11. rész - Csillag

 

–      Mesélj, milyen? Ugye nem haragszol, hogy a nyakadba sóztam!

Bándi szinte leülni sem hagyta, ahogy megérkezett, mindent tudni akart az ő régi birtokáról. Sarah vacsorát készített neki is, ő pedig mindent elmondott, A Kelly házaspárt, a szomszédokat, az új lováról beszélt. Bándi és Sarah átkarolták egymást, úgy hallgatták a friss híreket. Bándi arcán nem látszott csalódás, inkább örült, mert kiérezte Rédey hangjából, hogy tetszik neki az a birtok, talán már tervei is vannak vele.

Gyorsan elbúcsúzott, mert a fáradtság levette a lábáról. Most először nem a szeretett kastéllyal álmodott, hanem furcsa kavargó álma volt az új birtokkal, a messze nyúló földdel, a lankás emelkedővel, ahol apja, anyja is meglátogatta. Talán jó jel ez az álom, mosolyodott el ébredéskor.

–      Nem mentheti ki magát! – Bradley nyomatékosan hangsúlyozta - Szombat este nálunk kell lennie! Legyen ez egy olyan búcsúvacsora, hiszen, látom a szemén a maga gondolatai most is a birtokán járnak.

–      Ezredes Úr, megtisztelő a meghívása és boldogan ott leszek. A birtok jól el van ott, vannak akik vigyáznak rá.

–      Most, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. nincs menekülés, meséljen arról a birtokról!

Bradley harsányan nevetett, mikor Kelly ír akcentusát utánozta, de élénk figyelemmel hallgatott is. Rédey ismét látta a szemében a sóvár vágyat. Sajnálta őt, mert a változatos munkája mellett még sajátmaga is csak a birtokra, a tennivalókra tudott gondolni az elmúlt hónapokban. Bradleyt azonban munkája, társadalmi kötelezettségei is odakötik a hadügy elfelejtett irodájához, pedig milyen szívesen lovagolna a széles prérin és használná jó puskáit a vadakra.

Otthon sem szerette az örökös bálozást, itt is ódzkodott a vacsorameghívásoktól. Most azonban kellemes meglepetésben volt része. Már a megérkezése is álomszerű volt, ahogy belépett a fehér kapun és a hosszú kerten végig tekintett. A késő délutáni napfényban narancssárga és lila krókuszok csillogtak a fák alatt. Eszébe jutatták Hasszán el-Kordyt. Vajon mi lehet vele? Megtalálja-e a hangot az erőszakos franciákkal? A kert végén kétszintes kék-fehér faház állt. Színei szinte beragyogták a zöld kertet. Hatalmas teraszán körben már égtek a szurokfáklyák.  A ház ormán a lágy szélben alig lebbent a csillagos sávos lobogó. Legszívesebben leheveredett volna a zölden ragyogó napsütötte fűbe, vagy csendben leült volna az egyik fehér kerti padra, és tervezgette volna birtokán felépítendő házát.

–      Isten hozta Gróf Úr! Ugye megkóstolja ezt a finomságot!

Mrs. Bradley fantasztikus ételkölteményei egyikét szolgálta fel, és nem is kérdezte, de szinte parancsolóan máris tette a tányérjára a fűszerektől ellenállhatatlanul illatozó sültet. Ahogy körülnézett, megértette miért is ez a fényes lakoma. Nehéz lett volna nem észrevenni Abe Lincoln képviselőt, akinek szakálla most is támadóan meredezett, magas alakja pedig kiemelkedett a meghívottak közül.

–      Jöjjön, Rédey, jöjjön –karolt bele az ezredes – Abe kíváncsi magára.

–      Képviselő Úr – kezet fogtak – szeretném megköszönni a támogatását!

–      Kiváló embert küldtél Abe! – Bradley mellett nehezen jutott szóhoz bárki is - jó munkát végzett a barátunk. Megkaptad a jelentését?

–      Nemcsak megkaptam – nevetett a képviselő – én el is olvastam. Kétszer is. Érdekes és fontos, amit írt. Különleges szemmel látja és láttatja a mi hadseregünket, és büszkeségeinket, az erődeinket.  Elgondolkoztató, amit leírt.

–      Köszönöm Képviselő Úr. Nem kritizálni akartam, csupán leírni a tapasztaltakat. Több mint két év alatt pedig sok mindent tapasztaltam.

–      Talán egyszer majd – elgondolkozva nézett a távolba – eljön az idő, amikor hasznosíthatom is, amit leírt nekem. Még az is lehet, hogy visszakerül ez a jelentés Ronhoz, és ő fogja meghozni majd a szükséges intézkedéseket.

–      Mi, Abe - bel egyformán gondolkozunk a katonaságról - Ron Bradley átkarolta Lincoln vállát – lesz tennivalónk, ha egyszer úgy alakul.

Cinkosan kacsintott Rédeyre, és mindnyájuknak töltött egy italt. Lincolnt közben körbevették a vendégek. Népszerű volt, és fáradhatatlan, kiváló társalgó. Mennyivel gondterheltebb volt New Yorkban, gondolta. Washington felszabadította mindnyájukat. Bándi még a boldogságát is megtalálta, a szerencséjét már nem is említve. Bradley büszkén vezette be a hálószobába és mint ritka kincset mutatta a falon függő képet.

–      Egy remekmű, igaz barátom, egy igazi remekmű. Ez a Bándi igazi művész. Sallym ilyen, éppen ilyen, de honnan tudta ezt a festőnk.

Sally Bradley valóban gyönyörű volt a képen. Kicsattanó életkedve, kerek arca, feszes bőre, boldog mosolya ragyogott. Nem felszínes volt ez a ragyogás, hanem belülről áradt, és a kép ezt tükrözte. Büszke volt Bándira, és természetesen saját magára is, hiszen elhozta ide, ahol kiteljesedett a tehetsége és megszabadulhatott aggasztó betegségétől is. Még csak művészi karrierjének elején áll, de már fényes jövőt sejtetett.

–      Ezért művészek Ezredes Úr, másként látnak és éreznek, mint mi, egyszerű halandók.

–      Maga sem panaszkodhat – Bradley, mintha titkot árulna el – Abe-nek nagyon tetszett a jelentése, nem szívesen engedem el arra a birtokra.

Minden pillanatát élvezte az ünnepi vacsorának, de legjobban az utolsót. Mikor távozott, elbúcsúzott Abe Lincolntól.

–      Azt mondja Ron, hogy itthagy bennünket – Lincoln búcsúra nyújtotta a kezét – azért kérek magától valamit. Ha egyszer úgy alakul, hogy szükségünk lenne a maga tudására, éles szemére, dolgozna velem?

–      Megtiszteltetés lenne - hirtelen elbizonytalanodott, elgyengült – örömmel vállalom, ha szükség lenne rám.

–      Szaván fogom –szorította meg a kezét Lincoln – ha küldök majd magáért, tudja, hogy  szükségem van magára, kell valaki mellém, egy friss szempár, akiben bízom, és várom a segítségét. Ne tétovázzon, jöjjön!  Most pedig élvezze azt a mesebeli birtokot –tette hozzá nevetve.

Valami furcsa volt Bradley és Lincoln beszédében. Valami homályos célozgatás, utalás valamire, amit nem tudott kitalálni, mi is lehet. Gyorsan el is felejtette, és visszatért a számára annyira fontos gondolatokhoz, amelyek mostanában csak a birtok körül forogtak.

Este későig dolgozott a gyertyafényben. Mérnöki pontossággal összeírta, mire is lesz szüksége. Az elmúlt két-három év alatt félretett annyi pénzt, hogy ne kelljen aranyaihoz nyúlni. A lajstrom hosszú volt, de tudta, hogy nehezen fog Border Citybe bejutni, így jobban teszi, ha nem felejt el semmit már a megérkezésekor beszerezni.  

