Most is elmosolyodott annak az estének az emlékén. Igaz utána sokszor érezte, hogy talán igaza volt apjának, de azt is tudta, hogy az áldozata, a harcok, az elesett sebesült harcostársainak sorsa megváltoztatja Magyarországot, talán Bécset is. Mikor 49 késő őszén elindult volna ide Törökországba rábízott egy hosszú levelet Terkára, amit István a kocsisuk titokban el is vitt az édesanyjának. Hosszú levél volt, tele a fiúi szeretet szerelmes szavaival, amivel szeretett volna mindent bepótolni, mert a levélből az anyai ösztön azt is kiolvasta, hogy fia fél, retteg, hogy soha többé nem láthatják egymást. Mikor Rédeyné ölébe ejtette a levél lapjait és a fájdalmak kicsalta könnyeit letörölte, szemét a lépcső melletti falra, fia képére emelte.
- Találkozunk még drága fiam! Fogod még idehajtani a fejed az ölembe, fogsz majd bocsánatot kérni és én végig sem engedem mondanod, már meg fogok bocsátani. Élni fogsz, fiam, és én is. Várlak haza!
Ez utóbbit szinte már hangosan mondta ki. Érezte, hogy hosszú lesz a várakozás, de bizton tudta, hogy magához ölelheti még komoly szerető fiát!
Még nem tudta, hogyan fogja eljuttatni a választ, de azonnal megírta a fésülködő asztal sarkán. Pár szó volt a levélpapíron: Szeretlek Kis Fiam! Várlak Haza!
Az elpiszkolódott levélboríték csak a következő év tavaszán jutott Rédey kezébe. Sokszor váltott ruhát a következő években, de az a boríték ott volt a szíve felett, a szavak pedig sokszor átsegítették nehézségein, kételyein.
- Onur, nyergeld fel a szürkét, megyek a kikötőbe.-
Ali Demirel nemcsak az egyik házát adta Rédey barátjának használatra, hanem tartozott hozzá két szolga is. Onur volt a mindenes, aki szinte leste a gróf minden kívánságát, és észrevétlenül teljesítette is azokat. Nana, szakácsnő volt, ápoltan tisztán tartotta a házat és a gróf ruháit. Vidéki lány volt, fekete szemei megcsillantak, ha a grófra nézett, ám gyorsan megismerte ezt a furcsa magyart, és megértette, hogy vágya viszonzatlan marad.
A testes szürke ló nyugtalanul mocorgott, mint egy okos kutya, megérezte, indulnak kalandozni, türelmetlenül prüszkölt, ahogy a tenger sós levegője megcsapta az orrát. Rédey visszafogta a nyugtalan lovat és méltóságteljes ügetéssel, elindultak a kikötőbe.
A munka jól haladt, a tervek ott lapultak az oldaltáskában, ezeket szerette volna a munka folytatása előtt ellenőrizni. Három éve kapta ezt a feladatot, és mostanra a kikötő új arca már kezdett kibontakozni. A hullámtörőt magasították, a vízmélységet növelték, és a nagyméretű, mély merülésű teherhajók bátran futhattak be az Izmiri kikötőbe.
- Gróf úr. gróf úr- felkapta a fejét a kiáltozásra.
A mokány szamár meglepő gyorsasággal röpítette a meztelen lábú fiúcskát.
- Méltóságos gróf úr, levelet hoztam Demirel pasától- a fiú kapkodta a levegőt- sürgős, tessék olvasni.
A szamár békésen álldogált a fiú átnyújtotta a levelet, de nem mozdult. A sietősen feltépett levélben csak pár sor állt:
„A monarchia hajója foglyokat akar ejteni az ide menekült szabadságharcosok közül, és bécsi bíróság elé állítani. Légy óvatos, pár napig kerüld a kikötőt! Este várlak a házamban!”
Két brigget is látott a császári lobogó alatt, de csak a Hussart tudta felismerni. A szürke mén békésen álldogált, a kövek közül gyér fűszálakat próbált kitépni. A reggeli fényben sikálták a hajók fedélzetét, a vitorlákat burkolták. Látta a magas rangú tisztet, ahogy a korláton át kiköpi a kávét, és hangosan kiabál valakivel, vélhetően a pincérrel. Semmi sem utalt bármi rosszra, mégis a levegőben valami furcsa feszültséget érzett, és ahogy a ló fel- felkapta a fejét, biztos volt benne, hogy az állat is hasonló rosszat érez. Megfordította lovát és vágtában ment vissza a házhoz.
Onur elvitte a hátast és visszafelé egy csésze forró kávét hozott. Szótlanul a terasz asztalra tette és már el is tűnt az árnyékos házbelsőben.
