20. rész - A sör

 

Az öreg Müller ritkán bújt elő a sörfőző nagy épületéből. Még az éjszakáit is ott szerette tölteni. Talált magának egy kis zúgott, ahol télen meleg, nyáron hűvös volt. Itt szerette meghúzni magát. Willy, hogy nagyapjának örömet szerezzen, maga is ott aludt néha. Már ilyen fiatalon is nagyapja fülé magasodott szálas termetével. Rég kinőtte már póniját, helyette deres mént kapott, amit nagy élvezettel tört be, szelídített magához. Most nagyapját látta hunyorogva kijönni. Eisner háza felé tartott

–      Klaus, Klaus – kiáltott.

Eisner félig megborotváltan meztelen felsőtesttel bújt elő.

–      Kóstold meg ezt  - nyújtotta felé az öblös cserépkorsót.

–      Most így, kora délelőtt –nevetett Eisner.

-Kóstold meg – ellentmondást nem tűrő volt a hang – és mond el, szerinted  milyen, és mikor főztem?

Eisner meglepetten vette át a sörös edényt. Elismerés látszott az arcán mikor beleszagolt. Ivott két nagy kortyot, megállt, ízlelgette az italt.

–      Ez még ilyen korai órán is jól esett, olyan finom amilyet csak te tudsz főzni. Friss főzet?

–      No, ez az. Tudod mikor főztük ezt?  Két hete.

Eisner őszintén meglepődött. Újra beleivott a sörbe.

–      Tréfálsz? Két hetes sört ki is köptem volna.

–      Pedig igaz, két hete főztem és szerintem legalább két hétig még ugyanilyen friss marad.

–      Akkor ez varázslat. Tudod mit jelent ez? Kétszer olyan messzire is szállíthatunk a sörünkből, akkor sem megy tönkre. Hogy csináltad?

–      Na, az a titok marad az én titkom. Szólok Grétának, szervezheti a szállítást, mert nem fog megromlani útközben.

Eisner nem engedte még vissza a szélesen nevető Müllert.

–      Biztos vagy benne, nem romlik meg a söröd? Mert ha igaz, akkor nagy üzletet csinálunk.

–      Az üzlet a te dolgod, ahhoz te értesz, a sör pedig az enyém, mert ahhoz meg én.

Eisner beszappanozott arccal úgy félmeztelenül kísérte vissza Müllert a főzdébe, látni akarta amiről már meggyőződött. Ahogy Eisner feltűnt, Willy is hozzájuk csapódott. Büszke volt a nagyapjára, még ha nem is akarta követni. A példakép Klaus Eisner volt. Mostanra már Will is olyan erős volt, mint a példaképe. Volt amikor az erdőből, nyakában egy lelőtt őzzel tért haza. Férfivá vált. A kockás flanel ing szinte szétreped izmos karján, vállán, puha bőr csizmája megfeszült a vádliján. Mrs. Feldner, a tanítónő már régen letett arról, hogy a számolás és írás tudományán túl nemesebb disciplinák rejtelmeibe is bevonja, de titokban érezte, hogy ez a fiú anélkül is elboldogul az életben. Mit elboldogul? Nagyon is sokra viszi!

Willy nézte a két egymást ölelgető öreget. Büszke volt a nagyapjára. Ha sört nem fog főzni, valami nagy dolgot ő is fog tenni, amire anyja és nagyapja is büszke lesz majd. Csendben becsukta maga mögött a nagy deszkaajtót. Ahogy a lova meghallotta közeledtét halkan prüsszögni kezdett. A ló is gazdája is a kalandot szerette, és most ismét ez előtt álltak. Életében bármikor gondolt vissza ezekre az időkre soha vissza nem kívánta ezt a kalandot.

Az Eisner birtok a mindennapjait élte. Az árpaföldeken a komló ültetvényen dolgoztak a legtöbben, de serény munka folyt a marhák mellett is. Csak annyi tehenet tartottak, ami bőségesen ellátta a telep összes lakóját tejjel, hússal. Mióta a Müller család megérkezett minden a sör körül forgott. Eisner nem adta fel régi üzleteit sem. A prémkereskedés  tavaszra érte el a csücsát, ahol az állatok gyönyörű téli szőrméjét egész Washingtonig szállították.

Most azonban Eisner tajtékozott márpedig ha őt hatalmába kerítette a harag nem ismert sem Istent sem embert. Most éppen Wayne Mosleyt.  Mosley igazi prémvadász volt, és Eisner idősebb kora ellenére is megtartotta szállítói között. Senki sem értett úgy a prémes állatok elejtéséhez, bundájuk kidolgozásához ahogy Mosley. Szép pénzt keresett Eisnernél, amit korábban a városi nőkre, sajnos újabban kizárólag az italra költött. A korábban gondos munka egyre felületesebbé vált, és most súlyos hibát követett el. Talán a salétrommal spórolt, talán figyelmetlen volt, vagy mindkettő, de Eisner legnagyobb megrökönyödésére és fékezhetetlen dühére egy korábbi prémszállítmányt a kereskedő visszaküldött, mert férges volt. Ezek Mosley gyönyörű, de férges büdös szőrméi volta. Eisner érezte ennek a jelentőségét, és miután kidühöngte magát, hívatta Mosleyt.

–      Wayne, - hangja halk, de vészt jósló volt- súlyos kárt okoztál nekem. A legutolsó prémjeid büdös nyüves, használhatatlan rongy volt. A kereskedő visszaküldte, ott égetik el az embereim. Soha többet nem vásárolok tőled és soha meg ne lássalak a közelembe.

–      Gazda, nem tudom mi történhetett, t’án a só, vagy a meleg. Bocsánatodat kérem!,Ígérem kárpótollak a veszteségért, csak ne küldj el. Emlékszel mennyi szép prémet kaptál? Újra hasonlót készítek neked, csak ne tagadj ki!

–      Takarodj, ne is lássalak többet!

Eisner kinyitotta az ajtót és némán intett, hogy távozz!

Mosley lehajtott fejjel kullogott ki, de a kapuból visszafordult. Táskás szemei szikráztak.

–      Majd látsz még!

William a ház melletti padon minden szót hallott, kiérezte Mosley hangjából a gyűlöletet. Azon a hétvégén vad pulykákat kerestek Klaus bácsi és ő.  Mindketten a kis tisztásban reménykedtek, ahová a pulykakakasok szívesen kijártak, hogy erejüket fitogtassák a vaskos, hosszú tollazatukkal. Csendben közelítették meg a tisztást, de az üres volt. Hátukat a vaskos fáknak döntve falatozni kezdtek, és csak nagyon halkan társalogtak.

–      Úgy érzem, mindjárt itt lesznek- súgta Eisner – készülj fel.

Ő maradt a fának vetett háttal, míg Villiam előkészítette a fegyverét. Szemközt mozgott a bokor és hamarosan megjelent az első kakas.

–      Várd meg ravasz öregebbjét- súgta Eisner

Puskáját a kidőlt fatörzsnek támasztotta, és ahogy Eisner megjósolta, hamarosan megjelent két másik hatalmas öreg kakas is. Célba vette a pompás tollú öreg sarkantyúst, amikor lövés dörrent. A kakasok szempillantás alatt eltűntek a bokrokban. Kérdőn nézett Eisnerne, aki kezét a jobb mellére szorította, de így is látni lehetett ujjai között a friss vért.

–      Meglőttek –hörögte Eisner – láttad a medvebundást?

Eltéveszthetetlen medvebundában járt Wayne Mosley késő ősztől nyár elejéig. Most már Williamnek is rémlett, ahogy a torkolattűzben felvillant az a híres medvebunda.

–      Klaus, hogy érzed, súlyos a seb?

–      Lehet, hogy nem élem túl kölyök. Menj, hozz segítséget!

–      Az sok idő Klaus bácsi. Elviszlek a lovakig és utána haza.

Sapkáját a sebre gyömöszölte és a tehetetlen Eisnert a hátára vette. Annak lába vékony csíkot húzott az avarban, de Bill megindult, jobb vállával nyomta a sebet. Idefelé szinte nem is látták azokat a bokrokat, melyekről minden lépésnél testére, szemébe csapódtak a vesszők. Klaus Eisner súlyos volt, de William erejét megsokszorozta az érzés, hogy ha mielőbb orvoshoz juttatja, akkor talán meg is menthetik. Max Feldner az ebédjét fogyasztotta a verandán, amikor meglátta a ház felé közeledő két lovast. Volt annyi élet és orvosi tapasztalata, hogy Lássa Eisnerrel komoly baj lehet.

–      Doktor, segítség kell! Meglőtték a Gazdát, nagyon vérzik!

Rohant be a lakásba és kivonszolta a nagy vizsgáló asztalt. Talán azon elfér Eisner! Kellett a fiú ereje ahhoz, hogy felfektessék a súlyosan vérző, hörgő hatalmas embert.

A sebet lemosta alkohollal mire a félig eszméletlen Eisner felnyögött.

–      Szerencsére a bordában elakadt a lövedék – szemüvegét a homlokára tolva vizsgálgatta a sebet – hozzátok ki a nagy üvegtálat, a fémfedelűt!

Ekkorra már mindenki a közelből a Feldner házhoz futott, mindenki arcán a kétségbeesés tükröződött. Mindenkiben ott motoszkált a kimondhatatlan kérdés: Úristen mi lesz velünk?

A Gazdán látszott, hogy szinte a halálán van. Karjai lelógtak a keskeny asztalról, ujjai fehéren, néha meg-megrándultak. Mikor Feldner doktor egy hosszú fogót dugott a lőtt sebbe, feje a másik oldalra csapódott, de hang nem hagyta el a torkát. Az asztal szélén a vércseppek ütemesen hullottak a porba.

–      Az Istenit –kiáltott fel Feldner, mikor a fogó pofái között megpillantotta a formátlan ólmot. - a gyilkos biztosra ment, mutatta fel a körülötte állóknak.

William tudta, hogy a prémvadászok használnak ilyen házilag készített lövedéket. Ők tényleg biztosra mennek. Kis bemeneti nyílás és nagy roncsolás. Úgy emlékezett, hogy a torkolattűz a tisztás másik széléről, de a bokrok között látszott. A távolság elég nagy volt ahhoz, hogy kicsit eltévessze a szívet a nyomorult, de így csak a szenvedést hosszabbítja. Tudta jól a vadászatokról.

Feldner bekötözte a sebet és az emberek, amilyen óvatosan csak tudták, felvitték a nagy asztalt, rajta Eisnerrel a Gazda házába. Az orvos kacsázó léptekkel sietett velük. Kezében a műszeres üvegkádból locsogott ki az alkohol. William hirtelen meglátta az édesanyját, aki szoknyáját felemelve sebesen futott feléjük. Átkarolta fiát.

–      Mi történt? Baleset? Ugye, nem te hibáztál?

A fiú csak a fejét ingatta.

–      Valaki rálőtt Klausra. Ő is én is Mosleyre gyanakszunk. Klaus bácsi meg fog halni! – sírva karolta át Grétát.

–      Ha még él, akkor mindent megteszünk, hogy életben is maradjon!- Gréta hátrahagyva Williamet futott az Eisner házba.

Akkorra már a házban élő két asszony behúzódott a hátsó szobába. Eisner krétafehér volt, szétszakított inge vértől csatakosan lógott két oldalra. Gréta óvatosan lefejtette a testéről és elővett egy tiszta, vasalt lepedőt, amivel letakarta a súlyos testet. Hallotta a nehéz légvételeket, látta a nehezen emelkedő mellkast és hálát adott az Istennek, hogy Eisner még él. Ha most él, akkor mindent megteszünk, hogy életben is maradjon! Kérdőn Feldnerre nézett. Mostanra csak ketten maradtak a halálán lévő Gazdával.

–      Maradjon itt – Feldner sietett kifelé- hazamegyek néhány dologért.

A vérzés már elállt a véres kötés alatt. Feltette Eisner két kezét a teste mellé. Hidegek és fehérek volta, mint egy halotté. Látta a nyakán halványan lüktető eret és kicsit ismét megnyugodott.

–      Gréta? – Klaus kinyitotta a szemét és nagyon halkan megszólalt. Gréta arca hirtelen mosolygóssá vált.

–      Életben kell maradnod. Maradj nyugodtan. Itt lesz mindjárt Mr Feldner és meggyógyít.

- Alig hiszem – a dünnyögő hang mellé mintha egy halvány mosoly is végig futott volna Eisner arcán.

-Gréta! - a suttogás egyre gyengült, ahogy szállt el a beteg ereje – visszavásároltam a fiadnak apád birtokát. Meg tudtok élni a sörből. William birtokán építs nagy raktárt, onnan egész Pennsylvániát elláthatja.

–      Most ne beszélj! Majd ha meggyógyultál!

Greta az ajkára tett az ujjait. Megijedt és meg is döbbent attól, amit hallott. Klaus nem árulta el ezt eddig. Tudta, hogy bankokkal tárgyalt és egy hétre el is utazott nemrég, de nem sejtette, miért. A sérült, mintha csak megnyugodott volna, hogy elmondhatta azt a pár mondatot, ismét elvesztette az eszméletét. Feldner megérkezett. Sokáig hallgatta a mellkast, a szívet. Lekente valamivel a seb környékét.

–      A legfontosabb, hogy kijött a golyó! Kitisztogattam minden szövet, ing darabot a sebből, de várható, hogy ha a lövés nem is, a fertőzés elviszi.

Olyan tárgyilagosan beszélt, hogy Gréta is megnyugodott. Nem úgy van az, gondolta, hogy csak úgy elviszi a fertőzés. Mindent meg kell tenni, hogy megmaradjon Klaus Eisner.  Most ő ment ki, hazaküldte a fiát és az akkorra már odaérkező apját is. Az öreg Müllernek folyt a könny mindkét arcán.

–      Leányom – szorította meg Gréta karját – meghal?

–      Nem tudom, apa. Mindent megteszek és Mr Feldner is, hogy életben maradjon.

–      Ki volt az a gazember?

–      Nem tudom, apa. Most Klaus a fontos.

Volt azonban valaki, akinek a bosszú még fontosabb volt. Fiatal fiúként csak annyit tudott, hogy lelőtték a legjobb barátját, aki szinte az apja volt, akire mint Istenre nézett fel. Hazament és felvette a puskáját, az Eisnertől kapott pisztolyt pedig hátra, az övébe dugta. Visszalovagolt az erdei tisztáshoz. keserűséget érzett, ahogy meglátta a hosszú csíkban vércseppekkel pettyezett letaposott füvet. Megtalálta a véres füvet is, ahol Eisner ült, mikor a lövés érte. Körbejárta a tisztást, főleg ott, ahonnan a lövés fénye jött. Meg is találta. A gyilkos teste alatt lelapult a fű, megtalálta a fojtás foszlányait is. Innen tüzelt. Átnézett a tisztás túloldalára, kicsit fellélegzett, mert jó kétszáz lábnyira lehetett Eisner. Körülnézett, nyomok után kutatva. Meg is találta a fa törzsének támasztott üres viszkis üveget. Ez is csak Mosleyra tereli a gyanút, gondolta. Megtalálta a lovának a nyomát is. Tudta, hogy Wayne Mosley messze a hegyen, az erdőben vert tanyát. Egyszer, régen még a kalyibáját is megtalálta, de Mosley nem volt otthon. Remélem most otthon lesz. Elszánt volt, de óvatos érezte a bátorságát, de nem volt vakmerő. Jól követhető nyomon ügetésben lovagolt felfelé a hegyi ösvényen. Egy szikla mögül kibukkanva a távolban meg is látta az erdőből felszálló vékony füstöt. Ahogy közeledett a füst illatát is megérezte. Az erdő szélen megkötötte a lovát és óvatosan haladt a tisztás felé. Megtalálta a kalyibát. Rozzant ajtaja félig nyitva lógott a zsanérján. Senkit nem látott. Puskáját a kezébe fogta és az ajtóhoz lépett.

-Tedd csak le azt a puskát – akadozó, de kemény, karcos hang szólt rá- még pedig nagyon óvatosan, nehogy ez itt a kezembe el találjon sülni.

Letette a puskát és lassan megfordult. Mosley volt az, elmaradhatatlan medve bundája nyitva, nadrágja félig lecsúszva.

–      No, lám, lám –gúnyosan felnevetett – csak nem a másik pulykavadász?

William nem mozdult, mert Mosley fegyvere rászegeződött, látta keze remegését. Feltételezte, hogy ma még egy másik üveget is kiüríthetett.

–      Lőttél-e pulykát kölyök? – fél kézzel előhúzta az üveget és húzott belőle – mert nekem sikerült egy nagy, gőgös pulykát lepuffantanom! Úgy látom, most lekapok egy bébi pulykát is!  Röhögött, de a fegyvere visszaparancsolta Williamat.

–      Maga gyilkos, gazember! – próbálta megőrizni a józan eszét, de nem sok hiányzott, hogy rárontson erre a hidegvérű gyilkosra, még ha az életébe kerül is.

–      Az is gazember, aki nem puskával gyilkol. Klaus ezt tette. – motyogott valamit, hatott a viszki – tönkretett, valósággal megölt. Éhen haltam volna. Most majd átveszi más a prémjeimet. Az a mocsok pedig megérdemelte a sorsát!

Ismét a zsebébe nyúlt az üvegért. A puska a föld felé billent és William kihasználta az egyetlen pillanatot. Míg fogával a dugót húzta ki az üvegből Mosley, addig ő az övéből a pisztolyt. Mosley ösztönösen megrántotta a ravaszt, de a golyó csak a lába előtti port verte fel. William lövése azonban talált. Mosley próbálta erőtlenül felemelni a puskáját, de a második lövés már kiverte a kezéből és földre rogyott. A maradék viszki kiömlött és vékony csíkot rajzolt a homokba, ahogy Mosley vére egy kis tócsát. William nem érzett bűntudatot, de megkönnyebbülést sem. Eisner elvesztése fölötti bánata minden más érzést kitörölt.

–      Nem embert öltem, hanem egy gyilkos gazembert – hangosan mondta, mintha az égi bírónak vallana. felült a lovára és kora estére otthon is volt.

Bement anyjához, mert még utoljára látni szerette volna Klaus Eisnert. Anyja ott térdelt a nagy ágy mellett és egy bögrét tartott a halálsápadt sérült ajkaihoz.

–      Él, életben marad?

Anyja csendre intette, de ő is látta, hogy a hangra kicsit megmozdul Klaus feje. Kicsit hátrább tolta anyját, ő is letérdelt és az eszméletlen beteg füléhez hajolt.

–      Megöltem őt. Életemben először öltem embert-

Csak ők ketten hallották, és akkor ismét megrezzent az a sápadt szemhéj.

19. rész - Dél

 

–      Tudom, vissza te már nem jössz – Bándi hátba veregette – azért az esküvődre meghívsz ugye?

–      Károly, –körbenézett, nem hallotta-e valaki az előbbi mondatot – hazaviszem Lisat a szüleinek. Ennyi és nem több. Felelősséggel tartozom érte.

–      Jó, jó – lehalkította a hangját – de szerintem még ő is többet vár. Magamról nem is beszélve. Úgy örülnék, ha végre révbe érnél.

Hol az a rév, gondolta Rédey. Valaha azt gondolta, az a kis birtok lesz, ott Pennsylvániában, az öreg írrel, meg néhány dolgos emberrel, az oldalán pedig Grétával. Most úgy érezte, egyre távolodik ettől a békés álomtól, igaz, egyre izgatóbb vizekre hajózott, de hol van még a kikötő, hol az a rév?

–      Mindent beszereztem, holnapután indulhatunk.

–      Richmond nyakas város – Bándi figyelmeztetően felemelte az ujját – tudod mennyi fejtörést okozott a mieinknek. Nem is tudták bevenni.

–      Béke van, Karcsi, - elnevette magát - néhány nap és beveszem Richmondot.

–      Valakit már meghódítottál onnan.

Elhallgattak, mert Lisa lépett ki a kertbe.

–      Egy teát és finom süteményt hozhatok?

A mosolygás elég volt, nem várt választ, máris fordult be a házba.

–      Sarah és az én közös alkotásunk – mindent ügyesen a két férfi közötti ki asztalra helyezett.

Rédey érezte bőrén a vaníliát, és a keményített kötény friss szappan illatát. És belül megérezte a vágyat, a szerelmes vágyat. Mire felocsúdott Lisa, mint egy álom, már el is tűnt.

–      Elvarázsolt ez a tündér, barátom. - Bándi nevetve nézte hallgatag barátját- nem látlak én téged sokáig, erre fogadásom lenne.

Lassan beesteledett, bár a kora tavaszi levegő még megtartott némi meleget.

Mindenesetre a forró tea jól eset, az omlós vajas sütemény pedig csillapította éhségüket. Hallgatagon ültek a csendes estén, mindkettőjüknek máson járt az esze. Bándi még egy rajzot készített volna Lisaról, hogy a mostani, önfeledten vidám, boldog arcát megfesthesse, Rédey pedig gondolatban végigjárta a rájuk váró utat.

A csendet valami halk távoli moraj törte meg, majd egy lovas katona száguldott el az utcán. Az emberi hangok lassan egyre közelibbé váltak, újabb és újabb katona vágtáját hallották. Megtört a csend és a varázs is.

–      Ideje lesz bemennünk!-

Aznap este későn mentek csak be és még később kerülte ágyba. Kocsi állt meg a kapujuk előtt. A ház halvány fényében sem volt nehéz megismerni, ki hajtott ló halálban.

–      Ron –sietett a kapuhoz Rédey – mi ez a késői látogatás és ilyen ló halálban?

–      Nagy a baj, Paul – Bradely levegőt is alig kapott – megölték az elnököt. Lincolt lelőtték. A gyilkosa elmenekült.

Ron kapkodta a levegőt, de a két férfi sem tudott egyetlen hangot sem kiadni. Már késő volt, amikor észrevették Sarát és Lisat az ajtóban. Mindent hallottak. Sarah a férjéhez futott, átölelte és vállára hajtotta a fejét. Lisa Rédey mellé állt, szorosan és testük mellett összeért a kezük. A gyász mellett a félelem vette körül őket.

–      Mit tudsz? - Rédey tért először magához- mi történt hol történt?

–      A színházban, és közvetlen közelről lőttek rá. Vagy súlyos a seb, vagy már halott is.

–      Istenem, - suttogta Lisa – minden kezdődik elölről?

–      Nyugodj meg, nem – megszorította a kezét – de néhány napot halasztanunk kell az utazást. Lehetnek zavargások, veszélyes ilyenkor utazni.

A kéz egyre erősebben szorította a férfiét.

Tudták, hogy nemcsak a Bándy házban, de talán egész Washingtonban sem fog senki aludni ezen az éjszakán.

Rédey is álmatlanul nézte a hidegen hunyorgó csillagokat a sötét ablakon át. Az ajtaja halkan kinyílt. Liza kezében a gyertya lángja a huzattól felerősödött, majd szinte kialudt.

–      Félek- hallotta a lány remegő hangját.

Rédey kikelt az ágyból és átölelte. Érezte remegését, de érezte teste forróságát is. Magához vonta és megcsókolta. Liza szétnyitotta nedves ajkait és viszonozta a férfi csókját.

Rédey átkarolva felemelte és finoman az ágyra fektette. Liza egész testével hozzásimult, és szorosan átkarolta.

–      Félek- suttogta ismét, de hangját most vágy és izgalom színezte.

 

 

Bár korán kiérkeztek, a vasútállomáson tülekedő tömeg miatt hátrahőköltek. Bándi is elkísérte őket, hozta a Sarah sütötte finomságokat egy nagy dobozban. A dobozt pajzsként maga előtt tartva védelmezte Rédeyt és Lisat. A kiabálás, a poggyászszállító kocsik csilingelése, és az emberi bűz elől végre helyükre jutottak. Bándi az ablakon keresztül beadta csomagjaikat.

–      Rosszabb ez, mint a harctér!- kiabálta. Igaz a harcteret Ron segítsége miatt soha nem járta meg.

–      Károly, menj haza, még valami bajod esik. Sarah, tudom, már így is aggódik.

Rédey megszorította a festő felé nyújtott kezét. Bándi, mintha csak magától kérdezte volna, halkan odaszólt.

–      Látlak még, Pali? Félek, nem jössz már vissza!

–      Látod, három nap az út vonattal. Akár ti is eljöhettek Sarahval, de hidd el, én előbb itt leszek.

Bár Rédey komolyan gondolta, amit mondott, Bándinak, a művészembernek volt annyi emberismerete, beleérző képessége, hogy ne higgyen a barátjának. Ő már lelki szemeivel látta a fényes esküvőt, az egymás után születendő gyermekeket, és igen, látta Rédey Pál grófot egy hatalmas gazdaság irányitó uraként.

Bándi, mintha csak a sors könyvét lapozta volna, a jövőbe látott. Igaz csak addig lapozott ebben a könyvben, amíg a boldogság volt megírva. Itt megnyugodva becsukta ezt a képzeletében élő könyvet, pedig ha még egy oldalt hajtott volna, talán le is cibálta volna barátait a vonatról.

Megtelt a vonat, de a zaj, a lenti tülekedés nem csitult. Hosszú csilingelés után a mozdony lassan megmozdult, füstöt és szikrafelhőt lövellve az égre. Néhány rosszul elhelyezett csomag, női sikolyok és férfi káromkodások közepette nagy robajjal leesett. Lisára mosolygott, aki karját az övébe öltötte és a vállára hajtotta fejét. Egy perc múlva már érezte egyenletes lélegzését és az alvó lány apró remegését. Bándira gondolt, a megjegyzéseire. Tiszta szívből szerette ezt a hajszolt, bátor lányt. Hogy ez szerelem volt-e maga sem tudta biztosan. Grétát elveszítette. Mélységes bánatát most elhalványította egy másik érzés, mégpedig Lisa megtartásának, örökké tartó birtoklásának igénye.  

Grétához szerelem fűzte, két egyenrangú ember egymás iránti szerelme. Ehhez az alig valamivel fiatalabb lányhoz pedig tisztázatlan érzelmek. Az észak és dél ellentétéből fakadó furcsa kapcsolat volt ez, az idősebb gondviselő felelőssége a fiatalabbal szemben, és persze benne volt az elmúlt éjszakák szenvedélyes szerelme is.

Ez a lány most békésen alszik a vállán, rábízta az életét, a tisztességét.

Istenem, sóhajtott fel óvatosan, bárcsak már ott lennénk. Az út azonban így a kezdetén nagyon is hosszúnak látszott.

A kocsi legkisebb helyét is ember és csomag foglalta el. A testek kigőzölgése, a nehéz bőrkabátok átható szaga csak tovább nehezítették az utazást. Amennyire zárkózottak voltak a nők, annyira nyíltan és leplezetlenül bámulták a férfiak Lisat. Még aludt, nekidőlve Rédeynek, de karjával apró önkéntelen mozdulatokat tett, ahogy kicsavart helyzetében elgémberedett. A vonat hangos csikorgása és szaggatott rángatása őt is felébresztette. Mosolya azt sugallta Rédeynek, hogy csak ketten vagyunk, nem érdekelnek mások, és jól érzem magam veled minden nehézség ellenére. Visszamosolygott rá. Abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy csak ketten vannak, nemcsak a vonaton, de az egész világon.

–      Miss McDermott?-

Lisa felegyenesedett, maga Rédey is megdermedt.

–      Ugye, maga az Miss McDermott?

Egyszerre vették észre a kocsi folyosóján tolakodó férfit. Ritkás, világos haja hátrasimítva alig takarta a feje búbját. Hátán zsírfoltos hátizsák, melyre kötelet tekertek. Szájában oldalt hiányoztak a fogak, így mosolya semmi esetre sem volt barátságos, bár a férfi annak szánta.

–      Nick, Nick Carter, ugye maga az?

–      Emlékszik rám Miss McDermott?

Az idegen megrántotta hátizsákja szíját, majd mosolyogni próbált, de ez a mosoly már ijesztő, taszító volt.

–      Örülök, hogy látom Miss Lisa- ismét az a torz mosoly- csak nem hazafelé tart?

–      Igen apámékhoz megyünk. Ugye, magát nem fogadták vissza?

–      Nem bizony- a rekedt nevetés szinte rikácsolásnak hatott – de bármi megtörténhet!

–      Sok szerencsét Miszter Carter- Lisa határozott elutasításának nem lehetett ellenállni. Carter rántott még egy utolsót a zsákja szíján és eloldalgott a folyosón.

Rédey meglepetten nézett a lányra.

–      Ez a Carter gyalázatos alak volt. Szinte örömét lelte a rabszolgák kínzásában, akik rettegtek tőle. Apám rajtakapta mikor erőszakoskodott egyik fiatal lánnyal és kirakta a birtokról.

Lisa vagy nem ismerte tovább a történetet, vagy nem akart többet mondani.

–      Egy féreg-tette még hozzá.

Egy bosszúálló féreg gondolta magában Rédey. Vigyázni kell vele!

A vonat tele volt furcsa alakokkal. A harcoknak vége, mindenki igyekezett haza a hozzátartozóihoz, mások munkát kerestek, vagy éppen a zavarosban próbáltak halászni.

Valószínű ez a Carter is az utóbbiak közé tartozott. Rédeyt nem hagyta nyugodni az a gonosz sóvárság, amit a férfi szemében látott.

Néha észrevette a rájuk irányuló tekinteteket, igaz ezekben nem volt ott a sunyi gonoszság amit Carter szemében látott.

A vonat hol gyorsított, hol lassított, közben szikra és koromfelhők csapódtak az ablaknak, ami lassan már olyan fekete lett, hogy a nap is alig tudta áttörni. Tiszta, ivóvizes palackjaik kiürültek, el is határozta, hogy a következő állomáson feltölti azokat. Lisa ajka fényevesztett, cserepessé vált. A legközelebbi állomás még jó negyedórányira van, de hosszabban várakoznak, hogy a szembejövő vonatot elengedjék. Hirtelen belényilallt a félelem, Lincoln kisfiára gondolt, akit a fertőzött víz ölt meg. Most látta csak, milyen kalandra vállalkoztak a több napos vonat úttal, Nemcsak a szedett-vedett, menekülőktől kell tartani, hanem betegségtől, fertőzéstől is. Remélte, hogy talál tiszta vizet, vagy teát vesz, amíg nem jutnak olyan szállodába, ahol kapnak iható vizet, tiszta élelmet, és végre egy rendes ágyat, ahol nemcsak a vonatkerekek félálomba űző kattogása, hanem egy tisztességes alvás hoz pihenést.

A fáradt utasok szerencsére nem mozdultak, néhányan szálltak csak le. A mogorva vasutas némi apróért megengedte, hogy megtöltse a két nagy üvegét iható vízzel. A vonat békésen állt, még a mozdony is elment az állomás végére és éppen a víztartályát töltötte fel. Nem kell

sietni, mosolyodott el.

–      Állj meg szépen, és arra menj, amerre mondom! –megismerte Nick Carter hangját.

–      Indulj a fabódé felé, oda ahol már csak egy sín van!- hátában megérezte egy fegyver csövét.

Úristen, mi lesz Lisával? Nem is a saját sorsa aggasztotta. Carter mintha csak hallotta volna a gondolatait meg is válaszolta azonnal.

–      Miss Mcdermottnak gondját viselem majd. Hazaviszem, megnyugodhatsz. - hangosan felnevetett - Az az ötszáz dollár jobb helyen lesz nálam.

–      Milyen ötszáz dollárról beszél? –először mert megszólalni.

–      Ennyit ígért az öreg McDermott annak, aki hazaviszi élve a leányát.

Megérkeztek az elhagyott fabódéhoz.

–      Befelé!

Egyetlen oszlop tartotta a tetőt, a padlón foszlott ruhadarabok, olajos rongyok. Talpuk alól vastag por szállt fel, a porszemek zavartan rezegtek a beeső fényben.

Carter levette válláról a kötelet és az oszlophoz parancsolta Rédeyt

- A víz itt marad – lökte arrébb – majd én megitatom a kis Lisát.

Hangosan felröhögött saját tréfáján.

Az oszlophoz állította és a kötelet Rédey hátratett kezén akarta először megcsomózni.

–      Tedd fel a kezed, és ne moccanj !

A hang az ajtóból jött, de az arcot nem lehetett látni. A két pisztolycső azonban eltéveszthetetlen volt.

–      Az Istenit –sziszegte  Carter, de azért engedelmesen felemelte mindkét kezét. A pisztolyára sandított, ami a padlón feküdt, Rédey lábainál. Ő azonban mozdulni sem mert, nem ismerte az idegen szándékait. Carter ravasz szemeiben látott félelem azonban erőt adott neki.

–      Vegye fel ennek a gazembernek a fegyverét, és tartsa rajta a szemét – az idegen határozott, nyugodt hangon beszélt, de pillanatra sem tévesztette szem elől Cartert. Pisztolyát kicsit felfelé mozdítva Carter két feltartott karját is magasabbra parancsolta. Majd mindkét fegyvert az övébe dugta. Rédey viszont rezzenéstelen kézzel szegezte Carterre a fegyvert. Most tudatosult csak benne, hogy megérkezett a megmentője, és talán Lisáé is.

Az idegen gyakorlott kézzel kötözte az oszlophoz Cartert, aki a félelemtől moccanni sem mert.

–      Nyisd ki a szád!– parancsolt rá az idegen – nagyobbra!

A padlóról felvett olajos rongyot Carter szájába tömte.

–      Ha ügyes vagy – szólt vissza az ajtóból – pár óra alatt megszabadulsz tőle és kiabálhatsz.

–      Találj ki valami szép mesét, gondolom hazudozni megtanultál.

Maga elé engedte Rédeyt a tele vizes palackokkal. Az idegen a negyvenes éveiben járhatott, első pillantásra látszott, hogy jól kezeli a fegyvert, de mi hozhatta éppen az utamban, morfondírozott Rédey.

–      Szintén Richmondba- .kockáztatott meg egy kérdést a megmentőjéhez.

–      Én is odatartok Gróf Úr.

Csak mielőtt folytatta volna, vette észre, hogy a másik magyarul szól hozzá, második gondolata pedig az volt, hogy ismeri őt.

–      Maga magyar? –megállt és letette a vizes palackokat –és honnan ismer engem?

–      Isaszegről, valamikor a történelem előtti időkből. Futár voltam a csatában, maga pedig a tábornok Úr mellett teljesített szolgálatot. Én tudtam ki az a Rédey, azt pedig nem kellett tudnia, hogy a ki az a Mersey István, aki a híreket hozta. Most pedig már Steve Mersy vagyok.

Rédey megszorította a kezét. Nyugodtan beszélgethettek, mert Lisa békésen aludt.

–      Mi cél vezeti Richmondba?

–      Ott éltem, szolgáltam. Megmaradtam katonának. Láttam, hogy messziről jönnek a hölggyel, de én azért felismertem.

–      Vége a háborúnak és ez a hölgy amolyan foglyom volt, helyesebben hadifoglyom, most pedig visszakísérem a szüleihez Miss McDermottot.

–      A McDermott családból?

–      Igen, elvesztette két bátyját de az, hogy ő életben maradt talán vigaszt ad a szüleinek.

–      Egyik bátyját biztosan elvesztette, de a másikkal találkoztam a háború végén, ő viszont életben maradt kisebb sérüléssel.

Nehezen vállalkozott a következő kérdésre, amit már magyarul tett fel.

–      Te is harcoltál? Melyik oldalon?

–      Én Richmondban élek, igazi déli lett belőlem. Ezt a földet védtem. Ráadásul a sors megadta, hogy a legnagyszerűbb parancsnokom volt, Lee tábornok. Nála jobb katona nem is volt, Görgeyhez mérhető.

–      Lincoln elnöktől kétszer is hallottam, hogy bárcsak Lee az ő tábornoka lenne, már régen véget ért volna ez a hosszú testvérharc.

Lisa felébredt rámosolygott Rédeyre, kérdőn nézett az idegenre, de mindenekelőtt mohón ivott.

Rédey beszámolt a kalandjáról, megmentőjéről Mersey–ről. Lisa bénultan, elkerekedett szemekkel hallgatta.

–      Ki volt az a bandita, és miért minket támadott meg?

–      A kisasszony ismeri, ha megmondom a nevét – Mersey elhúzta a száját- Carter volt, Nick Carter.

–      Apám birtokán dolgozott – Lisa kezdett felengedni a rémületből – de galád, tolvaj alak volt, a rabszolgáinkkal pedig kegyetlen. Az apám kipenderítette. Azóta nem is hallottunk felőle.

–      Pénzt akart most is, valami ötszáz dollárt emlegetett, amit édesapja ajánlott annak, aki magát hazaviszi.

–      Ó drága apám –sóhajtott fel – bárcsak a testvéreim is élnének.

–      Egyikük él – szorította meg a karját Rédey –most mondta Steve, hogy a fegyvernyugvás után találkozott az egyik bátyáddal.

Lisa zokogva bújt a karjaiba. A két férfi is meghatódva nézte, igaz Mersey szemét nem kerülte el a másik kettő közti mély vonzalom.

Gyorsan telt az idő, fogyott az út, amíg a két férfi magyar és amerikai emlékeit kicserélte.

Mersey, ahogy Magyarországon is elszegényedett kisnemes fia volt, itt sem gyűjtött nagy vagyont. Most, hogy vége lett az Észak-Dél harcának visszatér Richmondba és próbál új életet kezdeni.

–      Három nagy szerelmem van – vallotta be- a szőlő, a bor és a lovak.

–      Ebből kettő engem is vonz –nevetett Rédey -a jó bor és főként a lovak.

–      Kaliforniába megyek, és nagyon jó borokat fogok termelni.

–      Van nekem egy testi lelki jóbarátom, aki mindig Kaliforniába vágyott. Végül a szerelem ott tartotta Washingtonban. Virginia gazdag hely te is megtalálhatod ott a szerencséd, de ha nem sikerül, akkor van nekem egy elfelejtett birtokom Pennsylvániában, ahol az embereim szép pénzt csináltak a lovakból és az árpából. Igaz ez utóbbit folyékonnyá tették előbb.

–      Én a whiskit nem szeretem, sem a sört,- nevetett Mersey- de egy palack jó vörös bor nagyon helyre tudja hozni a kedvemet.

–      Most én is felszabadultam, kezdenem kell valamit a birtokkal. Gyere el velem, nézd meg! Hátha nem kell Kaliforniáig utaznod, hogy virágzó, jövedelmező vállalkozásba kezdjünk. Az új elnök már nem tart rám igényt, élni pedig kell.

–      Érjünk haza –komorodott el Mersey – Körülnézek Richmondban, mihez lehet kezdeni. Most, hogy a rabszolgáink szabadok lesznek, sok birtok nehéz helyzetbe kerül. Talán ott is próbálkozhatom!

–      Én megyek Pennsylvániába és téged is várlak. Gondold meg!

Tervek, vágyak, gondolta Mersey, mennyi elképzelése dőlt dugába, mert pénze nem volt, vagy éppen olyan lehetősége nem adódott, ami a kedvére való lett volna. Katona volt otthon, katona maradt itt az Államokban is. Talán ez a vágy a szőlőbirtok iránt is csak amolyan légvár, ami összeomlik és maga alá temetheti őt is. Lisa McDermott igéző szemeit nézte, ahogy Rédeyre tekint, félt, hogy az a Pennsylvania még a grófnak is távoli lesz, nemhogy neki nyújtana lehetőséget. A vonat monoton csattogása elaltatta. Álmában sötétzöld domboldalt látott, sok-sok szőlőtőkével, piros tatős házzal, nagy árnyékos kerttel, és hűvös pince lejárót.

A leszálló sötétség a kocsi belsejét is csenddel burkolta be. Az utasok fáradtan aludtak, valamelyik csomagból tyúkok halk kurrogása hallatszott, ami összemosódott az alvók hortyogásával.

Rédey nem aludt. Tartotta Lisat, hogy álma nyugodt legyen és a gondolatai az óceánon túlra, haza, Magyarországra szálltak. Kínzó gyötrelem tört rá. Talán már soha nem látja a szeretett édesanyát, a pörlekedő apját, a vasutat építő testvérét? Soha nem fogja megsimogatni kedvenc lovát, bejárni a kastély rejtett zugait, parolázni Zombori bácsival, az öreg lovásszal, vagy beleharapni Terka csodás süteményeibe? Itt éli majd életét egyedül, szerettei nélkül Amerikában? Istenem, sóhajtott, mire a levél otthonról ideér már elolvasni sem érdemes, annyi minden történik közben.

18. rész - Észak

Az Eisner birtok két végeláthatatlan területből állt. A szurdokokkal tarkított hegyes, erdős rész, és a bőségesen termő szántóföldek. Közöttük, egy napsütötte domboldalon állt az Eisner ház, széles lépcsőivel, hűvös mély pincéjével és a dombnak támaszkodó sokszobás főépülettel. Mindez teljes egészében fából épült, részben mert ez bőségesen állt az építők rendelkezésére, részben mert a gazda, Eisner ragaszkodott a fához, hiszen hazájában egy fakunyhóban laktak.

A nagy ház körül lassan egész kis falu épült fel. Igazi amerikai kisváros volt ez inkább. Széles főutcája mentén kétoldalt csupa egyforma faház sorakozott. Volt ivó posta, templom, kovácsműhely. Eisner megtartotta hűséges embereit, de ha a feladat megkívánta ide is csábította a megfelelőt. Az évek során családok alakultak, gyermekek születtek. A munkások  lakásai lassan már nem fértek el a főutcán, és a napos domb alatt egyre több szétszórt kis épület is megjelent. Amit a birtok megtermett, a prémkereskedelem, és az élő állatok értékesítése jólétet biztosítottak a gazdának, és az itt élők is életre szólóan elkötelezték magukat a birtoknak. Eisner ekkor tanítónőt hozott a birtokra és iskolát építtetett. A tanítónő egyszer találkozott Eisnerrel és reménytelenül belészeretett. Így nem volt nehéz a közeli városból a puritán birtokra csábítani. Szerelme kilátástalanságát megértve, a szintén vele érkezett orvos mellett próbált vigasztalódni. Max Feldner doktor jelentéktelen kis ember volt, kecskeszakálla a dohánytól barnásra színeződött, cvikkerében a lencse mattra kopott. Eisner építtetett egy lakást a doktornak és tanítónőnek, de külön ácsoltatott még egy „kórházat” is. A szürke kis Feldner doktor itt érezte elemében magát. A golyók eltávolítását, a törött végtagok rögzítését, összeillesztését bámulatos ügyességgel végezte. Az apró doktor ilyenkor nagyobbnak tűnt, mint a gyertyafényben imbolygó árnyéka a „műtő” deszka falán. Az éter és a karbolszag megtáltosította. A kezdeti gúny céltáblájából hamarosan a birtok legelismertebb lakója lett, anyagilag is szépen gyarapodott. Adélka, a tanítónő párja, télen ragyogó prémekben járt, és az asztalukról soha nem hiányzott a finom vadhús, vagy a nemes hal.

Eisner hetente egyszer vizitált a birtok lakói között. Ilyenkor keményen dorgáló atya volt, békebíró, vagy éppen bankár, ha valakinek pénzre volt szüksége. Két ágyast tartott a nagy házban, akik jól megfértek egymással. Vetélkedve próbáltak fiú utódot szülni Eisnernek, de ez a hosszú évek során sem sikerült egyiküknek sem. Ahogy öregedett, egyre kevésbé vágyott gyermekre. A birtok hatalmas jövedelméből fizetni tudta a tucatnyi emberből álló magánhadseregét is. Tolvajlás, állatok elhajtása ismeretlen volt itt. Idegenek korábban próbálkoztak ilyesmivel, de nem jutottak messzire a lopott jószággal és még egyszer már nem volt alkalmuk kísérletezni. A hegytetőről induló kis csermely egyre több vizet gyűjtött és még a legszárazabb időszakban sem maradtak a földek víz nélkül.

Eisnert is megérintette az olajláz, fúratott is néhány helyen, de mindenhol csak víz jött fel a kutakból. Így aztán a birtok nem szenvedett hiányt egészséges ivóvízben. Feldnernek eggyel kevesebb aggódnivalója volt, és a gyomorfertőzések kúrálása helyett tovább csiszolhatta tudását a sérülések ellátásában. Ha néha betegei sóhajtását kellett hallgatni, hogy milyen nehéz bejutni a városba, ő készen állt a riposzttal:

–      Ne panaszkodjatok – fejét félrebillentve  ujjával az asztalt kopogtatta – jobb dolgotok van itt mint a Capitóliumban. Az elnök fia ott a miazmás víztől halt meg, ti pedig tiszta hideg vizet ihattok. Bárcsak ezt tetted volna, – fordult az asztalon fekvőhöz – és ha nem az italt vedelnéd, nem törted volna ki a lábad.

Klaus Eisner soha nem bánkódott, hogy nem született gyermeke egyetlen nőtől sem. Magányos farkasnak tartotta magát, lelke mélyén kicsit félt is egy kisgyermektől. Nem tudta elképzelni, hogy is nevelné, mit is kellene tennie, mint apának. A Müller család érkezése azonban olyan örömet és tettvágyat ébresztett benne, amit korábban el sem tudott képzelni. Pénzét a bankok helyett valami hasznot is hozóba kívánta befektetni. Talán a nosztalgia, vagy a nagyot alkotás vágya tette, tudni nem lehet, egy hosszú forró délután, mikor cserepes ajkai megkívántak egy jó sört, döntött. Elhívatott, hozzáértő sörfőzőnek ismerte meg Müllert, és meglepetésére idecsábítani sem volt nehéz. A sörfőzde első nagy épülete gyorsan elkészült. Gréta minden idejét lekötötte az építkezés, a munkások irányítása, tárgyalás a bankokkal, a felszerelés megrendelése, ellenőrzése. A kis Will asszonykezek sokaságán ment keresztül, és Gréta döbbenten vette észre, hogy már fut, beszél, nagyapja mellett figyeli a gépek beszerelését.

–      Nem engedhetlek, leányom, hogy egyedül utazgass ezekben a súlyos időkben – Eisner komolyan, parancsolón beszélt – egy emberem fog kísérni mindenhová.

A kísérő bizony el is kelt, ha a zsúfolt vonaton kellett a távoli városba mennie, de akkor is mikor a néptelen vidéken lovagoltak harminc mérföldet a nagyvárosba. Szökött katonák, útonállók, a háborús idők vámszedői miatt senki magányos utazó nem lehetett biztonságban.

Gréta volt Eisner életében az első nő, akit magával egyenrangúnak fogadott el. Inkább büszke apaként gondolt rá, nem úgy, mint egy kívánatos asszonyra. Határozottsága, gyors észjárása és nem utolsósorban kiváló lovaglása miatt inkább férfiként kezelte. A sörfőzde építésének minden mozzanatára odafigyelt, ha kellett, apjához hajolva elmondta a tennivalókat és az öreg Müller szavainak már senki sem mert ellentmondani. Két év telt el és minden nap hosszú sorokban álltak a söröshordók a félig fedett tárolóban, máshol nagy dobozokban a sörös üvegek. Eisner látta, hogy Gréta milyen gonddal szervezi, tervezi a sörgyártás elindítását, és csak egyre nőtt benne a megbecsülés.

Ahogy az édesanyjára is, úgy a kis Willre is másként gondolt. Ha saját fia nem is lett, most kapott egyet, akit fiaként szeretett. Érzelmei Will részéről is viszonzásra találtak.

–      Mikor lovagolhatok én is veled Klaus bácsi?- futott a lovához.

–      Ha már a nyerget rá tudod tenni a lóra – nevetett Eisner – akkor együtt mehetünk vadászni is.

Az első sör hordókba kerülését Eisner házában ünnepelték. Az öreg Müller szinte megfiatalodott, mikor belekóstolt az első pohárba.

–      Illata, íze, színe habja kifogástalan. Te is így gondolod Klaus?

–      Nekem még ettől is jobb a véleményem, mert ilyen sör nincs Amerikában! Ezt az amerikaiak is így fogják érezni. Nem kellene máris nekilátni a másik főzdének?

–      Azért a sörömet még megihatom? –nevetett fel Gréta.

Mindenkiben volt egy kis feszültség, mert tudták, hogy nehéz hónapok állnak még előttük, amíg a kocsmák, a hölgyek, urak elfogadják az új Müller sört. Eisner ragaszkodott ehhez a névhez és Gréta is hiába törte a fejét valami hangzatos néven, nem tudott jobbat kitalálni.

Pénzük fogytán volt már és nagyon fontos lett volna, hogy az új ital sikeres legyen. A víz kiváló, az árpa a legjobb minőségű, komlót pedig nem is kívánhattak volna jobbat, mint ami a lankás domboldalon a birtokukon bőségesen termett. Apja tudásában nem kételkedett, de azt is tudta, hogy minden ilyen nagy vállalkozáshoz szerencse is kell. Mivel a szerencse és Eisner elválaszthatatlan jó barátok voltak, nagyon remélte, hogy a sörfőzés sem üt ki balul. Gondolataiból a két férfi dalolászása térített vissza. Megnyugodott. A nyugalom azonban szabadjára engedte azokat a gondolatait melyek az elmúlt évek feszített munkája miatt nem törhettek fel. Lehunyt szeme mögött megjelent a régi birtok zöld komlófala, a körtefa alatti pad, a hegyi ösvény és máris egymás mellett lovagolta ők ketten. Látta a forrást az erdőben rejtőzni, ahol felhevült meztelen testüket olyan jól esően simogatta a tiszta víz. Ahogy hangosabb lett az ének, az ő testébe is úgy nőtt a fájdalmas vágy. Érezte a könnyet lecsordulni az arcán.

–      Mamám, miért sírsz – Will szája is legörbült.

–      Örömömben sírok édes kisfiam, hogy vége a nagy munkának, hogy sikeres volt a nagyapa.

–      És Eisner bácsi is, ugye?

–      Igen, igen, Eisner is. Ennek is örülök.

–      Mamám, ma itt aludhatok ?

Hirtelen egész teste lelke visszatért ide, a régi birtokról. Értetlenül nézett a fiára.

–      Szeretnék itt aludni, hogy reggel lássam, hogyan nyergelik fel a lovakat.

–      Neked van saját ágyad az otthonunkban, ott a helyed. Készítek neked finom forró csokoládét lefekvés előtt.

–      Engedd, hogy itt alhassak –rimánkodott - jó leszek.

Csak most vette észre, hogy a két férfi éneke alábbhagyott és őket figyelik. Apja értetlenül nézte, önkéntelenül nemet intett a fejével.

–      Te Klaus, ha engem ide is csábítottál, az unokámat már nem engedem - azzal karjaiba kapta a kisfiút, aki vállára hajtotta a fejét, de csak azért, hogy a fülébe súghassa.

–      Nagypapa, úgy szeretlek, de engedd meg, hogy most itt aludjak!

Klaus Eisnert hirtelen olyan, érzések érintették meg amelyek forrósággal árasztották el a testét, és ellágyították a lelkét.

–      Willy, ő a te unokád, de az én barátom, igaz-e Will?

A gyerek megérezte milyen feszültséget okozhatott és némán bólintott.

–      Sötét is van, sár is van- folytatta Eisner – jobban tennétek, ha mind itt maradnátok éjszakára. Gréta alhat hátul a kis Willel, te meg a mellettem lévő szobában. Ahogy ezt a sört nézem, mi még úgysem megyünk aludni.

Mindenki felnevetett, Will átkarolta Eisner derekát, ahogy a nagyapjáét is, majd felugrott anyja ölébe.

–      Reggel ébressz fel, Mamám – súgta – megnézem, hogy teszik fel a nyerget, mert én is akarok egy lovat.

 

 

Az a ló a negyedik születésnapjára meg is lett. Eisner egy békés pónit vásárolt neki, amire Will gond nélkül fel tudta tenni a nyerget. Will és Klaus Eisner elválaszthatatlan barátokká váltak. Furcsa ez egy hatvanhoz közeli kőszívű férfi és egy nagyra nőtt, de mégis négy éves ártatlan kisfiú között. Mosollyal vegyes csodálkozó tekintetek követték őket, mikor a póni nyakán keresztbefektetett puskával kilovagoltak az erdőbe. Első elejtett vadja egy jól megtermett vadpulyka volt, melynek a húsával Eisner szakácsnője alaposan megkínlódott, hogy ehetővé varázsolja. Apró hegyes fogaival, Willynek nem okozott gondot a zsákmánya elfogyasztása.

Ami a legfontosabb volt, hogy a hordók elfogytak a fészer alól, de jöttek újabbak és azok még gyorsabban tele lettek töltve sörrel, és még gyorsabban kocsira rakták.. Gréta idejét most az eladások foglalták le, és gyakran csillant meg a kék szemekben a könny, mikor egész nap nem látta a kisfiát.

–      Nyugodj meg kislányom – vigasztalta apja – Eisner vigyáz rá. Tudod barátok-tette hozzá nevetve.

A gyermek is, anyja is mérhetetlenül fáradtak lettek estére, reggel nevetve beszélték meg, ki aludt el előbb. Gréta nézte egyre nagyobbra nőtt fiát, látta az arcán az apja jeleit, és ilyenkor nem tudta visszatartani a könnyeit. Csak a világító kék szemek azok melyeket tőle örökölt. Ezek a szemek már kisfiúként is magukra vonták a tekinteteket. Melegen, mosolygósan csillogtak, de mögöttük, a fejében az érzések egész mások voltak. Eisner akaratán kívül is nagy hatással volt a gyermekemberre. Ha nem is látszik, de azok a kék szemek nagyon figyeltek. Eisnertől megtanulta, kiben lehet bízni, kiben nem? Kivel lehet kedvesnek lenni, kivel közömbösnek? Ki a jó ember, ki a rossz? Ki az, aki a szép szóból ért, ki az, aki a korbácsból? Ki a barátod, ki az ellenséged?

Neki csak egy barátja volt. Klaus Eisner.

Hét évesen lovat kapott tőle. Olyan lovat, mellyel kiscsikó kora óta együtt nőt fel. Ismerték egymás gondolatát és elválaszthatatlanok lettek. Még egy barátja lett. Glocken a kanca. Amint világra jött –ahol természetesen Willy is ott volt – egy kis rézcsengőt akasztott a nyakába, és ezzel el meg is volt a keresztelő.

Minden olyan szép és vidám lett volna, ha a napok nem lettek volna olyan rövidek. Adél, tanítónő ragaszkodott az iskolához, a mama a vasárnap délutáni együttes kilovaglásokhoz a nagy fiával. A nagyapa is tovább akarta adni sörfőző tudományát, ezért néha oda kellett állni a hatalmas rézgömbökhöz, figyelni az összetevők helyes arányára, megjegyezni a hőfokokat, mert a következő alkalommal Müller nagypapa kikérdezte. Néha pedig a sörszállító súlyos szekereket is jó volt elkísérni az állomásra, figyelni a gondos berakodást. Ilyenkor büszkén számolta a hordókat, ha néha négyes csoportokban emelték be őket, gyorsan kiszámolta hány ilyet fognak felrakni még. Adél tanítónő büszke lehetett volna az éles eszű fiúra.

–      Mamám –fordult egy este Grétához - nekem is sört kell majd főznöm, mint a nagypapának?

–      Miért kérded?

–      Mert nem szeretnék sörfőző lenni.

–      Mi szeretnél?

–      Olyan szeretnék lenni, mint Klaus bácsi. Szabad ember.

Gréta elmosolyodott, nem akarta megbántani nevetéssel a fiát.

–      Tudod, mennyit dolgozott Klaus Bácsid? Ő már akkor is dolgozott, mikor fiatalabb volt mint te. Csak nem tudott elég pénzt keresni, ezért jött Amerikába. És itt is sokat dolgozott, amíg ilyen szép birtoka lett.

Willy másként látta az őr körülvevő világot, és ebben anyja magyarázata sem tudta megingatni. Látta nagyapját, aki egész napját a nagy sörházban tölti, és már építi a második főzőt. Látta anyját a lámpafénynél banki papírok, szerződések fölé hajolva, és látta Klaus Eisnert is, aki fizetett a prémvadászoknak, mikor átvette a gyönyörű állatbundákat, néha napokra távoli városokba utazott a vonattal, máskor emberek jöttek hozzá, akiknek papírokat írt alá, és a szabadidejében vadászni ment, néha éjszaka is kinn maradt a vadonban. Csoda-e ha Willy számára ez az élet volt a vonzóbb? Ami igazán lekötötte, az anyja meséje volt esténként a régi birtokról ott Pennsylvániában. A nagyapáról, a házilag főzött sörről, ami mindig kifutott az üvegekből, és a forrásról, amiről csak anyja tudta, hogy azon a másik birtokon látható. Valamiféle vágyakozás csendült ki a mama meséiből és ilyenkor az ő kis szíve is belesajdult. Távoli mesevilág bontakozott ki az elbeszélésekből, egyre szebb és egyre színesebb, minél több idő telt el a birtok elvesztése óta. Néha a szivárványos könnycseppet is észrevette a mama szemében, ilyenkor becsukta a szemét, úgy tett mintha elaludt volna, hogy ne kínozza mamát a történet folytatásával. Lehunyt szeme mögött neki is megjelent az a távoli birtok, a virágzó körtefa a loboncos szőrű birkák, és a lustán hömpölygő folyó nagyapa csónakjával, melyen a sajtot szállította a városba. Lassan tényleg elaludt, de álmát is bevilágította a nagy fehér hold, mely annyira elvarázsolta az ő mamáját.

A Müller család itteni birtokán nem legelésztek birkák, körtefa sem volt, csak amerre a szem ellátott dús árpamező,és komló, ami szép pénzt termelt tulajdonosának. Willy azonban inkább Eisner erdejében szeretett csatangolni, figyelni a vadakat, madarakat. A legizgalmasabb azonban a Kalussal tett lovaglásai volta, aminek a végén gyakran ejtett szép vadat, értékes prémmel. Mesélt a nagyapa régi birtokáról, ami miatt a mama sírni is szokott. A forrásról, amiben a mama nagy melegben fürdött, és nevettek nagyokat a sok kifolyt sörről, amit a nagyapa ott főzött. Következő születésnapján, fogadta Eisner gratulációját.

–      Isten éltessen Willy, drága fiam! Nagyapád is, a Mamád is Klausnak hív engem

, megtennéd, hogy te is így szólíts!

–      Köszönöm Klaus, te pedig hívj engem Willinek!

–      Én eddig is így szólítottalak te gyerek – nevette el magát Eisner.

–      Akár hívhatnál kis Müllernek, a nagyapa úgyis a nagy Müller.

–      Na kis Müller- mosolyodott el a nagydarab férfi – ezt holnap egy nagy vadászattal ünnepeljük meg.

Keveset aludt éjszaka, de még meg kellett várni, amíg Klaus befejezi a tárgyalást azokkal a fekete kalapos emberekkel, és csak utána nyergelhettek fel.

–      Olyan helyre viszlek, ahol nagyon óvatosnak kell lenned, de ha ügyes vagy akkor nem megyünk haza üres kézzel.

–      Mit lövünk Klaus? – izgett mozgott a nyeregben.

–      Meglepetés lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem.

A mohás, hangás domboldalról jó kilátás nyílt egy hasadékra, ahol az első vaddisznó gyorsan megjelent. Turkált az avarban, felhallatszott rágcsálása, de hirtelen felkapta a fejét megmerevedett és gyors futással eltűnt a sűrűben. Csend lett, de a feszültség egyre pirosabbra festette az arcukat. Ágropogás hallatszott, de csak benn a sűrűben. A tüskés vadszederrel határolt szabad nyiladék továbbra is békésen napsütötten tárult a szemük elé. Klaus felemelte az ujját és a kis Müller s meglátta a hatalmas fekete árnyékot az égerfák takarásában. Két három bakugrás és a fekete medvetest kivált a sűrűből és lusta mozdulatokkal szinte odagördült a szederbokorhoz. Mintha csak a fény bántaná a szemét pislogva körbenézett. Klaus nyújtotta a töltött puskát, Willy pedig félelemtől tágra nyílt szemmel kérdőn nézett rá. Kis mosoly és egy biztató biccentés volt a válasz. Willy emlékezett, hogyan lőtte meg halálosan a jávorszarvast, de ez mégiscsak egy veszélyes, gyilkolni is képes nagy medve volt. Szívdobogását csillapította, és meg is nyugodott, mikor látta a lustán, gyanútlanul eszegető medvét. Nagyon pontosan célzott. Megijedt a visszhangzó dörrenéstől, de nem vette le szemét a meglepetéstől szinte lebénult medvéről. Az állat próbált fordulni, talán visszamenekülni a sűrűbe, de csak kettőt lépett, szájából habos vér buggyant fel, majd tétován az oldalára dőlt. Teste még remegett kicsit, lábai idegesen rángatóztak, majd megnyugodott. Nem mozdult többet. Willy még döbbenten nézett lefelé, el sem akarta hinni, hogy egyetlen lövés ezt a hatalmas állatot földre vitte.

–      Szívlövés, Istenemre még én is büszke lennék rá. Gratulálok te kis Müller! Tudod, hogy én már ötször annyi idős voltam, mikor az első medvémet meglőttem. De nem ám így. Fél napot mentem utána míg megtaláltam. Ilyen lövést? – Eisner nem tudta leplezni csodálkozását – húzd meg jól a vizes korsót, látom nagyon kiszáradt a szád, de nem is csodálom.

A nyiladékban csend volt. Eisner fülelt, nincs-e párja az elejtett jószágnak.

–      Gyere, nézzük meg – puskáját kezébe fogva lecsúszkáltak a dombról a még meleg medve testhez.

–      Ez igen, gyönyörű hím. Menjünk is, hogy eldicsekedhess ezzel a sikerrel. Az embereim majd elszállítják és kikészítik a bőrét. Becsüld meg, mert erről még az unokáidnak is mesélhetsz.

–      Klaus bácsi, azt mesélem, mennyit köszönhetek neked. Te vagy az én legjobb barátom és a tanítóm. Köszönöm, köszönöm.

Az átélt izgalmak után könnytől maszatos szemekkel karolta át Eisnert. A magasban nem látszott, de Klaus Eisner szemében is csillogott valami kis vízcsepp.