A kovácsműhely mögötti istállóban lova –nincs rá jobb szó – fékevesztett örömmel üdvözölte. Megsimogatta, leemelt a falról egy drótkefét és becézően kefélgette a szőrét.

–      Nagyon várta már magát – a kovács kötényébe törölte a kezét – elfelejtette már Mosley tiszteleteset. Isten nyugosztalja! Most, hogy megjött, mik a tervei?

–      Néhány dolgot meg kell vásárolnom –mutatta a hosszú listát – meg aztán szükségem lenne egy jó teherhordó lóra is, amelyik alkalmasint elhúzná az ekét is.

–      Aszondom, vásároljon be, mire végez, utánanézek annak a lónak is.

Amilyen lassan fogyott a listáról a beszerzendők száma, olyan gyorsan csappant meg a pénze. Border Cityben, ahol most véget ért a vasút, drága volt az élet. A város határában már dolgoztak a vasútépítők. Az a kétszáz munkás és az őket kísérő szakasz katona igencsak felverte az árakat. Szerencsére még dél sem volt, mire mindent beszerzett, és most a nagy csomagok ott álltak a kovácsműhely előtt, várva azt a lovat, amelyikre felmálházzák. Gyors számvetést készített, és úgy gondolta, ha a kovács nem kér sokat azért a lóért, az első időkre marad még pénze bőségesen.

–      Jól haladnak a vasúttal – látta, a kovács is távolba néz a remegő levegőben furcsán megnyúlt munkástömegre – a télen már nem is lóval jövök, hanem vonattal.

–      Szerencséje lesz, mert a vonat mindent behoz, minden friss marad.

–      Azt még ki kell találnom, mit szállíttassak azzal a vonattal- mosolyodott el.

–      Van egy kis baj Miszter!

A kovács már levetette a kötényét, talán ebédhez készült. Most vékonyabbnak, fiatalabbnak tűnt, de két apró szemébe továbbra is ott volt a ravasz tekintet.

–      Lenne ló, ehol-e.

A ló nem tűnt fiatalnak, de annyira elhanyagolt volt, hogy nem lehetett a korát megítélni. Hosszú szőre a szeme elé hullott, patái felett vaskos sárcsomók ragadtak a szőrébe. Békésen álldogált, figyelte Rédeyt, mintha csak tudná, hogy róla beszélnek.

–      Kicsit öreg szegény pára, meg nem sokat gondozták, de az nem baj. Ha az ára megfelelő, az én céljaimra jó lesz.

–      Nem az a baj Miszter. Tudja ez a ló a temetkezési vállalkozóé. Korábban ezzel vitték ki a temetőbe, aki meghalt. Egy könnyű ki szekeret húzott, rajta az elhunyt.

–      Nem baj, engem nem zavar –vágott közbe, mert szorította az idő. Ha sötétedésig ki akar érni a birtokra, gyorsan kell indulnia.

–      Mondom, a halottas ember szép, díszes koporsó kocsit, meg két, szép, fekete lovat vásárolt, ezt meg eladná, de csak  azzal a régi kocsival együtt.

–      Milyen kocsival?- hökkent meg.

–      Jöjjön velem hátra!

Úgy látszik, ami ló és kocsi volt ebben szörnyű városban, azzal minddel a kovács kereskedett.

A könnyű kétkerekű kocsi a hátuljára ülve rúdját a tetőnek feszítette. Hogy fért el erre egy koporsó, ez volt az első gondolata.

–      A kerekek vasalását meg a tengelyeket én készítettem, megbízhat bennük – büszkélkedett a kovács, mert azt hitte a csalódottság miatt hallgat a vevője – ami fa meg törött, azt nem nehéz kijavítani. Erre bátran felrakhatja a csomagját, Csillag elhúzza majd, Mosley tiszteletes lovát meg utána kötheti.

Kis ideig mindketten hallgattak. Gondolkozott, közben megnézte az új ló fogait, lábát, patáit. Jó ló ez, gondolta, csak sokat hagyták gondozatlanul állni. A kocsit csak körbejárta, elég ütött kopott volt, padlóján korhadt a deszka. Rúdja viszont nemrég kerülhetett a helyére, mert alig kopott meg, szívós, kemény fából faragták.

–      Mennyit kér érte?

–      Ötven a ló, ötven a kocsi.

–      Húsz a ló és húsz a kocsi!

–      Tudja mit, maradjanak akkor még csak itt a műhely mögött –látszott, hogy csak látszólag mérges a kovács – lesz erre alkalmas vevő, aki megadja a jó árat.

–      Csakhogy én most adom meg azt az árat, amit ez itt ér. Ha gondolja, ötvenet adok a lóért, és a  kocsiért.

Sejtette, hogy csak a lovat árulják, a kocsi csak olyan ráadás, de a kovács abból akar pénzt csinálni. Ráadásul, ahogy ismerte, pénzt fog még a vételárból is lecsípni. A kovács vagy már nagyon éhes volt, vagy még igy is jó üzletet csinálhatott, mindenesetre kezet nyújtott.

–      Lesz még maga az én vevőm, de akkor nem engedek – nevetett - megfizeti, amit most lealkudott.

A kocsi hátsó ládájában összeszáradt  bőr szíjakat talált. Befogta a Csillagot, oldalra kötötte Királynőt és megpróbálta sebesebb haladásra ösztökélni lovait.

Erősen szürkült már, mikor Gregg, meghallva a kocsi hangját előbújt a kunyhójából.

–      Meggyütt a Gazda, Isten hozta. –lelkesedett Gregg, majd megvakarta fejét - Hanem hol vessünk magának ágyat? Tán a nagy csűrben, ugye?

–      Hordjunk be mindent Miszter Kelly! Én most a szabad ég alatt is elalszom, olyan fáradt vagyok.

–      Csípős még a reggel, Gazda! Ott a pajta, csinálunk magának fekhelyet, de Istenemre, holnap első dolgom lesz egy jó ágyat összerakni azokból a deszkákból.

A dupla pokróc és a több éves puha széna jó fekvőhely volt fáradt testének. A tető résein látta  az egyre sötétebb kék eget, de már a csillagokat nem tudta megvárni, rátört a hosszan tartó álom.

A fiatal kanca lassan bandukolt, Rédey azt sem bánta, hogy lógatja a fejét és néha oldalra kap egy-egy nedvektől duzzadó fűcsomóhoz. Neveletlen volt még ez a ló, de jó kiállású. pompás izomzata csak úgy domborodott fényes bőre alatt. Lassan összeszoknak majd. Ő maga is inkább a földet nézte, próbálta felmérni, milyen ez a frissen szerzett birtok, mit bír el a föld, mit lehet termelni. Eddig nem sok öröme volt. A feltöretlen ugar sovány volt, helyenként még a fűcsomók is kínlódtak. Igaz, eső sem esett sok, porzott a föld a ló patái alatt. A kora tavasz induláskor még csípős hideggel borzongatta, de mire a hegy lábához ért már érezte a nap melegét. Hosszas poroszkálás után a hegyoldal bokrai között mozgást vett észre. Először csak két jól megtermett kutya loholt eszeveszett ugatással cikk-cakkban, majd utána meg-meg hajolva, kerülve az alacsony faágakat feltűnt a lovas is. Idehallotta a kiáltását, ahogy próbálta visszaparancsolni a vad ebeket.

Sarkával vágtára ösztökélte lovát, és mire az idegenhez ért, a kutyák már engedelmesen, igaz morogva ültek gazdájuk lova mellett. