A kikötő a nappal együtt ébredt, Myra, a kéjnő pedig aludni készült. Tévedés, vagy építőmesteri nagyravágyás tette-e, tudni nem lehet, de a kikötőhöz futó fénytelen, szűk sikátorban csupán egyetlen keskeny kis erkély bontotta meg a falak egyhangú síkját, Myra lakásának erkélye. Az erkélyen keresztüllibbenő hűs szellő csak egyik oka, hogy imádott itt üldögélni, ami ettől fontosabb volt, hogy szemmel tarthatta a kikötőt, a befutó hajókat, a nagydarab szakállas olasz kávézóját és a lányokat, akik késő délutántól unottan rótták a kopott kövezetet.
Fáradt lábait meleg vizes, fehér, porcelántálba pihentette, haját kibontotta és a fekete csigák lágyan libbentek a friss reggeli szélben. Oldalbordáiban fájdalmas hasogatás nyilallt, a Huszár osztrák hadihajó fedélzetmesterének durva kezei kék foltokat hagytak puha húsában. A hajnali borzongás még a piszkosszürke víz felett lebegett, ám a kis kikötői teret már friss melegség töltötte meg. Izmir kikötője tele lett áttekinthetetlen mozgással, teherhordók, állatok zihálásával, ordításával. Myrának ez a lüktető szerves város, a kikötő mindig Szmirna volt és Szmirna is marad, soha ki nem ejtette az új, Izmir nevet. Tisztelte a legendabeli amazont, Szmirnát, aki törődött a várossal és az itt élő, vagy itt megforduló emberekkel. Ő is szorosan együtt élt ezzel a hellyel, minden lakos személyes ismerőse volt, gyönyört osztott a férfiaknak, és segítő jó tanácsokat a hozzáforduló feleségeknek. Nézte a kávéjukat szürcsölő fáradt embereket, ahogy merengve bámultak a vízipipa kékes füstjébe Giovanni kávézójának kopott fa székein.
Lisa, Giovanni leánya, kötött kabátkáját mellén összehúzva sürgölődött a vendégek közözött. A kis erkély sokat segített neki abban, hogy mindent tudjon a kikötőről. Megismerte a három fekete kalapos görögöt, ahogy összehajolva pusmogtak, észrevette a leander mögött ülő idegent, a magyart, aki kereskedni érkezett, igaz semmit nem látott még, amit eladott volna. Nem is volt olyan kereskedő külseje ennek a Kosztának. Alacsony volt, ritka, kese haja szinte észrevehetetlen volt a fején. Majd az egész napját a kávéházban töltötte. Néha órákra eltűnt, hogy utána fáradtan ereszkedjen vissza álladó székére, máskor hozzá hasonlóan kopottas alakok ültek oda, halkan beszélgettek azon az érthetetlen nyelvükön, ahogy a görögök is tették a távolabbi asztalnál.
Volt még egy másik magyar is a kikötőben, igaz őt erről az erkélyről nem láthatta, mert a kikötő déli részét építette, raktárházakat tervezett, és soha nem keveredett a kikötői népséggel. Egyetlen egyszer látta a kettőt találkozni, akkor is ez a vékonydongájú, kis magyar, ott a leander mellett, kereste meg a grófot a kikötői építkezésen. A gróf is menekült volt, ahogy Koszta is. Egy nációból két ennyire különböző embert soha nem látott még. Rédey Pál grófból áradt az erő, a tudás, ami azonnal lenyűgözte azt, akit a gróf megtisztelt a társaságával.
Myra nem törődött a férfiak külsejével, de a grófot igazi férfinak, és ahogy Giovanninak odakacsintotta, szép embernek is tartotta. Kosztára csak nagy, meleg, barna szemei miatt pillantott rá még egyszer az, aki találkozott vele. A szomszédos sötét sikátor, romos falú házának egyik emeleti szobájában szállt meg és olyan óvatosan ment mindig a falak mellett, mint aki attól fél, megkéselik. Gondolatai mindig a hazán jártak, az elvesztett szabadságharcon, függetlenségen, az álmokon, amit pár éve szőttek, és amelyek olyan tragikusan szálltak tova. Már nem is álmodott a hazájáról, talált egy új hazát, széles tenger választotta el a gyönyörű Magyarországtól, az álmok független Magyarországától. Ez volt Amerika. Ami az örök szomorúságot arcára rajzolta, azt ő maga is árulásnak érezte –mielőtt ideutazott volna, eldobta magától magyarságát és kérte az amerikai hatóságoktól az amerikai állampolgárságot.
Most, hogy ideküldték Törökországba és közelebb érezte elhagyott hazáját, a honvágya még inkább gyötörte. Vigaszt csak az adott, hogy harcostársával Rédey Palival találkozott. Felidézték közös kalandjaikat, hiszen az eltelt néhány év elmosta a 48-49-es-as harcok örömeit-keserveit, a fáradtságot, éhezést és a menekülés kínjait. Jólesett Rédey barátságos közeledése és a honvágyát oldó komoly szavai.
A gróf kinn lakott a város szélén az ifjú pasa egyik házában. Jó barátságuk a pasával több, mint tíz évre nyúlt vissza Az ifjúságuk legfogékonyabb korszakában találkoztak, mikor mindketten kinn tanultak Angliában. Nemcsak, hogy együtt tanultak, de egymásért kiálló jó barátok is voltak. Myra jó embernek, de rossz töröknek tartotta az ifjú pasát. Európai ruhákban járt, egyiptomi cigarettákat szívott, és most a magyar grófot bízta meg a kikötő bővítésének felügyeletével, a tervezéssel. Mintha nem lett volna a kikötőt jobban ismerő szmirnai! Az is lehet, hogy az ifjú pasa apja hibázott, amikor fiát Londonba küldte tanulni.
Ott azután Rédey Pál magyar gróf és Ali Demirel elválaszthatatlan barátok lettek. Mindketten hadmérnöknek tanultak, mindkettőjük rajongott a lovakért. Ez utóbbi még egy barátot szerzett gróf Széchenyi Istvánt. A londoni hónapok, évek mindhármuk számára felejthetetlenekké váltak. Rédey okos kormányzási, uralkodási tanácsokkal látta el az apja örökébe lépő ifjú Alit, amaz pedig aggódva követte az 1848-as forradalmat, mert ismerte annyira Pál barátját, hogy tudja, a függetlenségért harcolók oldalára állt. Amikor pedig menekülnie kellett a császári megtorlás elől, hová máshová is mehetett volna, mint Törökhonba, Ali barátjához. Országszerte ismert volt Ahmadzsinedzad szultán mondása: " Ha koronámat kérik, odaadom, ha a trónomat kérik, odaadom, de aki hozzám menekült, azt senkinek soha ki nem adom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése