kisasszonykám, én téged soha el nem hagylak, én, melletted igazán szabadnak érzem magam.

Mersey Pista, aki kisnemesi családjában otthon már fiatalon megtanulta a birtokkal kapcsolatos teendőket, itt sem vallott szégyent. Néha éjszakába nyúló megbeszéléseket tartottak. Rédey csak kevés instrukciót adott, Mersey megoldotta a részleteket. Alicia, aki a birtok pénzügyeivel foglalkozott meglepve látta, hogy azon a területen már az első évben komolyabb bevételre tettek szert, mint a korábbi években. Mersey fáradtságot nem ismert. Kereskedőkkel tárgyalt, napokra elutazott, hogy utána előnyös kontraktusokkal térjen vissza. Lisa mindent megosztott bizalmasával, Besszel, és az embereik még keményebben dolgoztak. Rédey nem volt benne biztos, hogy nem Bess tudta-e meg előbb, hogy Lisa áldott állapotba került. Egyik reggel, egy korai kilovaglás után, mikor a nagy fehér teraszon reggeliztek, Lisa elé állt és Rédey két kezét forró melléhez érintette.

–      Gyönyörű és igéző vagy – megcsókolta és ránevetett - és most rögtön visszaviszlek a hálószobába.

–      Megvárod, amíg mondok valamit?

–      Ne legyen hosszú!- elnevette magát és Lisa is titokzatosan mosolygott.

–      Akkor marad az én titkom.

–      Oszd meg velem is – leültette Lisat és töltött neki a narancsléből.

Lisa forgatta a kristálypoharat, tudta, hogy felcsigázta férje érdeklődését, de még feszítette a húrt. A csendet már nem bírta tovább és kipattant belőle:

–      Gyermekünk lesz.

Rédey némán, mozdulatlanul ült, mint akibe a villám csapott. Tudta és talán várta is, hogy eljöjjön ez az idő.  Lisa szavai most megkoszorúzták a szerelmes éjszakák boldogságát, de ő megnémult. Szerencsés az, akibe a természet belefojtja a szót, amikor nem tud mit mondani. Az előző csók íze még a száján, a meglepetés és boldogság mindent elsöprő hulláma még csak valahol félúton volt a füle és az agya között. Soha nem érzett büszkeség, és igen, fájdalom villant át rajta. Lisát nézte, akinek az arca egyre megtörtebb lett, és aki most zsebkendőjével letörölte a súlyos könnycseppet férje szeméről. Néma csókban olvadtak össze.

A nap folyamán és később is bárhogy próbálta felidézni ezt a jelenetet nem talált jobb választ Lisa halkan elsuttogott szavaira.

Gyermekem lesz! Az idő teljesen megbolondult, néha megvadult ménesként száguldottak az órák, napok, ő nem tudott lépést tartani velük, máskor pedig pörgette volna gyorsan tovább az óramutatókat, annyira türelmetlenné vált. Akár a kertész, aki minden percben fut és nézi kipattantak-e már a rügyek, kibújt-e a kis csíra földből. Fekete hajszálai között felbukkantak már az első őszek, ideje is volt már, hogy egy gyermeket kapjon ajándékként az élettől. Lisa és az ő gyermeke. A csodát mindennap ízlelgette, és bár az egész birtokot bejárta a hír, ő csak és kizárólag a magáénak érezte. Ez az érzés eltávolította a környezetétől, de csak azért, hogy  egészen más dimenzióba kerüljön a szerelme Lisával.

Egy viharos éjszaka után az első kora tavaszi napsütéses reggel meghozta Rédey grófnak a kisfiát. A ház lázban égett, Alicia ki nem mozdult volna a lánya mellől, ahogy a doktort és a bábát sem engedte egy percre sem kimenni. Lisa méltósággal és a hozzá illő fegyelmezettséggel szülte meg kisfiát, akinek fekete haja, kék szeme szemernyi kétséget sem hagyott, hogy igenis az apjára fog hasonlítani. Rédey már csak a pólyában látta meg, és megnyugodva látta, milyen kerek, milyen egészséges kisfiút kapott. Lisához csak akkor engedték be, mikor a bába már mindent eltakarított és a fehér ágyban a csipkés vánkoson ott feküdt fáradtan, cserepes ajkakkal az édesanya. Lisa félig lehunyt szemei mögül mosolygott, átölelte férjét.

–      Ugye milyen gyönyörű? Rád hasonlít.

–      Fontos, hogy olyan okos és nemes legyen, mint az anyukája – Rédey végig simította Lisa csapzott haját, felemelte fáradt fejét és megcsókolta.

–      Maradj még egy kicsit –kérlelte Lísa – most már hazamehetünk a te szüleidhez is, itt a trónörökös.

Szorosan tartották egymást.

–      Most kikötöm, hogy az unokámat nem vihetik. Olyan hosszú fáradtságos útra nem engedem!

Aliciat észre sem vette Rédey. Fáradtan ült a szoba távoli sarkában, mintha ő szülte volna ezt a fiút. Valami igazság volt is benne, hiszen a szülés minden percét az ablakmélyedésre támaszkodva, gyötrődve töltötte. Alicia bátorította Lisát, míg Rédey legszívesebben a fájdalmakat is átvállalta volna tőle. Lisa anyja most fáradtan, de boldogan várakozott és a szívét átmelegítette, ahogy ez az idegen férfi ennyire szereti az ő leányát.

 

***

 

Bess, az ifjú anya és az újszülött minden pillanatát boldoggá és könnyűvé tette. Lisa nem tudott elég hálás lenni neki. Szinte észre sem vette az első hetek kellemetlenségeit, már csak azt látta milyen boldog, mosolygós a kisfia, és milyen gyorsan felépült maga is a sok kínból.

Szerette volna lassítani az időt, de a hetek, és hónapok fájdalmasan gyorsan repültek. Az eddig szinte mindig csukott babaszemek már kutatón néztek körbe, és egyszer csak észrevette a csiklandozás után a szemérmes mosolyt is kisfia arcán. Rédey felkérést kapott a Richmondi erőd tervezésére, újjáépítésére. Merseyre maradt az itteni, kis, húszhektáros birtok minden gondja-baja. Lisa sajnálta, hogy férjét annyira leköti az új munka, hogy szinte csak este találkoznak.

A kisfiú, Rédey családi hagyományainak megfelelően a Paul keresztnevet kapta. Paul Rédey juniort a neve még igazán nem érdekelte. Lisa emlője, a ránevető apa és anya volt az az univerzum amiben jól érezte magát. És persze Bess, akinek meleg puha testéhez olyan jó volt hozzásimulni, és akinek vaskos karja a védelmet nyújtotta, és akinek olyan jól esett belekapaszkodni a fülébe az ő rózsaszín újaival.

Rédey grófnő levelei az utóbbi évben szomorkásak voltak, betegséget említett és nagyon vágyott fia viszontlátására. Mindent megváltoztatott a kis Paul születése, most inkább a hazatérés sürgetése csendült ki a soraiból.

A gyermek első féléve észrevétlenül elszállt. Az újabb, hazatérést sürgető levelekről Lisa csak annyit kérdezett:

–      Ugye csak látogatás?

–      Igen, csak bemutatlak az én szüleimnek is.

Rédeynek sem volt kétsége, hogy csupán látogatóba tér haza. Az amerikai két-három évtized gyökeresen megváltoztatta azt a fiatalembert, akinek el kellett menekülni a hazájából. Sosem gondolt rá, de mostanra tudatosult benne, hogy a világ leghatalmasabb országában él, míg a hazája továbbra is csak gyarmat. Itt a szabadság, a demokrácia lenyűgözte, a hazai viszonyokra viszolyogva gondolt. Az ideérkező fiatalembert gyökeresen megváltoztatta ez az ország. Úgy érezte inkább idetartozik, mint a szülőföldjéhez, ideköti a szerelem, a boldogság, és erre elmosolyodott, de mostanra már idekötik a saját birtokai is.

–      Jövő tavasszal hazamegyünk –egyezett meg Lisával – néhány szép nyári hónapot akarok neked ajándékozni. Meglátod, vissza fogsz vágyni!

–      Nem, nem és nem – Lisa apja konokan, megingathatatlanul beszélt – az unokámat nem tehetjük ki annak a viszontagságos útnak. Itt marad. Még attól is félek, hogy meggondolnátok magatokat és maradnátok, ha a kis Paul is ott lenne.

Rédeynek azonban volt még egy régóta dédelgetett terve. Nagyon szerette volna, ha Mersey elmenne a Pennsylvániai birtokra, és kézbe venné az ottani ügyeket. A MacDermott ültetvény szépen megvan az apa irányítása alatt, de a Border City birtokot elhanyagolta, és szerette volna erős és jó kezekben tudni. Mersey pedig ilyen ember volt. Értette a dolgát, elfogadták az emberei, és megbízható volt. Tudta jól, hogy a mogorva Gregg Kellyt is le fogja tudni szerelni. Kell egy főnök, aki mindent átlát, és ennek megfelelően cselekszik. Márpedig Mersey Pista igazán alkalmas vezetőnek. Mary Kelly levelei kicsit szomorkásakká váltak, betegséget emlegetett. A magyarországi hazautazásuk előtt három hónappal ők ketten megérkeztek Border Citybe. Nem ismert rá a poros kisvárosra. A fellelt olaj és az azt kísérő gazdagság egészen átformálta. Kőházak, három bank, kövezett utcák, ékszerbolt és jól öltözött emberek hömpölyögtek még a mellékutcában is.

–      Látod –bökte oldalba Merseyt – nem fog fájni a szíved Richmond után. Igazi nagyváros és mindent megtalálsz itt.

 

 

Ian várta őket az állomáson, ami mostanra nemzeti színekkel feldíszített kétszintes épület lett. Hol van már a gazzal benőtt két pár sín hol a rozoga fabódé állomásépület, amire még emlékezett. Border City házai példás sorokban álltak. A kovácsműhely helyén csillogó kirakatú üzlet vonzotta a tekintetet. A saras fő utcát fényes fekete kövek borították, ha néha kilátszottak a sok hintó és kocsi kereke alól. Néhány év alatt nagyvárossá vált a poros vasúti végpont. A sínek most elvesztek a messze távolban. A mozdonyok vízvevő kútjának rozsdás vascsövét is csillogó acélra cserélték. Megváltozott a világ, annak ellenére, hogy Délen még nem érezte ezt a változást.

–      Isten hozta Gazda – nagy tett volt ez a három szó is a hallgatag Iantól. Mary Kelly nagy kosárban finomságokat készített, Gregg pedig egy fényesre tisztogatott ezüst üvegben Wiszkit hozott.

–      Jól működik ez a birtok – emelte koccintásra poharát Mersey – kellek én ide?

–      Biztos vagyok abban, hogy gazdaságosabban is működhetne, ha lenne igazi, gondos gazdája. Remélem, te vállalod!

A holland birtokának távoli sarkában a kőfejtő fehér foltja előtt új ház magasodott.

–      A másik szomszédom birtokán olajért is furkáltak, de nem találtak. Gregg Kelly szerint magasabban kellett volna keresgélni. Ki tudja, hátha nálunk is találunk!

Mersey a távolba tekintett. Felmérte a birtokot és elégedett volt. Változatos, vonzó táj, alant a folyóval, az is jól kihasználható lesz. A szomszédos birtoktól csálé kerítés választotta el. Ha azt is meg lehetne venni, gondolta, virágzó nagybirtokot igazgathatnék.

–      Kié a szomszédos birtok ?- fordult Gregghez.

–      Avvalami németé vót – legyintett Gregg – de jókor, jó pízért adták el a banknak. A bank meg hál’Istennek jó megjárta. Aszitték olaj lesz ott is, oszt csak a pízt ölték bele, olajat meg nem leltek.

–      Lehet, hogy még mindig a banké? Olyan elhagyatottnak néz ki.

–      Ammá nem a banké. Valami eszetlen megvette, oszt még néha emberek gyünnek, és rendbe teszik. Senki nem tudja kié, meg, hogy mit akar vele.

Utána kell nézni, jegyezte fel agyában. Lehet, hogy olcsón megszerezhető, és szép nagy értékes terület az is. A föld egyre nagyobb érték lesz, főleg, hogy itt a folyó, az olaj.

–      Min töröd a fejed? – Rédey visszatért a lovaktól.

–      A szomszéd birtokon. Utána kellene nézni kié! Ha van pénzed, érdemes lenne megvenni, mert egy év múlva a dupláját érné.

–      Hazafelé bemegyek a földhivatalba, megérdeklődöm kié, mit tehetünk. Nekem is kedvem lenne megvásárolni.

–      Tudod, most, hogy vége a háborúnak, az ilyen földek óriási kincset fognak érni. Nem úgy, mint mikor idejöttünk, hogy szinte ingyen kaphatott az ember félországnyi birtokot,

Mikor idejöttünk? Rédey szinte beleszédült mi minden történt vele mióta ideérkezett. A füstös kovácsműhelyre gondolt, amiből nagyáruház lett, a poros utcák Border Cityben melyekből a  sugárutak. A szállodák csillogó portálja, a kétemeletes lakóházak hatalmas üvegtáblái. Mind mind a változást, a gazdagodást sugározták. Van még két napja, felkeresi Bándi Karcsit, Bradley tábornokot. Az utóbbi időben ritkultak a levélváltások Bándival, azokból is inkább szomorúságot érzett kicsendülni. Látni akarta Saraht, a fiukat, enni Sally csodás pástétomából. De mindenekelőtt beszélni Mary Keellyvel, kérdezni Gretaról, akinek emléke halványult, de a fájdalom a szívében nem.

***

 

Washingtonig a vonaton végig gondolta az eltelt két napot. Úgy érezte Mersey jól megtalálta a hangot Greggel, Iannel, és ez megnyugtatta. A fecsegő Gregg és a hallgatag Ian sokat segíthettek neki, de pokollá is tehették volna az életét. Mary Kellytől nem tudott meg sok újat, bár az volt az érzése, hogy az asszony valamit elhallgat, valamit nem akar elmondani.

Bándi megkapta a táviratát és kocsival várta az állomáson. Ahogy átölelték egymást Bándi reakciójából úgy érezte, hogy nagyon vágyott erre a találkozásra, mintha menekült volna ebbe a baráti ölelésbe.

–      Hallottam azért rólad – Rédey rámosolygott – híres festő lettél. Látni akarom azokat az alkotásokat, ha már megvásárolni nem is tudom. Komoly árakról cikkeznek az újságok.

–      Neked csak ajándékba adok úgyis. A cikkek pedig túloznak. Van sok megrendelésem és szépen kelnek a képek.

–      Sarah, és az ő csodás reggelijei?

Bándi elkomorult, félelmet látott az arcán.

–      Sarah betegeskedik.

–      Ugye nem komoly a baj?

–      Az orvosok sem tudják. Gyenge és emiatt szomorú, mert nem tud olyan tevékeny lenni, mint korábban.

–      Egy kis levegőváltozás nem segítene? Emlékszem milyen boldog volt, amikor a birtokomra jöttetek. Gyertek el most Richmondba! Nézd meg a kisfiamat, talán még a festéshez is kapsz ihletett. Lisa nagyon örülne, ha újra találkoznának.

Bándi elgondolkozott. Nem volt orvos, de ha már semmi bajt nem találnak a drága Sarahnál, akkor tényleg csak valami kedélybetegség lehet. Igaza lehet Rédeynek. Meg kellene próbálni kimozdulni a zajos, piszkos városból.

Ez a zajos város Rédey minden érzékét felcsigázta. Látta itt is a változást, emlékezett merre rótta az utcát a Capitolium felé, melynek parkjában már nem legeltek többé a tehenek. A polgárháború izgalmait idézte fel újra ittléte. Mozgalmas idők voltak, szinte visszavágyott abba az időbe.

Sarahn nem látszott betegség, csak valami mélabú. Őrizte karcsú alakját, szemben a férjével, akin a finom ételek már nagyobb nyomot hagytak.

–      Drága Sarah! – átadta Lisa ajándékát – Szeretném, ha személyesen adhatta volna át ezt Lisa, de bízom benne, hogy rövidesen találkoznak nálunk!

Sarah arca felderült, minden lépcsőfokot nagyon lassan vettek, mert mire felértek a nappaliba már mindent akart tudni arról a Délről. Úgy vette észre, hogy érkezése kicserélte az asszonyt. Csillogó szemmel tálalta fel az ebédet, és nem szűnt meg kérdezősködni. Néha mosolyogva rávillant a tekintete Bándira, vagy a kisfiára. Rédey tudta mit kell tennie.

–      Sarah, meg kell ígérnie, hogy nagyon gyorsan meglátogatja Lisát, és nemcsak egy napra. El sem engednénk. Ugye elfogadja a meghívásomat!

Ahogy az arca kipirult, ahogy beszéde felgyorsult, Rédeynek egyre inkább meggyőződése lett, hogy igaza volt. A bezártság, a monoton asszonyi élet kedélybeteggé tette ezt a nyílt szellemű, tevékeny asszonyt.

–      Jobb vagy mint bármelyik drága doktor – karolta át Bándi a búcsúzásnál – szinte kicserélték az én édes feleségem.  Már most folyik a készülődés az útra, én pedig kisöpröm a doktorokat, és a piluláikat.

Sally Balley és Bradley tábornok olyan örömmel fogadták, ami őt is meglepte. Ha Sally nem veti be minden erélyét, Bradley már nyergelt volna és mennek galambvadászatra a városon kívülre. Így viszont a tábornok elengedhetetlen szivarjából kellett elszívnia ebéd után, és hallgatni elégedetlenségét a mostani adminisztráció ügyetlenkedése, totális hozzá nem értése felett.

-Abe óta egyre csak lefelé megy minden – legyintett Bradley – Johnson megmaradt alelnöknek, nem tudott Abe örökébe lépni.

-Grant tábornok viszont jó választás volt- vágott közbe Rédey- igazi hős.

-Ulysses jól irányította a katonákat – újabb legyintés – de itt csupa rafinált tisztviselőt kellene igazgatnia. Mindegy, talán a második elnökségre már beletanult a tennivalókba.

Felidézték a polgárháborús történeteket, és Rédey egyre inkább úgy érezte, itt van otthon igazából. A birtok felüdítette, tevékenységre serkentette, Richmond a családi városa lett, megnyugtatta, biztonságot, boldogságot adott. Washington viszont kiteljesedést nyújtott. Munkáját nemcsak Bradley ismerte el, jól esett, amikor a régi munkatársak őszinte örömmel ölelgették. Szívesen élne itt Lisával és gyermekeikkel. Ez utóbbira Sally is nevetve célozgatott. Egyre erősödött a meggyőződése, hogy Washington a számára rendelt hely, ahol élni lehet, ahol ha gróf nem is, de sikeres ember lehet. Ron Bradleyvel való együttlét szórakoztatta, mert felidézte a régi magyarországi emlékeket. Az emberi hibákat, az elégedetlenséget, a mások lebecsülését, egy kis irigységet. Amit annyira magyar jellemnek érzett. Gondolatban már izgatottan készülődött haza és az amerikai és magyar gondolkodás közti hasonlóság megmosolyogtatta. A hazai diéta forrongásai, egymás becsmérlése, akadályoztatása vajon megszűnt-e mióta nem járt otthon? Bármennyire is szórakoztatta Bradley, nagyon örült, mikor a vonat kigördült a Bándi házaspár integetésével.

Az igazi boldogság azonban Lisával való találkozás, a kis Rédey karba vétele lett.

- Vendégeket hívtam – karolta át a feleségét – talán már nem lesznek a terhedre.

Lisa várakozásteljesen  nézett a szemébe.

 - Sarah Bándi és a családja.- Maga sem várta azt a kitörő örömet, amit Lisa arcán látott.

- Annyira boldoggá tesz ez a hír! Akartam mondani, hogy ne feledkezz el róluk. Az hogy jönnek, nekem nagyon fontos. Tudod, ők is a megmentőim, nemcsak te!

A csók is jól esett.

 

***

 

Saraht valóban kicserélték. Lisa szobája mellett kellett aludnia, hogy hajnalba nyúlóan beszélgethessenek. Bándi Karcsi egy képet hozott ajándékba, melyet emlékezetből festett. Lisát ábrázolta konföderációs egyenruhában, ahogy puskáját előre tartva egy fa mögül lép ki.

- Uram, - az öreg Mc Dermott elégedetten szemlélte a képet – olyan örömet szerzett, amit el sem tudok mondani. Olyan emlék ez a kép nekem, amit a síromba is magammal vinnék.

- Remélem, még sokáig nézegetheti itt a földön – Bándi szavai könnyet csaltak McDermott szemébe.

 

- Szóval hazamentek? – Bándi szájából nehéz súlya volt ennek a mondatnak.

A vacsora után, mikor mindenki szétszéledt, a fehér terasz sarkában ültek, és mi is lehetett volna az egyetlen beszédtéma, mint a Rédey házaspár Magyarországi látogatása. Bándit mindig is gyötörte a honvágy, ami talán csak akkor csillapodott, mikor értesítést kapott az utolsó legközelebbi családtagja haláláról és már csak az akácos, a repceföldek sárga tengere és a magyar beszéd kísértette.

- Rövid időre megyünk, Lisa nem hagyja magára a kisfiunkat. Talán az utolsó pillanat, amikor még láthatom édesanyámat, apámat, István öcsémet. Sok jogi ügyet is el kell intézni a birtokunkkal kapcsolatban. Egyszóval, lesz sok teendőnk.

- Megkérhetlek valamire?

- Károly, bármire!

- Megfestettem édesanyámat, tudod, csak úgy emlékezetből. Megmondom, hol a sírja. Szeretném, ha ezt a kis képet beleillesztetnétek a csupasz márványba. Apróság, elfér a csomagod legalján. Itt van.

A festő ovális kis képet húzott elő kabátjából. Vékony sárga ruhás asszony mellképe volt, akinek dús barna kontya alól ártatlan kék szemek tekintettek ki. Rédey elérzékenyülve nézte a képet, ahogy felpillantott meglátta a könnycseppeket barátja szemében.

- Mikor vesztetted el?

- Három éve. Én is olyanná lettem, mint Sarah, de a kép megfestése kigyógyított. Mintha velünk élt volna. Esténként beszélgettem a képével és megváltozott az életem is.

- Gyere, - nem volt más választása – nézzük meg a birtok legszebb részét, a virágoskertet és az állatketreceket!

Az amerikai dél állatai mellett színes papagájok, dél amerikai puma, láma csinált kedvet Bándinak egy-egy kis rajzhoz. Rédey sejtette, hogy otthon izgalmas festmények lesznek ezekből, egzotikus környezetben elhelyezett állatokkal, és azt is sejtette, hogy szép bevételt hoz majd a művésznek.

Sarahék látogatása még úgy is elillant, hogy napokkal hosszabbították meg, mint ahogy tervezték.

Lisa konföderációs egyenruhás képe apja szobájába került, a kis Charles Bándi pedig egy ezüsttel dúsan díszített gyermeknyerget kapott ajándékba.

 

***

 

 

Kabinjuk a kapitány kajütje melletti tágas, legkényelmesebb lett. Az ötárbócos Philadelphia az egyik leggyorsabb átkelőhajó volt. Rédeynek minden nap keserves volt, ő az albatroszokkal szeretett volna átrepülni az óceánon, hogy minél előbb ölelhesse a szüleit. Valami furcsa, szívbemarkoló érzés kerítette a hatalmába, amikor felidézte a Bajadérral, Amír kapitánnyal az átkelést New Yorkba. Évszázadnak tűnt, pedig csupáj jó évtizednyi idő telt el. Izgatottsága Lisára is átragadt, szinte mindent akart tudni a Rédey családról. Neveket, helyeket, életkort. Mindezt szépen rögzítette is a fejében. A társalgástól nem félt, hiszen franciául sokan beszéltek a családtagok közül, Paul öccse pedig Londonban végzett. A szél csak annyira volt erős, hogy repítette őket Genovába, de a nap nagy részét a fedélzeten tölthették. Lisa először utazott ilyen hosszú útra, de szinte élvezte a hullámok dörejét, a hajó finom dülöngélését.

Amilyen metszően sós és hideg volt a tengeri szél annyira varázslatosan selymes és fűszeres a genovai levegő. A kikötő nyüzsgése, a szélesen nevető emberek, a kurjongatás és az ének egészen elvarázsolták Lisát.

- Istenem- kiáltotta a férje fülébe – ez a nekem való élet! Annyira, de annyira más mint Amerika.

- Remélem, a vonat sem okoz csalódást – húzta magához feleségét – mert hosszú út vár ránk, de Bécsben már otthon leszünk.

- Varázslatos – álmélkodott minden apróságon Lisa. Csomagjaikat felrakta a hordár a nagy fekete hintóra és elindultak a vasútállomásra. Lisa minden sarkon hangosan felkiáltott a házak a járókelők, a kis kávézók láttán.

- Féltem elindulni ide- súgta Rédey fülébe – de tudom, szomorú leszek, mikor visszaindulunk.

- Várd meg Magyarországot! – Tudom, ott akarsz majd maradni.

Nem lehetett annyira fárasztó semmi, hogy Lisa ne talált volna valami érdekeset, valami lelkesítőt, ami messze űzte kimerültségét. Rédeyt más foglalkoztatta. Újra látni Bécset, a Burgot, a palotájukat a Ringstrassen. Milyen lesz a találkozás apjával, édesanyja egészségét vissza nyerte-e? A találkozás szebb volt, mint amit elképzelhetett.

- Gróf Úr!

- István, drága István!

A hintó a címerrel az oldalán már várta őket, és István, akinek hajában dúsan álltak az ősz hajszálak, alázattal, de nem titkolható örömmel várta az ifjú gazdát. Csak Istvánnak vagyok ifjú, gondolta.

 - Gróf Úr, Isten hozta újra itthon. A méltóságos gróf úr legszívesebben velem jött volna, ha a reumája engedi. Az volt a kérése, hogy minél gyorsabban a palotába. Hát, induljunk is.

Lisa látta milyen érzelmek futnak át a férje arcán, így tapintatosan hátrébb lépett. Rédey magához ölelte és beszálltak a kényelmes kocsiba.

- Gyönyörű ez a város – súgta férje fülébe – más mint Genova, bár az is megfogta a szívemet.

- Várd meg Pestet, ha igazán varázslatosat akarsz látni!

- Úgy látom itt Európában minden gyönyörű, mert mindig a következő helyet dicséred.

- Akkor már most felkészítelek az erdélyi kastélyunkra, mert az lesz az igazi varázslat!

Most azonban a saját maga elvarázslására készült. Édesanyám, Apám. Nem tudta megnyugtatni szívét. Annyi év távollét, annyi felhalmozódott vágyakozás, annyi ki nem mondott szerető gyermeki szó. Lisa az elsuhanó palotákat nézte, néha meghúzva férje kabátujját, rámutatva egy-egy gyönyörű épületre. Rédey jól ismerte őket. Több mint két évtized sem változtatott rajtuk, talán a gazdáik is ugyanazok voltak, ahogy a Rédey gróf palotája is ugyanott, igaz a kornak megfelelően kicsinosítva várta őket.

Lisa észrevette. hogy a haza közelsége, a bécsi utcakövek, a paloták sora, az ifjúkorából itt maradt öreg kocsis megváltoztatták a férjét. Már nem Mister Rédeybe karolt, hanem Gróf Rédey Pálba. Apró félelem suhant át rajta. Hiába ez az ő hazája, itt van otthon, ahogy saját maga is Richmondban. Amint a kocsi megállt a palotába vezető lépcsősor mellett, szinte vezényszóra öt-hat fekete ruhás ember jelent meg és hangos Istenhozta kiáltással üdvözölték a rég nem látott gróf urat. A kétszárnyú bejárati ajtó mögötti sötétből hófehér hajú, vékony magas férfi jelent meg. Botja végén ezüstből a Rédey család címerállatának, a medvének feje volt öntve. Arany sujtásos kabátja felett féloldalasan sötét prém húzódott. Rédey most nyugodott meg. Apja semmit nem változott, vagy talán mindketten együtt öregedtek?

 

 

 

A kastély mögött lebukó nap megvilágította a szemközti hegyet, fényes levelek remegtek a kora esti szélben.

-Nagyon szép itt. - Lisa a vállára hajtotta a fejét- Gyönyörűek a bércek, a völgyben a színesen váltakozó szántóföldek, és az a kis patak, amely oly sebesen szeli át a szurdokot. Örökké itt tudnék maradni, ha a gyermekünk is velünk lenne.

-Tudod- Rédey átkarolta felesége vállát, és tenyerébe rejtette azokat a finom fehér kezeket – én pedig vágyom vissza Amerikába. Furcsa, de vonz az az életmód, amit otthagytam. Barátom sincs már itt. Vágyom, hogy Bándinak beszéljek mindkettőnk hazájáról. A változatlanságról. Hiszen minden olyan, mint negyedszázada, a bálok, az intrikák, a nemes semmittevés. Szerencse, hogy az öcsém valóban mérnök akar lenni, nem pedig hódprémes mentében, kócsagtollas süvegben pompázni.

- Valld be,– nevetett rá Lisa- te azért élveznéd gróf úr!

- A tegnapi bálon azt vettem észre, hogy éppen te vagy az, akinek tetszik ez a magyar élet. Hozzuk el a fiunkat? Legyen ő az ötödik gróf Rédey Pál?

 Lisa átkarolta, és a szemébe nézett.

-Te döntesz, drágám, de én is segítek. Szerintem te már valóban Amerikában vagy otthon. Menjünk haza, mert belehalok, hogy nem láthatom a kisfiunkat. Neked nem is hiányzik?

- Éppen ez – dörzsölte meg a homlokát Rédey- nekem is az hiányzik, ami neked, és még valami. Az a demokratikus világ, amit Amerikában találtam meg. Amiért harcoltam fiatalon.

- Hiszen még most is fiatal vagy- Lisa szorosan hozzábújt – és mindig az is maradsz. Én pedig még három gyermeket akarok, akik majd őrzik a fiatalságunkat.

 

 

Rédey minden magyarországi pillanatot élvezett, és azt is látta, hogy Lisanak is tetszik ez a számára ismeretlen élet. Lelke mélyén érezte, agya tudta, hogy az a negyedszázad, melyet távol töltött gyökeresen megváltoztatta. Nem egyszerűen boldog hazatérés volt ez a pár hónap, bár minden percben rálelt gyermekkora egy-egy kedves emlékére, hanem szívfacsaró távollét is volt a gyermekétől, Amerikától, ami minden sejtjébe beleívódott. Anyja szemét nem is tudta becsapni, aki egyszer, hosszú beszélgetésük után rá is kérdezett.

-Kisfiam, melyik országot érzed a hazádnak?

Rédey nem sokat gondolkozott, meg is rémült, hogy a válasza nehogy sértse édesanyja érzelmeit.

- Mindkettő az – megfogta anyja kezét – ugye, megérted? Nem billenhet sehová a mérleg. Ott a fiam és a feleségem, itt pedig ti vagytok. Kettészakad a szívem.

Anyja lehajtotta a fejét, ő pedig látta az asztal terítőn foltot hagyó könnycseppet.

- Nem baj, ha így érzed! Légy sikeres ott, szeresd a családod, ne felejtsd, mi is azok vagyunk. Csak a Mindenható látja a sorsunkat, arra fogom kérni, hogy boldog légy ott a távolban is.

 

 Mélyen bevésődtek anyja szavai. Tudta milyen súlyos mondatok voltak ezek, hiszen édesanyja elengedte őt, áldását adta amerikai életére, életükre. Lisa békésen aludt, ráterített egy finom takarót, mert a hegyek felől feltámadt a hideg szél. Anyja áldásával utazhatnak vissza, haza. Nézte felesége nyugodt, békés arcát. Csak az ő lelkében dúlt valamiféle békétlenség, az elválás miatti szorongás, a viszontlátás bizonytalansága, a félelem a szerettei elvesztése miatt.

Lisát még elvitte Bécsbe, mert a város elvarázsolta ideérkezésükkor. A kiegyezés megtörtént Magyarországgal, de a békét akkor érezte, mikor a császári udvar meghívásának tehettek eleget. A család nem tudta mire vélni Ferenc József személyes meghívását, de édesanyja és apja is örömmel vett részt az audencián. A kancellár felkészítette őket, mégis váratlan volt a császár őfelsége ajánlata.

-Rédey gróf – a császár csak az asztal hosszában sétált fel és alá, nem lépett közelebb hozzájuk- tudjuk, mennyi szolgálatot tett az amerikai népnek, személy szerint Lincoln elnöknek is. Ismerjük érdemeit a polgárháborúban. Amerika hamarosan a világ ura lehet, és mi nagyon szeretnénk jó kapcsolatokat kialakítani az Egyesült Amerikával. Felkérném és meghatalmaznám, hogy képviselje az Osztrák Magyar Monarchia érdekeit Amerikában!

Apjára nézett, aki zavartan tekintett vissza rá. Édesanyja mosolya és finom biccentése meggyőzte, hogy fogadja el a megtiszteltetést, de a síve hirtelen összeszorult.

-Császári, és királyi fenség –meghajolt – megtiszteltetés és kitűntetés Fenséges Uram megbízása, de el kell mondanom, hogy magam amerikai állampolgár vagyok, és ez a tény a pozíció elfogadásának akadálya lehet.

- Rédey Gróf – a császár felemelt egy papírt az asztaláról- úgy tájékoztattak, hogy magyar állampolgársága soha nem szűnt meg.

-Igaz Fenséges Uram -ismét meghajolt- büszkén vallom magam magyarnak, a Monarchia állampolgárának.

- Én pedig úgy gondolom, hogy egy büszke, józan és hazáját szerető ember tudja csak igazán jól képviselni a Monarchia érdekeit. A kancellárom már mindent előkészített.

Ezzel elbocsátotta a Rédey családot. Lisa szinte ki sem várta, míg becsukódott az ajtó mögöttük, máris kérdőn nézett férjére. Látva a közeledő kancellárt finoman intett a fejével. Szülei kissé hátrább húzódtak, hagyták a kenetteljesen mosolygó kancellárt, hogy kezet nyújtson Rédeynek.