Élvezve a török kávé minden cseppjét, gyorsan számba vette a szmirnai magyarokat. Ketten dolgoznak neki, de azok már török feleséget vettek, nagyon meggyűlne a baja a császárnak, ha kezet emelne rájuk. Marad ő maga és Koszta Márton, aki nemrég jött ide az Államokból, de már ő is amerikai polgár, vagy az lesz. Hirtelen felkapta a fejét. Érte jöttek volna? Rédey gróf komoly fogás lenne, elkoboznák Hargita megyei birtokait, és akár életre szóló várbörtön lenne vége. Beleborzongott a gondolatba. Este beszélni kell Alival!
Myra az erkély magasáról észrevett valamit, ami nagyon nyugtalanította. A görögök! A három rossz arcú görög, összebújva pusmogott. Lehet, hogy ők volta az osztrák tiszt gyilkosai! Tegnap a sikátori kocsma bejáratánál találták meg a Hussar brigg egyik tisztjét átvágott torokkal. Nem bízott a görögökben, ráadásul ilyen messziről is látszott, hogy valami aljasságban törik a fejüket. Gondolataiból Lisa kiáltozása zökkentette ki. Leeresztette a kosarat az erkélyről és a lány nagy kanna gőzölgő kávét helyezett bele, amit Myra gyorsan felhúzott és két csillogó pénzérmét dobott le. Lisa nevetve kapta el és futott vissza a kávézó vörös köveire.
A kávézó lassan elnéptelenedett, már csak a görögök és Koszta, a magyar maradt az egyre magasabbról tűző nap alatt. A bajuszos, kancsal görög füttyentett és lassan, egy zárt batár gurult ki a szomszédos utcából. Kocsisa békésen szívta a pipáját, ahogy a lovak megálltak, ölébe ejtette a gyeplőt.
- Valami nincs rendben- nézte figyelmesen a kávézót Myra- valami, itt nagyon nincs rendben.
A kávé, szokás szerint finom volt, szinte a felszálló gőzei is új erőt leheltek fáradt testébe. A kikötőben nem voltak közömbös nézelődők, mindenkinek volt valami dolga. Árut szállítottak rozoga kordékon, mások nagy zsákok alatt görnyedtek, és egy súlyosan megrakott kocsival alig boldogult a kis szamár. A hajók élelmet, gyümölcsöt vettek fel, látta, ahogy egy csónak elválik a Husszár osztrák briggtől és két markos matróz a tiszt vezénylésével szinte repíti a csónakot az érkező áruk felé. A kikötő a megszokott képét mutatta, Myra inkább érdeklődve a kávézó felé fordult.
- Ezek a görögök- nyugtalankodott -miben sántikálnak?
A kis zárt hintó békésen álldogált, a görögök is felálltak, lustán nyújtózkodva, és lassan elindultak a kocsi felé. Myra, csalódott fintorral nézte a kiürült kávéscsészéjét, és indult volna vissza szobájába. Ami egy pillanat alatt történt, az ijedten a székéhez szögezte.
A görögök Koszta mellé értek, ekkor egyikük a magyar száját tapasztotta be, a másik kettő pedig a székéből kiemelve, kezét, lábát lefogva a várakozó batárhoz vonszolta. A rémült Koszta szinte bénultan élte át, mi is történik vele és a kocsi máris sebesen száguldott a kikötőbe, ahol a Hussar csónakja ebben a pillanatban kötött ki. A víz felőli ajtó kivágódott, Myra látta, hogy közben összekötötték a magyar lábát, kezét. A két matróz beemelte a férfit a csónakba és még nagyobb erővel húzva a két pár evezőt, szinte repültek vissza a hajó felé.
- Istenem, Istenem-kiáltott fel Myra-ezt az embert elhurcolták, elrabolták.
- Lisa, Lisa -hangja elveszett a reggeli forróságban.
- Uramisten -kapkodta magára a szoknyáját, miközben fél szemmel a görögöket nézte, akik dolguk végeztével visszaszálltak a kis hintóba és elhajtattak a város felé. Súlyos termetét meghazudtolóan futott le a lépcsőn, kendőjét fejére dobva pillanatok alatt a kávézóban termett.
- Giovanni!- ennek a kiáltásnak nem lehetett ellenállni, ebben parancs, kérdés, félelem és eltökéltség volt.
- Myra drágám! –Giovanni szinte futott felé- nem ízlett a kávé? Hozok újat, frissen főztem.
- Giovanni, te vak birka, hát semmit nem láttál, semmit nem vettél észre?
- Mit kellett volna, Myra, Életem?- Most már a kereskedői kedvesség mögött volt valami félelem is. Giovanni rosszat szimatolt.
Az asszony ekkorra értette meg, hogy ami neki egy kávézói hosszú történet volt, abból az itteniek szinte semmit sem láttak. Jól szervezett, villámgyors, észrevehetetlen emberrablás. Pár pillanat alatt Koszta Mártont a magyart elhurcolták az osztrák hajóra. Myra beleborzongott. Felsejlett előtte a bitófa, vagy legalábbis is nyirkos várbörtön ahonnan élve alig kerülnek ki a hosszú rabság után. Megrázkódott. Giovanni csak nehezen értette meg mi történt, még nehezebben, hogy miért? A kávézó üres volt, a kis Lisa az árnyékban üldögélt.
- Lisa- riasztotta fel a parancsoló hang- gyere, írd, amit mondok és vidd el a magyar grófnak. Nincs nálam pénz, de holnap a kávépénzzel busásan megfizetem.
Myra nem tanult meg írni, soha nem érezte hiányát, talán most futott át a fején, hogy ez bizony hiba volt. Pénzért még az írástudót is meg lehet venni, gondolta, és ennyi elég is. Úgyis csak azt kell tudni, mit akarsz írni. Most sem azt íratta le Lisával ami történt, hanem ami a történtek mögött van, a gróf pedig értelmes ember, kevés szóból is megérti mi volt a reggeli színjátéknak az értelme.
- Siess, kislányom, és mond meg a grófnak, választ is várok!
Rédey is rálátott a kikötőre. A reggeli forróságtól finoman remegő levegőben nyugalmat látott, a hajók békésen horgonyoztak, a rakodók már a házak árnyékába húzódtak. A távolság sem volt akadálya, hogy elolvassa a St.Louis hadihajó nevét, amelyen büszkén verdesett az amerikai lobogó, ahogy szépen a kikötő fala felé araszolt. Ügyes kapitánya van, gondolta, mintaszerű kikötés volt. Hallotta a horgonylánc csörömpölését is, és gondolatai visszatértek Ali barátja levelére. Könnyen lehet, hogy ezek a gaz osztrákok ilyesmiben törik a fejüket, majd este megbeszélik mi a teendő.
- Signor conte, signor conte- felriadt a kiáltásokra. A kávézóból Lisa állt a kapuban, egy papírlapot lobogtatva. A kiáltásra Nana is kijött a házból és indult a lány felé.
Mit keres itt ez a kislány? Miért nem adja oda a papirkát Nanának? Rédey is felkelt és elindult a kapu felé. Nana és Lisa együtt jöttek befelé.
- Signor conte, Myra küldött levelet önnek - átnyújtotta a lapot, de nem mozdult
- Én írtam-büszkeség volt a kislány hangjában.
Rédey olvasott, majd még egyszer végigfutotta az ákombákomos írást. Alinak igaza volt, gondolta, ezek a gazemberek ránk vadásznak. A kislánnyal elmeséltette mit mondott Myra az emberrablásról. Előkészített, jól szervezett becstelenség. Koszta könnyű préda volt, talán vele, Ali Demirel barátjával nem mernek ujjat húzni, de ki tudja.
- Várj meg! -nyomott a kezébe kis aprót -Vezess el Myrahoz!
Onur napernyőt hozott, hiszen hosszú út vezetett a kikötőig.
A kávézó üres volt, de a benti hőségben ott szorongott Myra és Giovanni. Arcukon a félelem verítéke, de kicsit felderültek mikor meglátták Rédey grófot.
Giovanni és Myra török-olasz hangzavarából valamit kihallott, majd hirtelen mind a két beszélő elnémult. Ezt a pillanatot használta ki, hogy megkérje Giovannit mondja el mit látott Myra. Az olasz széles mozdulatokkal mutatta, hol ült Koszta, Myra pedig kézzel-lábbal magyarázta, hogyan tuszkolták kocsiba, mutatta helyet, ahol a Hussar csónakja elnyelte a megkötözött magyart. A gróf elgondolkozva nézte a békés kikötőt. Egyedül a St.Louis fedélzetén volt némi mozgás, az egyre rekkenőbb hőség mindenkit árnyékba kényszerített.
- Mocskos osztrákok - sziszegte Myra azon kevés szavakat, amelyeket megtanult németül.
- Nyugodjanak meg, nyugalom - próbálta lecsillapítani a két embert.
- Meglátja gróf úr, nem engedjük elrabolni a honfitársát- Myra felkapta napernyőjét és nekivágott a kikötői sikátoroknak.
Rédey intett a csenevész fák árnyékában bóbiskoló kocsisnak és elhajtott a városba. Az ügy nem várhat estig, beszélni kell Demirellel.