-Exellenciás Uram, Nagykövet úr! Elrabolhatom kedves feleségétől és méltóságos szüleitől?

A császári udvar nem hagyott időt sem a tétovázásnak, sem a gondolkodásnak. A nagykövet úr a kancellária hivatalba ment, mialatt szülei és Lisa, Sarolta főhercegnő személyes fogadására.

Követve a kancellárt, hideg markolást érzett szívében. A forradalomtól a császár nagykövetéig micsoda út vezetett. Vállalhatja-e magyarként, és megtorlás elől menekülőként, hogy a császári udvart képviselje Amerikában. Mit fog szólni Bándi, mit mond majd Mersey?

Gyötrő kérdéseire hazafelé úton Lisa adta meg a választ.

- Negyed század, huszonöt év, drága Paul! – átölelte a vállát – gyökeresen megváltozott a világ. Nem a császárt, hanem a hazádat képviseled majd. Nem árulod el a bajtársaidat, sem a szüleidet, de még Terkát sem. Ugyanolyan finom süteményt fog sütni az elutazásunkra, mint amilyet kaptunk a megérkezésünkkor. Sokat tudsz tenni nemcsak a császárért, hanem az országodért, amerikai honfitársaidért is.

A csókjuk olyan forró volt, mint valaha az első, és érezték hogyan dobban egy ütemre szorosan összefonódó mellkasukban a szívük.

 

Egy héttel meg kellett hosszabbítaniuk bécsi tartózkodásukat Rédey hivatalos ügyei miatt. Lisa anyósa szinte újjáéledt. A grófnő régi barátnőket keresett meg, bemutatta a leendő amerikai nagykövet feleségét, Lisa pedig elbűvölt mindenkit, akivel csak találkoztak. Elutazásukat pazar estéllyel ünnepelték bécsi palotájukban. Nem volt senki, aki nemet mondott volna a meghívásra, és mindenki az ő estélyükről beszélt a következő héten.

Az öreg Rédey hazautazott, a bécsi gyors még meg sem állt, Somorjay fiskális máris széles mosollyal futott hozzá!

-Győztünk, Gróf Úr, győztünk! Nem is akármilyen győzelem ez, hanem világraszóló!

- Győztünk persze – fenyegette meg az ujjával a fiskálist – én pedig vesztettem, hány aranyat is? Ne fogjon olyan vastagon az a ceruza, mert nem a fiskális tudományod miatt nyertünk, hanem a fiam tehetsége révén.

Tudta azt az öreg Rédey, hogy nem kérhet annyit az agyafúrt fiskális, amit ő boldogan ki nem fizetne. Végre-végre révbe ért ez a fiú. Mert hiába az amerikai birtok, hiába az ottani elnöki szolgálat, nekünk, magyaroknak csak ez a legkitüntetőbb, ha a császár egy birodalom sorsát bízza egy magyar grófra. Még ha az amerikai állampolgár is. Ezen azért jóízűen elmosolyodott.

 

 

 

Azt a bánatot, amit hazájának elhagyása jelentett semmi sem enyhítette jobban, mint az álmodozás, Lisával gyermekükről, a richmondi házról, és az izgalmas újrakezdésről, a nagyköveti posztról.

Neptun ismét kegyes volt hozzájuk, békés volt a tenger, mert a szél, ami elég volt a gyors haladáshoz nem korbácsolt fel nagyobb hullámokat.

- Gondoltál már arra –komorult el Lisa egy pillanatra - hogy nekünk most Washingtonba kell költöznünk?

A boldog álmodozás hirtelen messze szállt. Rédey meghökkenve nézett feleségére.

-Igen, igen Exellenciás Uram, Washington. Közel a tűzhöz. Fogadásokat adhatsz. Jár ehhez egy palota is, feltételezem.

Rédey nem foglalkozott még eddig a részletekkel, de Lisa praktikus esze már tervezgetett.

-Ha mellettem vagy –átkarolta feleségét – csak jó történhet. A fogadásokon pedig megszédíted a nagyköveteket, politikusokat és elbűvölöd a feleségeiket.

A kancellária mindenre felkészítette Rédeyt, de a gróf számára nem volt sok meglepetés. A diplomaták mindennapi élete semmivel sem volt bonyolultabb, mint a mindennapi grófi tennivalók.

 

A New Yorki kikötő ismét felidézte a régi emlékeket. Hol van már a Kozmát és a St Louist ünneplő tömeg, hol vannak a régi barátok, akiket a magyar zászlóról ismert fel. Vonattal utaztak, Richmondban pedig Ben tajtékosra hajszolva lovait, szinte repítette őket a McDermott birtokra, ahogy Lisa is szinte repült afelé az apró kis élőlény felé, aki kitárt karjaival hadonászva, talán egyensúlyozva, tétován totyogott édesanyja felé. Felkapta a kis Pault és szinte eggyé olvadta vele. Rédey átkarolta őket és így álltak percekig hármas ölelésben, mígnem Alicia el nem ragadta a lányát, unokáját. A fogadtatás megindítóbb és könnyesebb volt, mint a magyarországi megérkezés. Kisfiuk nemcsak sokat nőtt és ügyesedett a járásban, de a hangos, örömittas Mama, Mama kiáltásai Rédey szemébe is könnyeket csalt. Boldog megérkezés volt, és egész napjuk ebben a boldogságban folytatódott. Alicia megkapta Rédey grófnő ajándékát, egy gyönyörű arany násfát, férje pedig az öreg Rédeyét, drágakövekkel díszített ezüst díszkardját. Ben igazi magyar szűrt, Bess pedig Terka ajándékát, a dúsan hímzett fehér blúzt, ami ráadásul még a méretét is eltalálta. Öröm volt megérkezni Magyarországra, de ugyanolyan öröm volt Virginiát is újra megtalálni.

Az öröm egész addig tartott, amíg Lisa el nem dicsekedett férje új megbízatásával.

-Azt reméltük, hogy velünk maradtok, amíg csak élünk – horkant fel McDermott.

-Nyugalom, Apa – húzódott közelebb hozzá Alicia -Washington nincs a világvégén. Itt a vasút, bármikor meglátogathatjuk az unokánkat. Már nem kell napokat utazni.

-Nem látogatni akarom – csapott az asztalra férje – hanem látni. Látni mindennap, hogyan okosodik, hogyan nő. Ezt veszitek el tőlem.

-Itthon lesz nyáron –ült közelebb apjához Lisa – és néha én is eljövök, hogy kicsit zsörtölődhess velem, apa. Ti is meglátogathattok bennünket.

Az öreg McDermott nehezen békélt meg. Eltervezett valamit, ami most egy csapásra veszni látszik. Itt minden úgy történt korábban, ahogy azt ő elrendelte, és most váratlanul érte, hogy lánya saját családjában maga dönt olyan kérdésekről, amely korábban apai döntés lehetett csak. Lassan azért ha bele nem is, de megnyugodott, és ebben döntő szerepe volt unokájának, aki befészkelte magát nagyapja ölébe és ujját szopva békésen elaludt.

A magyarországi látogatásnak volt még egy különleges ajándéka, ez pedig szinten elolvasztotta McDermott kérges szívét. Lisa mégsem ment Washingtonba, hanem otthon viselte ki és szülte meg örökké vidám egészséges kislányát Elisát. A McDermott ház annyi polgárháborús tragédia után pezsgő, élettel teli, vidám birtokká vált.

Rédey Pál élete is gyökeresen megváltozott. Ha csak tehette hazalátogatott feleségéhez, gyermekeihez, és ő, ezt ugyan az öregedésre fogta, de mindannyiszor könnyekkel a szemében érkezett és búcsúzott.

 

A Washingtoni élet nehézségeit Bándi Karcsi, Sally, és a már visszavonult Ron Bradly mellett szinte észre sem vette. A követségnek nagy házat bérelt, gondosan felmérve Lisa és a gyermekek igényeit is. Dolgozószobája napfényes tágas helyiség, példás rendben az íratok, melyek kezdtek szép számban érkezni. A munka, a sok, új feladat elviselhetőbbé tette családja távollétét. A birtok gondjait, Mersey szerencsére levette a válláról, a követségre pedig Magyarországról érkezett személyzet, köztük a legnagyobb segítség a Monarchia kancelláriájáról magyarul, németül, angolul kiválóan beszélő fiatalember Franz Kaltenbach.

- Gróf Úr, Exelenciás Uram- élvezettel hallgatta Franz magyar szavait –engedje meg, hogy kancellár úr szavait hűen idézzem.

-Nocsak - mosolyodott el Rédey – személyes üzenet? Élő szóban átadva?

-Nagyon is –viszonozta a mosolyt Franz – Őméltósága kérte, hogy szó szerint adjam át üzenetét.

-Halljam, halljam!

-Fiam! Mondja meg Rédey grófnak, hogy magát nem kémkedni küldjük mellé, hanem, hogy segítse őt rendkívül fontos munkájában, és egy kevés terhet vegyen le a válláról. Ő Császári fenségének Amerika fontosabb, mint bárki gondolná. Ápolja a barátságot Amerikával, és gondoskodjék az ott élő honfitársainkról!

- Köszönöm Franz – kezet nyújtott az ifjúnak – megértettem, és elfogadom a segítségét.

Amit nagyon jól tett, mert a követségi munka nemcsak estélyekből, fogadásokból állt, hanem nagyon sok hétköznapi tennivalóból is.           

Megváltozott a világ Lincoln óta. Nem papucsban fogadták az elnöknél, hanem lakkcipőben, frakkban. Elszállt a korábbi közvetlenség, bár a protokolláris kötöttségek sem okoztak nehézséget Rédeynek. Ron Bradley sokat segített, mert régi kapcsolatai nagyon is éltek, így hamarosan megismerhette a fontos pozíciókban lévő kormánytagok gyengéit, erősségeit. Az új nagykövet végig gondolva kinevezése körülményeit, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Császár legfontosabb elvárása az lehet, hogy Monarchiát helyezze el az amerikai politika látókörébe, személyes varázsával, kapcsolataival, melyet sejtette, hogy a kancellária jól ismert, tegye szalonképessé, elfogadottá. Hosszú idő telte el, de nem elég hosszú ahhoz, hogy Kossuth nevét, a ’48-as forradalmat elfeledtesse az amerikaiakkal. Franz tanácsára nem nagy fogadásokat adott, hanem inkább személyes találkozásokat fontos emberekkel. Ezek sorrendjét, nehogy sértődés legyen, Bradley állította össze, gondosan. Sok önfegyelmet, tapintatot igénylő feladat volt, emellett nem felejthette el elveit, hűségét a ’48-as eszmékhez sem. Szerencsére a világ, előnyére, sokat változott. Az elveihez való hűséget pedig amerikai partnerei is becsülték.

Siker itt, dicséret otthonról, fájdalom a nagyköveti szívben. Az idő gyorsan repült, és rövid Richmondi látogatásai is inkább azzal teltek, hogy próbálta visszakapni gyermekeit, feleségét a McDermott szülők fájdalmas ragaszkodásai ellenére. A jég megtört. Itt kellett igazán diplomáciai érzékét használni. Lisával egyetértésben a nagyszülőkre bízták unokáikat, cserébe visszakapta a feleségét, de belül érezte, hogy Lisa mély anyai érzelmei, nem kevésbé gyermeki furfangja elég lesz ahhoz, hogy hamarosan Paul és Elisa is velük legyen.

Ha Franz nagy segítség volt a mindennapi munkájában, akkor felesége nélkülözhetetlen lett. Kormánykörökben, de szinte az egész diplomáciai testületben legendássá vált kedvessége, természetessége, és ezekkel felvértezve még a férjének is sok fejtörést okozó ügyekben is fényes sikereket ért el.

 

***

 

Feldner doktor állást, biztonságot és Adél személyében szerető feleséget is kapott az Eisner birtokon. Mindent bőségesen megszolgált jótevőjének. Klaus Eisner egy hétig súlyos lázban szinte eszméletlenül feküdt. Max Feldner éjjel nappal mellette volt, a ritka világos pillanatokban bőségesen itatta. Eisner két ágyasa tisztán, rendben tartotta a szeretett férfit, egymást váltották ágya mellett. Gréta, amikor csak tehette, segített Feldner doktornak. Volt valaki azonban, aki szintén minden percet a súlyosan sebesült mellett töltött, és ez Will volt. Tartotta Klaus fejét, amikor a doktor belekényszerítette a teát, törölte a verítéket a homlokáról és beszélt hozzá. Ahogy bizalmasan a lova fülébe suttogta a becéző szavakat, most mások számára alig hallhatóan Eisner fülébe suttogott. A közös élményeikről, újra és újra megköszönte a pompás lovat, beszélt, hogyan bosszulta meg Klaus szinte halálos sérülését. Beszélt, mert ő volt az egyetlen, aki észrevette azokat a rezdüléseket a súlyos betegen, ami számára a reményt sugallta, hogy fel fog épülni. Will szerette nagyapját, imádta édesanyját, de Klaus Eisnerhez valamiféle apa-fiúi kapcsolat fűzte. Pólyásként került a birtokra, itt cseperedett, érett tizennégy éves korára igazi férfivá, végig Klaus mellett. Hogyne tett volna meg mindent, hogy ne veszítse el, akit apjaként szeretett. Az arc rezdülései, a mosolyra húzódó ajkak neki mind arról beszéltek, hogy ez a férfi él, örül, hogy mesél neki, és ha a magas láztól legyengült szervezetében alig volt is élet, ezek a rezdülések, a kéz finom rándulásai a reményt sugallták, hogy fognak ők még kilovagolni, nevetnek majd nagyokat Will melléfogásain. Most élte csak át igazán, mennyi közös élményük volt, amiket lehetett felidézni, és látta, hogy Klaus is emlékszik ezekre. Feldner doktor átment a szomszéd szobába, így nem lehetett tanúja munkája sikerének, amit csak Will látott. Klaus Eisner kinyitotta a szemét, felismerte a fiút és most igazán, szélesen, ahogy mindig is szokta elmosolyodott. Csak pár pillanat volt, Will ujjongva futott a doktorhoz.

- Él, doktor úr, kinyitotta a szemét és nevetett – kiáltotta- talán rajtunk nevet, hogy mennyire megijedtünk. Jöjjön, nézze!

Feldnerre nem mosolygott a beteg, de láthatóan több élet volt benne, mint korábban. Arca valamennyi színt nyert, a veríték eltűnt, de szemei továbbra is zárva maradtak. A gyógyulás első jeleit Will látta, de mire a nap felkelt mások is csodálkozva állták körül a betegágyat, ahol most már megnyugodva, békésen feküdt a Gazda. Láza elmúlt, és két nap múlva asszonyai segítségével már járni is tudott. Gréta átvette a konyha irányítását, és apró adagokban nagyon tápláló igazi német ételeket főzött.

- Sör kell Klausnak – az öreg Müller nagy cserépedénnyel érkezett – ebből adjatok neki. Ez fogja csak meggyógyítani.

Will nagyapja mindent tudott az unokájától Klaus állapotáról, de sörfőzdét nem tudta otthagyni. Mostanra annyi megrendelésük lett, hogy Grétának már nem kellett utazgatni a megrendelésekért, azok helybe jöttek. A sörük háromszor annyi ideig friss maradt, mint bárki másé, Müller pedig hétpecsétes titokként őrizte módszerét. Egyre messzebbre tudtak szállítani, egyre több vevőjük lett.

Klaus Eisner a szépen kipárnázott székében ült háza verandáján. A járás, de még a beszéd is nehezére esett, bár Gréta táplálásának köszönhetően szinte napról napra nyerte vissza a régi erejét. Maga az öreg Müller hozta minden délben a sört, melyet barátjának főzött, és Klaus Eisner, Feldner doktor legnagyobb megrökönyödésére egyre többet fogyasztott belőle. Nem kellett már éjjel nappali szolgálat a Gazda körül. Feldner is csak bekukkantott naponta egyszer. A ház újra éledt, ahogy a gazdája is, és elillant a gyászos csend, a komor légkör.

Gréta elkészítette az ebéd utáni korsó sört, de Eisner nem engedte elmenni.

-Ülj ide-kérte halkan – mondanék valamit.

Gréta megfogta a kezét és biztatóan rámosolygott.

- Sokat beszéltetek a Pennsylvániai birtokotokról.

-Nem volt az birtok –ingatta a fejét Gréta – tizenöt hektár. Tizenöt hektár boldogság volt nekünk, amikor Amerikába érkeztünk.

- Will nem is emlékezhet rá-

-Csak a nagyapja elbeszéléseiből-

- Azt azért látom – kortyolt a söréből-hogy neked lányom fáj a szíved azért amit otthagytál. Talán többet is mint az a birtok

Gréta lehajtotta a fejét, talán, hogy Eisner ne lássa a könnycseppet.

- Nem engedlek vissza benneteket, ne is vágyakozz. Itt biztonságban vagytok, mindenetek megvan, a fiad remek fiatalemberré serdült.

-De, -próbált tiltakozni Gréta.

-A birtokom legnagyobb bevételét a sörgyártás adja –

Gréta értetlenül nézett Eisnerre, nem értette a beszéd csapongását.

- Te viszed a könyvelést, így látod micsoda értéket teremtett itt az én Wilhelm barátom. Kinöttük ezt a birtokot, terjeszkednünk kellene, új főzdéket építeni.

Eisner pihenőt tartott, zihálva lélegzett, ivott egy újabb kortyot.

-Én már korábban visszavásároltam a banktól a ti volt birtokotokat-Gréta felpattant a székről – Ülj vissza! Hallhattad, potom pénzért visszavettem, és terveim vannak vele. A tulajdonos a fiad, Will. Beszélned kell vele.

Tudom, hogy nem akar sörfőző lenni, de lassan itt az idő a választásra, mit szeretne csinálni. Arra gondoltam ott építjük meg az első főzdénket, és szeretném, ha a fiad vezetné.

- Hiszen még gyermek – próbált tiltakozni Gréta- tizenöt éves.

- Gyermeknek látod, de én már tudom, hogy igazi férfi. Meg fog birkózni minden feladattal.

-Nem akarom, hogy elszakadjon tőlünk.

-Beszélj vele először. Hagyd, hogy ő válasszon, ne befolyásold! Az a birtok az ő tulajdona, tegyen vele azt, amit szeretne. Adok mellé embereket és a felszerelést is megveszem. Apád már kitanított néhány sörfőző mestert, lesz aki szívesen önállósítja magát magasabb bérért.

Greta összetörve, de mégis sebesen dobogó szívvel hallgatott. Annyit mesélt a fiának arról a mesebeli birtokról, a földbevájt sörös pincéről, az árnyékot adó körtefáról, csak épp a legfontosabbat soha nem mondta ki, hogy apjáé a szomszéd birtok.

-Beszélek vele –

- Tölts nekem is, magadnak is sört, mi mással is pecsételhetnénk meg egyezségünket!

Klaus elfáradt, Gréta a szájához emelte a korsót, amiből mélyet kortyolt. Gréta még ki sem ürítette a sajátját, mikor Klaus Eisner mélyen aludt. Talán a jövendő látogatásról álmodott, mikor az öreg Müllerrel felkeresik majd az ifjú Willt, aki ott Pennsylvániában a tanuló évei után egyszer megörökli itt az Eisner birtokot is.

-Pszt – a betoppant Willt Gréta ajkára tett ujjakkal intette csendre.

Az elmosolyodott a félig üres korsón, anyjába karolt és elindultak haza.

Hazafelé menet Gréta úgy érezte, mintha az utolsó, búcsú séta lenne ez. Mindenki széles mosollyal üdvözölte őket. Itteni életük minden fontos szereplőjébe belebotlottak. Feldner doktor tanítónő feleségével, Adélkával nagy kosarakat cipelve tartott hazafelé, a kovács harsányan üdvözölte őket, mert a kis Will sok időt töltött nála, fegyvereit rendben tartani. A kocsisok, a lovászok hirtelen mintha felnagyítva jelentek volna meg.

Gréta ekkor döntött, és megnyugodott.  Willel megy, elrendezi fia sorsát a régi-új birtokon, és visszatér az apjához, akin bizony meglátszottak már az évek. Az is igaz, hogy a sörfőzde sikerei mindig új erőt adtak neki, ahogy Gréta is boldog volt itt. Az elmúlt évben már nagyobb bevételre tettek szert, mint a prémkereskedésből. A szomszédos államokban fogalomma vált az Eisner sörgyár söre. Bármennyit főztek minden elkelt. Megy itt minden a maga rendjén. Egy-két hónap és visszajön, annyi elég lesz, ahhoz, hogy biztonságban tudja drága fiát. Akit most elnézve, egyetértett Klaussal, gyönyörű, erős fiatalemberré serdült. Azt sem bánta, hogy arcán minden jegy az apjára emlékeztette, egyedül vékony szálú, selymes, haját örökölte anyjától, de ennyi lágyság csak kiemelte férfiasságát.

 

                                                            ---

 

 

Ami a vonatokat illeti, egyetlen átszállással bő fél nap alatt Border Cityben voltak, ahol Ian széles mosollyal várta őket. Gálánsan felsegítette Lisat a kocsiba, meleg takarót fektetett a lábára, és büszkén rázta meg Rédey gróf felé nyújtott kezét.

-Isten hozta, Uram, és Kedves Feleségét!- máris a lovak közé csapott – meglátják milyen más lett itt a világ, mennyire megváltozott a táj, és persze a birtok is.

Border City valóban sokat változott, igazi nagyváros lett. Hol van már a régi kovácsműhely, a rozoga házak! Az emeletes házak felett kémények füstöltek fényesen csillogtak a maculátlan ablakok, és csupa nevetgélő, gondtalan ember mindenhol. Maga Rédey is elmosolyodott. megfordult a fejében, hogy a régen látott, és már-már elfelejtett birtokot most vagyonokért adhatná el. Pennsylvania hirtelen a legkeresettebb helyek egyike lett, a föld ára az egekbe szökött. Most persze látogatóba érkezett, de ha hazaértek Lisával beszélni fog a birtok esetleges eladásáról. Egyetlen ok miatt érzett szorongást. Hogyan engedhetné szélnek Merseyt, vagy a Kelly családot, Iant, akik oly hűségesen kezelték az ő távolléte alatt a birtokot. És felvirágoztatták. Meglepődve nézett körül, ahogy megérkeztek. Mersey büszkén vonult elé mintegy 10 emberrel. Meglepte a rend. A ház friss festése, a Kelly kunyhó javított teteje, a lepárló csillogóra fényezett berendezése. Az istállók körül nagy ponyvákkal letakart szénakazlakat talált.

-István- ölelte át őszinte örömmel – nagy munkát végeztél. Köszönöm.

Mersey egyik lábáról a másikra állt a dicséret alatt.

-Mond azt, hogy nem hiányzik már Kalifornia!

-Kalifornia? –Mersey kicsit elmélázott – Nem vertem ki a fejemből. Nem aranyat akarok, hanem egy déli lankára telepített szőlőbirtokot, édes, tüzes borokat készíteni, és mikor a gyertyafény felé tartom, a hazámra gondolni. Nézz arra fel, egy apró kis birtokot már ki is alakítottam, innen viszek majd szőlővesszőt Kaliforniába.

A domboldal egy napfényes sarkában pár szőlőkarót öleltek a szőlőlevelek.

Magyarul beszéltek, de Lisa megsejtett valamit az utolsó mondatok elhangzása után.

Mary Kelly igazán kitett magáért. A Gazda jövetelére Gregg kivett néhány halat a folyóból, és jó órás lovaglásából gyönyörű marhahússal tért vissza. Rédey régi házában Mersey csak egy szobát lakott, most abból is kiköltözött. A többit Mary tisztára súrolta és friss napon száradt ágyneműt húzott.

-Új birtokos van a Müller birtokon?- kíváncsian nézte a hatalmas épületeket.

-Új bizony, ráadásul konkurenciát kaptunk.

Rédey felhúzott szemöldökkel nézett Merseyre.

-Sörfőzde lesz. Akartam is veled beszélni Pali.

-Gyere üljünk le, látom, Lisa bejárja a környéket Maryvel. Beszélj!

-A sörfőzéshez, ha jól tudom, három dolog kell. Árpa, komló és jó víz.

-A folyó parti széles sávon termeszthetnénk árpát, feljebb a beszögellésben komlót ültetnénk. A forrásvíz nagyrésze kihasználatlanul folyik el, a felesleget fel kellene ajánlani az ifjú tulajdonosnak.

-Honnan jött ez az ember?

- Gregg szerint Michiganből.

-Az nincs a szomszédban-csodálkozott Rédey- Hogy került ide?

-Erről Mary tudna többet, mert ő már, - asszonyi kíváncsiság- nevetett Mersey –átment szimatolni. Lehet, hogy most meg éppen Lisat faggatja ki.

Rédeynek a legfeltűnőbb a hatalmas épület csoport volt. Csillogtak a cink ereszcsatornák, és a levegőt nagy szélkakas uralta a tetejükön. A távoli birtok is igencsak rendezettnek tűnt, az új lakóépület pedig, - be kellett vallania- szebben mutatott, mint az övé. Amíg Lisa a szobákban kicsomagol, neki ki kell faggatnia Mary Kellyt, határozta el.

 

Kellyék kunyhója csak kívülről tűnt aprónak. Mary tüneményesen rendezte be. Apró ablakain a vakító fehér függönyök szinte ontották a fényt. A fényesre kopott asztalon frissen sütött, régi életének legszebb pillanatait visszaidéző, sütemények. Annakidején a piték fűszeres illata betöltötte Rédey lakását is, és ezek az illatok megidézték neki Gréta selymes haját, bőrének levendula illatát.

-Én is meglepődtem, Gazda, mikor átlovagoltam látogatóban. Már korábban nagy csapat ember megállás nélkül ácsolta, építette az épületeket, de ezek csak a munkások voltak. Egy nap aztán úgy láttam az igazi birtokos érkezett meg, méghozzá nem is egyedül. Erre át kellett mennem, legalább üdvözölje valaki őket. Én bizony nem tudtam könnyek nélkül üdvözölni őket, mert ki nem találod Gazda kivel találkoztam?

Rédey érezte, hogy elsápad, levegőt is sebesen vett. Félt attól a névtől, amit Mary most kimond.

-Szinte semmit nem változott, ugyanolyan fiatal maradt, mint volt, csak volt már egy tizenöt éves fia. Gréta volt az, a német lánya.

-Mit tudtál meg róla-vágott közbe Rédey rekedten- mi lett vele, miért ment el, kivel él?

-Sokat akarsz tudni, Gazda, de én sem tudok ennél többet. Messze, Michiganbe hívta a németet régi barátja, aki ott nagyon gazdag, óriási birtoka van, és akart egy sörfőzőt. A mi németünk pedig annyira jó mester volt, hogy most már fél Amerikát ők látják el sörrel. A gazdag michigani barát terjeszkedni akar errefelé is, ezért megvásárolta a banktól a német régi birtokát és Gréta fiát küldte, hogy meghódítsa a fővárost és a keleti partot. Ennyit kötött az orromra az a távolból jött asszony. Berendezte a fia lakását és vissza is utazott.

-Nekem –tétovázott Rédey- Gréta nem hagyott üzenetet?

-Meghagyta a fiának –kuncogott Mary – hogy minden hónapban egy kis hordó sört küldjön neked, Gazda. Azt az ő egészségére fogyaszd el, hogy jó egészségben sokáig élhessetek.

-Valahogy így mondta, de lehet, hogy én értettem rosszul.

Mary nem engedte vissza a lakásába sütemény nélkül. Lisa azonban már fáradtan aludt, és mikor ő is paplan alá bújt, odahúzódott hozzá és átkarolta, de csak egy mosolynyira ébredt fel.

Rédey nehezen aludt el. Gréta tehát máshol kereste a boldogságot. Igaz is. A háború alatt szinte alig tudott idelátogatni. Fia is született. Kíváncsi volt rá, méltó-e az anyjához? Holnap átmennek Lisával, bemutatkozni. Azért kíváncsiság nagyobb volt benne, mint az udvariasság.

 

Ahogy közeledtek a birtokhoz az épületek egyre impozánsabbak, egyre szebbek lettek. Kitűnő mesterek építhették (Eisner csak ilyet küldött), az új birtokos lakóházán pedig látszott a gondos női kéz nyoma.

-Fáradjanak beljebb! –Will barátságosan fogadta őket – Anyám mesélt arról, hogy egy magyar gróf él a szomszédomban, azt is hozzátette, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

Hűvös sört hozott, ami még Lisának is ízlett.

-Ha a többi sör is ilyen finom lesz –mosolyodott el-akkor nem kell semmitől sem tartani. Ezt még Virginiába is szállíthatják.

-Vannak terveink. Ön Virginiai?

-Richmondban élünk, apámnak szép nagy birtoka van ott, talán rá tudom venni, hogy segítsen Önnek.

-Minden segítség jól jön, mert magam nem vagyok nagy kereskedő, ám bele fogok tanulni. Klaus Eisner előtt nem akarok szégyenben maradni.

Mesélt a michigani évekről, nagyapja sikereiről, édesanyja szervező munkájáról, ahogy a pénzügyeket intézte.

-Néha nem bánnám, ha mellettem lenne!

Lisa úgy érezte olyan esendő ez a fiatalember, ahogy arcára kiült a szorongás, amit azonban gyorsan el is űzött és újra töltött. Rédeynek volt ebben a vállas, magas szőke hajú német fiatalemberben valami maradványa a gyermekkorának. Apró bizonytalanság, amit még akkor sem tudott elrejteni, mikor két izmos karját összefonta a mellkasán, és férfiasan hátraszegte a fejét. Talán így nézhet ki az a Klaus Eisner, aki könnyedén magához csábította Grétáékat?

-Megkérdezhetem hány éves?

-Nemrégiben múltam tizenhét. Szerencsére édesanyám éppen itt volt a születésnapomon.

Rédey szíve nagyot dobbant.

-Apja mivel foglalkozik?

-Töltök még egy kis sört, ha ízlik -Will mintha meg sem hallotta volna a kérdést, Rédey pedig már sajnálta, hogy kicsúszott a száján.

-Megmutatná a birtokot?-

-Még én is csak ismerkedem vele, de ha bejárni nem is tudjuk, nézzék meg a leendő sörgyárunkat!

A hatalmas épületek kellettek is a nagy rézüstöknek a fémesen csillogó csővezetékeknek, nagy kádaknak. Will tudta, hogy mindent az Eisner birtok sörfőzőjéről másoltak, ami nagyapja kezenyomát viselte.

-Mikor indul a főzés?

-Meg kell szerveznem az alapanyagok beszerzését, ami elég fáradtságos munka lesz.

-Erről is akartam beszélni magával –Rédey elmorzsolta az árpás zsák tartalmát - Jó minőség.

-Jó sör csak jó alapanyagból lesz –nevetett Will - ezt az egyet tanultam a nagyapámtól, minden másban Édesanyám volt a tanítóm.

- Az én birokomon jól megterem a jó minőségű árpa, amit tisztességes áron tudnánk idehozni. Ami a legfontosabb, nem tudom, Édesanyja említette-e, hogy van egy bővizű forrásom is. Vizet is tudnánk adni, ha már a jó alapanyagokról beszélt. Mindezt a szomszédből, olcsón.

-Tudja, ilyenkor hiányzik nagyon a mama, mert ő azonnal kiszámolna, milyen áron érdemes vásárolni, hogyan lehet a legnagyobb nyereségre szert tenni.

-Szerintem ha a gazdatisztemmel leülnek tárgyalni, sikerül jó kompromisszumot kötnie. Olyat, amire az édesanyja is áldását adja. A szállítás a szomszédba szinte ingyen van, ilyen jó áron sehonnan nem tud beszerezni alapanyagot.

-Nagyon hiányzik a mama- kibújt belőle a gyermek – de nagyapa meg nem is tudna élni nélküle. Ahogy tőle hallottam, annak idején 3 nap volt az út az Eisner birtokig, most pedig kevesebb mint két nap alatt ideértünk. Az első sörből küldök neki, és ahogy meghagyta, önnek is jut egy hordócska, minden hónapban.

- Jönnek az én embereim és vásárolnak. Visszavesszük az eladott árpánkat-nevetett Rédey.

- Úgy tudom, - váltott a beszélgetés menetén Will – és látom is, hogy sok olajkút áll errefelé. Sajnos a mi birtokunkon nem talált a bank, de tervezem, hogy ennek utána nézek. Az igazság az, hogy az olaj engem jobban izgat, mint a sör. Önnél kerestek olajat?

-Nem, soha fel nem merült a fúrás. Valószínűnek tartom, hogy ezen az oldalon nem találnánk.

-Azt tanultam, hogy jó helyen, megfelelő mélységbe kell fúrni. Már csak a kérdés hol van ez a hely és milyen mélyen az olaj. Ha sikeres lesz a söreladás, én bizony megpróbálom. Hívok jó szakembert és belevágok. Az sem baj, ha jó vizet találunk, bár az olajnak jobban örülnék.

Honnan ez az eltökéltség, az alaposság ebben a félig gyermek emberben, gondolkozott Rédey. Az érzékei azt súgtak, lehet, hogy tényleg talál olajat, ha ilyen elszánt ebben a kérdésben.

Mire visszaértek a közös sétáról Ian már a bakon ült.

-Úgy gondolom, nagyapja a sörfőzde sikerének örülne- fogott kezet Willel Rédey- én azért nagyon reménykedem, hogy megtalálja azt az olajat!

 

***

                                               

 

Este még sokat beszélgettek furcsa szomszédról, és Rédeyt megint csak későn engedték a gondolatai elaludni. Valami visszavonzotta ide. Félt a másnapi hazautazástól. Szerelme Lisa iránt töretlen volt, de mégis volt benne valami sürgető késztetés, hogy utazzon Michiganbe, keresse meg azt a híres Klaus Eisnert, akit olyan szeretettel emleget a fiatalember, és találja meg Grétát. Legalább a kezét foghassa meg, nézhessen elvarázsoló kék szemébe és kérdezhesse meg, miért hagytál cserben, miért nem vártál meg, hogy boldogságunk kiteljesedhessen. Tudta, hogy örökre elvesztette Gréta Müllert, nem lehet már azt a varázslatos szerelmet újra feléleszteni. Itt van mellette a felesége, gyermekei anyja, akivel minden pillanat boldog. Megijedt a tudatlanságától, hol lehet Gréta? Félelem, fájdalmas szorongás hasított a szívébe, hogy nem fogja már látni soha többé. Próbálta győzködni magát, hogy lehet, hogy a saját édesanyját, apját sem látja többé, nem fog már találkozni sem Vécseyvel, sem Kosztával.

-Istenem,- fél hangosan magyarul magában beszélt-mi lett az életemmel, miért mértél rám ilyen súlyos veszteséget.

Lisa megmozdult, de nem ébredt fel. Átkarolta feleségét, könnyes szemeit a szétterülő hajába rejtette, és csak magának suttogta:

-Bocsáss meg Istenem! Szenvedtem eleget, de bőségesen nyújtottál nekem kárpótlást. Van családom, vannak emberek, akikért felelős vagyok.

Nagyon halkan, talán csak gondolta: Életben van Gréta, aki annyi erőt, boldogságot adott a legnehezebb időkben. És szerelmet. Olyan volt ez az utolsó szó, mint az Amen. Elaludni azonban hajnalig nem tudott. Képek villogtak pokoli gyorsasággal. Gréta kibontott haja, szőke teste, a két kedves kutyája, ez a sötéten hallgató szoba, ahol annyi boldog órát töltöttek. Végül keveset és nyugtalanul aludt. Kora reggel Ian már befogott, a nyílt tűznél melengette kezét. Nem akart búcsúzkodni. Visszatérni akart ide, az éber álom helyszínére.

 

 

***

 

Franz Kaltenbach jó hírekkel várta Washingtonban.  Cleveland elnök meleg hangú levélben gratulált a császár születésnapjára, megemlítve a monarchia Washingtoni képviseletének fáradozását a két ország baráti kapcsolatának elmélyítésére. Franz fáradhatatlan volt a diplomáciai munkában, a Rédey házaspár pedig a Washingtoni diplomáciai élet központja és motorja volt, és ezzel más országok szemében is sokat javítottak a monarchia megítélésén. Franz nagyszerű gabonaszállítási szerződést kötött. Rédey nem felejtette el marokkói barátját Hasszan el-Kordyt, ezért különösen fontosnak tekintette a francia követséggel ápolt jó viszonyt. A francia nagykövet sok újdonságot nem tudott mondani a marokkói helyzetről. Rédey felkutatta Hasszant Kaliforniában, váltottak is pár levelet. Úgy érezte a levelek hangjából, hogy Hasszan szenved a száműzetésben. Rédeynek nem is lehetett más célja, mint hogy eltöröltesse Hasszan el-Kordy száműzetését, és megteremtse a visszatérés lehetőségét. Amikor valami nehezen ment, hirtelen akadályok tornyosultak, akkor ott volt Lisa. A francia nagykövet feleség valóságos Jeanne d’Arc-nak tartotta Lisát, akinek ismerte polgárháborús tetteit, menekülését, romantikus szerelmét Rédey gróffal. A nagykövetné így mindent megtett, hogy teljesítse Lisáék kérését.

Csak a posta levelek lassúsága lehetett akadálya annak, hogy annyi évi száműzetés után Hasszan hazatérhessen az övéihez.

Rédey boldogságához már csak azok a levelek hiányoztak, melyekből megtudta, hogy idős édesapja és szeretett édesanyja jó egészségben élnek, és nagyon várják az újabb látogatást.

Néha-néha hajnali felriadásakor érezte csak pillanatokig, hogy boldogsága nem felhőtlen. Találkozása William Müllerrel felkavarta. Gréta emlékét nem tudta elűzni a mindennapjaiból. Íróasztala mellett ülve, merengve nézett a Washington felett remegő pára homályos végtelenségébe. Próbálta kitalálni, mit tehet Gréta ott a távolban annak a legendás Klaus Eisnernek az oldalán? Hirtelen féltékenységet érzett, egyben bűntudatot is Lisával szemben.

A boldogság sem végtelen és tökéletes. Mersey levele felkavarta és megrendítette Rédeyt. A birtok ügyei jól alakultak, de szomorú hírről is beszámolt, Mary súlyos betegségéről. „Bármikor elveszíthetjük, mondta a doktor”. A mondat napokig ott csengett Rédey fülében. Nem akarta elveszíteni Mary Kellyt, akinek világos gondolkodása, gyöngybetűkkel írt elszámolásai annyira hozzátartoztak a mindennapi életéhez, mint a levegővétel.

-Le kell mennem a birtokra – nehezére esett folytatni – Mary Kelly nagyon beteg.

-Oh, - kapott az ajkaihoz Lisa – súlyos?

-A doktor szerint igen.

-Hívj te is doktort –Lisa átkarolta, mert látta arcán a szomorúságot – hátha lehet segíteni! Maradj, amíg kell, én a gyermekekkel hazamegyek apáékhoz. Nagyon ostromolnak –tette hozzá mosolyogva - mint mindig.

Távíratot küldött Merseynek, Lisát pedig a gyermekekkel felültette az első osztályra. Hosszan és fájó szívvel integetett utánuk, ahogy félve és elkeseredett szívvel utazott ő is Border Citybe. A város legjobb orvosát, búsásan megfizetve magával vitte a birtokra. Mary állapota megrémítette. Sokat fogyott, csak egy törékeny madártest maradt a kemény, erős asszonyból. A doktor sokáig vizsgálgatta, ő pedig csendesen beszélgetett Greggel és Merseyvel. Ian fűszálat rágcsálva láthatóan megrendülten álldogált egy fának támaszkodva.

- Gazda – az öreg Gregg vörös szemeiből könny csorgott az arcára – tuggya, azt beszéltük az asszonnyal, ha bármelyikünk meghalna, a másik hazaviszi Írországba, ott temeti el a falunkba.

Rédey elérzékenyülve hallgatta az öreget.

- Asszem, meghal az asszony – sután letörölte a könnyeit – haza kéne mennünk, mielőtt még eljön érte a kaszás. Ő is nyugodtabb lenne, ha hazafelé hajóznánk már. Szerettünk itt, szerettük magát is Gazda. Még az is lehet, hogy visszatérek, ha visszafogad.

Rédey átkarolta a torzonborz hajú, kis öregembert.

-Gyere vissza Gregg Kelly! A béreden felül a temetésre is adok pénzt, és én fizetem a hajóutat is.

Az orvos lehajtott fejjel lépett ki. Táskája még nyitva.

-A Gazdát kéri magához – nézett Rédeyre – utána majd beszámolok Rédey úr.

Fekete selyemruháján az utolsó gombot gombolgatta remegő kezével Mary Kelly.

-De jó, hogy eljött Gazda – derült fel az arca – nem sokáig húzom már.

- Maga erős asszony, Mary- Rédey leült vele szemben – szeretném, ha sütne még nekem finom halat!

-Amit ez a gazember Gregg fogott?-

Már a mosolya sem volt a régi, keserű ránc szaladt le a szája szélén.

-Úgy, úgy Mary,- megfogta sápadt kezét - Kap gyógyszert és meggyógyítjuk.

-Nem úgy megy az, Gazda – Mary megcsóválta a fejét – az Úr nagyon vár már engem. Minden nap ajándék. Meg is beszéltem ezzel a vénemberrel, hogy menjünk haza. Látni szeretném még a barátnőimet. Kitartok addig, de már nem sok cérna van az én spulnimon.

Halllgattak, és megint csak Mary szólalt meg.

- Gazda – Rédey felkapta a fejét a komoly hangra – Megígértem valakinek, hogy halálomig megőrzök egy titkot. Az, pedig már nincs is nagyon messze, ám az Úr nagyon megharagudna rám, ha azt a titkot magammal vinném a sírba. Közel már a halálom, érzem.

Rédey kétségbeesetten nézett a fáradt kék szemekbe.

- Gréta esketett meg – fáradtan felemelte két ujját, mint az esküre – kérje majd meg, hogy bocsásson meg nekem, mert tudom, hogy maga megkeresi és meg is találja őt. A drága lelkem, ő bízta rám a titkát, de hisz tudja, hogy a bábák sok titkot ismernek, az én szám pedig sosem járt el. Most azért tovább adom, igaz, tudom, maga is megőrzi majd. Gréta a maga gyermekét szülte meg. Azzal a csepp teremtéssel hagytak itt mindent, és mentek el. Már tudom, hogy jó helyre. Ez a gyerek itt a szomszéd birtokon a maga fia, gróf úr.

Mary Kelly elfáradt. Az utolsó szavak már csak suttogásként hagyták el az ajkait, de Rédey fülében, kalapács kopácsolásként hangzottak. Lassan felkelt és kétoldalt arcon csókolta Maryt. Mindkettőjük szemében ott csillogott a könnycsepp.

-Gróf Úr – lépett az orvos a megrendülten kilépő Rédeyhez – hetei, talán ha egy hónapja van hátra. Nincs segítség. Nemcsak én, de más sem segíthet.

Rajtam ki segít, gondolta Rédey. Gregg bement a feleségéhez, ő pedig Iannnal beszélt. Pénzt adott neki az utazásra. Hagyott pénzt a temetésre. Ian szótlansága most még súlyosabbnak tűnt.

-Meg fog halni, ugye- Mersey a háznál ült egy fatönkön – elveszítjük Gregget is.

- Ha visszatérne, fogadd fel újra!

-Az már biztos – Mersey egy pillanatra felvidult – ő a motorja a gazdaságnak.

- István!- úgy hangzott ez, hogy Mersey felkapta a fejét, és kérdőn nézett Rédeyre.

- A szomszéd birtokost, a sörfőzőt, mindenben támogassátok!

A kérdés ott maradt Meresey szemében.

- Segítsétek, hogy boldoguljon. Nem kell alkudozni vele az árakról, és alakítsátok úgy, hogy a forrásból megfelelő mennyiségű vizet kapjon!

Mersey nem kérdezett semmit. Igazi katona volt, a parancsnok szavait nem lehetett kétségbe vonni. Ismerte annyira Rédeyt, hogy vakon bízzon a döntéseiben.

 

***

 

Kaltenbach jó hírrel várta. Harrison elnök szeretne beszélgetni az Osztrák-magyar Monarchia képviselőjével. Ettől többet a mindig jól informált Kaltenbach sem tudott meg, de ragyogott a büszkeségtől, hogy ilyen megtiszteltetés érte követségüket.

- Elnök Úr – hajolt meg frakkjában Rédey- köszönöm a megtisztelő meghívást. Parancsoljon velem.

Harrison, az USA elnöke, felrúgva minden protokollt elé sietett, és már messziről nyújtotta a kezét.

- Nagykövet Úr, örülök ennek a személyes találkozásnak – leültette a vendégét – tudok róla, és nagyra becsülöm a néhai Lincoln Elnökhöz fűződő szoros barátságát, és az ön elévülhetetlen munkáját, amellyel kivételesen sokat tett a polgárháború szerencsés befejezéséért.

Rédey köszönetképpen biccentett a fejével.

- Nem tartja feltűnőnek, hogy maguk magyarok milyen sokat tettek az Államokért. Én magam, fiatalemberként, nagyon lelkesedtem Koszta Mátéért és Ingraham kapitányért. Talán maga még nem gondolkozott rajta, én azonban igen, hogy az volt az a pillanat Izmirben, amikor Ingraham kapitány először naggyá tette Amerikát.

Rédey csodálkozva hallgatta az őszinte szavakat, de belül hirtelen ő is rádöbbent azok igazságára.

-Elnök Ur – Rédey hangja komolyan csengett – magam is szeretnék mindent elkövetni, hogy Amerika és mondhatnám azt is, hogy Európa között nagyon gyümölcsöző kapcsolat alakuljon ki.

Harrison elgondolkozott, a csendet Rédey sem akarta megtörni.

- Akkor közösek a céljaink –mosolyodott el Harrison elnök – ezért is örülök a mostani találkozásunknak. Békét szeretnénk szerte Európában. Nem szeretnénk hatalmi súlypont eltolódásokat. Úgy látjuk egyes európai államok agresszív terjeszkedése, főleg az észak-afrikai régióban későbbi konfliktusok melegágya lehet.

Rédey agya sebesen járt. Franciaország Észak-Afrikai expanziója, vagy a porosz háborgás? Nem tudta eldönteni mire gondolhat Harrison elnök.

-Mi menedéket nyújtottunk –elgondolkozva nézett Rédey szemébe – fogalmazhatok így, hogy a maga barátjának, Hasszan El-Kordy úrnak.

 -Szívesen nevezném barátomnak, ezért nagyon sokat segítettem neki abban, hogy a száműzetés idejére Amerika befogadja, de nagyon régen kaptam hírt róla. Nem tudom, mi lehet vele?

-Megnyugtathatom, jól van, nem kellett nélkülöznie. A marokkói lázadók várják és ő, saját maga is szeretne visszatérni a hazájába. Önálló államot szeretnének.

Rédey mostanra kihűvelyezte a diplomata beszélgetésből, miről is van szó. Amerika nem nézi jó szemmel Franciaország terjeszkedését, és ennek megállítására El-Kordyt szánja eszköznek. Hasszan El-Kordy minden tekintetben alkalmas lenne erre a szerepre. Igazi hazafi, komoly tekintélye van a népénél, és minden személyes adottsága is megvan arra, hogy sok borsot törjön a franciák orra alá.

- Elnök Úr – óvatoskodott Rédey – mint említettem, régen találkoztam El Kordy úrral, de jól emlékszem milyen tisztelet övezte hazájában. Biztosítékok nélkül nem szabad őt kiszolgáltatni a franciáknak.

- Hasszan El Kordy úr immár amerikai állampolgár is, és mint ilyen, a teljes védelmünket élvezi.

A gróf most már csak arra várt, hogy Harris elnök azt is tudomására hozza, miért hívatta?

-Nagy súllyal esett a maga szava a latba, amikor El Kordy úrnak menedéket nyújtottunk Amerikában. Azért kértem ide, mert szeretnénk önt is bevonni az El Kordy úrral történő tárgyalásokba.

- Elnök úr – most már értette a saját szerepét – nagy örömömre szolgál találkozni El Kordy úrral, és már most biztosíthatom, hogy hasonlóan vélekedünk Marokkó sorsáról. Köszönöm, hogy megtisztel a bizalmával.

 

.

- Exelenciás Uram- Franz Kaltenbach izgatottsága mostanra már rá is átragadt- ez nagyon komoly ügy, és nagyon körültekintően kell eljárnunk! Haladéktalanul értesítenünk kell a kancelláriát!

A következő hetekben Rédeynek alig maradt szabad ideje. Harrison elnökkel több alkalommal is találkozott, az utolsó kettőn Hassan is ott volt. A megbeszélés után a nagykövetség épületében folytatták a beszélgetést. Látta El Kordy eltökéltségét, hogy függetlenné tegye szülőhazáját, de azt is értésére adták, hogy nagyon óvatosan kell eljárnia. Évek, évtizedek munkája hozhatja csak meg hazája teljes függetlenségét. Jól estek ezek a beszélgetések, mert önmaga is lelkesen visszarepülhetett az időben az 1848-as évbe, és ismét érezhette azt a szédítő érzést, amit az elérhető szabadság jelentett.

 

Lisa a gyermekeikkel a szüleihez utazott, őket biztonságban tudta. Mindig ott munkált fejében az a gondolat, hogy mindössze két nap a Michigani út. Grétától szerette volna hallani Mary Kelly történetét, a fia történetét, és hiába is tagadná, vágyott arra, hogy találkozzon Grétával.

Franzcal mindent megbeszélt, és mikor az El Kordy ügyet lezárták útnak indult Border Citybe, hogy onnan bejárja ugyanazt az utat, amin Gréta hagyta el őt.

 

 

A korábbi két vágány helyett, most egy teljes pályaudvar, tehervagonok hosszú sora, váltok, rakodók, raktárak jelezték, hogy ahová érkezett, gazdag város. Az Eisner birtok, hála a vasútnak, sok betelepülőt hozott. A sheriff és Feldner doktor napi munkájából sokat kihasított, hogy Eisner parancsának megfelelően minden letelepedni szándékozót orvosilag is megvizsgáljanak és csak az egészségesek maradhattak, míg Nilson seriff –jó szimattal – a bűnöző gyanúsaktól szabadította meg a települést. Rendben tartott házakat, árpától és komlótól zöldellő domboldalakat, szántóföldeket látott, és hamar felismerte a kiemelkedő két nagy faépületben a sörgyárat.

- Hé, idegen – az egyik ház tornácáról ráncos öregember rikkantott rá – mit keres itt?

Közelebb ment, és megállt. Örült, hogy pillanatokra megszabadulhatott a táskája terhétől. Megtörölte verítékes homlokát, bár elég csípős szél járta a széles utcát.

- Egy asszonyt keresek. Itt dolgozhat a sörgyár környékén. Gréta Müller a neve.

- Az öreg Müller ott lesz a sörgyárban – szívott a pipájából az öreg – ő csak tudja, hol a lánya.

Érdekes, a táskája mintha egyre nehezebb lenne, ahogy közelebb kerül Grétához. Elköszönt és a szinte száraz patakmeder feletti keskeny fapallón átegyensúlyozott a sörgyárhoz. Látott annak idején sörgyárakat Angliában is, de ennek formája, faanyaga, precíz illesztései, és impozáns nagysága meglepte. Most nemcsak egy kis faházban főzhet az öreg német, hanem méltó sörfőzdében. Távolabb bognár műhely áll, számos kész és félkész hordóval, még távolabb a lovak istállója is ugyanilyen mívesen megépítve.

Ahogy megpihenve körbenézett, feltűnt még a távolabbi dombon fák árnyékolásában álló nagyobb lakóház. Uralta az egész települést. A ház teraszán faragott székben teljesen ősz hajú, megtermett férfi ült, aki érezhetően észrevette már őt. Csak egy könnyű kézmozdulatot tett, s a tornác oszlopát támasztó férfi máris nyeregbe pattant és hamarosan ott tornyosult Rédey felett.

-Mit keres itt?- hangzott el újra.

-Ismerőseim élnek itt, őket.

-A Gazda látni akarja.

Sem kérés, sem parancs nem volt, csak úgy hangzott, hogy érdemes megfogadni. A lovas szó nélkül megfordult és néha oldalra táncoltatva a lovát, ellentmondást nem tűrve a tornácos ház felé vezette Rédeyt. Tehát ez a Gazda. Ő hívta és fogadta be Grétáékat, mellette nevelődött fel a fia. Fájdalmas érzés érintette meg. Az elveszett tizenhét év, amikor apa lehetett volna. Miért volt az a rideg menekülés, miért nem beszélt róla Gréta, miért nem adott hírt?

Eisner még őrizte régi tartását, nagyságát, de szakálla, dús, ősz üstöke valamiféle Matuzsálemet alakított belőle. Így talán még több tekintélyt sugárzott, mint fiatalon. Akkor az erőt testesítette meg, most pedig a hatalmat. Rédey tudta, hogy fiatalabb Eisnertől, de hirtelen ismét elérte az a szorongó érzés, hogy múlik az idő, van, amit már soha nem lehet bepótolni, pedig az élet lassan elillan belőle is. Második gondolata Gréta volt. Istenem, már ő is túl a negyvenen, hogy is nézhet ki? Hamarosan megtudta. A melegtől remegő levegőben hosszúra nyúlt lovas árnya rajzolódott ki a távolban. Rédey szíve nagyot dobbant. Még ilyen távolról is, még ilyen elmosódottan is felismerte a lovasban Grétát. A tartása, együttélése a lóval, a könnyedség, ahogy megülte lovát oly ismerős volt.

-Őket keresi?- Eisner kérdése kizökkentette álmodozásából.

-Valaha szomszédok voltunk, talán jó barátok is.

-Ki maga?- a kérdés nyers és kurta volta sértette Rédeyt.

- Gróf Rédey Pál, az Osztrák-Magyar Monarchia Washingtoni nagykövete. És nekem kihez van szerencsém?

-Enyém ez a város –Klaus Eisner jóízűen felnevetett – és a földek körös-körül.

-A sörgyár is, gondolom, Eisner úr.

-A gyár a városom ékköve. És ezt annak a családnak köszönhetem, akiket most maga keres. Ők az én védelmem alatt állnak, nem ajánlom, hogy megzavarja őket.

Rédey állt a tornác előtt a porban, Eisner nem kínálta hellyel. Nem is bánta, megfordulhatott és láthatta az egyre közeledő Grétát. Az emlékezetes szőke haj ragyogott a napfényben, arcán nyoma sem volt az időnek, de a meglepetéstől pillanatig megtorpant. Leugrott a lováról a szárat odavetette a másik lovasnak. Minél közelebb kerültek egymáshoz, annál több kristálytiszta emlékkép villant fel Rédeyben. Nem érdekelte Eisner, nem érdekelte a világ, csupán át akarta karolni Grétát, magához szorítani, fülébe súgni, hogy mennyire szereti. Meg is tette. Mintha óriási búrával fedték volna le kettőjüket olyan lett a csend. Csak egy pillanatnyi merevséget érzett az asszonyban, de Gréta teljes testével átadta magát az ölelésnek. Kibontakozva egymás szemébe néztek. Rédey tartózkodást és halvány mosolyt látott, Gréta pedig a kínt és a vágyat a férfiéban.

- Mutasd meg a grófnak a birtokot, a sörgyárat- Eisner megnyugodott, intett a szolgának, aki a szobába tolta a széket – utána ebédre várlak mindkettőtöket. Az öreg Willt úgysem tudom kimozdítani a főzdéből.

Gréta a szemhunyorításával intett Eisnernek, hogy minden rendben lesz. Rédey is kapott egy lovat, és szorosan egymás mellett poroszkáltak a város szíve felé. Nehezen, de megtalálták a szavakat is.

-Csak egyetlen kérdés –húzodott közelebb Rédey – miért?  Miért így?

Gréta hallgatott, tekintete a távoli domboldal fenyvesét pásztázta.

-Apámnak sok-sok boldog évet szereztem. A fiunk is boldog, nagyszerű ember lett. Te is megtaláltad a boldogságot. Van családod, gyermekeid. Minden így volt jól, ahogy a sors alakította.

-Semmi sem volt így jól. Téged szerettelek és te is szerettél. Együtt kellett volna maradnunk!

Gréta kihallotta a keserűséget a gróf szavaiból.

-Te és Eisner?- a kérdés tele volt feszültséggel. Gréta elmosolyodott.

-Klaus, apja helyett apja volt Williamnak. Célozgatott, hogy az egész birodalmát a fiunkra hagyja. Én pedig mindig az öreg sörfőző barátjának a „kislánya” maradtam.

-Így, hogy mindent tudsz már, maradsz ma, vagy utazol vissza?

-Holnapra terveztem a visszautazást.

Gréta átnyúlt és megszorította a kezét.

-Akkor ma én főzök, apa készíti a sört. Eisner boldog lesz, ha együtt vacsorázunk.

 

 

***

 

Az öreg Müller, ahogy az ő korában gyakran előfordul, már Rédey megpillantásakor törölgetni kezdte a könnyeit. Hirtelen rátörtek a Pennsylvániai emlékek. Az első birtoka, amit most az unoka művel, a kis pince, amiben a sörei hűltek, a két hűséges kutyájuk. Mi is volt a nevük? Nem jutott eszébe, ismét csak elsírta magát.

-Meséljen, –kérlelte a grófot – mit csinál az én kis unokám ott a távolban?

Rédey beszélt az új épületekről, hogy milyen remekül szervezi a kis unoka a sör szétosztását. Mennyi új vevőt szerzett. Arról is beszélt, hogy olajat akar keresni a földjén.

-Nincs ott olaj- legyintett az öreg Will- ahogy hallom, a bank is pórul járt.

-Apa –szakította félbe Gréte – más lett mára világ, más a technika. Will azt mondta lesz olaj. Valami mérnököt is fizetett, akivel végigjárták a birtokot. Megtalálja ő, amit keres.

-Ha igazat beszélsz – mosolyodott el az öreg Müller – akkor lehet, hogy felvásárolja a szomszéd birtokot is. Amit elárultál ennek a grófnak, azzal csak felverted az árakat.

-Jobbat találtam ki – emelte poharát Rédey – csinálunk egy közös olajcéget az ifjú Müllerrel. Lehet, hogy az én birtokomon is lelünk majd olajat.

Eisner elégedetten ült az asztalfőn, aprókat kortyolt a söréből. Ha az öreg Müller csak sejtette, akkor Eisner, és ez az arcára volt írva, tudta, hogy ki az apja annak a távolba szakadt kis unokának.

A két öreg a zöldséges, húsos, zsemlegombócos ragutól, és a finom sörtől elálmosodott. Gréta apjának egyre gyakrabban lecsukódott a szeme, néha halkan motyogott magában. Eisner odaintett  két asszonyt.

-Fektessétek le, itt nálam!

-Rajtam is kifog ez az utánozhatatlan sör, erről a csodás raguról nem is beszélve. Ha megbocsát gróf úr, én is elvonulok. Öregek vagyunk már, de még sokáig akarunk élni. Azt az olajcéget még szeretném látni, hogyan prosperál!

A nyáresti langyos szél kicsit megélénkült, és ők ültek csendesen a nagy verandán. Gréta összébb húzta a kék sálat a nyakán, Rédey pedig megfogta a kezét. Megérezte az apró, ideges remegését. A sok emlékidézés után ő pedig vágyat érzett. Vágyat Gréta után és vágyat az elmúlt idők után is. Ültek a borzongató esti szélben és néztek egymás szemébe.

-Gyere hozzánk aludni! Alhatsz a fiad ágyában.

Rédey ránevetett.

-Csak azért mert az ő ágya a legszélesebb –tette hozzá Gréta.

Megfogták egymás kezét. A hegy mögül kibukkanó Hold óriási piros korongja nem sok fényt adott, annyira  azért eleget, hogy megtalálják Gréta házát.

 

Alig pirkadt amikor Rédey felébredt. Megnyugtatósan érezte maga mellett Gréta puha, meleg testét. Hirtelen mintha visszaröppent volna húsz évet az életében. Összeszorította valami a belsőjét. Az a régi csodás, felhőtlen boldogság, fürdés a kristálytiszta forrásban, játék Greta kutyáival. Ha felébred meg is kérdezi a nevüket. De, nem! Kényszerítette magát, hogy eszébe jusson. Bessy és Bruno. Ezt sem szabad elfelejtenie! A legfontosabb azért a szerelem maga volt, ahogy egymás szemébe néztek, ahogy az életüket is áldozták volna a másikért. Most ez a reggel visszavarázsolta a múltba. A függöny hímzett lyukain áttört a felkelő nap. Az emlékek elűzték az álmát. Nézte Grétát, és fájdalmat érzett, mert pár óra múlva a vonat messze viszi tőle.

 

A reggeli sült kolbász illatát még most is orrában érezte, a mozdony kénes füstje sem tudta elnyomni. A pályaudvaron mintha csak ketten lettek volna. Szótlanul fogták egymás kezét Grétával. Nem ölelték át egymást, nem búcsúzkodtak. Ujjaik összekapcsolódtak, Rédey megbűvölten nézte Gréta szőke tincseit, amivel a reggeli szél kedvtelve játszott. Nem is kellett beszélniük, nem kellett búcsúszavakat mondani, a tekintetük és a testük mindent elárult. Ahogy a vonat méltóságteljesen kigördült az állomásról, és ők lassan elvesztették egymás tekintetét, az igazán méltó volt az elváláshoz.

 

A vonat kényelme meglepte. Kevesebb volt az utas, kényelmesebben dőlhetett hátra a plüss ülésen. Feketébe öltözött, főkötős terebélyes asszonyság foglalata el a szemben lévő ülést. Mellette vékony, barna bőrű férfi, túl a középkoron. Füle mögött egy egy szál cigaretta, amit néha ellenőrzésként megtapogatott, meg van-e még.  Táskája csak a folyosón, az ajtó előtt fért el. Nagy, vasalt barna bőr táska, amelyben fél háznyi tárgy elférhetett. A felszállásnál Rédey segítette alulról, és bizony mintha vasat emelt volna.

-Ahová megyek – köszönte meg a segítséget egy mosollyal a kis ember – már lesz, aki elszállítja.

A felszállás e kis epizódja mintha régi ismerőssé tette volna őket. A mokány emberke elmondta, milyen mozdony húzza a vonatot, milyen a kazán égéstere, de tett még egy érdekes megjegyzést is.

-Tudja, ugye, hogy már kocsira is szereltek ilyen gőzgépet?

Rédey érdeklődve hallgatta.

-Az egy tévút –kuncogott az útitárs – butaság vele egy percig is kísérletezni. Van itt a fejemben egy gondolat, ami nem hagy nyugton. Hogy lehetne önmagától guruló kocsit készíteni? A meghajtására van is elméletem.

-Az üzleti titok –tette hozza ismét nevetve.

-Ilyesmivel foglalkozik?- érdeklődéssel kérdezte a gróf- valamiféle feltaláló?

-Leszek, uram, leszek! – büszkeség csillogott a szemében – emlékezzen majd, ha Ed Flaherty nevét olvassa pár év múlva a lapokban. Lépésről lépésre haladok. Már megízleltem a sikert, és ez biztatást ad a további munkámhoz.

-Gratulálok – Rédey érezte, hogy egy habókos, kis emberrel hozta össze a sorsa – Megkérdezhetem, mi volt az első lépés?

- Amiért most itt utazom magával. Pennsylvánia szerte engem keresnek, ha szeretnének gyorsan olajat lelni.

Rédey felkapta a fejét.

-Olajat keres?

-Én nem, de aki szeretne találni, az engem keres.

-Minek köszönheti a szerencséjét?

-Annak, hogy csináltam egy olyan fúrófejet, amivel gyorsabban és mélyebbre lehet fúrni. No, persze meg a tapasztalatomnak is. Én csak végig nézek egy vidéken és megmondom, érdemes-e kísérletezni a fúrással, vagy nem. Ahová most utazom, már jártam és megmondtam a birtokosnak, hogy bő hozamú kutakat fogok neki fúrni.

-Örömmel látnám az én birtokomon is, természetesen megfizetem.

-Ahová most megyek, úgy érzem, hosszú időre munkát ad –széttárta a karját – de utána elfogadom a hívást.

A sors vetette az utamba ezt a feltalálót, gondolta. Éppen most kutat William is olaj után. Úgy érezte nem szélhámos az a kis ember, bátran ajánlhatná a fiának. Segített neki az átszállásnál is, majd végig beszélgették az éjszakát. Az útitársa elsősorban az olaj jövőjéről beszélt lelkesen. Leszólta a szenet, és azt is elárulta, hogy az ő önjáró kocsiját az olaj fogja hajtani. Hogyan, azt a titkot azonban nem fecsegte ki. Rédey nemcsak azért örült ennek a találkozásnak, mert sok érdekes technikai újdonságot ismert meg, és mérnökként ennek örült, hanem prózaibb oka is volt. Gyorsabban telt az unalmas vonatozás, és dél körül megérkeztek Border Citybe. Meglepetésére a kis ember is szortírozta a táskáit, és leszálláshoz készülődött.

-Csak nem ugyan ide?- kérdezte meglepetten- Border Cityben fog olajat keresni?

-Sőt, már látom is a megrendelőmet, nem kell cipekednem.

Rédey kinézett az ablakon és hangosan felvetett. A kis ember megrökönyödve pillantott rá.

-Úgy érzem –nyújtotta kezét az olajfúrónak – nem ez volt az utolsó találkozásunk.

Ian is kijött a könnyű homokfutóval, de megvárta, amíg William kocsijára felszáll a kis ember a nehéz táskájával, és elhajtanak. Ezt követően ők is hazaporoszkáltak. Rédeynek csak másnap délben kellett elindulni Washingtonba, és késő estig beszélgettek Merseyvel.

-Hidd el, ez nagyobb üzlet, mint a borászkodás, Kaliforniában!- próbálta magyarázni az olaj jövőjét, ahogy azt Flahertytől hallotta.

Mersey elgondolkozott a hallottakon. Ahogy Gregg Kelly elment, abbamaradt a whisky főzés is. Sok szabadidejében a napsütötte domboldalon egyre szépítgette a kis szőlészetét. Ebben az évben fordult termőre, kísérletezni kezd majd a bor készítésével is. Az olaj nem nagyon érdekelte, nem hitt a jövőjében sem. A szőlő, a bor, annak mindig lesz jelene is jövője is. Kicsit kelletlenül , de azért beleegyezett az olajkeresésbe ezen a birtokon is.

-Holnap, indulás előtt mindent megbeszélek a szomszéddal. Ha az ő birtokán lelnek olajat, könnyen lehet, hogy az enyémen is lesz. Akkor pedig már érdemes lenne továbblépni. William nagy finomítót szeretne, ahol a szomszédos olajlelőhelyeken kitermelt olajat is finomíthatnák. Sok pénz, de talán Eisner és Lisa szüleinek segítségével megvalósítható minden elképzelése. A legfontosabb, ami őt is meglepte, hogy hihetetlenül biztos volt a sikerben. Az olajfúró Flaherty jóslatai a fejében tényként realizálódta. És itt van a fia, William, aki megszállottan keresi az olajat, mert arra akarja alapozni a saját egzisztenciáját. És meg is fogja találni, ebben megingathatatlanul hitt.

-Tudod mit álmodtam? – Mersey hozta be kocsival Border Citybe az állomásra és most az épület kecses öntöttvas oszlopát támasztotta – Ha nem rémülsz meg, elmesélem.

-Rossz álmot nekem ne mondj- intette Rédey – boldogan akarok visszaenni a családhoz.

-Na, akkor boldog leszel – rágyújtott egy cigarettára – Képzeld, azt álmodtam, hogy a hegytetőről áradt le a fekete olaj, és mint a tortát a csokoládé, mikor ráöntik, belepte a fákat, köveket, házat. Akkor szerencsére felébredtem, de még a takarómat is átizzadtam.

-Tudod mit jelent az álmod? Azt álmodtad, hogy igenis, lesz olajunk. Bőségesen. Vehetsz magadnak szőlőbirtokot Kaliforniában. Istenemre mondom!

-Szavadon foglak, Pali!

-Sazavamra mondom, ha találunk olajat, és te inkább Kaliforniába akarsz menni, mindenben segítelek, hogy valóra váltsd az álmod. Én eladom a birtokot Williamnak és az olajcégünk jövedelméből élek.

Megérkezett a vonat Washington felé. Rédey, könnyű kis táskájával beszállt, de még cinkosan visszakacsintott a nevető Merseyre. Amilyen biztos volt abban, hogy találnak olajat, annyira fogadni mert volna arra is, hogy Mersey nem fog Kaliforniába menni. Megnyugodott. Az elmúlt napok izgalmai után félni kezdett az unalmas Washingtontól.

 

 

-Franz –nyújtott kezet – de jó újra itthon! Történt valami érdekes a magas diplomáciában?

Franz Kaltenbach felemelt egy vaskos aktacsomót az íróasztaláról.

-Gróf Úr!  Az El-Kordy ügy véglegesen elintéződött. Nincs francia ellenvetés, az pedig nagyon fontos, hogy az ön Hasszan barátja már amerikai állampolgár.

-Ez nekem fontos hír – Rédey átvette az aktát – sok munkája van ebben. Köszönöm Franz. Látom, azért valami nem hagyja nyugodni.

Kaltenbach gondolkozott, mondja-e ne mondja, de Rédey figyelte és várta a válaszát.

Gróf Úr! Hasszan El Kordy –gondolkozott a helyes kifejezésen – már nem ugyanaz az ember, akivel annak idején megismerkedett. Egyetlen dolog nem változott, hogy továbbra is eltökélt Marokkó függetlensége mellett. Ami nem fog tetszeni a franciáknak. Őszintén szólva én is aggódom, hogy mi fog történni?

 

-Én inkább amiatt aggódom, hogy Hasszan ne eszköz legyen a nagyhatalmak kezében. Ne tudják saját céljaikra kihasználni!

Rédey leült és helyet mutatott Kaltenbachnak is. Tudta ő is, hogy itt nem egyetlen ember sorsáról van szó, hanem bonyolult diplomáciai kapcsolatokról, amit egy erőszakos függetlenségpárti, mint El-Kordy komolyan összezavarhat.

-Feltétlen küldjünk a Kancelláriának részletes feljegyzést, amiben a jelenlegi, és a jövőben várható helyzetet is vázoljuk. – becsukta az aktát – Mondta, hogy már nem ugyanaz az ember Hasszan sem. Én ebben bízom. Érettebb, diplomatikusabb lett. Mi pedig fél szemmel odafigyelünk a marokkói helyzet alakulására. A franciák makacsul ragaszkodnak a gyarmati függőséghez, és ha nem változtatnak az álláspontjukon forró lehet a helyzet. Meglátjuk.

A családomtól nem jött hír?

-Egy távirat, uram – nyújtotta át Franz.

Nem érte csalódás mikor elolvasta, mert sejtette, hogy boldogan maradnak Lisa, és a gyerekek is Richmondban. Mosolygott magában, mikor elképzelte azt a szülői kényeztetést, amiben részesülnek. Itt viszont van sok restancia, amit Franzcal el is tudnak intézni mire a család visszatér. Vágyott a gyerekekre, vágyott Lisára. A távolság sem tudta azonban elhalványítani annak a szőke hajfonatnak és a kék szemnek az emlékét.

 

***

 

Ed Flaherty rászolgált a pénzére. Nem volt olcsó. Heti ötven dollárt kért és minden eredményes fúrás után, ha olajat nyert kétszázat. Hamarosan megérkezett két embere is, akik a fúrásban segítségére voltak. Első látogatása után rubrikába szedve felírta, Williamnek mit kell beszerezni.

-Érdemes ennyit kiadni, ha azt sem tudjuk, találunk-e olajat? – olvasta figyelmesen a számsorokat William.

-Mit mondtam magának, amikor először jártam itt?

-Azt, hogy érdemes megpróbálni.

-Higgye el, fiatal barátom – közelebb lépett Williamhez- egy Flaherty soha nem beszél a levegőbe. Ha csak annyit mondok, hogy érdemes fúrni, az azt jelenti, hogy találunk olajat, ha azt mondtam vona, hogy találunk olajat, akkor maga nagyon örülhetne, mert tele lesz a földje bő hozamú olajkúttal.

Kivette a cigarettáját a füle mögül, végig szaglászta, majd újra visszatette.

-Szóval, rendelje csak meg nyugodtan a csöveket, és amit felírtam!

Így, mire másodjára Miszter Flaherty visszatért, minden készen várta az olaj eljövetelét. Moorhaedből egy bárka szállította a megrendelt vasárút, amit most Flaherty emberei húztak felfelé a birtokon, nehogy egy esetleges áradás tovasodorjon mindent.

Flaherty két napig csak a birtokot járta. Kalapácsával kopogtatta a köveket, árnyékként követő két embere pedig cölöpöket vert a földbe, ahová Flaherty mester mutatott.

Hamarosan Will is megláthatta, mit rejt a nagy bőrtáska. Három furcsa formájú vasszerkezetet.

-Látja ezt? – ketten emelték Will elé a nagy vasöklöt – ez az én sikerem titka. Nem kalapálni kell, hanem csak finoman tekerni. Olyan ez mint a dugóhúzó. Ha kihúzzuk a föld dugót, alatta nem bort, hanem olajat találunk majd. Rajta fiúk, ide az első állványt!

Willnek tetszett, amilyen összeszokottan dolgoztak, szó nélkül, lépésről lépésre. Az első,

 korábban levert cöveket kihúzták, és elindult a fúrás. Flaherty morzsolgatta a felszínre került földet és elégedetten dörmögött valamit.

-Milyen mélyre tervezik a fúrást? – Will nem tudott féket rakni kíváncsiságára.

-Amíg meg nem leljük az olajat. Volt ahol már huszonöt méteren találtunk, de az ritkább. Nézze milyen finoman megy az én fúróm egyre mélyebbre. Szerintem lesz olaj harminc-negyven méteren.

Újabb vascsövet vertek le, és Will elúnta a tétlenséget. Visszament a házba  ránézett a nagy raktárra, ahol a sörös hordók vártak a szállításra. A nap lassan lemenőben volt, de fúrók töretlenül dolgoztak. Flaherty néha átintett, ám hirtelen a kiáltásával hozta izgalomba Willt.

-Billy –harsogta – ezt nézze – jó nagy sárdarabot tartott a tenyerében.

Will az égvilágon kívül nem látott semmit.

-Itt, ni, ezt –simitott bele egy ujjal a sárba Flaherty – fogja is nézze is.

Most már Will is látta, hogy a sár felszíne szivárványosan csillog, és a tapintata is lágyabb.

-Ez az olaj, barátom – Flaherty egy duva zsákdarabba törölte a kezét – hamarosan itt lesz folyékonyan is.

És Will legnagyobb döbbenetére valóban egyre hígabb volt a felhozott anyag, és már ő is érezte az olaj eltéveszthetetlen szagát. Legszívesebben Flaherty nyakába ugrott volna.

-Végre rágyújthat Ed –mutatott Will a fül mögötti cigarettára.

-Azt már nem- csattant fel Flaherty – soha!

-Akkor miért van ott –csodálkozott Will –miért hordozza.

-Ez fiatalember a szabadság – Flaherty ujjai között pödörgette a szál cigarettát – a szabadság jelképe. Bármikor rágyújthatnék, csak éppen nem teszem. Jó pár éve leszoktam. Ezt a kísértést pedig azért hordom –tette vissza a füle mögé – hogy érezzem a szabadságot. Korábban az ilyen szál cigaretták uralkodtak felettem, most pedig én vagyok az úr. A szabad ember, aki megtehetné, de mégsem.

Will mosolygott a kis ember eszmefuttatásán, ő maga sosem dohányzott, de látta Klaus Eisnert milyen izgatottan sodorta az újabb és újabb cigarettákat, még a betegsége alatt is.

 

 

Flaherty és az olaj valami különleges viszonyt ápoltak. Néha szerelmes szavakkal becézgette a meglelt folyadékot, máskor lehordta, amiért elbújt az ő csodás fúrófeje elől. Igaz, mindig megbocsátott. Az olaj pedig, mint jó barát sosem vált el Flahertytől. Négy hét alatt hét lefojtott kút várta, hogy felszereljék a himbát, ami kiszivattyúzta a hordókba a sötéten csillogó rejtelmes folyadékot.

-Ez az utolsó cövek ezen a birtokon –Flaherty megmozgatta, majd kihúzta a földből a husángot – ahogy nézem, lehet, hogy a grófnak is szerencséje lesz. Nála is érdemes lenne fúrni, de most megkockáztatom, és azt mondom, hogy nála is találunk olajat. Szinte végszóra érkezett meg Rédey. Lovát csak lazán szabadjára engedte, csipkedje csak a füvet.

Will elé sietett és a gróf kérdőn felvont szemöldökére válaszolva halkan odasúgta.

-Ez a Flaherty igazi varázsló, vagy inkább igazi szakember. Hat kutam várja a kitermelést. – Will még inkább lehalkította a hangját – ami a legjobb, hogy Ed biztos abban, hogy magánál is ott az olaj.

Rédey örült is meg is rémült. Will fiatal ember, ő repesve fogadta az olaj eljövetelét, de számára az olaj valami új, furcsa, kiszámíthatatlan volt. Megértette és hitte is, amit Flaherty az olajról összehordott, ám ő a lovak, a gabona, szarvasmarha háromszögből nem tudott kilépni. Most Flahertyvel beszélve olyan izgatott lett, mint gyermekkorában, amikor valami új játékot kapott. Hát mégis megváltozik a világ, gondolta, és ehhez a változáshoz neki is alkalmazkodni kell.

-Ha a számításom beválik – Flaherty büszkén mosolygott-  akkor a legjobb befektetés tényleg egy lepárló William. Mert ez az olaj csak filléres árú, de ha finomítja azzal komoly pénzt kereshet.

-Miszter Flaherty –fordult felé a gróf – nálam mikor kezdenek?

-Kell valamennyi pihenőt adnom az embereknek. Ma bemennek Border Citybe elverni egy kis pénzt lányokra, italra.

- Én szépen megtisztítom az én kicsinyeimet –mutatott a fúrókra – utána sütök a fiatalembernek és magamnak is nagy szelet marhát. Talán kapok egy nagy bögre sört is – kacsintott Willre – Utána lefekszem és alszom két napig. Ez azt jelenti, hogy pénteken ott vagyunk a birtokán gróf úr.

Megsodorgatta a cigarettáját, visszatette a füle mögé, és ezzel a társalgást be is fejezte. Will széttárta a kezét, elbúcsúzott Rédeytől és a kis ember után sietett. A gróf lóra pattant, de még előtte halkan odasúgta Willnek:

-Ha nálam is lesz olaj, fogadjuk fel ezt a Flahertyt. Dolgozzon nekünk, velünk.

-Az ám a baj, hogy ő egy igazi szabad ember-  nevetett Will.

Rédey nem ismerte Flaherty eszmefuttatását a szabadságról, így kicsit meglepve nézett a fiára.

Finoman rácsapott a ló farára és hazavágtatott. Pedig szívesen evett volna ő is egy szelet marhasültet, rá egy nagy sört.

 

 

-István, - tette embere vállára a kezét – meg fogsz haragudni rám, de feltúratom a mi birtokunkat is.

- Itt is olajat kerestek?- Mersey tényleg döbbenten fordult szembe – csak az én szőlőskertemet hagyjátok ki a felfordulásból.

- Esküszöm, nem nyúlunk hozzá, de ha ott kell fúrni, akkor kétszer akkora részt hasítunk ki neked. Ez a Flaherty tudhat valamit, mert a bank fúrásai csődöt mondtak Willnek pedig hét lefojtott olajkútja van. Flaherty szerint az én birtokomon is folytatódik a földalatti olajtó.

-Ez a rettenetes olajláz – Mersey nem is titkolta dühét- engem arra emlékeztet, amikor otthon a kőszénbányákért ment a harc. Sok csaló, svihák, jöttment nyüzsgött a bányák körül.

-Na, látod – a gróf már mosolyogni is tudott – az volt a kőszén korszaka, most pedig beleléptünk az olajéba. A kőszén nélkül lett volna mozdony? Fejlődött volna a vasút? És a gőzgépek? Gondolj csak bele. Az olajnak ugyanolyan diadalmenete lesz, mint annakidején a kőszénnek. Ha nem nagyobb!

Abbahagyták a vitát, mindketten elgondolkoztak. Mersey az ablakhoz ment, a szürkületben látta a szomszéd birtokon a fényeket. Valami furcsát érzett, valami sorsfordítót. Olaj? Egy új elem, ami előtt még fényesebb jövő állhat, mint amit a kőszén befutott. Azért kis félelemmel fordult Rédey felé.

-Pali – kimondani is félt, mert az álmait adta fel – ha tudsz használni egy jó embert ebben az olaj dologban, akkor én veled maradnék.

- Pista -Rédey átölelte, szorosan tartották egymást- nem is lehetne szebb vége ennek a napnak!

-De, - emelte fel ujját Mersey – mindig kérek egy kis területet, ahol a szőlőmet művelhetem. Ha  a szomszédtól sört kapsz, tőlem pedig olyan bort, hogy otthon érzed majd magad!

 

A vasgyár nem tudott lépést tartani a Pennsylvániai olajfúrásokkal, így Rédey birtokára a csövek csak egy hét múlva érkeztek meg. Flaherty ideje addig sem veszett kárba, mert kalapácsával, hosszú vasrúdjával járta a birtokot és itt is ott is cövekek kerültek a megjelölt helyekre.

Will hazautazott, hogy Eisnerrel megbeszélje az új helyzetet. Legfőképpen anyja szavaira vágyott, mert fiúként most érezte, hogy sorsa, élete fordulóponthoz érkezett. Az első lépés megvan. Van olaja. A szomszéd gróffal össze kell fogni és megépíteni egy lepárlót, ami a környék összes olaját fel tudja dolgozni. Ehhez kell Eisner segítsége. Nem volt biztos abban, hogy az idős embert meg tudja győzni. Michiganben nem olyan nagy a láz az olaj körül, mint Pennsylvániában. Nem is tudják az értékét. Flaherty nemcsak olajat talált, hanem bele plántálta a siker ígéretét Willbe, aki eldöntötte, hogy igen, Flahertyt ha törik, ha szakad, magához csábítja. De először Eisner és a pénz, sóhajtott fel.

 

Rédeynek szerencséje volt. Az örökké locsogó Flaherty és Ian meglepően egymásra találtak. Így akadt valaki, aki szorgosan figyelte a kis ember eszmefuttatásait, ráadásul kapott egy hűséges, dolgos embert, akit ráadásul érdekel is az olajkeresés tudománya.

-Figyelj, ezt hallgasd – csapott rá a vastag kőrétegre Flaherty – hallgasd a visszhangot. Itt van víz, alatta pedig olaj. Verd le a cöveket!

Flaherty újra és újra megdöngette a földet, Ian pedig kihallotta a különbséget a szomszédos területekhez képest. Verte le a cöveket és izgatottan várta a fúrás idejét. Ha eddig a whisky főzés kötötte le és varázsolta el, amikor kifolyt a hűtő csövén az illatos folyadék, most talán még nagyobb lelkesedéssel várta az olaj megjelenését. Ha ezt Gregg láthatná! Hiányzott azért a torzonborz, ravaszdi Gregg Kelly.

Flaherty rátalált a forrásra is, ami gondot jelentett neki. Lehet, hogy csak vizet talál majd lentebb is? Neki is fontos lett az olaj a gróf birtokán is, mert Willel a marhasült mellett sokat beszélgettek a jövőről és Flaherty hajlott arra, hogy nemcsak az olajkeresésben legyen részes, hanem az olaj lepárlásában, a finomításban is. Az olaj, és annak jövője rögeszméjévé vált. Hajtotta volna az időt, hogy lássa, igaza lesz-e. Bár ebben nem kételkedett. Tudta, hogy a hamarosan elkövetkező húszadik század az olajról fog szólni.

Végre helyükre kerültek a csövek, Flaherty segítői is talpra álltak a Border Cityben töltött napok után. Elindulhatott a fúrás, de azonnal rossz omennel. A fúrószárról letörött Flaherty specialis fúrófeje, és napokat vett igénybe, amíg kiásták azt a földből. Ian még könnyeket is látott Flaherty szemében. Boldogan kocsizott be Border Citybe, hogy kovácsot keressen, aki ki tudja javítani a hibát. Mire folytatták volna a fúrást, három napos nagy eső áztatta fel a talajt, hogy a csúszkálás tette lehetetlenné a folytatást. Mindenki számára meglepetés volt, hogy mindezek ellenére két hét múlva megszagolhatták az olajtól bűzlő iszapos földet. Az első kutat szerencsésen lefojtották. Flaherty ragyogott, Ian pedig a legjobb három éves whiskyjét bontotta fel.

-Gyerünk, gyerünk –hajtotta őket Flaherty – legközelebb a tízedik kút után lesz ivászat.

Mersey szájtátva nézte ezeket az embereket, csodálta az örömüket a bűzös folyadék megjelenésekor. Azért őt is elkapta a vadászláz, és minden egyes sikeres fúrás után ő is örömtáncot lejtett Flahertyékkel, aki nemcsak Willt, és Rédeyt, de még őt is megfertőzte a rózsaszín jövő felvázolásával.

 

Klaus Eisner a kipárnázott székében ült, és figyelmesen hallgatta Willt. Gréta oldalt, mindkét férfitól egyenlő távolságra foglalt helyet. Hamar megértette, hogy miért lát nagy jövőt az olaj előtt a fia, de Eisner is nagyon figyelmesen hallgatott.

-Már most is sok célra használják-győzködte Will Eisnert – de néhány év és a szenet akár el is felejthetjük, és helyette új találmányokat kell megismerni, melyek mind az olajjal kapcsolatosak. A nyersolaj most nagyon olcsó,ezért is kell a finomító, mellyel sokkal drágább termékeket állíthatunk elő.

Pillanatra megállt nagy levegővételre. Anyja büszkén rámosolygott, majd mindketten Eisner töprengő arcát nézték.

-Arra gondolok,- kulcsolta össze a tenyerét Eisner- hogy a sörnél is a szállítással volt gondunk. Hogyan lehet biztonságosan szállítani az olajat? Tudom, az nem romlik meg, mint a sör, de nem látom, hogyan lehet megoldani az olaj nagy mennyiségű szállítását. Hiába az olaj desztillálló, ha nem jut oda a kőolaj.

-Van egy emberünk – Will kicsit félve kezdett bele – Ed Flaherty a neve. Kiváló olajkutató, nálam is ő talált olajat ott, ahol még a bank is csődöt mondott. Neki van egy elképzelése, és én ezt nagyon pártolom, de szívesen hallanám Klaus úr véleményét is. Szóval ez a Flaherty azt ondja, hogy nem hordónként kell szállítani az olajat, hanem készíteni egy akkora hordót, ő azt mondja tankot, aminek négy kereke van, és bármelyik vasúton elgördül oda, ahol várják. Nagy vas tartályt rajzolt le. A marhákat rácsos vagonban szállítják, az olajat pedig ebben a tankban kellene.

Sikerült egy lélegzetvétellel elmondani, és most várta a hallgatói válaszát. Látta, hogy anyjának nagyon tetszik amit mondott, de a végső szó Klaus Eisneré kell, hogy legyen.Aki sokáig nézett maga elé, fontolgatta a hallottakat. Talán egy perc is néma csendben telt, mikor megszólalt.

-Will, fiam! Én is felfogadnám ezt a Flahertyt. Okosakat talál ki, hátha van még benne néhány ilyen kiváló ötlet.

Gréta és Will szinte egyszerre fújta ki a lélegzetét és mosolyodott el.

-Klaus Bácsi, én is kihozom belőle a jó ötleteket, maradjon csak Pennsylvániában. Hanem, ha közös üzletet alakítunk, Flaherty minden jó ötletét te is felhasználhatod.

-És mennyibe kerülne nekem ez a közös üzlet, ha társad akarok lenni?-mosolygott Eisner.

-Border Cityből öt kilométer vágányt kell erakni, hogy odahozzák az olajat a birtokomra, a finomítómba.

Klaus Eisner érezte az öregedést, már az emlékező képessége is csorbult, de a beszélgetés Willel megváltoztatott valamit benne. A fiatalságát idézte vissza, amikor elindította ő is az üzletét, amit egyre jobban csinált, és ami a mostani gazdagságát megalapozta. Maga a szó, a  kőolaj, is idegen volt, de mindaz amit Will elmondott megindított benne egy gondolatsort. A világ megváltozott, ez az ifjú ember, akit jól ismert, szeretett és tisztelt is, most bevezette ebbe az új világba. Itt már nehezen lehet boldogulni a régi ésszel, gondolkozással. Nem érsz rá sokat gondolkozni, döntened azonnal kell. És Klaus Eisner, ahogy életében mindig, most is jól döntött.

-Will, fiam! Szabad kezet kapsz. Eddig mindent jól csináltál, nincs okom  kételkedésre.Nem nagyon passzol egymáshoz a sör és az olaj, de ha az előzőt ilyen jól csináltad, miért vonnám kétségbe, hogy a másikat is sikeresen csinálod.

Will fellélegzett. Felállt és átkarolta Klaus Eisnert.

-Miről maradtam le?-lépett be Will nagyapja.

-Képzeld –nevetett harsányan Eisner- a fiad éppen most vett be az üzletébe.

-No, akkor az csak sikeres lehet, mert Klaus nem kockázatatja az összekuporgatott millióját.

-Nagyapa- karolta át Will – ez most más. Kőolaj. Hidd el nagyobb üzlet lesz, mint a sör.

-Kötve hiszem – makacskodott az öreg- sört mindennap, minden becsületes ember iszik. No de a kőolaj? Mire jó az?

-Meglátod, Drága Nagyapa. Isten éltessen, hogy meglásd!

-Klaus, Klaus, mibe viszed bele ezt a kis unokámat?

-Te ütődött, hiszen itt én vagyok az áldozat. Kérdezd csak a csavaros eszű unokádat.

Előkerült a pincéből a sörös üveg is, és az egész este nevetéssel, civódással telt el.

Will odabújt Grétához, aki rákacsintott.

-Minden megkapsz, de tégy úgy mindent, hogy nagyapád büszke lehessen majd rád!

 

Az öreg Müller fáradtan, mélyen aludt, de Gréta és Will késő éjszakáig beszélgetett. Anyja örült, hogy jó a barátság a szomszéd gróffal, és pártolta Will ötletét a közös olajüzletről. Klaus Eisner, Will, a fia, Paul és Flaherty. Csupa szenvedéllyel teli, okos ember. Sikerre vannak ítélve, gondolta.

Csak a másnap reggel ne lett volna, mikor Will felszállt a vonatra és Gréta könnyes szemmel integetett. Legszívesebben felugrott volna ő is az egyre távolodó kocsira, hogy lássa, ölelhesse azt az embert, akinek a fia az életét köszönheti.

 

Ed Flaherty, lehet, hogy csak megúnta az örökös vándoréletet, az is lehet, hogy ezen a két birtokon olyan emberekkel találkozott, akikkel szívesen élt és dolgozott volna együtt. Mindenesetre Willnek nem sokat kellett öszökélni a maradásra. Ian, a csűr egyik árnyékos sarkában egy nap alatt szép fekvőhelyet ácsolt, de Ed inkább a gróf ajánlatát fogadta el és beköltözött Gregg Kellyék elárvult házába. Ha Gregg visszatér, átadja a kis kunyhót. Amit Rédey sosem gondolt volna, Merseyt is elkapta az olajláz. Az ő birtokukon tíz, Willén hét kút várta, hogy felpumpálják az olajat. Szerencsére egyik sem érintett a szőlős kertjét!

Flaherty legfőbb gondja most az volt, hogy az olajfinomító hatalmas épületét felhúzza, és a berendezést beszerezze. Rédey úgy érezte most van egy lélegzetvételnyi ideje, és a legményebb levegőt Richmondban szerette volna venni. Hiányzott Lísa, és a két gyermeke. Kaltenbach biztosította, hogy minden rendben lesz, Merseyre pedig csukott szemmel is rábízta volna

a birtokot.

 

-Apa, apa – hangos kiáltással a kis Paul kitépte magát Lisa kezéből és már a peronon futott felé. Elisa anyja karjában élénk kapálózással csatlakozott testvéréhez. Mégiscsak megismernek, gondolta meghatottan. Az öreg Jim a lovak közé suhintott ostorával és hamarosan megláthatta a nagy fehér udvarházat. McDermott nehezen emelkedett fel a nagy karosszékben, de az üdvözlésére, ha erőlködve is de felállt. Paul az egyik karján, Elisa a másikon és így tartották szorosan Lisat.

Bessy készen állt, hogy vigye a kicsiket, de azok csak bújtak apjukhoz, szorosan ölelve a nyakát. Jó volt megérkezni. Háta mögött hagyni az elmúlt hetek feszültségét, a sok munkát.

-Mi ez az új hóbort az olajjal – McDermott nem sértésnek szánta kérdését – egyre többet olvasok, hallok róla. Mint az aranyat úgy emlegetik.

A gróf mindent elmondott az öregembernek az olajról, még Flaherty jóslatait is. Beszélt az új vállakozásról, amit a szomszéd birtok tulajdonosával és Flahertyvel indítanak.

-Ha nem sikerül-apósa pillanatig gondolkozott,de kimondta – akkor elveszíted mindened.

-Nekem ők a mindeneim –emelte meg a két gyermeket – és az édesanyjuk. Mindig tudok róluk gondoskodni.

-Olaj, olaj – dohogott McDermott- mire lehet azt használni? Semmire. A föld, az ami számít. A birtok.

Alicia elvitte az unokáit aludni, majd még órákig beszélgettek, terveikről, a jövőről.

-Apád csak a földben tud gondolkozni – Alicia rámosolygott Lisára – de ti ne féljetek belevágni az újba. Tudod, ez a ház befogad, segít, de én annak örülnék, ha ez az olaj tényleg sikert hozna. Ha már én nem tettem, te, kislányom hagyatkozz a férjedre. Nekünk így volt jó, nektek talán akkor lesz.

Fáradtan aludtak el, de korán megébredtek mindketten. A gyerekek szobája felől nesz sem hallatszott, békésen szundikáltak.

-Hozzam, vagy jöttök?  -Alicia kopogott.

-Megyünk, drága mama.

A nagy teraszra már odasütött a nap. Jól esett a eggeli, de Rédey kedve hirtelen elromlott. Régen kapott levelet a szüleitől, ám mindig attól rettegett, hogy rossz hírt kap. Apja, anyja  McDermott korában volt, és minden levélen az aláírást figyelte, él-e még anyja apja? Most csak távirat várta Franz Kaltenbachtól. Maradhat, minden rendben. Soha rosszabb hír, gondolta.

-Mama, Alicia máris ott termett – kilovagolunk egy kicsit a birtokra Paullal. Olyan régen járt már itt.

-Tízórait is készítek – fenygette meg ujjával lányát Alicia – addigra itthon legyetek.

Jól esett békésen poroszkálni, át-, átmosolyogni odaugratni egymáshoz, megfogni a másik kezét. Az erdőszéli úton a reggeli harmatban jártak. A lovak kényesen kapták fel patáikat. Rédey látott megvillani valamit az erdőben, állat lehet, vagy csak a fény játszik a szemével?

Hirtelen a fák közül egy lovas ugratott ki.

-Hé-kiáltotta, hogy véletlenül sem menjenek tovább.

Az arc, ismerős volt Rédeynek és látta Lisa arcán, hogy ő is felismeri Nick Carter rókaképét.

-Most megfizetsz- rikoltotta és rájuk fogta a pisztolyát.

A kiáltásra Lisa lova felágaskodott, így Rédey az ő takarásba került. A dörrenés után Lisa megingott a nyergében és lassan dőlt oldalra.

Rédey önkívületben mellé húzta a lovát és átemelte Lisa vérző testét a nyergébe. Megfordította lovát, még hallotta az iujabb pisztolydörrenést, a golyó tompán fúródott a fába a feje mellett. Amennyire bírta sarkantyúzta a lovát vissza a birtokra. Ujabb dörrenést hallott, de mégcsak golyó süvítést sem.

-Orvost, hozzatok orvost- még be sem ért az udvarba, már kiáltott a cselédségnek. 

McDermott látta a lovon keresztbe fekvő Lisát, a vérrel itatott blúzát, és minden erejét összeszedve próbált felállni.

-Kisasszonykám, jaj Istenem, jaj Istenem – Bessy ért ki először az udvarra.

A halott sápadt Lisat leemelték, és a legóvatosabban vitték a legközelebbi ágyhoz.

-Ki tette? –hörögte McDermott.

-Nick Carter, az a gonosztevő, várt rám. Engem akart megölni, nem Lisát.

-Ben, Jim – emelkedett fel McDermott, mint egy bosszúálló antik Isten – vigyétek a kutyákat és hozd elém az a mocskot, de élve!

-Megyek, mutatom, hol várt ránk – Rédey vágtatott az erdőszélre, olyan sebesen, hogy a kutyák csaholása is lassan elhalt. Megnézte a letaposott harmatos füvet, majd hagyta, hogy Jim kutyái szagot fogjanak, és a három ember követte a kutyákat. A gróf visszalovagolt. Két orvos is ott állt Lisa ágyánál. Flesége márványfehéren feküdt, ám Rédey látta, hogy a takarója ütemesen emelkedik süllyed. Hála Istennek, gondolta.

-A golyó eltörte a kulcscsontját. Talán ez mentette meg, mert nincs tüdősérülés.

-Életben marad? – fáradt, megtört hangját alig hallották az orvosok.

- Fiatal, erős. Ha nem lesz fertőzés, akkor jók az esélyek. Kivettük a golyót és a sebet kiégettük.

Rédey leült az ágy szélére és megfogta felesége kezét. Annak megrebbent a szempillája, és mintha elmosolyodott volna, úgy mint az életükben annyiszor.

Alicia ellátta ebéddel az orvosokat, de Rédeynek szenvedés lett volna egyetlen falat is. McDermott tányérjáról sem sok hiányzott. ő mintha közöttük sem lett volna. Mindent a várakozás töltött ki. McDermott arcára tekintve elborzadt. A boszúállás angyalát festhetik le ilyenre az oltárképeken.

Az egész házra rátelepedő csendet távoli kutyaugatás törte meg. Mindenki felkapta a fejét, hirtelen megélénkült a ház. A cselédházaból mezítlábas gyermekcsapat futott az érkezők felé, akiknek még csak a hangját hallotta. Ahogy az erdő sarkán kifordult Jim és az emberei, McDermottot elmondhatatlan nyugalom szállta meg. Szívverése lelassult, ernyedten hátradőlt. Ő már látta, hogy egy fehér embert is hoznak rövid kötélen.

-Esküszöm, Esküszöm az élő Istenre McDermott, hogy nem a lányát akartam bántani. –kiabálta már messziről Carter – nem őt akartam, véletlen volt. Ezt amásikat, a férfit akartam megleckéztetni.

Szavai mintha nem is jutottak volna el McDermott füléig. Az öreg ült közönyösen, és mikor közel ért a csapat megnézte Nick Carter vérző homlokát, betört, tompa orrát. Kevés, gondolta magában. Látta a vizeletfoltot a nadrágja elején, az orra vérével összemocskolt kabátot. Kevés, kevés a lányom életéért.

-Jim, tedd be a kutyákhoz, és engedjétek be az állatokat hozzá!

Lehunyta a szemét, látszott, ő már nem akar ezzel foglalkozni.

-Ne, kérem Uram, csak ezt ne! Vigyenek börtönbe, de ezt ne McDermott!- A kötél aonban erős volt, hiába feküdt a foldre, Jim és emberei behúzták a kutyák területére. Jim valamit szólt az állatoknak, leoldotta őket a szíjról és kinyitotta nekik a kaput. Nick Carternek hang sem jött ki a torkán. A kutyák falkában, összehangolva dolgoztak. Rédey öklendezve elfordult, és a ház másik oldalára ment. Az egyre halkuló hörgést még itt is hallotta, majd csak a földet kaparó kutyakörmök hangja jutott el hozzá.

McDermott némán és becsukott szemmel ült. Mintha imádkozott volna a lányáért, imára kulcsolta a kezét. Már csak halk morgások hallatszottak a kutyaólak felől. Rédey ezt sem birta hallgatni, bement Lisához. Keze forró volt, sápadt arcán lázrózsák. Alicia hűtötte a testét, törölgette nedves homlokát. Lisa már nem mosolygott, hába suttogott becéző szavakat a fülébe. McDermott éjszakára visszarendelte az egyik orvost.

-Ennek ez az útja – súgta Rédeynek az orvos a lázas Lisára mutatva- a következő három nap lesz kritikus, de felváltva felügyeljük doktor Gravessel. Pihenjen, bármi történik, felébresztjük.

Rédey azonban maradt. Fogta Lisa forró kezét, és figyelte arca rezdüléseit. Csendesen fohászkodott Istenéhez, akit már nagyon régen szólított meg. Lisa mozdulatlanul feküdt, csak a felgyorsult légzésének a hangja jelezte, hogy életben van. Valamikor, a legmélyebb éjszakában, Rédey is elaludt. Úgy érezte csak pillanatok teltek el, de az ablakon áttörő szürkeség jelezte, hogy itt a reggel. nem is a fény volt, amire felébredt, hanem Lisa hangja, ahogy dobálta magát az ágyban, próbált felülni, de Graves doktor, aki már a váltás volt keményen fogta, és a fáradt beteg hmarosan megnyugodott.

-Ez a lőtt sebek utáni második lépcső, az izgalmi szak –súgta a doktor –ha ezen átesik, és láza sem lesz, akkor bizakodhatunk.

Rédey ismét nem tudott mást tenni, mint imára kulcsolni a kezeit.

Lehet, hogy a Mindenható is meghatódott Rédey imáján, és az ártatlan Lisa szenvedésein is, de a harmadik napon Lisa kinyitotta a szemeit, talán még egy tétova, csodálkozó mosolyt is felfedezett az arcán. Anyjára nézett, aki letörölte a verítéket a homlokáról, mosolygott és halkan súgta: Mama. Alicia elsírta magát, máris ment újságolni a férjének a jó jeleket, és Bessy húslevesét kis tányérkába töltötte. Mintha minden ismretlen lett volna Lísának, bár Pault, a gyermekeit és anyját is láthatólag felismerte. Ami Alicia, és az ajtóbán büszkén strázsáló Bessy számára a legfontosabb volt, utolsó cseppig megette a húslevest. Azonnal mély álomba zuhant.

-Jó úton járunk –súgta Rédeynek Graves doktor búcsúzóul – egyre jobbak az esélyek.

Ki sem hült a széke, és a váltótársa máris elfoglalta Lisa ágya mellett. Lázat mért, meghallgatta a szívét, megszámolta a pulzusát és elégedetten bólogatott. Rédey ekkor mély álomba merült, Alicia az ebédhez is nehezen tudta felkelteni, de örömmel hallgatta, hogy Lisa szépen evett, ivott. Kaltenbachtól táviratot kapott. Meg kellene látogatni Bradly tábornokot, mert nagyon beteg. A hír mélységesen elszomorította. Nem akart senkit elveszíteni az itteni életéből. Eszébe jutottak a nagyon idős szülei. Úgy érezte valami átok ül rajta. Minden rossz utólérte. Eldöntötte, hogy akkor utazik csak haza, ha Lisa felkel az ágyából, belekarolhat és a fejét újra a vállára hajtja.

Az elmúlt hét a rémálmok rémálma volt, érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni a pisztoly dörrenések hangját, Nick Carter halálsikolyát, Lisa vértelen, alabástrom arcát.

 

 

Flaherty álmai viszont szépek voltak. Eisner kapcsolatai a vasúttársaságnál szabad utat eredményeztek egy Border Cityből a vízparti birtkokat elérő vasúti vágánynak. Flaherty szerint ez most a legfontosabb. Gyorsan felszínre hozni az olajat és azonnal szállítani tovább. Esiner küldött hat embert, akik Ed irányításával felszerelték az olajszivattyúkat a kutakra. Nemcsak ez a hat ember jött, hanem Greta is, aki mindenféle engedélyek, kifizetések, tárgyalások terhét vette le a fia válláról. Félve ment át a szomszéd birtokra, ahol csak Merseyt találta. A Moorhaedi vasgyárból leúszott a bárka a szivattyúkkal, így hamarosan a Rédey birtokon is nekiláttak azok felszerelésének.

-A gróf belegyezik ebbe? – puhatolózott Merseynél.

-Súlyos a helyzet –vakarta meg az állát Mersey – nem tud visszajönni Richmondból.

-Mi történt? Beteg? – Grétanak a szívverése is elállt egy pillanatig – ugye nem történt baja?

-Neki nem, de valami gonosztevő lelőtte a feleségét.

-Meghalt?-kiáltott Gréta.

-Szerencsére nem, de még mindig a halál mezsgyéjén jár.

-Istenem, Istenem – mintha jéghideg szél söpört volna át, úgy vacogott Gréta – Most ott kell lenni vele, hogy meggyógyuljon!

- A gróf úr szabad kezet adott. Dolgozhatnak az emberek a mi birtokunkon is.

Úgy döntött, nem tartozi semmi más Rédey magánéletéből erre az asszonyra.

Gréta végig imádkozta a hazafelé utat Lisa McDermott éeltben maradásáért.

Flaherty elkísérte Moorhaedbe a vasuttársasághoz, ahol beszélt az ő tankjáról, a kerekeken guruló tartályról is. Mindkét fél makacskodását Gréta oldotta fel. Megállapodott, mert jó ötletnek tartotta – hogy az ő mellékvágányaikon fogják kipróbálni a nagy tartályt. Ha minden rendben, akkor Flaherty jó üzletet üthet nyélbe a North Rail társasággal. Igaz, a Moorhaedi vasgyárban gúnykacajjal fogadták Flahertyt, de a pénz, amit fizettek mégis csak rávette őket, hogy egy erős acéltartályt készítsenek és alá egy ócska marhaszállító tehervagon kerekeit illesszék. Eisner pénze fogyóban volt, ám Grétáék birtokán egyre szaporodtak az olajos hordók, melyeket négy erős ló vontatta kocsival szállították a Border City állomásra éjjel nappal. Gréta meglepődve látta, hogy az oaljbevételek már most fedezték a nem kevés kiadást. A szárnyvonal építése is elkezdődött, és amikor Gréta visszautazott Michiganbe már másfél kilométeren lerakták a síneket.

 

 

Eisnernek a legkisebb eseményről, minden kiadásról be kellett számolni, aki, Gréta legnagyobb meglepetésére, csak büszkén mosolygott.

-Tudod Grétchen – fogta meg a kezét – magam sem csinálhattam volna jobban. Meglátod, a fiad egyszer még az én birtokomat is felvásárolja. De én megelőzöm, mert ezt rátok hagyom, ha ezzel a vén sörfőzővel egyszer magához szólít a Mindenható.

-No, csak várjunk azzal a szólítással –Gréta felnézett az égre – Bocsád meg Uram a kevélységemet!

Eisner szemmel láthatólag jól szórakozotta távoli birtokon történteken, és nem is foglalkozott a pénzügyekkel. ismerte Grétát, tudta milyen okosan intézi az ilyen ügyeket.

Grtétchen –simogatta meg újra akezét – ezt a Flahertyt egyszer csald el ide. Nagyon szeretném megismerni.

-Nem kell azt sokat csalni –nevetett - ahol pénzt szimatol, oda szívesen megy.

-Már látom, akkor én nem találkozom vele – nyugodott bele Eisner – mert a pénz már Will birtokán ömlik az olajkutakból.

 

 

-Exelenciás Uram! Gróf Úr! – Kaltenbach őszinte örömmel sietett elébe – annyira boldog vagyok, hogy viszontláthatom. Kedves Felesége egészséges?

-Él, Franz, él, és ez most a legfontosabb. A karja nincs jó állapotban, de minden nappal jobban van. A szüleinél jó kezekben van, a gyermekeim pedig majd segítik, hogy jó kedve legyen és gyógyuljon.

-Exelenciás Uram, ez igazán jó hír. Az Elnök Úr kereste önt, és amikor megtudta a történteket a legmélyebb együttérzéséről biztosította.

-Köszönöm, Franz. Írjon egy kedves levelet az Elnöknek. Történt valami?

-Semmi különös, Gróf Úr. Leveleket kapott a szüleitől. Íme.

-Köszönöm, és köszönöm a helytállását is Franz. Gondom lesz jelezni a Kancellária felé, milyen kitűnő munkát végez,

-Hálásan köszönöm Exelenciás Uram!

 

Megkönnyebbült sóhajjal tette le a leveleket. Édesanyja ugyan gyenge, nem szívesen mozdul ki a kastélyból, apja viszont a nyolcvan felé is túl továbbra is nagyon tevékeny. A Dieta, a képviselőség ad neki elég elfoglaltságot. A levelek megnyugtatták volna, ha nem minden mondatból az csendült volna ki, hogy Mikor látunk, mikor lájuk az unokákat?

Megtalálta Mersey levelét, ami igazán meglepetés volt, mert István lelkesedett az olajkutakért, a pumpák ritmikus mozgásáért, és nem mellékesen az olajbevételekért. A birtok már nemcsak olyan nosztalgia volt, hanem igazi gazdaság.

Rá sem kellett nézni a királynő képével díszített bélyegre, ő már megismerte Mary Kelly kicsit reszketeg gyöngybetűit.

Kedves Gazda! Hálásan köszönök mindent, amit tőled kaptam, mert életem legszebb, legboldogabb része volt ott Amerikában. Lehet, hogy mire ezt a levelet olvasod én már itthagyom ezt a zsörtölődő vénembert, de utolsó gondolataim Te és Gréta és az az árva gyermek lesz! Vigyázzatok egymásra! Ez a vénember szerencsére egészséges, de belehal, ha én elmegyek. Fogadd vissza Gazda őt is, ezt a másik árvát! Isten áldjon Gazda!

Kiesett a kezéből a levél és arcát a kezébe temette. Fut az idő, eliramlik az élet. Lassan mindenkit elveszítünk, akit szerettünk és szeretünk. Hirtelen felpattant, legszívesebben most este hajóra szállt volna és rohant volna a szüleihez. Kitárta a ablakot, mélyeket kellett lélegeznie. Csak éppen annyi mindent kellene itt is elintézni. A követség, a birtok, az olaj, a pénz előkerítése. Hiszen semmi nem lehetne előbbrevaló mint az Édesanyja, Apja, Lisa, a gyerekek. Visszament az ablakhoz, bámult ki a szürkületbe, és képzeletébe, nagyon élőn megjelent Gréta arca, a mosolygós kék szemek, a nevető ajkak. Istenem, sóhajtott, két élet sem lenne elég mindenre.

 

***

 

 

Flaherty megállítatatlan volt. ha nem az olajkutakat ellenőrizte, akkor ment a már csak pár száz méterre dolgozó vasútépítőkhöz. Ellenőrizte a sinek rögzítését, az alájuk kalapált kövek szilárdságát.

Eisner embereket küldött még, és jó ütemben haladt a lepárló torony építése is.

-Tudod, Will barátom – fogta át a vállát, és magyarázott – ha lesz lepárlónk, akkor nemcsak lámpaolajat tudunk eladni, hanem bitument az útépítéshez, és ha igaz, amit olvasok, akkor sok-sok könnyű benzínre is szükség lesz. Ezek az európaiak már olyan olyan önjáró kocsin törik a fejüket, amelyeket nem ormótlan gőzgéppel hajtanak, hanem olajpárlattal müködnek. Ha egyszer ott megcsinálják, hmarosan Amerikában is lesz ilyen, csakhogy ha Európában száz lesz, akkor itt ezer, ha ott ezer, itt egymillió. Ahhoz pedig sok olajat kell finomítanunk.

- Szeretem ezt a lelkesedést Ed, és nekem minden hihető is, amit mondasz. Adja Isten, hogy minden úgy alakuljon, ahogy elképzelted.

-Olajat igértem, neked? Meglett. Talált más is olajat itt? Nem. Klaus Eisner elfogadta a finomító építését? Igen. Mondok én neked valamit, ha már tagja vagyok ennek az olaj vállalkozásnak.

Will megállt, és szembefordulva, kérdőn nézett Flahertyre.

-Ez most csak jóslat –Flaherty elgondolkozott, folytassa-e – de ha mindannyian jól csináljuk, néhány év múlva gazdagabb leszel, mint Eisner bácsid.

- Ebből a néhány olajkútból gondolod? -Will elnevette magát, kicsit még hátrább is lépett, mint aki nem is akarja hallgatni a badar beszédet.

-Abból gondolom-Flahertyt nem lehetett elhallgattatni – hogy ha jól csinálod, jól csináljuk, akkor te mindig az első leszel azok előtt, akiknek akár száz olajkútjuk is van. Legyen itt a vasút, épüljön meg a lepárló, és ha öt év múlva beválik a jóslatom, akkor vegyél nekem egy csodás svajci chronometert!

-Ígérem -Will, továbbra is mosolygva kezet nyújtott – a legszebb és legjobbat kapod. Úgy legyen!

Mint aki belefáradt a sok beszédbe, Flaherty megállt, Will is csendben maradt. Hallgatták az olajkutak felett bólogató szivattyúk ütemes kattogását, amit csak a távoli vasútépítők kalapácsainak csilingelése tört meg.

 

 

Rédey pár napra elutazott Richmondba. Kaltenbach finom mosollyal hallgatta, mikor a gróf azt mondta hazamegyek Richmondba. Hiányzott Lisa és a gyermekek. Olyan boldogságkereső út volt ez, és a megérkezését kísérő kitörő öröm azonnal elmosta a szorongását, rossz gondolatait. Ugyanezt a nyugalmat látta McDermott és Alicia arcán is.A két gyermek, a nagycsalád most visszavarázsolta a régi idők boldogságát. Ilyenkor McDermott is félretette sóvárgását a polgárháború előtti időkre.

-Mi a helyzet az olajjal, fiam? –Mcdermott átadta z újságot Rédeynek – egyre többet olvasok róla. Ez még cak a kezdet, de már most olyan a hangulat, mint az arany körül.

-Keveset tudok a birtokkal foglalkozni, de szerencsére Mersey, akit ismernek, jó gazdakén irányít. Már most szép bevételt hoz.

-A birtok bizony sok törődést igényel, sok fejtörést okoz – McDermott megfogta Alicia kezét – ennek ő a megmondhatója.

-Nagy ez a birtok – Alicia inkább Rédeyhez beszélt – annyiszor mondtam, hogy ha ilyen jó ára van a földnek, akkor érdemes lenne a felét eladni.

-A földet nem –horkant fel McDermott – most jó ára van, jövőre a dupláját éri, utána pedig drágabb lesz, mint az arany.

Alicia széttárta a kezét. Látszott az arcán, hogy nem először került szóba a dolog, és nem először hallotta férje véleményét. McDermott, rabszolga felszabadítás ide, vagy oda, megőrizte az összes emberét. Okos emberként sok olyan kedvezményt adott, főleg a felnövekvő nemzedéknek, hogy mindenki szívesen maradt a birtokán. Rédey a saját birtokára gondolt, Ianre, Merseyre a Kelly családra. Milyen odaadók és ragaszkodók ők is. Otthon, Magyarországon megismerte, hogy igaz a mondás, mindig kettőn áll a vásár. Amilyen a gazda olyanok az emberei. Ez az elv Amerikában is működik.

Lisa arcán még látszott a gyengeség, karját nehezen mozgatta, néha a fájdalom az egész arcát görcsbe rántotta. Rédey megértette, hogy ilyen állapotban nem lehet kitenni a feleséget egy hosszút fáradalmainak. Látta azt is, milyen boldog az egész család, és a két gyermeke is mennyire élvezi az ittlétet.

-Annyira jó lenne veled menni- simult hozzá Lisa- de most elengedlek egyedül, mert csak akkor megyek Magyarországra, ha ismét büszke lehetsz rám, ha egészséges leszek.

Sietek vissza  - Rédey megcsókolta, Lisa odadóan viszonozta.

-Ne siess! –intette Lisa – lassan, vigyázva menj és gyere! Tudod mennyire vár Paul és Elisa.

Egyikük sem beszélt a család és a gyermekeik előtt az utazásról. Elég ha, akkor tudják meg, ha apa visszaérkezett.

 

 

William tennivaló alaposan megszaporodtak. Az olajtermelés, szállítás, eladás megkívánt volna már egy egész embert, egy jó könyvelőt. Ott volt még a sör, ami folyamatosan érkezett nagyapjáéktól, a megrendelések, a szállítás szervezése mind-mind fejtörtést okozott neki. Rá vártak a banki ügyek is. Moorhaedben egy kisebb, de forgalmas bankban tartotta a pénzét, és az egyre nagyobb megbecsülésből érezte, hogy a tehetősek közé emelkedett. Így a tavasz vége felé, elég volt egy szép prémgalléros rövidebb bőrkabát. A bank ajtajában majdnem beleütközött egy másik belépőbe, ijedten mentegetőzött. Az ifjú hölgy visszafordult, Will kapott egy mosolyt és egy megbocsátó kézlegyintést. Tekintetük csak egy pillanatra kapcsolódott egymásba, de Will szíve akkorát dobbant, hogy attól félt kiugrik a mellkasából. A hölgy halványzöld ruhája felett a kigombolt prémkabátka azt jelezte, hogy ez a csipős tavaszvég neki nem okoz kellemetlenséget. Will még látta, ahogy a pénztárosok pillantásaitól kísérve belép a terem végén a nagy párnázott ajtón, melyen fehér zománctábla hirdette, hogy az ajtó mögött a bank igazgatóját találhatják a kivételezettek.

Jevgenyij Rosztovszkij 1883-ban érkezett Oroszországból. A félelem hajtotta ilyen távolra. A felesége belegyezése és a leánya nélkül soha nem indult volna el. Hozta magával két fiú testvérét is Isaacet és Jakovot. Mindhárman kiváló mesteremberek voltak, ám míg Jevgenyij a pénzügyekkel a szervezéssel foglalkozott, a másik kettő gyorsan és jó minőségben házak tucatjait készítette el a távoli Oroszországban.

Amerika még több lehetőséget kínált, és a három testvér hamarosan egy nagy építőipari cég tulajdonosaként találta magát. Jevgenyij szervezett, kölcsönöket intézett, testvérei pedig megbízható mestereket toboroztak és annyi munkájuk lett, hogy megengedhették maguknak, hogy szüleiket és két húgukat is kimentsék az oroszországi pogromokból. Házuk Moorhaed külső, parkos részén, egy domboldalon épült meg. Az új házért Jevgenyij a bal kezét áldozta. A súlyos sérülés és a fertőzés miatt félkarú maradt. Mivel mindig szívesebben foglalkozott pénzzel, számlákkal, mint a szorosabban vett építéssel, első gondolata az volt, hogy alapít egy családi bankot. A Family Building Bank csak annyi tőkével indult, amennyit a család össze tudott adni, de Jev Rosztovszkij remekül sáfárkodott a hitel és kamat mutatókkal, ami a FBB bevételein is meglátszott. A bank prosperált és egyre több ügyfelet vonzott. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva William is őket választotta pénzügyeinek intézésére. Jevgenyij elemében érezte magát. Neki nem vakolókanál és kalapács kell, ő az eszével és a megérzéseivel hozott hasznot. Nem is akármilyet.  Border Cityben hmarosan nyílik egykis fiókjuk, de arra volta legbüszkébb, hogy Washingtonban is lesz FBB. Isaac és Jakov néha összerúgta a port a bátyjukkal, de amikor megnézték a számlájukat, mindig bocsánatot kértek.

Úgy tűnt, hogy Jevgenyij nem tud hibázni. A családja jóléte, felesége kényelme, és egyetlen leánya Emily Rosztovszkaja  mosolygós, sötét szeme, fekete hajfonat koszorúzta arca volt az amotiváció, ami újabb és újabb pénzügyi sikerekre sarkalta.

Emily minden délben a nagymama főzte ebéddel kedveskedett édesapjának. Elfogyott a báránysült amit ma hozott az apjának, aki az ajtói kísérte, ahol az atyai pusziért cserébe boldogító mosolyt kapott. Igaz, nem tudta még, hogy Emilynek ez a mosolya, ami őt annyira elbűvöli, most egy másik férfit is rabul ejtett.

Amikor William az almazöld ruhás jelenség látványából magához tért, megkérdezte az egyik pénztárost.

-Ki volt ez a hölgy, aki az igazgató úrhoz ment.

-Emily kisasszonyra gondol –nézett fel a férfi – Minden délben hoz az apukájának valami ebédet. Kár, -tette hozzá-hogy nekünk nem hoz senki, mert mi ki sem léphetünk a bankból.

Szóval minden délben, gondolta Will. Másnap nem foglalkozott a pénzügyeivel, csak leült a bankban, és várt. Mikor Emily kisasszony megkapta apja búcsú pusziját a párnázott ajtóban, és elindult a kijárat felé, Will is felpattant és ajtót nyitott. Emily köszönésképpen biccentett és elindult a kocsijuk felé.

-Emily kisasszony – Will szinte suttogva szólt hozzá – ne siessen, mert elveszít valamit.

- Aztán mit?- Emily megállt, a kétkedő mosollyal az ajkán kérdezte.

-Rosszul fogalmaztam – Will összezavarodott.

A mosoly immár kérdő volt.

-Én félek, hogy elveszítem magát.

Emily Rosztovszkaja az alig több mint tizenhét évével soha nem kapott még bókot. Dobogó szívvel úgy érezte nem is bók volt ez, hanem vallomás. Csak most nézett végig a kissé borostás állú férfin, akinek széles mellkasa szétfeszítette pémes kabátját, és akinek szeme olyan könyörgően nézett rá. Azok a szemek észre sem vették, hogy a lányra váró kocsitól odaérkezett egy markos férfi.

-Van valami gond Emily kisasszony?- kérdezte a torzonborz szakállú medve.

- Semmi, semmi – válaszolt ijedten Emily – ez az úr csak érdeklődött a bankról.  Mehetünk is Jegor.

A kocsi távolodott és Will reménye valóra vált. A Posta sarkán bekanyarodva a lány visszafordult és Will még a mosolyát is látni vélte.

William tizenkét napon át minden délben ajtót nyitott a bankban Emilynek jövetelkor és távozáskor. Tizenkét napon át két mosolyal be kellett érnie, de a tizenharmadikon magtört a jég.

-Maga nem dolgozik, hogy rááér itt ajtót nyitogatni? – Emily szavai nem voltak kedvesek, de a mosolya igen.

-Dolgoznak az olajkútjaim –büszkeség csendült ki Will válaszából.

-Mire való ez –kérdezte komolyan Emily Rosztovszkij - minden nap itt strázsálni?

-Egész életemben maga mellett szeretnék strázsálni. Óvni, védeni, szeretni magát.

Látta Emily rémült arcát.

-Maga lesz a feleségem.

Emily elsápadt, belekapaszkodott a lépcső korlátjába.  Meglátta, hogy elindul a kocsis, mert valami ismét nem tetszett neki. Már megint az a férfi.

-Hogy gondolja ezt? – szinte kiáltotta a kérdést.

-Akkor gondolom csak, ha maga is annyira szeret, mint én magát.

Emily lesütötte a szemét. Nem is tudta még mi az a szerelem, csak azt érezte, hogy ennek az embernek az érzelmei felkavarják, megzavarják. Lelke mélyén már tizenkét napja érezte, hogy egyszer valami ilyesmit hall majd, de mégis váratlanul érte.

-Hiszen még a nevét sem tudom!

-Will, William Müller.  Én viszont tudom a magáét Emily, és amíg élek, tudom, hogy nem felejtem el.

A kocsi ismét elindult, és most, a visszaküldött mosoly szívből jövő, boldog volt.

Emily fiatal volt és megzavarodott. Valami furcsát érzett, nyugtalanítót. Gondolatait kitöltötte az a szőke haj, a szemek csillogása, a kedves férfihang.

Apja volt a bizalmasa. Szeretettel, kislányos szerelemmel vonzódott hozzá. Tudta, ha valaki, akkor ő igazi jó választ ad a benne kavargó kérdésekre.

-Mit mondtál? Mi a neve? – apja nagy könyvet lapozott, papírokat vett elő afiókjából.

-William Müller-még a nevét kiejteni s jól esett Emilynek.

Jevgenyij Rosztovszkij az adatok megszállotja volt. Most is hamar megkereste a Müller nevet és nézte a számos bejegyzést a név mellett. Sok pénz be, sok pénz ki, de az egyenleg jó. Sőt, nagyon jó. William Müller gazdag ember, és ahogy az adatokat nézte, egyre gazdagodott.

-Kislányom, -apja megszorította a kezét- fiatal ember ez a Müller, de nagyon sikeres. Mindig csak előre megy, de soha nem a falnak. Nem szélhámos, de ez nem azt jelenti, hogy szóba állhatsz vele. Abban a mamának kell dönteni. Fiatal vagy, és ez a Müller is az.

-Miért baj az apuska? Jól esik látnom, és ő is eljön, szinte minde nap, hogy lásson engem.

-Ott vannak a barátnőid, Isaac és Jakov családja. Foglald el ezzel magad. Ráérsz még a férfiak bókjait fogadni. Majd megtaláljuk, hogy melyikét fogadhatod el, de ezt a Müllert felejtsd el!

Emily hallgatta apját, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Ő már a korábban, az ajtó első kitárásakor eldöntötte, hogy ez a férfi kell neki. Csak az ő bókjai remegtették meg a szívét. Tudta jól, hogy ha a mama mondja ki a végső szót, akkor ő élete végéig a domboldali házban él majd, és ahogy eddig Olga Rosztovszkaja leste az ő minden gondolatát, neki ugyanúgy kell majd élete végéig a mamáét. Amit a bankigazgató apa mondott, csak igazolta, hogy jól döntött. Tizenhét évesen semmit nem tudott a szerelemről, ez a gyönyörű daliás férfi volt az első, aki a vonzalom, a szerelem érzését megpendítette a szívében. Izgatottan várta a déli órákat, mikor találkozhattak, és aggódva, félelemmel telve, mikor nem látta az ő ajtónállóját. Egymás nevén kívül egyebet a másikról nem is nagyon tudtak, még a kezük sem ért össze, de amikor meglátták egymást a szívük megdobbant, ajkuk mosolyra húzódott, és szavak nélkül, egymás szemébe nézve is mindent megéreztek.

 

 

Minden más volt, mint amikor Lisával utaztak Magyarországra. Genovában eső fogadta, ahogy Bécsben is esőáztatta szürke utcaköveken ment a palotájukba a hideg fiakeren. Kálnoky, a külügyminiszter másnapra várta, hálás volt a sorsának, mert így a kimerítő hajóút, a végeláthatatlan vasutazás után kipihenhette magát. Kálnoky melegen rázta a kezét, gratulált, és közel két órán át beszéltek az amerikai politikai életről. A külügyminiszter jól tájékozott, felkészült volt. Ezt tartotta a legnagyobb dicséretnek a maga számára Rédey gróf. Bár az elismerésének a külügyminiszter szóban is nyomatékot adott. 

 

Szomorúan látta, hogy a palotájuk személyzete teljesen kicserélődött. Hol volt már István a kocsis, vagy Anna az ő csodás süteményeivel. A palotának azt a szárnyát, ahol megszállt befűtötték, de ő csak fogvacogtató hideget érzett. Flelme, szorongása nem engedte, hogy felmelegedjen. Még egy nap kell, amíg eljut a családi kastélyba, és a hideget már a szívében is érezte. Mi lehet édesanyjával, törékeny, vékony édesapjával?  Elköltötte a vacsoráját, és, hogy kínzó gondolataitól megszabaduljon beült egy öblös bőrfotelbe és elolvasta az aheti bécsi újságokat. Washingtonban még az egy hónapos hazai hírek minden betűjét falta, most a friss ujságot is unottan dobta félre. Fáradtan átadta magát az álomnak, de reggel korán akart indulni a szüleihez.

 

Az állomáson nemcsak a kocsis, hanem apja is várta. Megnyugodva látta éber tekintetét, energikus mozgását. Sokáig tartották egymást átölelve, és bizony nehéz volt a találkozás után megszólalniuk.

-Édesanyád nem beteg, csak nagyon gyenge, nem engedtem, hogy felkeljen. Meglátod új életre kel, mint a Főnix, ha meglát téged, fiam.

- Apa, legszívesebben vissza sem mennék. Szeretnék veletek maradni, de olyan szűkre szabott az időm.

-Tudom, fiam, és meg is értjük. Mindig mondom édesanyádnak, ne követelőzzön, ez már a te életed, ott vannak a gyermekeitek, a feladatod a követségen. Megértjük, kisfiam, megértjük.

Rédey nem értette meg. Nem tudott belenyugodni, hogy a világ másik felén legyen, ahová még a levelek is egy hónapig utaznak. Így, karnyujtásnyira szeretett volna lenni a szüleitől, engedni a gyermekeit, hogy a nagyapa kezét fogva sétáljanak a kastélykertbenvagy gyengéden megemelni édesanyja feje alatt a párnát. Elvinni Lisát a budai hegyek közé lovagolni. Erre vágyott, de a sors mást szánt neki. Amerikát, a végtelen országot. Iant és McDermottot, Flahertyt és Gregg Kellyt. Megöregedtem, gondolta, visszavágyom a hazai földre, aminek minden rögét jól ismerem. Milyen jó Merseynek! Ő be fogja érni néhány szál szőllővesszővel Tokaj hegyaljáról és a balatoni lejtőkről. Neki azok fogják a hazát jelenteni.

 

 

William elveszett Emily Rosztovszkaja sötét szemeinek a mélységében. Felnőtt férfiként először érintette meg a szerelem. Észrevette, hogy a kocsison kívül még két férfi kísérte óvó figyelemmel Emilyt. Megkettőzték az őrséget, mosolyodott el. Emiliy már apuska íróasztalánál elkérte a puszit, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, és ahhoz az ablakmélyedéshez ment, ahol Will ült. Mintha csak a zsebkendőjét keresné a táskájában, letett egy levélkét az ablakmélyedésbe, és eltette az odakészített másik levelet.

Ilyenkor Will megveszekedetten hajtotta a lovait, hogy minél előbb kézbe vehesse azt az okkeres papírkát, rajta Emily vallomásával, amit élőszóban talán soha nem mert volna elmondani.

 

Ed Flaherty eszét nem zavarta meg szerelem. Nemcsak a lepárló készült el, de szinte vele egyidőben elérte a birtokot az a szárnyvonal, ahol Flaherty nagy búszkeségére a mozdony már az ő tartálykocsiját húzza, tele olajjal, amit a lepárlóban dolgoznak majd fel. Will jóváhagyásával ünnepi előszületeket tett, ahol a vasúttársaság vezetőit, a vasgyár mérnökeit akarta vendégül látni, és a szomszéd birtokról a jóbarátait. Mélységesen sajnálta, hogy Rédey gróf Európában tartózkodik, de, ahogy Willnek megjegyezte, legalább lesz még egy alkalom az ünneplésre, ha a gróf megérkezik. Willnek eszébe jutott még valaki Jevgenyij Rosztovszkij a bankárja. Szép pénzt tart abban a bankban. Meg kellene hívni az ünnepségre őt is, talán magával hozza Emilyt.

Másnap a titkos levélcsere után bekopogott a bankigazgatói szobába.

-Müller úr –Rosztovszkij hangja meglepetésről árulkodott – mi járatban? Hitel, vagy nagyobb betét?

-Most csak részben van szó pénzről igazgató úr – mosolyodott el Will – elkészültünk az olajdesztillálóval, és végre egy kis szárnyvonallal becsatlakozunk Amerika nagy vasúti körforgásába.

-Gratulálok, gratulálok – Rosztovszkij továbbra sem állt fel, és Willt sem kínálta hellyel – érdeklődéssel fogom követni a fejlesztés pénzügyi sikerét.

- Uram, egy kis avató ünnepséget tartunk a jövő hétvégén, és szeretném önt is meghívni erre az alkalomra.

-Nos, kedves Müller úr – Rosztovszkij megvakarta rőt szakállát – legnagyobb sajnálatomra éppen akkor családi ünnepség lesz nálunk is, és megértheti, nem sérthetem meg a rokonaimat, hogy nem veszek részt azon. Azonban kívánok sok sikert az olajüzletéhez.

Will arcán nem látszott sem sértődés, sem csalódottság. Tudomásul vette Rosztovszkij elzárkózását, el is köszönt. Mielőtt a kilincset lenyomta volna Rosztovszkij hangját hallotta. Amint megfordult, reménykedő arca árulkodott.

-Müller Úr! – Rosztovszkij felállt az íróasztal mögül, talán azért, hogy szavainak még nagyobb súlyt adjon - Emily, a lányom, még kislány. Ön sokkal idősebb, mint ő. Ne zavarja meg sem a fejét, sem a lelkét. Ha eljön az ideje, majd mi találunk Emilynek férjet, akivel boldog lehet. Kérem, ne zaklassa a kislányomat!

Hiszen Emily csak velem lenne boldog. Majdnem felkiáltott fájdalmában. Az apa érzéketlen szavai megsebezték. Megfordult, és kilépett a szobából. Levegőre volt szüksége, tiszta levegőre. Tanácstalan és vígasztalhatatlan volt. Megnyugodni nem tudott, de az esze helyén volt. Visszament a bankba, de csak a legközelebbi pénztároshoz, akinél rendelkezett arról, hogy minden bankban tartott pénzét utalják át a First National Bankba. Az összeg nem olyan nagy, hogy megrendítené a Family Building Bankot, de így tudott csak az őt mélyen megbántó Jev Rosztovszkijnak üzenni. A pénztáros csak arra várt, hogy Will kilépjen az ajtón és máris elindult a sugdolózó pletykálkodás. Az alkalmazottak eddig is tudtak a két fiatal románcáról, de most a történet kezdett igazán feszültté válni.

William, Emily csalódására nem nyitotta ki többé az FBB ajtaját. Elment Moorhaedbe a domboldali házhoz. Látta a koranyári kertben játszó gyermekeket, közülük Emiliy kiragyogott. Néha még a lány kacagsát is hallani vélte. A harmadik alkalommal már nemcsak a távolból látta őt, hanem egy apró kannával a kezében jött lefelé a kanyargós fehér köves ösvényen. Ijedten megállt, mikor William a sárgán virágzó erdei som bokor mögül kilépett. Az ijedtségét mosoly váltotta, majd ismét az ijedtség, amikor hátrapillantott a házuk felé.

-Emiliy – felé nyujtott egy lezárt levelet – nem tudom, lesz-e lehetőségem ezt elmondani. Olvassa el! Ha maga is úgy érez ahogy én, ahogy a levélben leírtam, akkor tegye azt amire kérem. Soha nem fogom elhagyni, de az édesapjával történt beszélgetés után úgy érzem ezt már soha nem tudom bebizonyítani magának. Szeretem, és ha másként dönt, akkor is szeretni fogom. Emily megszorította kinyújtott kezét és indult tovább. William csak annyira sietett, hogy a tejesembertől kilépő Emilyre mégegyszer rámosolyoghasson, és fogadja azt az apró biccentést, amit cserébe kapott.

 

Péntek reggel Emily elindult a tejeshez. Zománcos kannájában lapult minden vagyonkája, kedvenc ékszerei. Nem állt meg a bolt előtt, hanem továbbment a vasútállomásra, ahol két nagy csomagjával ragyogva várta William. Minden időpontot egyeztettek és amint felszálltak, nagy dérrel-durral a vonat is elindult. Will átkarolta a remegő lányt, aki lassan megnyugodott, a félelem, a lelki fáradtság, és a kerekek kattogása álomba ringatta. Vigyázta az álmát. Olyan helyre viszi, ahol biztonságban lesz, ahol végre együtt lehetnek.

A jó húsz évvel ezelőtti átkelő vitorlásokat már rozoga halászhajókká alakították. Az átkelést Michiganbe a gyors járású gőzhajók most már pár óra alatt elvégezték. William továbbra is érezte Emily remegését, azokban a fekete szemekben kialudt a tűz, kétséget olvasott ki belőle. Ahogy közeledtek az Eisner birtokhoz William egyre nyugodtabb lett, Emily viszont úgy érezte egyre nő a távolság a régi élete és az új között. Mintha csak a napfényből az alagútba futna, ahogy most a vonat is tette, és kétségek között várta a sötétség végét. Mintha csak egy elszabadult paripára ült volna fel, amely irányíthattlanul vágtat. Szerencsére itt volt mellette William, akire rábízhatta az életét. Nem kell nekem senki mást találni, forrongott belül, én már megtaláltam, azt, akit szeretek, és aki mellett akarok élni. Az alagútból kifutott a vonat a táj kinyílt, a dombos vidéken kora nyári lombruhájukba öltöztek a fák, és a mozdony kénes füstje sem tudta elnyomni a friss virágillatot. Emily átkarolta William nyakát és először életükben megcsókolták egymást.

 

 

Flaherty pillanatokigsem tudott megállni.Úgy érezte, kifut az idő alóla, aki még annyi minden ötletét szerette volna megvalósítani. Talán azért is érezte annyira jól magát a két birtokon, igen, mind a kettőn, mert napjában lagalább egyszer bebarangolta mindkét területet, ellenőrizendő az olajkutakat, élvezni a friss levegőt, utána pedig enni Ian utólérhetetlen báránybordáját. Ian a Moorheadi vásáron vett három kedves kis birkát és egy kost. Hamarosan egész kis nyáj legelészett a ház körül. Ünnepekre, az ünnepnapokat pedig maguk választották ki, báránycomb került az asztalra. Mersey hamarosan úgy látta, hogy a bárányhús kelendőbb mint a marha, és ösztökélte Iant egy szép nagy nyáj kialakítására. Új szín volt ez a Rédey birtok palettáján, és hamarosan állandó vásárlóik lettek Border Cityből és Moorheadből. Közéjük tarozott a Rosztovszkij család, mely szerencsére népes számúvá gyarapodott. Havonta egyszervittek szépen feldolgozott bárányokat Moorheadbe, és Ian bűszkén számolta le a bevételt Merseynek. Flaherty alig vártaa hónap végét, amikor Iannal és a bárányok szépen előkészített húsával hajnalban elindultak Moorheadbe. Alig érkeztek meg, a Rosztovszkij család kocsija már meg is érkezett, jéggel megpakolva és a gondosan ráfektetett négy –öt báránykával máris elvágtatott a dombon magasodó házba. Ian és Flaherty elsőként érkezett és elsőként is hagyták el a nagy vásárteret. Az ő árújuk volt a legkelendőbb.

Nem csoda, hogy Ed izgatottan nézelődött Ian körül, aki a másnap reggeli vásárra készítette elő a bárányhúsokat.

-Mit gondolsz mennyit vigyünk? – fordult Edhez.

-Tízet biztos el tudunk adni  számolta ujjain Flaherty – öt a bankáréknak, kettőt kért az állomásfőnök, és egyet Rosen asszony. Kettőt pedig kimérünk.

Ian bólintott. A bankár nevének említésekor elgondolkozott. Mindenfélét suttogtak Moorheadben Williamról és a bankárék lányáról.

-Ed –megtörölte véres kezét – találkoztál ma Williammel?

-Nem én, beszélni kellene vele?

-Hát…

Flaherty értett a szóból, bár Ian azzal is takarékoskodott.

-Átmegyek, meghívom egy esti báránycombra.

Felült a lovára és békésen elügetett William házához.

A csend meglepte. Nyikorogtak az olajkutak, de a ház zárva volt. A kulcs mindig az ajtó feletti kis padkán volt, most is megtalálta. Aggasztotta a csend, és valami feszültséget érzett a levegőben. Az ajtó nyikorogva nyílt, az is megrémítette. A ház elhagyott volt, a konyha asztalon porcsikot látott a fényben.

-William, William!- a kiáltás inkább saját magának szólt, mert bizony félt egy kicsit. Hangja elhalt az üres házban. A porcsík mellett az asztalon megtalálta William levelét is.

 

Ed!

Legkevesebb egy hétig elutaztam. Ha visszatértem mindent elmondok. Ügyelj az olajkutakra   Sör nem érkezik!

Ne aggódjatok! Visszajövök.

 

Soha ilyen még nem fordult elő. Bár nem mondta meg hová ment, de Ed Michiganre gondolt. Haláleset? Üzleti úgy? Semmit nem írt erről. Ha egy hétig távol lesz, valakinek kell lenni a birtokon. Amíg William távol van, otthagyja Gregg Kelly házát és átvackol ide. Magában haragudott Williamra, amiért nem beszélte meg ezt az elutazást. Ő Iannnal és Merseyvel mindent megtárgyalt. Okosabbak így sem lettek. Flaherty, William házában alszik és hajnalban jöhet Ian a bárányokkal, utána irány a Moorheadi vásár.

 

A csontokról leszopogatott bárányhús, hozzá William söre hosszú, nyugodt álmot ígért. Lovát bekötötte az istállóba, és rossz szokása szerint rátolta a reteszt is az ajtóra. Bár még kicsit kora volt, de ő jóízűen elaludt. A lódobogásra még nem riadt fel, de az ajtón olyan hangosan dörömböltek, hogy ijedten ugrott ki az ágyból. Ed Flaherty nem állt kétszer sorban mikor a bátorságot osztották.

-Ki az, mit akar? - Rémülettől remegő hangon kérdezte.

- Nyisd ki, vagy betörjük.-Ismerős volt az akcentus Flahertynek, de nem jutott eszébe hol hallotta.

-Egyedül vagyok, Ed Flaherty.

-Nyisd ki az ajtót!

Flaherty remegve engedelmeskedett a parancsnak. Amint meglátta az ajtó előtt állókat tudta honnan ismerős az akcentus.

-Azt a Müller fattyút keressük – a mécses fényénél a két orosz is megismerte Flahertyt- hol van?

-Nincs itt.-Flaherty kicsit megnyugodott, a bátorsága is visszatért.

-Hol van?

-Nem tudom.

-Mond meg hol van,mert úgyis kiverjük belőled.

-Nem tudom.

A Rosztovszkij család medve termetű kocsisa ököllel Flaherty arcába csapott, aki nekiesett a konyhaasztalnak. Szerencsére, mert így megmarkolhatta a levelet. Ajka megrepedt, orrából vércsepp hullott a papírra.

-Itt a levele – nyújtotta – én nem tudok többet.

A medve átvette a levelet, forgatta a kezében, majd odanyújtotta társának. Az tudott olvasni és oroszul elmondta, mi áll a levélben.

-Egy hét múlva itt leszünk – lassan csukták be az ajtót – mond meg ezt Müllernek, annak a gazembernek.

Ed hallotta a lovak távolodó lábdobogását. Letörötlte arcáról a vért, de amíg Ian nem kopogott az ajtón nem mert elaludni.

Az éjszakai látogatóinak nyugodt álmaik lehetttek, mert kora reggel megérkeztek a jéggel rakott kocsival, kacsintottak Ednek, mintha mi sem történt volna, ám most nem beszélgettek. Ahogy a bárányok a jég közé kerültek, máris elhajtottak.

 

Rédey a New Yorki kikötőből egynesen Washingtonba utazott. Távíratozott Merseynek, átadta a nagy táska külügyi íratot Kaltenbachnak és türelmetlenül várta Lisat a gyermekekkel.

Határtalan boldogsággal ölele át feleségét, szorította magához gyermekeit. Lisa karja teljesen meggyógyult.

-Hogy vannak? – kérdezte Lisa aggódva

-Hála Istennek minden rendben. Anyám gyenge, de látni szeretné az unokáit.

Lisa a vállára hajtotta a fejét, és a fülébe súgta.

-Azt hiszem, mehetünk.Baj ha anyám is velünk jön majd?

Rédey legszívesebben felugrott volna örömébe.

-Hazamegyünk szüretre, lássák a gyerekek hol éltem. Aliciat pedig vinnünk kell! Nyugtasd meg apád, hogy csak 2-3 hétig leszünk távol, és újra övé lehet Paul és Elisa.

Nekem pedig ki kell mennem a birtokra, mert Merseynek hoztam a legjobb magyar szőlővesszőkből. Úgy vigyáztam rájuk, mint a szemem fényére. A vincellérünk azt mondta, hogy akár egy két hónapot is kibirnak ebben a csomagban. Szeretnék neki römet szerezni. Tudod ez neki a haza.

Lisa megértette.

Kaltenbachot a nagy íróasztal mellett találta. Az otthonról érkezett titkos íratokat teregett kis és jegyzetelt.

-Franz – ijedten kapta fel a fejét – pár napra elmegyek a birtokra Border Citybe.

-Exelenciás Uram – Franc már állt – nekem is kelle pár nap, amíg ezeket az íratokat előszítem önnek. Bátran utazzon el, és szerencsésen érkezzen meg.

-Köszönöm Franz! A kancellária is elismerően szólt a maga munkájáról, ahogy Kálnoky úr is.

-Köszönöm Exelenciás Uram!

 

Border City ismét meglepte Rédeyt. Most megint egy prosperáló kisváros képét mutatta. Új bank nyílt, és örömmel fedezte fel a mellékvágányokon álló nagy, narancssárga tartály kocsit, Flaherty kreálmányát. Látta, hogy a laprugók alaposan meghajlottak alatta, így a tank tele lehetett.

Mersey elé küldte Iant, aki nem is titkolta örömét, hogy magát a Gazdát látja itt.

-Gró Úr – Ian csak fontosakat mondott – levelet kaptam Greggtől.

Rédey szomorúan, kérdőn nézett rá.

-Eltemette Mary Kellyt.

Kis ideig mindketten megrendülten hallgattak.

-Gregg visszajönne – törte meg a csendet Ian – azt kérte, ha úgy hozza a sors, akkor őt meg én temessem el, itt!

-Írd meg, hogy jöjjön a birtokra!

- Úton is van már, Gróf Úr- nevetését sem tudta titkolni Ian.

- Mikor érkezik?

-Ahogy számolom egy hét.

-Amint megjött, én is jövök. Mond meg neki, hal legyen ebédre!

Ian a lovak közé csapott, és amíg csak a birtokra nem értek harsányan ír dalokat énekelt.

 

 

 

Emily, az ébrenlét és a félálom furcsa állapotában élvezte a tájat, amit  a mozdony fekete füstje sem tudott eltakarni. Pennsylviából észak felé robogott a vonatuk. Az otthon hagyott virágzó fák, mivel errefelé késett a természet, végig követték őket útjuk során. A domboldalt takaró tamariszkuszok ezüst és halvány piros foltjai festményszerűen olvadtak össze. A kikelő rozs smaragdos hátteret adott gyümölcsfák rózsaszín szirmainak. Az ablakra egy méh szállt és Emily repesve mutatta Willnek a bogár virágporos lábát. Lenyűgözte a táj, elfelejtette Pennsylvániát.  Örömében ismét megcsókolta a férfit, akire rábízta az életét.

Williamet megnyugtatta Emily boldogsága, benne több volt a félelem, igaz, ahogy egyre közeledtek hazafelé, egyre inkább a várakozás boldog izgalma járta át. Mit szól majd édesanyja, Eisner, és mit  mond a nagyapa ha megérkeznek.

A vasutat építik tovább, de még mindig az Eisner birtok volt a végállomás. Egy lovas kocsi árván álldogált  az állomásépület mellett, pipázó kocsisa reménykedve nézte az ifjú párt a nagy csomagokkal, a szép kisasszonyt, ahogy tejeskannáját szorongatja.

-El tudna vinni az  Eisner birtokra?

A kocsisba azonnal visszaköltözött a élet. A csomagokat fellódította hátra, kisimította az ülést fedő kopott vásznat.

Mikor kibukkantak az állomást övező facsoportból és észrevette a távoli domboldalon Eisner házát, és a sörfőző sötét tömegét, William is megváltozott. Itthon volt, már nem bánta a lovacska lógó fejű poroszkálását, szeme előtt ott volt a cél, és tudta, hogy hamarosan el is éri. Már a telep határában mosolyogva üdvözölték Williamet, és kíváncsiskodva néztek Emilyre. A házukhoz hajtatott, és mikor látta, hogy senki sincs otthon, a tornácra tette a csomagokat. Nem tudta eldönteni merre menjen. A sörgyárban mindig megtalálta a nagyapát, vagy mégis inkább Eisner házhoz, ahol már innen is látta Klaust a teraszon üldögélve, jó meleg prémekbe csomagolva. Az ő szeme már nem volt a régi, ilyen távolságból nem ismerte meg Williaméket, ám ahogy közeledtek hozzá, arca úgy derült fel.

-William, drága fiam! –  érces hangja lehömpölygött a dombról – Micsoda boldogság! Milyen meglepetés! Gyere egy ölelésre!

Emily Williamba karolt, és együtt járultak Eisner színe elé.

-Klaus bácsi! De jó újra látni téged!

-Hát még nekem téged Will! Mutasd be ezt a gyönyörű leánykát! Hol teremnek az ilyen szépségek? Pennsylvániában?

-Emily Rostovszkaja – kecses meghajlás – Oroszországban adott a szüleimnek a Teremtőm.

-Elizabeth –kiáltott be a házba Eisner – hozz valami finomságot az én két éhes vendégemnek, és nekem is!

A magas, telt keblű asszony, mintha csak az ajtóban várakozott volna, máris az asztalra tette a nagy ezüst tálcát. Klaus csak a szemével intett, de az asszony azonnal elértette. Pillanatokkal később lovas vált el a ház oldalától és indult Grétáért. 

A hajszálvékonyra vágott, lazán feltekert, nyers, vörös őzgerinc, a fehér torma halom, a még meleg házikenyér, a füstölt juhsajt, kemencében sült csülök szeletek azonnal rádöbbentették a két fiatalt, milyen éhesek is. Klaus is csipegetett mindenből egy keveset. Eszébe jutottak ifjúkori éhségei és elmosolyodott. Most azt élvezte, hogyan eszik a két vendége. Öreg vagyok, gondolta, milyen kevéssel beérem, pedig most lehetne bepótolni a gyermekkor nélkülözést. Az a szorongás, ami a délelőttönkénti üldögélésnél elérte, amikor végig tekintett az ő városán, most egy csapásra megszűnt. A két fiatal életet, energiát hozott neki. És titkokat, amelyekről kifaggatja majd Williamet. Ám most hagyja őket csendben beszélgetni nézte az ő tekintetükben is a titkot, ahogy egymásra villantak. Az érzéseknek erről a fajtájáról nem sokat tudott, de William és Emily szerelmét bárki észrevehette. Hátranézett az ágyasára, aki biccentett, és cinkosan elmosolyodott. Nem szólt a fiataloknak, erre intette Gréta is, aki a lováról leszállva az utolsó húsz métert lopva tette meg. William azonban valamit mégis megérzett, hirtelen felpattant, megfordult és máris összeölelkezet anyjával. Egymást tartották sokáig, és egymás vállára hullottak a könnycseppek.

-Gyere, gyere, – Eisner hangja is megbicsaklott – mit szólsz, milyen meglepetést készítettem neked?

Gréta nehezen szólalt meg. Emily is várt, amíg bemutatkozhat egy kecses pukedlivel. Két oldalról finom csókot adott a lánynak, de a kezét szinte nem akarta elengedni, annyira lenyűgözte Emily hamvassága, szépsége.

-Menjünk haza –szólalt meg végül- és mondjátok el hogy kerültetek ide?

-Hohó – vágott közbe Klaus – nem lehetsz annyira önző, hogy csak magadnak akarod a titkot. Én is szeretném tudni ennek a hirtelen, de nagyon boldog találkozásnak a történetét.

Az előbbi asszony Grétanak is hozott epret és finom sonkát, az asztal középre pedig odaállította a nagy korsó, gyöngyöző sört.

-Nem írtam és nem táviratoztam, drága Mama, mert minden olyan nagyon gyorsan történt.

Gréta számára sem volt kétséges, hogy fiát mindent elsöprő szerelem fűzi ehhez a lányhoz, de ahogy a történet egészét megismerte,  mégis félelem árnyékolta be az örömét. Kell egy ilyen szép fiatalembernek, hogy a nők körül forgolódjon, ezt elfogadta, de, hogy ezt a tizennyolc éves leányt több száz mérföldre megszöktesse a szüleitől, az alaposan megrémítette.

-Azért is jöttünk –fejezte be lassan az elbeszélését William – hogy itt házasodjunk össze. Ahol te élsz Mama, Nagyapa és Klaus bácsikám.

Átkarolta Emily vállát, aki lehunyt szemmel hozzásimult. Csend takarta be őket. Klaus a söréről is megfeledkezett, Grétát pedig teljesen elfoglalták a hallottak.

-Hogyan tovább- aggódott Gréta – mi történik, ha visszamentek?

-Élünk a birtokunkon – William felszabadult, ahogy elmesélte a történetüket – és neveljük a gyermekeinket.

Gréta tekintetét nem kerülte el Emily behunyt szeme, átszellemült mosolya. Ugyanígy szerette ő is azt a magyar grófot, ennyire vágyott érintésére, és ugyanolyan boldog volt mikor a közös gyermeküket várta, mint amilyen Emily is lesz.

-Meddig maradtok, mik a terveitek? –Grétából feltört a gyakorlatias gondolkozás.

-Összeházasodni  jöttünk ide, hozzátok. Talán egy hét, talán tíz nap, de vissza kell mennünk a birtokra. Tudod, a sör, az olaj.

Gréta és Klaus összevillant.

-Miért nem maradtok itt? – Eisner komolyan kérdezte – ide is kellene olyan jó gazda, mint aki a Pennsylvániai birtokon van. Én már csak elüldögélnék itt.

Klaus Bácsi – William arca komollyá vált – tudod, engem az olaj jobban érdekel a sörnél. Mindkettővel szívesen foglalkozom, de az olajé a testem- lelkem.

-Megértem, igazat is adok neked. Gréta kimutatásait nézve úgy látom, hamarosan behozod a befektetett pénzt, és ha semmi nem jön közbe, még a végén te fogsz nekem kölcsönözni.

-Feleségem lesz, gyermekeket akarok –megfogta Emily kezét – azt akarom, hogy az egész családom, boldog és gazdag legyen! Ezt az olaj tudja biztosítani.

-Akkor más dolgunk nincs is, mint készülni az esküvőre. Gréta, a legszebb menyasszonyt akarom látni egész Michiganben. Mivel kormányzói felhatalmazásom van, én foglak összeadni benneteket. Most pedig látogassátok meg nagyapád, mert meg fog sértődni, hogy ő tudja meg utoljára a nagy hírt.

 

Már az első Moorheadi piacnapon megtudták, a durva éjszakai látogatók jövetelének célját. Szinte mindenki arról suttogott, hogy a bankár lányát megszöktette a német sörgyártó, és nyomát sem lelik a fiatal párnak. Flaherty már nem is fájlalta azt az ökölcsapást, inkább büszke volt Williamre.  Hírt nem kaptak a fiútól, amit nem is bántak, mert egy bankárnak a postáskisasszonytól elkérni a levelet, vagy telegrammot, igazán könnyű lett volna.

Ian úgy számolta, hogy mire az ifjú pár visszatér, már Gregg Kelly is megérkezik, és ha vér kell, hogy folyjon, akkor fog is, mert váltott őrség fog vigyázni Williamékre.  Merseyvel mindent megbeszéltek, aki Border Cityből négy finom puskával tért vissza. A birtokon még ilyen élet soha nem volt, de nem engednek az igazukból. A Gazda hajója is néhány nap múlva befut, majd ő tárgyal azzal a bankárral. hagyják csak a fiatalokat, hogy döntsenek a sorsukról.

Moorheadben a domboldali házban temetői volt a hangulat. Jevgenyij inkább maradt éjszakára a bankban, Olga Rosztovszkaja pedig a gyötrő fejfájása miatt csak a elfüggönyzött szobában tudott megmaradni. Jakov szerint fel kell gyújtani mindent a német birtokán, hogy móresre tanítsák.

-Ezzel már elkéstünk – Jevgenyij nem akart több erőszakot – ráadásul vele van Emily. Úgy szeretném visszakapni a kislányomat, hogy ne legyen benne gyűlölet irántunk. De vissza akarom kapni –emelte fel a hangját. Válaszul a szomszéd szobában Olgából kitört a zokogás.

-Mit tudunk erről a Müllerről? – végre a nagymama is megszólalt az asztalfőn.

-Német, és tehetős. Sört főz, és azzal kereskedik. –Jevgenyij nem tudta folytassa-e, végül még hozzátette – talán már most gazdagabb, mint mi.

-Akkor mi bajotok vele, azon kívül, hogy nem közülünk való? – ismét a nagymama törte meg a csendet. A szomszédból újra felhangzott Olga hisztérikus zokogása és kiabálása.

-Vissza akarom kapni Emilyt, hozzátok haza a lányomat!

Jevgenyij óvatosan becsukta a szoba ajtaját.

 

-Soha nem éreztem magam ennyire jól, mint itt - Emily odasimult Will vállához.

-Ha majd egyszer megöregszünk –Will a szemébe nézett – ide jövünk vissza. Amit itt látsz –mutatott körbe – mind az enyém. Tovább kell vinnem a nagypapa és Klaus örökségét. Láttad a vasútállomáson a táblát?  EISNER, ennyi van csak ráírva, és ezt meg is őrizzük. Én is, a családunk is sokat köszönhet Klausnak.

Bárhol tűntek fel, mosoly fogadta őket és mindenkinek volt kedves szava hozzájuk. Ők pedig, mintha nem is a földön jártak volna. Gréta már a második napon bejárta a környékbeli városokat Emily menyasszonyi ruhájáért. Willnek is átnyújtott egy bársony dobozt két aranygyűrűvel. Max Feldner tudta, hogy elnyeri Eisner beleegyezését, de azért megkérdezte, hogy baj lenne-e ha az ifjú asszonyka egy szép baldachin alatt esküdne örök hűséget a férjének.  A jóváhagyás birtokában négy templomi zászlót Adél, a felesége összevarrt, este fel is állították a nagy teremben és cinkosan összemosolyogtak a hüpe láttán. Adél már többet tudott Emilyről, mint Will, és minden percét arra áldozta, hogy ez a gyönyörű kis menyasszony élete legboldogabb napjaként emlékezzen a jövő szerdaira.

Mersey telegrammot kapottGrétától, azzal  a kéréssel, hogy továbbítsa Rédey grófnak. Annak rendje-módja szerint küldött a Washingtoni követségre ő is üzenetet, miszerint:

William Müller és Emily Rosztovszkaja május elsején házasodik össze. Az eseményre nagyon várják gróf Rédey Pált az Eisner birtokra.

Ha eljön, ha nem, ez az alkalom a legmegfelelőbb arra, hogy mindent tisztázzanak Williammel.

Mióta a két fiatal megérkezett, Eisner háza mellett, minden munkára fogható ember egy új, tágas, napsütötte faház építésével foglalkozott.

-Szeretném ha a közelemben lennétek, de mégis a saját életeteket élhetnétek – Eisner átkarolta Willt.

-Klaus bácsi vissza kell mennünk  Pennsylvániába. Vár a munka, az embereim. Amikor jövünk mindig ebben a házban lakunk majd. Megígérem, hogy Emily, az első gyermekünkkel anyámmal,  veled és a nagyapával tölti itt a nyarat.

-Azt szeretném, ha itt is születnének meg a gyermekeitek. Feldner doktornál alkalmasabb ember erre közel távol nincs.

Emily szégyenlősen kuncogott, William és Klaus pedig megpecsételendő az egyezséget átölelte egymást.

 

 

 

Flaherty, aki kedvtelve járta be a birtokait –már csak így emlegette azokat – egy nap valami furcsát vett észre fenn, a folyó kanyarulatánál. Csónak állt lehorgonyozva, benne időnkénti váltással egy-egy ismeretlen ült. Látszólag horgászott, de Ed megfigyelte, ha fogott is halat, a csónak másik felén visszadobta a folyóba. Arról a helyről viszont kiváló rálátás nyílt a Müller birtokra és a lakóházra. Felfedezéséről beszámolt  Iannak és Merseynek is. Másnap behajtott a Border City vasútállomásra, és szinte le sem kellett szállni a kocsiról máris észrevette a Bank közelében cigarettázó oroszt, aki egyike volt azoknak akik azon az éjjelen betörtek a Müller házba. Ezek itt fogják várni Willt. Elveszik tőle a lányt és még örülhet, ha az életét meghagyják. Beleborzongott a gondolatba. Csak írna ez a fiú, csak annyit tudnának, mikor érkeznek. Megfelelő védelmet biztosítanának nekik egész hazáig és otthon is. Úgyis elül az egész botrány. Will azóta már feleségül is vehette a bankár lányát, ami azért visszatarthatja ezt a csibész gárdát.

Bement még a postára is és meglepetésére, telegram  várta  Greggtől. Már amerikai földön van és holnap estére akár itt is lehet. Elképzelte Ian határtalan örömét. Ő csak arra gondolt, egy emberrel több lesz a birtokon, aki megvédheti Mülleréket.  Emellett azért izgatott lett, hogy mit szól majd az öreg ír az olajkutakhoz! Gregg Kellyről már annyi mindent hallott, hogy talán még izgatottabban várta a találkozást mint Ian. Hazafelé megvárta a szárnyvonalon csattogó mozdonyt, ami egy söröshordókkal megrakott szellős tehervagont húzott és, büszkén elmosolyodott. Ott gördült a mozdony mögött az ő nagy tartálykocsija is, ami szemmel láthatólag tele volt olajjal. Hirtelen jó kedvét az sem felhőzte el, hogy fenn a folyón látta az idegent, ahogy a csónakot otthagyva fel-le sétál a homokos folyóparton. Gregg majd kitalál valamit arra a csónakra, nevetett magában, nem sokáig tanyáztok ott. A levegő selymes volt, a mozdony kénes füstje eloszlott, Flaherty mélyeket lélegzett a friss levegőből. Jól érezte itt magát. Talán meg is állapodik már. Kellene újabb tartály kocsi, mert a lepárló ontotta, nemcsak a lámpaolajat, hanem a bitument, a benzint is. Erről rögvest eszébe jutott Benz, aki azt az automobilt készítette. Minden úgy alakul, ahogy azt a látnoki szemeivel előrelátta. Az olaj át fogja venni a hatalmat a gazdaságban, ők pedig uralni fogják az olajat, azaz, a gazdaságot is. Csak már jönne ez a Müller gyerek!

 

Az Eisner birtokon volt már sok esküvő, köztük emlékezetesek is. Ilyen volt Feldner doktor és Adélé is. Ez utóbbi talán még nagyobb lázban égett, mint Gréta és Emily.

-Szépségem – szorongatta meg Emilyt – száz évig emlékezni fog mindenki a te esküvődre. Hidd el jól mész férjhez. Ez a William nagyon szép ember, és gazdagabb, mint hinnéd. Ami a legfontosabb, hogy szeret téged. 

-Izgulok nagyon –Emily még könnyet is ejtett – de olyan jó, hogy te itt vagy! Ilyenkor mindig megnyugszom.

-Kicsim –Adél ugyan alacsonyabb volt, de ezt terjedelemben pótolta, most megsimogatta az arcát-Eisner gazdának volt egy kérése. Szeretné, ha Max és én meglátogatnánk a szüleidet az esküvő előtt és beszélnénk velük. Mielőtt hazatértek. Talán akkor kevesebb nehézséggel indultok az új életnek.

Emily megszeppent. Nem is tudott válaszolni.  Anyjára és apuskájára gondolt, aki már akkor feldúltan tiltotta Williamtől, mit fognak szólni, ha meghallják az esküvő hírét?

-Nem is tudom – Emily a fejét csóválta – te mit gondolsz Adél néni?

-A Gazda szava parancs, de én akkor is jó ötletnek tartom. Élvezzétek még az esküvő utáni napokat én pedig mindent megteszek érted, értetek. Nem is lesz rossz Maxszal egy kis utazás. Ha visszatértünk én mindent elmondok neked, de először hallanom kell a szüleidet. Most pedig menj, hogy megpróbáld azt a káprázatos menyasszonyi ruhádat. Mulatunk nagyot, és jövő nyáron már hozhatod a fiadat is!

Rédey legszívesebben le sem szállt volna Border Cityben a vonatról, hanem ment volna tovább az Eisner birtokra. Mikor a követségen Franz elé tette a táviratot, kissé megzavarodott. Soha nem látta Williamet nő társaságban, bár az is igaz, hogy ritkán fordult meg a birtokon. A telegramot  olvasva rátörtek élete elmulasztott pillanatai. Koszta, akinek a sorsát nem követte, igaz korán meg is halt itt Amerikában. Gréta, akiért harcolnia kellett volna és nem tette. A szülei a tengeren túl, akiket magukra hagyott. Soha be nem pótolható, és soha meg nem bocsátható mulasztások. Felfogadott egy kocsist, aki könnyű homokfutójával elvitte a birtokára. Már messziről észrevette a fényeket, amelyek most fényesebben világítottak. Nemcsak a szurokfáklyák lángja lobogott, hanem okkeres fényeket látott az olajkutak mentén is. A kicsit csípős nyár eleji estén az udvaron egy nagy asztal mellett örömmel fedezte fel Gregget.  Az öregember, amint észrevette őt, felugrott és kissé sántikálva sietett elé.

-Gazda, Gazda, Drága Jó Gazdám – a könnytől megbicsaklott a hangja – olyan bódog vagyok, hogy újra veled lehetek. Szeginy Marym lelke is itt kószál körülöttünk, higgyed el!

Rédey is meghatottan ölelte át Gregget, aki az elmúlt pár hónap alatt éveket látszott öregedni. Mindannyian körül vették, Flaherty elbüszkélkedett az ő gázlámpájával.

-Kifundálta ez az ezermester – mesélte Mersey – hogyan lehetne elégetni azt a gázt, ami az olaj fölül elszökik. Így most éjjel nappal ki vagyunk világítva.

-Gróf Úr – Flaherty is szót kért  - mit írnak az európai újságok az automobilról? Már itt az Államokban is megmozgatta egyesek képzeletét. Detroitban valami készül. Emlékszik a jóslataimra az olajról. Minden úgy halad, ahogy mondtam, és remélem ez a Will gyerek hamarosan zsebre teszi a bankár apósát.

Mersey beszámolt a történtekről. Rédey riadtan faggatta Flahertyt,  mi történt azon az éjszakán. Végigfutott rajta a félelem. Mi lesz ha William hazatér a feleségével? Ian, mintha csak kitalálta volna a gondolatait megnyugtatta. Levette az állványról a frissen beszerzett négy puskát.

-Vigyázunk a szomszédra, Gazda – többet nem szólt, de rávillant a tekintete Greggre, aki visszakacsintott.

Későre járt mire mindenki nyugovóra tért. Ian elkísérte Flahertyt  Will birtokára, és Rédey még félig éberen hallotta Ian motozását mikor visszatért, de a fáradtságtól rátörő álom legyűrte. Pirkadt még csak, mikor Ian felébresztette, és elindulta a vasútállomásra.

Mennyivel gyorsabbak ezek a vonatok, mint akkoriban, gondolta.  Ismét felrémlett neki Gréta képe, vele Williamé ezé a derék, céltudatos férfié. Félelem sajogtatta a szívét. Ez csak az átkelő hajón múlt el, és tudta, mikor majd a vonaton halad az Eisner birtok felé minden rossz meg fog szűnni. És ha megpillantja a valóságban is őket visszatér az régi-régi boldog idő.  A napsütés, a kutyák, a forrás Gréta meztelen testével. Az első szerelem soha el nem felejthető boldogsága.

.

A május igazi, lüktető, nyáreleji nappal köszöntött be. Rigók szelték a levegőt, a gerlék burukkolása mindenkit jókedvvel töltött el. Max és Adél Feldmann  a megelőző  délután szállt le a vonatról. A négy napos út fizikailag, a találkozás  Emily szüleivel, pedig lelkileg viselte meg őket. A kocsi, ami az állomásról hozta őket, meg sem állt Eisner házáig. A két ember megviselt arcát elnézve, sok jóra maga Klaus sem számított.

-Egyedül Irina, Emily nagyanyja fogadott bennünket- kezdte a beszámolóját Max – Olga az anya bezárkózott a szobájába, apja pedig, mikor elmondtuk, honnan jöttünk, ránk csapta az ajtót.

-Talán jobb is így- folytatta Adél – mert Irina sok mindent megértett. Láttam a ragyogást a szemében, mikor az unokája érzéseiről beszéltünk. Erős asszony, és azt mondhatom, ha visszamennek, nem esik bántódásuk. Irina nagymama visszafogja farkasokat. Ő a család feje.

- Ez nagyszerű hír – szakította félbe Klaus – ettől többet nem is vártunk.

-A család viszont megtagadta Emilyt.

-Annyi baj legyen – sóhajtott fel megkönnyebbülten Eisner – William mellett igazi, boldog asszony lehet. Boldogabb, mintha a család béklyót rakna rá. És gazdagabb, mintha a családja keresett volna neki nagy hozományért rossz férjet. Jó munkát végeztetek.

Töltött a sörből a Feldner házaspárnak is.

-Ma este velem vacsoráztok – Klaus szava nem meghívás volt, hanem parancs. Szeretett volna még többet megtudni arról a Moorheadi családról, de már nem volt benne az a szorongás, amit korábban William miatt érzett.  Nem túlzás azt mondani, hogy közben ideröppent Emily is, aki tényleg elvarázsolt pillangóként cikázott a varrónők, William, Adél Feldner és Greta között. Klaus is kapott egy szédült puszit, Adel ölelést, akit közben félrevont, hogy az otthoniakról kérdezgesse.

Klaus Eisnernek másnapra is volt vacsoravendége. Gréta boldogsága talán már az esküvő előtt a tetőfokára hágott. Nem tudott úgy végigmenni a főutcán, hogy kutató tekintete ne pásztázta volna a vasút távoli épületét, de amíg az az étkeket süteményeket készítő asszonyokra ügyelt, akkor is gyakran ment a tornácra az utat kémlelni. Érezte, hogy Rédey számára is fontos William boldogsága, esküvője, csak bizonytalan volt abban, hogy el tud-e szabadulni? Mikor délután észrevette a magányos szekeret a vasút felőli úton, már biztos volt, hogy Rédey nem felejtette el. Igaz az elmúlt két  nap fáradtsága rajta is látszott, de találkozásuk soha nem volt ennyire meghitt, szinte szerelmes.

-Ennyire megöregedtem?- suttogta kérdőn Gréta fülébe, miközben szorosan ölelte.

-Csak a fiunk, csak ők –szorította meg a karját Gréta – te ma is olyan vagy  mint amikor először megláttalak.minden

-De hiszen annak már vagy ezer éve!

-Csak száz, te bolond!

Ha a falu férfiai sorba álltak volna, akkor is meg lehetett volna mondani, ki lesz a holnapi vőlegény. William arcán a megnyugvás mellett csak a határtalan boldogság tükröződött. Férfi arc, gondolta Rédey. Határozott és céltudatos férfi arccal állt szembe. Próbálta a saját vonásait is meglátni rajta, és nem volt nehéz. Ahogy Will férfikorba került egyre több hasonlóságot  mutatott apjával. Észrevette, hogy Gréta kutatón figyeli, mintha finom fejbiccentéssel nemet is sugallt volna. Még nincs itt az ideje a titkok feltárásának, és azt is érezte, hogy azt Gréta fogja megtenni. Jobb is így.

Az asszonyi szem azt is észrevette, hogy a grófot megviselte a hosszú utazás. Klaus Eisnerhez mentek, és a találkozásukkor Rédey rajta is  látta azt a várakozást, azt az kegyelmi állapotot, amit mindenkin akivel csak találkozott. Az Eisner birtokon ez az esküvő nem egyszerűen egy pár egybekelése lesz, benne lesz ebben Eisner soha meg nem történt esküvője, Gréta és Rédey egykori nagy szerelme, ami már soha nem fog lezárulni ilyen eseménnyel.

Az Eisner birtokot inkább a munka jellemezte, de most mindannyian várták a vidámságot, mindenki érezte a természet nekirugaszkodását is, az új élet előretörését. Az esküvővel annak a két embernek kezdődik majd az új élete, de belül minden telepes úgy érezte, hogy most az ő élete is megújul.

Még Klauson is látszott a változás.  Szinte megfiatalodott. Erőtől duzzadt még így késő délután is. Asztalra került egy könnyű vacsora. Nem volt szükség únszolásra, mindenki hallgatagon evett-ivott. Gréta bevezette Rédeyt,  fia és Emily új házába, melyen már az utolsó simításokat végezték a mesterek.

-Emily igéretet tett, hogy velünk tölt minden a nyarat az unokáinkkal- nevetett boldogan Gréta – persze én nem fogom a szavát venni. A világ már egészen megváltozott, még ezen az eldugott kis helyen is. Talán te is észrevetted!

-Az a jó, hogy mi nem változtunk.  - karolta át Rédey – Egész Amerikát megváltoztattuk. Apád, Eisner, te mi, Mary Kelly és Gregg, Ian és Mersey, és annyi más új életet kereső, aki idejött. Mi megmaradtunk annak, akik voltunk, és egy kicsit a magunk képére formáltuk ezt az országot. És a gyermekeink, unokáink, akik hordozzák magukban a magyarságukat, németségüket még tovább alakítják majd az új hazát. Háborúk és harcok nélkül. Nem meghódítani akarják, hanem egy büszke, nagy országgá tenni. Ahogy mi is azt tettük.

-A lassan leszálló estben egymást karolva álltak az új ház előtt. Gréta megérezte Rédey borzongását, amit nem ahideg, inkább a fáradtság okozott.

-Elkészítettem a szobád –súgta neki – ki kell pihenned magad, és ez most az én parancsom, kedves gróf úr.

A szürkület egyre mélyült, Gréta az ágyába kísérte. A meleg vizes edényt kivette, és Látta Rédey hálás mosolyát, hogy a finom meleg ágyba bújhatott. Ahogy a mosoly elhalt, Gréta kezén a másik kéz szorítása is enyhült és Rédey egyetlen szó nélkül elaludt. Megsimogatta fáradt, barázdált arcát, ajkára egy csókot lehelt és az asszony nesztelenül távozott. Az Eisner birtok csendes volt. A csend a megnyugvásé volt, de mégis átszőtte a várakozás izgalma.

 

Feldner doktor és Adél a sürgés- forgás központjai lettek. Alig heverték ki a hosszu utazás fáradalmai, máris teljes energiájukat bevetették.  Eisnert a nagy teraszon borotválták, asszonyai a tiszta ünneplőt készítették. Gréta újólag számba vette, minden előkészület megtörtént-e, majd hazament és hosszan fürdött a nagy kád meleg vízében. Minden még egyszer keresztülfutott az agyán és nem talált semmi hibát. Az Eisner birtok felkészült egy igazi, nagy esküvőre.

 

 

 

 

Merseynek hirtelen sok számolni valója akadt. Flaherty újabb hat embert vett fel. Ide a házba is felhallatszott a parti sínpáron pöfögő mozdony hangja. Naponta kétszer fordult, a környéken összevásárolt nyers olajat hozta és számos más vagonnal együtt vitte Border Citybe a könnyű lámpaolajat, hordószámra a a bitument az útépítésekhez. Ahogy korábban a vasútépítési láz, most az útépítés lendült fel. Flaherty úgy gondolta mások is olvassák az újságokat, hallottak az automobil németországi sikeréről. A gondot számára az jelentette, hogy úgy érezte, az olajjal kapcsolatos minden jövőbeli lépés ott van a fejében és csak egy kis szerencse kellene, hogy annak haszonélvezője is legyen. Felhagyott az olajkereséssel, mert az olaj desztilláló úgy teljesített, hogy maga is szép pénzt tudott a bankba tenni. Most mégis nyugtalan volt. A michigani újságok lelkendezve írtak Fordról, a terveiről, a detroiti autógyárról,a remek fizetésekről, és epésen is, mikor Ford kifogyott a pénzéből. Pedig Flaherty nagyon is jól tudta, hogy az az ember jó úton jár. Valakik pedig előre gondolkoztak és építették a szép utakat. Nekünk is lépni kell, gondolta. Türelmetlen volt, vágyott valamire, de nagyon. Talán elismerésre, a dicsőségre? Maga sem tudta, csak azt érezte, hogy most megint fordulóponthoz érkezett az élete. Majd egy teljes napot végig beszélgetett Merseyvel.

-Detroitba megyek – tette hozzá halkan – most ott készül valami, és én abban benne akarok lenni. !Vigyétek tovább a destillálót, a kutakat

Mersey megrémült. Flaherty mozgatta az egész olaj vállalatot  Will távolléte alatt, a kitermeléstől, a felvásárláson át, feldolgozás és eladásig. A saját könyveiből pedig tisztán kiderült, milyen eredményesen működnek. Ismerte az emberét, el is ismerte, és nagyon jól tudta, hogy Ed valóra fogja váltani az álmát és ott lesz az amerikai automobil születésénél. Mit tenne William ebben az esetben? Egy dolgot biztosan tudott Flahertyt itt kell tartani. Elgondolkozott a beszélgetésükön.

-Azt mondtad – töprengett Mersey – hogy elfogyott a detroitiek pénze?

-Nem tudom, de nagyon keresnek tőkés társat. Ekkora gyárnál sok a kockázat. Nehéz befektetőt találni.

-Hiszel te ebben az automobilban? –Mersey keményen Ed szemébe nézett, aki elnevette magát.

- Mikor tévedtem?

Most Mersey nevetett fel.

-Két nap múlva itthon lesz a Gazda és hamarosan Will is. Van kedved Detroitba menni?

Flaherty meghökkent, gyanakodva nézett.

-Végleg, vagy küldöttségbe?

-Te vagy a látnok – ölelte át a vállát Mersey – kitaláltad! Mit szólnál ahhoz, ha betársulnánk ebbe a híres automobil dologba? Mi adjuk a szükséges tőkét, te felügyeled az egészet itthon és Detroitban.

-Én minden pénzemet felajánlom – Flaherty esküre emelte az ujjait – szeretem, ha évente megduplázódik a tőkém. Márpedig erre jó az esély. Ha most betársulunk, később olyan előnyben lesz William barátunk mindenkihez képet, ami behozhatatlan. Küldjünk egy telegramot Paulnak és Williamnak. Mindkettő válaszoljon a kérdésre.

-Hogy dupla vagy semmi? –Mersey csak egy finom mosolyt mert kockáztatni.

-Elveszíteni mindent nem is tudnánk, de hiszen a sors most a duplát ajánlotta fel. Hallgassunk rá.

Flaherty izgatottan megsodorta a füle mögül előhúzott cigarettáját. Sokáig ropogtatta a száraz dohányt a papírban. A kandallóból kivett fadarabbal meggyújtotta és mélyet szívott belőle. Utána az egészet bedobta a tűzbe. Mersey ebben a pillanatban, ebből a mozdulatból,  megérezte, hogy fordulópont lesz az életükben. A duplára kell tennünk, gondolta. Talán Rédey és az ifjú Müller is így érzi, hiszen a szemük előtt igazolódtak be Flaherty jóslatai az olajról, az önjáró autóról.

Flaherty izgatottan hajtott be a postahivatalba.  Két választávirat várta. A szöveg ugyanaz volt a gróféban is, ami Williamnél: Társuljunk Detroitba, a lehető legtöbb pénzzel és legjobb feltételekkel!

Ezt csak bízzátok rám! Flaherty végig kiabálta az utat, miközben őrült vágtában igyekezett haza.

 

Bár a távíratok gyorsan megérkeztek, megírásukat az Eisner birtokon a három ember feszült beszélgetése előzte meg. Amikor Eisner is bólintott, azok hárman összeölelkeztek.

-Élni akarok – Klaus kibontakozott, Will és a gróf is látta a szeme sarkában a nedvességet – ezt a történetet végig meg akarom élni, mert tudom a végét. Büszkék leszünk rád William mindketten. Elküldetem a választ a birtokra, te pedig, fiam menj vissza a választottadhoz, mert már csak pár óra és ő lesz a parancsolód.

William nevetve útnak eredt, a mási kettő pedig asztalhoz ült. Pillanatok alatt előttük termett két harmatos pohár sör.

-Tudja már? – Klaus csak úgy az asztalnak dörmögte.

-Grétára bíztam –Rédey sem nézett fel a gondolatiból – megtalálja a megfelelő pillanatot.

- Öltözzünk a nagy eseményhez – Klaus intett az asszonyoknak, akik bekísérték a szobájába.

Rédey megfordította a székét, nézte a délelőtti nap ragyogta birtokot, a főtér virág girlandokkal feldíszített házait, a Feldnerék által ácsolt hüpét. Félelem borzongatta meg. Milyen lesz, mikor először néz szembe a fiával?

 

 

 

A májusi nap már meleget is adott. Kongott a harang mindkét templom tornyában. Az Eisner birtok szabója éppen elkészült Rédey fekete frakkjának vasalásával. Gréta kék-arany ruhájához azzal a nagyon szeretett, régi, kék sállal fedte, a naptól szinte ragyogó szőke haját. Müller nagyapának nehezére esett volna állni az esküvőn. A sörfőzde farácsos teraszán ült kényelmes karosszékében, kezében a messzelátó, melynek mezejében nem a lánya, nem is Emily, hanem William mozdulatait figyelte. Emily szikrázó fehér menyasszonyi ruhája nemcsak karcsú derekát, de kislányos melleit is kiemelte. A csokrot Adél állította össze a tavaszi virágok minden fajtájából. A nárciszok sárgáját és a tulipánok vörösét a nefelejcs kékje keretezte. De ki nézte a virágokat, amikor olyan virágszálat láthatott a városka népe, mint Emily. Arcán az elfogódottság pirosa, szemeiben pedig a boldogság tüze égett. Mindenki néma csendben figyelte, amint  Gréta belekarolt a fiába, és elindultak Eisner pulpitusa felé. Csak azt találgatták, ki lehet az a hófehér üstökű szép szál idegen, aki Emilyt kísérte. A lány hozzásimult, hiszen ő olyan titok tudója volt, amit még Willam sem. Gréta elmesélte neki a történetüket, de óva intette, nehogy Williamnek elmondja. Meg lesz arra a megfelelő idő, a pillanat, amikor a fia is megtudhatja a család titkát.

Elhallgattak a harangok, de a rigófütty, és galamb turbékolás még szebb kísérője volt a menetnek. Rédey szorosan tartotta Emilyt és Lisára gondolt, a hajdani esküjükre ott Virginiában a fehér udvarház kápolnájában. Megérkeztek Eisner elé, a virágokkal telehintett pulpitushoz. Adél mindkét fiatalt terelgette az árnyékot adó baldachin alá. Senki nem kérte, senki nem járt elől, de a város minden férfija levett kalappal figyelte, ahogy a hatalmas termetű Eisner feláll. Ekkor a nézők között valami mozgolódás támadt. A vasút felől port kavarva vágtatott két ló egy kocsival. Kocsisa pedig, a kezébe nyomott két dollárt úgy szolgálta meg, hogy állandóan pattogtatta a lovak füle mellett ostorát. A nyitott kocsi ülésén fekete főkötőben, csillogó fekete ruhában, szélesen szétterülő szoknyájában egy idős hölgy ült. Eisner érezte, hogy nem kezdheti el az esketést, mert valami parancsoló volt abban a fekete ruhás asszonyban. Ahogy a kocsi egyre közelebb került, már nyilvánvaló volt, hogy az utasa ide igyekezik.

-Maradj itt, Kicsim – Adél felismerte az érkezőt – majd én megyek és idehozom hozzád.

Emilyt azonban nem tudta ő sem visszatartani. Menyasszonyi ruháját megemelve, amennyire csak tudott, futott a kocsi felé. Adél Eisnerhez lépett és a fülébe súgta.

-A nagyanyja, Irina , de honnan tudta meg ez az asszony? Mi nem mondtuk el, honnan mentük oda.

Eisnernek nem okozott gondot a talány megfejtése. Egy postáskisasszonyt pár dollárral meg lehet vesztegetni, és máris elmondja, hová ment a távirat és honnan jött a válasz. Még szerencse, hogy csak most derült ki, hová szöktette William a menyasszonyát. A nők eszén nehezen lehet túljárni, ahogy pedig Irina arcába tekintett, azonnal tudta, hogy az övén pedig sehogy. Ekkor már a fehér ruhás Emily, ölelte a nagymamáját, aki kicsit eltartva magától az unokáját, gondosan ellenőrizte, minden előírásos-e a menyasszonyon. Gréta biztatóan átmosolygott Rédeyre, fiának pedig elmagyarázta, ki is a látogató. A fekete ruhás hölgy kedvesen megkérte Rédeyt, engedje meg, hogy Emilyt ő kísérhesse Eisner elé. Rédey az első pillanattól tanácstalan volt, de most végleg elbizonytalanodott. Természetesen átengedte Emily karját Irinának, hagyta, hogy Adél megigazgassa az öreg asszony ruháját, itatott vele egy kortyot,  és engedte, hogy fejét felszegve elindulhasson Eisner felé.

A tömegben elcsitult a mozgolódás, Eisner pedig, akár egy germán Isten felemelkedett. A csendben egyre izgalmasabb trillák hangzottak a környező fák felől, mindenki arcán látszott a meghatottság. Eisner széttárta a nagy könyvet, melyben a birtok házaspárja voltak bejegyezve. Benne lapult egy papír is, melyből Klaus az eskü szövegét olvasta. A tömeg kezében gyűrögette a fejfedőjét, és magában halkan mormolta a jól ismert szöveget. Mindenki visszagondolt a saját egybekelésére, egy pillanatot az emlékeiknek áldoztak.

…gazdagságban, szegénységben, egészségben, betegségben…..

Mintha még a madarak is tekintettel lennének a két fiatalra, elhallgattak, és esküjük szövege jól hallatszott a tömegben is. Rédey lopva az öregasszonyra pillantott. Arcának kemény redői mintha elsimultak volna, felszegett álla megereszkedett, most nem parancsolt már a testének, mint az előbb. Most a lélek tükröződött az arcán. Grétára nézett. Ő is ugyanazt látta azon az arcon. Ő sem volt nyugodt. Emily testestől-lelkestől Williamé volt. Rábízta magát, átadta magát a férjének. Irina arcán az tükröződött, amit már Adéltól is tudtak. Ő a Rosztovszkij család feje, és mostantól ez az ifjú pár is a Rosztovszkij családhoz tartozik. Csak William meg ne szenvedje, sóhajtott mélyet! Ha Rédey számára ez gondot is jelentett, az csak azért volt, mert kevés időt töltött eddig a fiával. Gréta viszont nem aggodott Irina miatt. Ő jól ismerte a gyermekét.

A Főtér minden háza alőtt kirakott damaszttal borított asztalok álltak. Eisner mindent megtett, hogy az egész város életében emlékezetes legyez ez a nap. Enni, innivaló minden asztalon, és telepesek nevetgélve elfoglalták helyüket. A családnak és a vendég Irinának Eisner házában terítettek. A hosszú nap első felében megéheztek, most itt is a vidám együttlét mellett gyorsan fogyott az esküvői ebéd. Irina és Emily összebújva beszélgettek. Emily arca lassan elfelhősödött, kicsit hátrább is húzódott nagyanyjától. Will, aki a szemét sem vette le feleségéről Emilyhez lépett, és mosollyal próbálta oldani a két nő közti feszültséget.

-Azt kérdeztem – Irina ismét a felszegett állú kemény asszonnyá vált – hol fogtok élni.

-Természetesen Pennsylvániában, a régi birtokon – válaszolt nyugodtan Will.

-És miből éltek majd? – folytatta a vallatást Irina, aki ha tudta volna mire jutott Jevgenyij a pénzügyek titkos firtatása után, most nem tette volna fel ezt a kérdést. Eisner fültanúja volt a beszélgetésnek és most nem állhatta meg, hogy oda nem lépjen a beszélgetőkhöz. Forrt benne a méreg, ahogy az öreg embereket szokta elárasztani.

-Kedves rokon – átkarolta Willt és Emilyt – ez a fiatalember, megkockáztatom, már most gazdagabb mint az egész Rosztovszkij család.

Irina elhallgatott, kérdőn nézett Emilyre.

-Övé itt minden, ameddig ellát – tárta szét a város és a földek felé karját Klaus – és a Pennsylvániai birtok, az olajból, sörből már most annyi jövedelmet termel, amire egy bankár csak vágyakozhat.

Irina összeszorított ajkai egyre keskenyebbeké váltak, nem volt szokva ilyen hanghoz. Magára maradt Willel, unokájával és Klaussal szemben. Ha hatalma lett volna hozzá, most azonnal tönkre tette volna ezt az arrogáns Klaus Eisnert.

-Emily, kicsim – próbálta magához hívni

A lány azonban szilárdan támaszkodott Will karjára. Választott, amikor követte a férfit ide, és most nem is kellett választani, hanem betartani amire korábban esküdött. Élete már Williamé volt, de lelke mélyén sajnálta a nagyanyját.

Az asszonyok hozták a vadat, marhát, báránycsülköt. Emily jól ismerte nagyanyja ízlését, megrakott egy tányért a kedvenc étkeiből és mellé ült. Sokáig hallgattak, Irina elgondolkozva csipegetett.

-Nyugodj meg nagymamács –simogatta meg az arcát Emily – a te unokád vagyok és maradok. Jól választottam, hidd el, és tudom, hogy William boldoggá tesz.

-De mégis így? –Irina elszomorodott – megszökni egy idegennel.

-Ő nem idegen, drága nagymamácska, ő a szerelmem, most már a férjem.  A jövőm is és a boldogságom is.

-Apád vígasztalhatatlan, számára nagy csapás a szökésed. Nem fog megbocsátani. Ismerem őt. Megalázta ez a férfi és tudod. Félek a bosszújától.

-A férjem pedig – Emily itt felállt, hogy mondanivalóját nyomatékosítsa – erős, okos, és nagyon kemény ember. Nem gondolnám, hogy a családjainknak harcolni kellene egymás ellen. Mind a kettő csak veszítene! Ha pedig összefognánk, akár Amerika legnagyobb családja lehetnénk.

-Apád nem fog megbékélni – Irina arcán kétségbeesés látszott.

-Akkor el fog bukni – Emily csókot adott az öregsszony arcára – Miránk viszont mindig számíthatsz.

Irina jobban örült volna az Énrám-nak a Miránk helyett, de Emily már Williamba karolt, és Klausékhoz csatlakozott. Irina a fejét törte, de nem volt érve az unokájával szemben.

-Nézzük meg az ifjú házasok otthonát – kormányozta az új ház felé őket Gréta. Eisnert is karon ragadta. A napsütötte tornác felől már fordult el a nap, de az ablakok még ragyogtak a fényben. Finom fenyő illat lengte be a szobákat, és a faragott fenyő ágyak tömött párnáikkal nagyon is hívogatóak voltak az egész napi fáradtság után. A tisztaság, a rend és az illatok mindenkit elvarázsoltak. Gréta tudta hogyan kell megválasztani a helyet és időpontot a családi titok feltárására.

-Üljünk le egy kicsit –mutatott a fehér vászonnal letakart asztalra, melynek közepén szinte párásan meleg fehér sütemény halom állt. Gréta megfogta William kezét, a másik oldalon pedig Rédey tenyerét tartotta – egyetlen betű történetét szeretném elmondani neked fiam. Úgy hívnak, és ezt írta be Eisner is az anyakönyvbe, hogy William R. Müller. Sosem kérdezted, de most itt az ideje, hogy megtudd, miért került ez az R. betü a nevedbe.  Apád nevéből. Rédey.

Még Emily is tágra nyílt szemmel, kérdőn nézett Grétára. Egyedül Rédey érezte magát furcsán. A szerepe miatt.

Csak a sörgyári érlelő melletti széken békésen alvó Müller nagyapa nem izgult. Amit csak sejtett, azt Gréta tegnap este világossá tette. Megnyugodott, és nevetve arra gondolt, gróf lett az unokája.

Irina ,Emily távozása után sem vált magányossá. Adél csak az alkalmat leste és mellé telepedett.

-Remélhetem, hogy nálunk alszol, Irina?

-Máshonnan nem kaptam meghívást – sértődöttség érződött ki a hangjából.

-Bevallom, én kértem Klaust, hogy velünk legyél – nyugtatta Adél – mi megértjük egymást és van mit megbeszélnünk.

Így már kedvére volt Feldner doktorék meghívása.

-Pihenj le egy kicsit –ajánlotta Adél – úgy látom az ifjú pár a szülőkkel elvonult.

-Épp az aggaszt, miről beszélhetnek, amit nekem nem lehet tudni - kutatón nézett Adélra.

-Nálunk nics titok, itt az Eisner birtokon. Azt is megtudjuk, amiről benn beszélgettek.

 

Kinyílt az új otthon ajtaja. Bármiről beszélgethettek, az arcok arról árulkodtak, hogy az nem volt szomorú. Gréta, Rédey és Will egymásba karolva sugárzóan lépett ki. Nem volt több titkuk egymás előtt. Mögöttük, Emily karolt Klaus Eisnerbe, aki majd kibújt a bőréből. Valami nagyszerű történt a mai napon. Úgy érezte, mint évtizedekkel ezelőtt, mikor itt letelepedett és elindította az új életét, aminek a sikerét csak most gondolta át. Látta Williamet, aki már átlépte önálló új élete küszöbét, és ugyanúgy sikerre van ítélve, mint annak idején ő.

Így fohászkodott: Istenem, adj még nekem erőt, időt, hogy lássam, amikor ez a fiú meghódítja egész Amerikát! Talán nem véletlen, hogy ugyanekkor, ugyanez a gondolat foglalkoztatta gróf Rédey Pált is. Gréta pedig, az arcukra tekintve mindkettő gondolatát kitalálta. Ő nem aggódott. Ő ismerte a fiát.

 

Ed Flaherty Detroiti tárgyalását nem annyira a gazdasági, pénzügyi megfontolások szabták meg, mint inkább az érzelmei. Hamar megtalálta a hangot Henry Forddal. Mindketten alulról, a saját tudásukkal küzdötték fel magukat és ez utat nyitott az egyenes beszédhez. Flaherty vakon hitt a benzinmotoros automobil jövőjében, ez megerősítette Fordot. Merseyvel csak a pénzügyi kereteket beszélték meg, így Ed a saját lelkesedésétől vezérelve, és elfogadva Ford rábeszélését, a rendelkezésére álló tőkével társként lépett be az autógyártásba. Fordnak nagy szüksége volt a pénzre, hogy grandiózus tervét folytathassa, Ed pedig érezte és tudta, hogy a legjobb befektetést csinálta. Legszívesebben Detroitban maradt volna, de most nem tehette meg. Nemcsak nyugtalan, vándortermészete, hanem a fejében kavargó ötletek is vonzották ide. Már nem az olajfúrás, a finomító kötötte le, hanem az autógyártás. Mersey csak egy hét után kapott táviratot Flahertytől, aki szűkszavúan annyit írt, hogy sikeresen tárgyalok, jó üzletet kötöttem. Ford és Flaherty is tudta, hogy hamarosan automobilok százai, ezrei, majd tízezrei fogják Amerika utjait járni. Nem elég az autógyártás, szükség lesz benzíntöltő helyekre, kellenek javító állomások, és még számos olyan dolog, amire még Ed sem gondolt. Amúgy is vörös arca most az izgalom lángjában égett. Késő estig tárgyalt a két egymást értő ember, Ford és Flaherty, míg mindenben megállapodtak. Flaherty már tudta azt is, hogy ha visszatér a birtokra ismét akad olyan szervezni-, tennivaló, ami kitölti majd az életét. A nagy lelkesedésben észre sem vette, azt a hatalmas sötét árnyat, ami elképzelésére vetült. Tudta, hogy létezik, ismerte aljas tevékenységét, de a birtokon, az egyre terjeszkedő, sikeres vállalkozásuk fényében nem foglalkozott vele. Pedig nem ártott volna. Ezt a sötét árnyat, ami már régóta minden olajvállalkozás fölött ott lebegett Amerika szerte, Standard Oilnak hívták. Flaherty a sikeresen elvégzett munka örömével tért vissza a birtokra. Örömét csak fokozta, a távirat, hogy a Müller házaspár hamarosan visszatér. Sok megbeszélnivalójuk lesz majd. A sikerről pedig oly jól esik sokszor is.

Flaherty figyelmét semmi nem kerülte el, így az sem, hogy a folyó kanyarulatából az a csónak, a nagy, szakállas strázsával eltűnt. Jó jelnek tartotta. Addig is, amíg William visszatér, Merseyvel alaposan átbeszélgették a detroiti dolgokat. Flaherty tervei egyszerűnek tűntek, mert mindig is a lényeget ragadták meg. Mersey azonnal magáévá tette a benzíntöltő állomások ötletét, ahogy a javítóműhelyek is felcsigázták a képzeletét. A Rédey-Müller Co. a nyersolajtól az autóig mindent át fog szőni, és Amerika legnagyobb ilyen vállalkozása lesz. Ahogy Ed, úgy Mersey is csak a saját üzletüket látta át, így neki sem jutott eszébe az újságokból annyira ismert Rockefeller cég, a Standard Oil. Rockefelleréknek viszont szemet szúrt a Rédey-Müller Co. Pennsylvania az ő játszóterük volt, és ez a vállalkozás tüske volt a körmük alatt.

Ian, a reggeli piacról asszonyokat hozott, akik súrolták, takarították a Müller házat. Flaherty meglepetése, amit Detroitból hozott, egy villanyégő volt, ami nyílt láng nélkül bevilágította a nagyszobát. Még Mersey is megcsodálta, de voltak aggályai is.

-Ed, - vonta félre – ez azt is jelentheti, hogy a lámpaolajra nem lesz szükség? Ez a villanyégő nagy találmány, gyorsan el fog terjedni.

-Jelenteni, jelentheti – vonta meg a vállát Ed, - csak akkor mi már a benzíntöltő állomásokon leszünk, és elhagyjuk a lámpaolaj gyártást! Tudod, mindig egy lépéssel előbb kell járnunk.

Flaherty sosem tekintett a háta mögé. Mindig előre! Pedig, ha most visszanézett volna, egy Gólemet láthatott volna, amint döngő léptekkel, felmagasodva lassan utólérte őket. A Standard Oil.

Iannek talán ki sem kellett volna menni a Müller házaspár elé az állomásra, mert Emily és William, akár haza is tudott volna repülni. Ha van igaz boldogság, mindent elsöprő szerelem, akkor az övék az volt. Emily, a hajó és a vonat utasok legnagyobb meglepetésére, menyasszonyi ruhájában utazott. Így akart az otthonába belépni, William karjaiban. Ian csodás báránybordát készített, Gregg pedig papírvékonyra vágott nyers őzgerincet tálalt.

-Ez adja a férfi erőt - súgta William fülébe, akit már a ház tisztasága díszítettsége is lenyűgözött, ettől a kényeztetéstől pedig meghatódott. Sajnálta, hogy Rédey nincs itt, osztozni szeretett volna apjával a boldogságban. Olyan furcsa még a gondolata is annak, hogy „apa”. Gyermekként Klaus Eisnerhez vonzódott úgy, mint apjához, és most felnőttként megtudhatta az igazságot. Boldog volt ezzel az új gondolattal, mert látta anyját, milyen szerelemmel néznek egymásra Rédeyvel.

Rédeyt a feladata visszaszólította Washingtonba. Franz Kaltenbach gondterhelten várta. A postahajó, ami a Külügyminisztériumi anyagokat hozta, viharba került az Azori szigeteknél, és elsüllyedt. Vele minden levél, amit annyira várt az otthoni hírekkel.

- Azonnal küldtem levelet, hogy az elveszett anyagokat pótolják – Franz tehetetlenül tárta szét a karját – azért Exelenciás Uramnak érkezett levél Richmondból. Majd csak megjönnek a magyarországi levelek is!

Rédey sejtette, hogy a richmondi hírek megnyugtatóak, de őt most jobban izgatták a szüleit érintők. Két nagyon idős ember, akikkel bármikor történhet bármi. Adja a Teremtő, hogy éljenek, és meglátogathassa őket.

 

Emily és William kart karba öltve járta be a birtokot, meglátogatták Merseyt, aki saját szőlőjével kínálta őket.

-A én borom lesz a te söröd konkurenciája - nevetett az új házasra.

-Ha jót akarsz - vágott vissza William - akkor engem kérsz meg a borod árusítására Kiterjedt hálózatom van. Emily, Drágám, Ian megígérte, hogy megtanít lovagolna. Az első leckét máris megkérheted tőle!

Amint Emily kilépette az ajtón a mosoly eltűnt William arcáról. Nem is tudta titkolni gondterheltségét.

^{- István - lehalkította a hangját, de más úgysem hallhatta kettejük beszélgetését – látogatókat . várunk. Nem kellemes látogatókat. A Standard Oil képviseletében jönnek. Ismerve az elmúlt évek eseményeit, nincs semmi kétségem, hogy be akarják kebelezni a mi olajvállalkozásunkat. Amiért aggódnunk kell, minden esélyük megvan arra, hogy kiforgassanak bennünket abból, amit itt megteremtettünk. Utána néztem, mit műveltek az elmúlt években, és az vérlázító. Már az elnök is háborog a Rockefeller tevékenység miatt. Minden kisebb} olajtársaságot felvásárolnak. Lassan már csak a Rockefeller cég marad az olajpiacon, az pedig az árak egekbe szökését jelenti. Ezért aggódik Kinley elnök is . Most ért el a kezük hozzánk. Mit tegyünk?

 

- Mikorra várhatók  ezek az erőszakos vásárlók?

-Jövő héten jönnek – Will előhúzott a zsebéből egy telegramot – csütörtökön. Van közel egy hetünk. Jó lenne, ha itt lenne Rédey. Erős tárgyalófél, diplomata, hátha visszarettenti őket.

-Én is olvasom a gazdasági híreket – töprengett Mersey – amennyire látom, megállíthatatlanok. Táviratozz Eisnernek! Neki vannak tapasztalatai és talán tud valami ötletet adni.

-Bárcsak igazad lenne – sóhajtott Will – nincs sok időnk, máris küldetem a táviratot.

Ed Flaherty gondjai talán még súlyosabbak voltak, mint Willé. Ő már Henry Fordtól hallott a Standard Oil erőszakosságáról. Tönkretettek mindenkit, aki ellenállt, és beolvasztották, akit engedett. Ford is tartott Rockefellertől, mert az autóihoz olcsó benzint akart, a Standard Oil pedig korlátlanul szabhatta meg az árait. Ed, könnyű homokfutójával száguldott a postahivatalba, és szinte már az ajtóból a kisasszony felé nyújtotta a távirat szövegét. Klaus Eisnernek maradt hat napja, hogy kitaláljon valamit. Megváltásként érdeklődtek Eisner válasza felől, de mindennap csalódniuk kellett, mert nem jött válasz. Annál nagyobb volt az örömük, amikor alig egy nappal a Standar Oil emberei előtt maga Eisner érkezett meg. William és Emily, mint a kisgyerekek, a szálfatermetű idős ember nyakába borultak. Az agg Eisnernek tűz gyulladt a szemébe, elfelejtette a korát, érezte a feladat súlyát, az erkölcstelenséget is, ami csak további erőt adott neki. Emily már régen aludt, de ők hárman késő éjszakáig beszélgettek. Eisner elszánt volt, és kemény. Még a mindent legázoló gátlástalanság is feltámadt benne, hogy méltón fogadhassa a Standard Oil képviselőit.

 

 

McKinley, az Egyesült Államok elnöke nem volt gyáva ember, de elnöksége vége felé tartott, és nem akart a sok ezer amerikainak munkát, megélhetést adó Standard Oillal konfliktust élezni. Bár egyre világosabban látta, micsoda tőke és hatalom koncentrálódik Rockefeller kezében, nem volt mersze törvénnyel gátat szabni az erőszakos cégfelvásárlásoknak, a korrupciónak, a nemtelen versenynek. Még az sem bátorította, hogy Amerika szerte óriási volt az ellenérzés Rockefeller cégével szemben. Egyre több megdöbbentő részlet tudódott ki a pittsburghi „fűtőházi lázadás” hátteréről, a felbujtók és a Standard Oil kapcsolatáról. Hiába volt a régi, 1890-es Sherman féle trösztellenes törvény, Rockefellert semmi nem tudta megállítani.

Ed Flaherty tudott az újságcikkek sorai között olvasni, érdeklődéssel figyelte a gazdasági híreket is, így Rockefeller tárgyalóitól nem várt tisztességet. Tudott a zsaroló trükkökről, hogyan vásárolják fel a környékbeli olajat drágán, csak azért, hogy ellehetetlenítsék az olajfinomítókat. Nem volt nyilt titok, de a vasúti szállítások erkölcstelen szerződéseiről is suttogtak. Nem számított sok jóra az érkező tárgyalópartnerektől sem.  Kétségbeesett telegramot küldött a Monarchia követségére is. Mindenki a fedélzetre, gróf úr, gondolta magában, és Eisnerrel, Williammal készültek a tárgyalásra.

-Pénz, fenyegetés, majd zsarolás - szólalt meg Eisner – ilyen sorrendben. Erre kell készülnünk.

-Nem akarok megválni mindattól, amit létrehoztunk – William hangjában bujkált egy kis félelem – ha a Standard Oil az első az olajcégek között, akkor a miénk lesz a második, de nem olvadunk be, nem veszíthetünk el mindent!

-Sok mindenben előrébb tartanak – Ed sem tudta aggódását leplezni – a vasúti szállításban kivételezettséget vásároltak, zsaroltak. Csővezetékeket fektetnek, és ahogy múlik az idő egyre több tőkével, egyre előrébb jutnak. A kormányzat, és az elnök behunyja a szemét, ahelyett, hogy a törvényhozással egyenlő esélyeket biztosítanának. Nem is tudom, tehetünk-e valamit? Talán mégis érdemes lenne betársulni.

-Soha –kiáltott fel Will –társulás úgysincs, csak beolvadás. Fizetett alkalmazott lehetsz, de vezető soha. Ezt az ötletet vessük el! Nem szabad, hogy megosztottnak lássanak bennünket! Holnap itt lesz az apám, talán lesz valami tanácsa!

Furcsa volt, hiszen először ejtette ki a szót, hogy apám. Nagyon várta őt, és reménykedett, hogy ő meg fogja érteni, miért ragaszkodik az önállóságához. Rédeyt csak estére várták, a Standard képviselőit másnapra. William befogott és reggel elvitte Moorhaedbe Emilyt bevásárolni.  Nem zavarta őket a csípős november eleji hideg sem. Will néha a lovak közé csapott, akik megugrottak, ő pedig élvezettel hallgatta Emily hangos kacagását. Jól esett elfelejteni az izgalmakat, a szorongást. A pénz világában, főleg egy Rockefellernél nincsenek csodák. Bízott az apjában és Eisner sok évtizedes tapasztalatában.  Pénzben nem versenyezhetnek a Standard Oillal, de annyi előnyük van, hogy nincs az a tőke, amennyiért feladnák a függetlenségüket. A fenyegetés, ahogy Eisner mondta, már nehezebben kezelhető. Minden szóra, minden hangra nagyon figyelniük kell, mert akikkel leülnek, azok nem egyezkedni, tárgyalni jönnek, hanem egy aláírásért, az általuk elkészített szerződésre, amivel minden álmától megfosztják William Müllert. Emily tudott mindent, látta a feszültséget a férje arcán. Bárcsak tudna tanácsot adni, bárcsak kisimíthatná azokat az aggasztó ráncokat William homlokán! Szórakozottan járta a boltokat, vásárolt Williamnek szép ingeket és meleg téli fejfedőt. Megszöktek a korai sötétedés elől, és a folyóparti úton William ismét csak megfutatta a lovakat. A házukhoz közeledve hirtelen megrántotta a gyeplőt, a lovak szinte felágaskodtak. Emily ijedten nézett körül. Könnyű egylovas kocsi állt a házuk előtt, bakján a kocsis ismerős volt Williamnek, ahogy Emily is azonnal megismerte a prémbe burkolózva sétálgató asszonyt.

-Anyácska, Drága -  leugrott a kocsiról és futott az asszony felé, aki kitárta a karját és bezárta a leányát. Tartotta, hagyta, hogy kizokogja magát, hogy utána nedves arcáról lecsókolhassa a könnyeket.

-Édes Mamácska – ölelte át ismét Emil – olyan jó, hogy látlak!

-Itt éltek a szomszédban, és hírt sem tudok felőled – tette a szemrehányást Olga Rosztovszkaja.

Emily is William is tudta Irinától, hogy a család szinte kitagadta a leányt. Úgy látszik van anyai érzés, vagy nagyanyai rábeszélés, mert Olga úgy tett, mintha csak tegnap váltak volna el. William kezet csókolt neki és bevezette a házukba. A villanyégő fénybe borította a nagyszobát, de Emily még gyertyákat is gyújtott. Szerencsére Ed befűtött a nagy kályhába és kellemes meleg fogadta őket.

-Hogy van édesapa, mi van nagymamával ? – Emily mindent egyszerre szeretett volna tudni.

-Kérdezd meg tőlük személyesen! – Olga William felé fordult – ha a férjed elenged, most hazaviszlek hozzánk, és reggel visszakap.

Emily félve, aggodalmasan nézett Williamra. Az a pillanat volt ez, amikor William mindent elronthatott volna, de mindent meg is nyerhetett. Sosem szeretett veszíteni.

-Holnap nagyon fontos üzleti tárgyalás lesz nálam – William elkomorult – hiányozni fog a ház asszonya, de menj csak. Pihenj, érezd jól magad, és ha szabad, akkor a tárgyalás után elmegyek érted.

Emily a nyakába ugrott, és gyorsan a fülébe súgta: Annyira szeretlek , én okos uram.  William kikísérte őket és amig a szürkületben el nem tűntek integetett Emilynek. Holnap ettől sokkal okosabbnak kell lennem, ha életben akarunk maradni, gondolta.

Irina nagymama jó munkát végzett. Jevgenyij megenyhült, Olga biztonságos távolságban és biztonságban tudta a lányát William mellett. Mire leszállt az este az egész Rosztovszkij család ott ült a nagy asztalnál, és hallgatta Emilyt. Apja később félrevonta, mert többet akart tudni a Standard Oil ügyről. Ennyire látványos felemelkedés, ilyen hatalmas tőkekoncentráció mögött nagyon súlyos bűnök húzódhatnak meg. Oroszország is ezért léphetett vissza a bakui olajmezők koncessziójától, és adta inkább a Rotschild családnak. Bár Emily csak a tárgyalók érkezéséről tudott, Rosztovszkij minden más, mögöttest kitalált. Meg kell védeni a leányát az elszegényedéstől, a kiszolgáltatottságtól.

-Holnap én viszlek vissza, haza – vonta magához Emilyt – Tartozom  a férjednek, de meghallgatnám azt is, mire jutnak a tárgyalófelek.

 

A novemberi zimankó ellenére kellemes meleg fogadta Rédeyt Will nagyszobájában. Átölelte a fiát, de alig esett pár szó. Ian rövidesen megérkezik a két Standard Oil ügynökkel, mindenki arra tartogatta a mondanivalóját. Akik már itt voltak, azok egy nyelvet beszéltek, de hogy kinek a mondanivalója lesz hatásosabb senki nem tudta. Mielőtt az ügynökök megérkeztek volna, fedett kocsijával megállt Jevgenyij Rosztovszij, és Emily. Will, kiment eléjük, de a feszültség az újonnan érkezőkben is megvolt. A bankár átkarolta Willt, kezét fogva néhány mondatot is mondott. Rédey látta az ablakon át fia mosolyát, ahogy ismét megölelik egymást. Szent lenne a béke? Nehezen hitte el, annyi érzelmi vihar, leányszöktetés, titkos esküvő után. Először látta Emily apját, de még így a torz ablaküvegen át is feltűnt keménysége, hajlíthatatlansága. Talán, az ismeretei birtokában, még egy kis kegyetlenséget is felfedezett benne.

-Gróf Rédey Pál, az apám –mutatta be őket egymásnak Will. Tudta, hogy a grófi cím hatással lesz Rosztovszkijra és nem is csalódott, ahogy az arcát nézte.

 Ed Flahery egy hintaszékben ülve fázósan húzta magára a takarót. Nem a hideg, hanem a félelem miatt didergett. Minden, amit eddig elért most szertefoszlani látszik. Egyedül a detroiti befektetés nyugtatta meg. Willt nem kell félteni, ha minden kötél szakad is, ő az automobil  üzletből is kihozza a legjobbat. Nem beszélt Willnek, de már annyi minden tervet készített, átgondolt, elvetett, újragondolt az olaj üzletben, hogy a szíve sajgott, ha azok kudarcára gondolt. Meg kell óvni, amit eddig felépítettek. De hogyan?

Ian ajtót nyitott, és beengedte a két Standard Oil ügynököt. Ed azonnal észrevette, hogy Rédeynek is Rosztovszkijnak is csillogóbb fekete a szalonkabátja, ápoltabb a kalapja, mint ezeké. A hórihorgas kissé lehajtotta a fejét az ajtónyílásban, a köpcösebb pedig előhúzta az óráját és rápillantott. Mintha szabott idejük lenne, vagy éppen azt nézné hány perc alatt végzik ki ezt a kis olajcéget. Mikor látták, hogy az itt ülők mind némák maradnak, pillanatig zavarba jöttek, de torokköszörülés után beszélni kezdtek. A Standard Oil több százmilliós értékéről, a kis olajcégek életképtelenségéről, és a mentőövről, amit a nagy Standar nyújt a kis olajvállatoknak. Pennsylvániában már csak a Miller (fáradtságot sem vette, hogy pontosan nevezze meg) olajfinomítója nem olvadt be a hatalmas Standardba. Nagyszerű ajánlattal érkeztek, remélik gyors és sikeres üzletet köthetnek. Wlliam remegő szájszéllel hallgatta őket. Hallotta Eisner megfontolt szavait, ahogy beszélt  a Sherman féle trösztellenes törvényről, és látta a cinikus mosolyt is annak a kettőnek az arcán.

-Ez a mi gondunk Eisner úr – a hórihorgas magához ragadta a szót – Mi szabadon vásárolhatjuk az olajat és mindig gondunk lesz arra, hogy többet ígérjünk érte, mint önök. Az önök néhány kútja csak a csendes végkimúláshoz elegendő. Leáll a finomítójuk olaj híjján. 

Nyilt fenyegetés és zsarolás, gondolta Ed, de igazuk van. Van ebben gyakorlatuk, hiszen így tették tönkre az Empire finomítót, és számos kisebb olajcéget.

-Még ha megmaradnak ezzel a pár kúttal, akkor is komoly gondjaik lesznek a szállítással. Gondoljanak a Pennsylvania  Railwayre. Ki hitte volna, hogy egy ilyen patinás vasúttársaság sötét csődbe jut. Pedig Rockefeller úrban megvolt a segítő szándék.

Ezt a segítőszándékot még Rédey is ismerte, az újságok sokat írtak a szennyes összefonódásokról, a munkások elbocsátásáról, a lázongásről. A fenyegetőzés ilyen formáját már Rédey sem hallgathatta szó nélkül.

-Uraim,-  most ő is felvette a cinikus mosolyt - az Osztrák-Magyar Monarchia washingtoni nagykövete vagyok, ismerem az általános ellenérzést az amerikaiak körében a Standard Oillal szemben. Európában nagyon rossz fényt vetne az érdekeltségeikre, ha ott is híre menne az erőszakos beolvasztásoknak. Amennyire tájékozott vagyok, Oroszország hasonló okok miatt adta a bakui olajmezőket a Rotschild családnak Rockefeller úr helyett. Ez igencsak fájó pont lehet. Egy európai ellenérzés a Standarrel szemben komoly gazdasági hátrányt jelenthetne.

Ha fenyegetőzés, akkor legyen fenyegetés csak éppen elegánsan, gondolta.

-Megnyugtathatom nagykövet úr, hogy cégünk annyira stabil, hogy nem nagyon tudja egy kis piaci átrendeződés megingatni - A köpcös, aki eddig hallgatott, most magához ragadta a szót – A vasúti szállítást részben kiváltjuk a csővezetékek fektetésével.

 Rédey a mondandója ellenére észrevette a szemében a zavart. Rockefeller úr nem volt boldog annakidején a bakui üzlet kútba esése miatt, és a vasúti botrányt is szívesen elkerülte volna.

-A North-West Railway igazgató tanácsának az elnöke vagyok – szolalt meg lassan Eisner – és nem fogunk olyan hibába esni, mint a Pennsylvania Rail. Elképzelhető, hogy Michiganen keresztül egy csepp olajat sem tud majd szállítani a Standard, ha az erőszakos bekebelezési politikája itt is megmarad. A csővezetékekhez Michiganben szintén nehéz lesz földet vásárolni, nem beszélve arról, hogy eltörhet az a cső valahol, és nemcsak egyszer, elfolyhat az olaj, el sem jut el a finomítójukba.

Csend telepedett a tárgyalókra. Ami soha nem fordult még elő a két ügynökkel, most megfenyegették őket. Összezavarodtak. Félni a hátuk mögött álló sok százmillió dollár miatt nem féltek, csak ez a tárgyalás nem úgy folyt, ahogy számtalan más helyen. A fuldoklóknak végül Rosztovszkij a bankár dobott mentőövet.

-Uraim, bankom a FBB, amely már Washingtonban is rendelkezik fiókkal kitűnő pénzügyi és személyes kapcsolatokat ápol Oroszországgal.  Ahogy a Rotschild családnak segítettünk, úgy minden tisztességes cég gazdasági ambícióit támogatjuk. A Müller féle olajcég mögött, ha nem is dollár százmilliók, de tőkeerős bank áll az FBB.  Ennek érdeke, és ezért mindent el is fog követni, hogy ez az olajcég a továbbiakban is önállóan működjön. Szeretném, ha erről tájékoztatnák Rockefeller urat. Ő ennek át fogja érezni a jelentőségét.

Tiszta beszéd volt, ami megadta a két ügynöknek a tisztességes visszavonulás  lehetőségét. Ian már elindult velük a New Yorki vonathoz, de a szobában még senki nem szólalt meg. A csend a pillanatnyi megkönnyebbülés csendje volt.

 

A Rockefeller rezidencia bő félórás kocsi útra volt New Yorkon kívül. A Standar Oil tulajdonosa kocsit küldött eléjük a pályaudvarra. A hatalmas birtok és a csupa márvány palota elkápráztatta őket, de mindannyian tudták, hogy ez is volt a célja a birtok tulajdonosának.  Sikeresen visszaverték az ügynökök sablonos vételi agresszióját, de Rockefeller nem nyugodott. Eisner, a fárasztó út után  hazautazott Michiganbe.

-Tudtok mindent –nyugtatta társait - -Bátran megmondhatjátok John D.-nek, hogy sem csővezetéket nem fog fektetni, sem egy csepp olajat nem szállít  Michiganbe és a szomszédos államokba. Nagy kerülővel vasúton megteheti, de akkor a Eédey-Müller Co. finomítójának termékei sokkal olcsóbbak lesznek a North-West Rail tartályaiban.

Rédey, William és Jevgenyij Rosztovszkij körbetekintett a hatalmas, szépen ápolt birtokon. A távoli golfpályáról kocsi érkezett, és hamarosan szembeálltak John D. Rokefellerrel, akinek múmiaszerű arca sok érzelmet nem árult el. Fázósan összedörzsölte a kezét, és betessékelte őket a meleg házbelsőbe. Az inas elvette Rosztovszkij prémsapkáját, lesegítette a kabátokat. Rockefeller csak cipőt váltott, mentegetőzött golf ruhája miatt és whiszkivel, szivarral kínálta látogatóit. Maga, felhajtotta a magas pohárba töltött zavaros italát.

-Uraim, - krákogott kicsit, a kinti hideg levegő miatt – köszönöm, hogy elfogadták a meghívásomat és remélem mindannyiunk számára megfelelő megoldást fogunk találni. Legyen jó a Standard Oilnak és kedvező a Müller&Rédey finomító társaságnak is. Ez az üzleti elvem. Így tartom tisztességesnek.

Mielőtt William felcsattanhatott volna, Rédey észrevétlenül megérintette a karját. Maga inkább keserűen mosolygott. A Standar Oli , vagy éppen Rockefeller, és a tisztesség! Rockefeller lárvaarca nem árulkodott arról, hogy mit forgat a fejében. Ezt az embert a két kiküldött ügynökének a beszámolója sem ingathatta meg, még ha szóról szóra mondták is el a hallottakat. Valamiért mégis idehívta őket a milliárdos, valami megingathatta határtalan önbizalmát, és elbizonytalaníthatta a mindenen és mindenkin átgázoló erőszakosságában. Az ital igazán jól esett a decemberi csípős hideg után, egyben alkalmat adott arra is, hogy ők Rockefellert, az pedig mindhármukat tanulmányozhassa. Rédey apró bizonytalanságot érzett a viselkedésében. Talán a sok korábbi támadás, talán az elnökválasztás eredménye tette, de ez a megingathatatlan, a töméntelen pénz miatt sérthetetlenségében bízó ember most mégis azt sugallta mindhármuknak, hogy sikeresen tárgyalhatnak, mert sebezhető. Ez az érzés és a széles ablakokon beáradó napfény bizakodóvá tette őket. A nagy dolgozószoba mahagóni bútorai, a polcokon makulátlan glédában álló könyvek arany gerincei nemhogy elbizonytalanították volna őket dölyfös gazdagságukkal, hanem nyugalmat adtak, így minden idegszálukkal Rockefellert figyelték.

-Gazdaságosabban, sikeresen tudna működni a finomítójuk a Standard Oil részeként. Amerika legtőkeerősebb vállalata az enyém. Csak a javukat akarom. Néha úgy érzem, a Mindenható azzal bízott meg, hogy segítsem itt a Földön embertársimat. Mint tudják, kórházakat építtetek, hatalmas adományokkal segítem Amerikát egyre feljebb-feljebb, hogy a világ legnagyobb nemzete legyen, ahol mindenki jól élhet, ha dolgozik.-

Rédeynek, aki alaposan tanulmányozta a Rockefeller birodalmat és annak működését, lett volna megjegyzése az elmondottakhoz, de biztosan tudta, hogy Rockefeller sem felejtette a „fűtőházi lázadás” számos hallottját, a kereső nélkül maradt családokat, és ha közvetlenül nem is, de érezhette azt a gyűlöletet, ami Amerika szerte övezte. Tudta azt is, hogy mindez lepereg róla, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy nem hagyott benne nyomot. Rosztovszkij viszont érezte, hogy ilyen sebeket John D. Rockefeller nem hordoz. Érzelmekre nem lehet hivatkozni a tárgyalás során.

-Roosevelt, megválasztott elnök úr legalább olyan eltökélt az erőszakos trösztösítéssel kapcsolatban, amilyen Lincoln volt a rabszolgaság intézményével. Meggyőződését hangoztatta beszédeiben, hogy fel kell darabolni a trösztöket. Ha egy kis cég életképes, rugalmasabb is mint a nehezen mozduló óriások. A Rédey-Müller Co. szép példája ennek. Biztos banki háttér, komoly szakmai erő áll mögötte. A Standard Oil hatalmas tőkéjéhez képest pedig az évi százezer dollárnyi forgalmával nem számítana nagy falatnak.

-Engem nem a pénz érdekel Uraim – vágott közbe Rockefeller- én precedenst nem akarok!

-A precedens- Rosztovszkij megvakarta szakállát – furcsa jelenség. Árthat is használhat is. A mi esetünkben el fogja dönteni Roosevelt elnök törvényalkotása, hogy árthat, vagy használhat-e önnek a Müllér Co. mint precedens.

Roosevelt csengetett és az inasa még egy pohár zavaros italt hozott neki, és újra töltötte a whiszkis poharakat is. Williamnak még az első is érintetlen volt. Rockefeller lassan kortyolta italát, és Rosztovszkij felé fordult.

-Úgy tájékoztattak, hogy Oroszországi kapcsolata megmaradtak a távozása után is- nézett rá kutatóan.

William és Rédey egymásra néztek. Semmi érdemi döntés nem született a Standar Oillal, de Rockefeller hirtelen más irányú érdeklődése némi reménykedéssel töltötte el őket. Nem zárták le a tárgyalást, de nem is folytatták tovább egymás meggyőzését. Bár Rockefellernél meggyőzésről nem nagyon lehetett beszélni. Ő mindent akart, olajat, acélt, szállodát, bányát. Az egész Földet. Amíg valami a másé volt, amíg valakinek volt bármilye is, ő nem nyugodott. Így látta Rédey és ezért nem osztotta azt az optimizmust, amit leolvasott a fia arcáról. Egy pillanatra sem szabad lazítani, a figyelem mindig legyen a legkoncentráltabb. Az az összeaszott, vénnek tűnő arc nagyon is csavaros észt, zsarnoki gondolatokat takargat. Mindenesetre jó jel, hogy a Rédey –Müller Co. finomító üzletet nem erőltette.

 

-Kisütött a nap – Rockefeller  felderült- mit szólnának egy kis kötetlen sétához?

 

Ellentmondani nem akartak, de úgy érezték a házigazda nem számol a decemberi hideggel. Rédey sejtette, hogy a fagyos kerti séta csak egy célt szolgál, hogy házigazdájuk kettesben beszélgethessen a bankárral. Jól sejtette, hogy még mindig nem heverte ki azt a csapást, amit a Rotschildok mértek rá a bakui olajmezők elhalászásával.  Gondolatai most máshol jártak. A világ számos részén kerestek olajat, de az orosz olajból való részesedés fontos volt a Standard Oilnak. Úgy is, mint precedens.

 Rédey és William kicsit lemaradt, hagyta, hogy a parókás Rockefeller és a dús üstökű Rosztovszkij az orosz olajmezőkről beszélgessen. William tekintetét érezte az arcán, amiben benne volt a kérdés „ mit gondolsz?” Rédey halványan rámosolygott, és visszasúgta:”Jó úton vagyunk, de meg nem nyugodhatunk”. A decemberi szél megtalálta ruházatuk minden apró rését. Rosztovszkij ettől metszőbb hideghez szokott, de Rockefeller visszazökkent a valóba. Megfordult, hogy visszatérjenek a kastélyba. Rédey látta, milyen figyelemmel hallgatta Jevgenyijt, néha lehunyt szemmel aprókat bólintott. Valamiben megegyeztek, ami Rockefellernek fontos. A nap folyamán először érezte úgy, hogy ezt a kőkemény, zsarnokot sikerült meggyőzni, ha le nem is.

-

Theodor Roosevelt elnöki beiktatása első percétől szeretett volna megszabadulni nyomasztó terhétől, fő választási ígéretétől. A teljes kormány adminisztráció az új, hatásos tröszt ellenes törvényen dolgozott. Tudta, hogy a Rockefeller kezében koncentrálódott hatalmas tőke politikai hatalmat is ad, vagy legalábbis megkötheti a kezét az ő elnöki tevékenységének is. Vérbeli politikusként azt is tudta, hogy számos jogi csűrés-csavarás után nincs az a törvény, amit ki ne lehetne játszani. Rockefeller pedig az az ember, aki mindent elkövet, hogy a birodalmát, amit vérrel, bűnnel, holttesteken át létrehozott valamilyen módon egyben is tartsa. Ha az új, tröszt ellenes törvény Rockefellernél csak részben éri el a célját, akkor is jó jelzés a Morganeknek, Carnegieknek, hogy legalább a látszatra adjanak. A törvény kihirdetése után máris érezni lehetett a megkönnyebbülést az emberekben, és apró zavart az érintett milliárdosokban. Roosevelt nyugodt volt, úgy érezte, hogy az események kedvező fordulatot vettek, és ez az ő hosszútávú céljait is jól szolgálják.

A törvény megjelenése utáni felszabadultság, a reménykedő mosoly William és Ed arcán azt jelezte Rédeynek, hogy nagy aggodalomtól szabadultak meg. Tudta, hogy csak a következő hónapok eseményei oszlathatják el a félelmet teljesen. Rockefeller fekete, fenyegető felhőként tornyosult a Müller Finomító fölé, de mint a sötét felhő, amikor felszakadozik úgy gyengült az aggasztó árnyék is felettük. A Standard Oil, a törvény látszólagos betartásával feldarabolódott, de Rockefeller továbbra is egységként, és vaskézzel irányította a Broadwayról. Józan megfontolásokból már nem Pennsylvánia volt a fő játéktere. Ez újabb mély lélegzetvételt jelentett a Müller Olajfinomítónak. New Jerseyben, a megvásárolt törvényhozók, sokkal engedékenyebbek voltak a hatalmas Standard Oillal szemben, mint a Pennsylvániaiak.

Eisner már nehezen mozdult ki a birodalmából, de a Standard vérlázító ügynökei miatt minden energiáját Rédey-Müller  Co.olajérdekeltségének a kiterjesztésére fordította.  A szállításban érdekelteken kívül, csak az olajfinomítójukban, közel harminc ember dolgozott. Tudta, hogy Stand Oil szerű méreteket soha nem érnek el, de megnyugtatta az a tény, hogy a jól irányított kis cég kiemelkedő bevételt biztosított Willnek. Arra azért jutott az erejéből, hogy meglátogassa az öreg Müllert, akit Gréta oly odaadóan ápolt otthon. Nem volt semmi betegsége, csak éppen az ereje hagyta el. A sok évtizedes munka a szívós serfőzőből sovány, apró emberkét koptatott, aki azért még hetente egyszer, gurulós székében belátogatott a főzdébe. Meggyőződött, hogy semmiben sem tértek el az ő módszerétől, érdeklődött a termelés nagyságáról. A nagy tavak vidékén, az északi államokban a jól tárolható, kiváló minőségű Müller sört csapolták. Pennsylvániában,  New York, Washington is szintén nagy fogyasztók voltak. William jól dolgozott, de az olajbevételek már messze túlszárnyalták a sörből eredőt. Még Gregg Kelly is szívesebben iszogatta a szomszéd sörét, mint a maga főzte wiszkit .

Jevgenyij Rosztovszkijt még mindig fájdalmasan szúrta a  lányszöktetés tüskéje, de vérbeli üzletemberként elismeréssel adózott Will Müller pénzügyi tehetségének. Örült a józanságának is, mert így Emily, a gyermekvárás utolsó két hónapját anyja mellett tölthette a domboldali nagy házukban. Williammel, a gyakori látogatása alkalmából sokat beszélgettek. Rosztovszkij hathatós közreműködésével a Szandard Oil kutatási engedélyt kapott Oroszország Fekete tengeri területén. Rosztovszkij kis bankja, részben a Standard Oilnak köszönhetően is egyre meghatározóbb lett nemcsak Pennsylvániában.

Nem lehet azt mondani, hogy Ed Flaherty nem örült a sikereknek, de ismerni kellett, ahhoz, hogy megértsék. Will pedig ismerte is, meg is értette. Szívesen küldte Detroitba, hogy a Ford autógyár építkezéseit ellenőrizze. Will felhatalmazása további pénzbefektetésre is lehetőséget biztosított. Fordnak erre is égetően szüksége volt, így Ed meleg fogadtatásban részesült.

-Európa már kicsit előrébb tart,- tárta szét a karját Ford – de biztosíthatom, hogy hamarosan eléjük kerülünk. Vannak terveim a gyártást illetően is. Amint tető alá kerülnek az üzemcsarnokok kezdjük a gyártást.

-Lesz az automobilra kereslet? Megfizethető lesz? – Ed óriási csodának tartotta az önjáró autót, így nem az aggodalom csendült ki a szavaiból.

-Már megrendelés is van – nevetett fel Ford – olyan autót, olyan áron szeretnék, amit sokan megvásárolnak.

-Én is?

-Nem kell nélkülöznie hozzá –Ford újra elmosolyodott – megfizethető ára lesz már egy év múlva, és még így is tisztességes a profit.

Ed, végigaludta a vonaton az egész éjszakát, örült, hogy Ian vára az állomáson. Meleg még nem volt, de a duzzadó gyümölcsrügyek a fákon már a jó idő előhírnökei volta. Ed pedig büszkén feszített Ian mellett. Mint Midasz király, gondolta mosolyogva, amihez nyúlok arannyá változik. Kíváncsi vagyok mit fog szólni Will? Ötletek hemzsegtek az agyában, és mindig kellett neki a környezete elismerése, mert mindig ösztönösen cselekedett és maga sem tudta helyesen, vagy éppen végzetesen.

William csak késő este ért vissza a Emilytől, de ez sem volt akadálya, hogy egy frissen felbontott sör mellett hajnalig ünnepeljék a sikerüket. Ed hirtelen a homlokára csapott.

-Drága Főnök – csapta az asztalra sörös korsóját, hogy kevés ki is loccsant – azt hiszem itt lenne az ideje, hogy azt a nagyon drága svájci chronographot a karomra csatolhassam.

-Ed- nevetett Will – mind a két karodra megérdemelnél egyet-egyet. Odázzuk ezt el. Mit szólnál, ha a cégünk egy Ford automobilt vásárolna neked a chronograph helyett?

Ed mozdulni sem tudott csak nézett lassan könnyesedő szemmel Williamra. Lassan felemelkedett és átölelte.

-Tudod –vallomásnak hangzott – én nem is utazni szeretnék azzal az autóval, hanem szétszedni, mert tudom, hogy mindent lehet még jobban csinálni. Aztán mi is csinálhatunk egy autógyárat.

Ezen már mindketten felszabadultan kacagtak.

 

 

Ha Pennsylvániában még csak rügyeztek, Richmondban már dúsan virágoztak a gyümölcsfák. Az ifjú Rédey odadobta a gyeplőt a szolgának, szélesen nevetve intett apjának és anyjának, és ment a kert végi kis kápolnához, ahonnan  Aliciát félig átölelve tért vissza.  Nagyapja néhány évvel ezelőtti halála megtörte a nagyon érzékeny korban lévő fiatalembert. Akár Alicia, ő is mindennap ellátogatott McDermott nagyapa sírjához a kis kápolnába.  Rédey csak most sajnálta, hogy nem töltött sem vele, és Elizával sem elég időt, szolgálati munkája miatt. Alicia nehezen látta már el a birtok körüli tennivalókat, és Rédey meg volt győződve, hogy az ifjú Pault nem tudja elcsábítani innen sem Washington, sem New York. A szíve sem engedné, mert a Cartwright birtok szeleburdi kis csitrijével Mary Cartwrighttal jegyben járt. Pár hét és esküvő, külösen azért, mert Lisa szerint útban van már az itteni unoka. Széthull körülöttem a világ, gondolta Rédey, sem öregnek, sem betegnek nem érzem magam, csak nem vagyok egyben. Mintha a ringlispilen szállna oldalra az ember, kering, pedig az én koromban már ezt szeretném, ha szorosabban lennénk egymás közelében. Elizát elkapta egy Kaliformiai forgószél, a dús göndör szőke hajú Abe O’Hara személyében. Ezer mérföldre innen élnek és még sem a kis Frank, sem pedig Sam unokámat nem láttam. Lisa mindenről beszámolt, de én is fel akarom emelni én is meg akarom ölelni őket. Átölelve tartani Elizát,  Abet, lovagoltatni a kis legénykéket. talán majd most itt megnyugszom, ha tényleg ide is megérkezik a kis unoka. Liza női szemét nem lehet becsapni.

Hálát adott a sorsnak, hogy az a postahajó elsüllyedt. Így fél év múlva jutott csak el a hír, hogy édesanyja hirtelen halála után apja is elhunyt. Nem akart már ő sem tovább élni, írta az öccse.

Nagy tervei voltak. Willt is, Lisát is az unokákkal együtt szerette volna még egyszer elvinni haza, Magyarországra. Kimenni a sírokhoz, végigjárni a kastélyt, Bécs utcait, aztán visszaadni a nagyköveti megbízatást és visszatérni ide, ahol élete nagy részét leélte. Ahol sokszorosan boldog volt, ahol szívós munkával, kalandokkal telt az élete, ahol alkothatott valami maradandót. Ahol majd megnyugodhat. A jövőt nem firtatta, neki már nem olyan távoli. Egyben biztos volt, hogy nyughatatlan vére felbukkan majd  egy későbbi heves vérű fiúban, vagy lányban, valamelyik unokában az egyre sokasodók közül, aki a lelkesítő sikerek, a megrázó vereségek, a száműzetés, a hazatalálás göröngyös útját ugyanúgy végig fogja járni, ahogy ő is tette.

 

--- VÉGE ----

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                   

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.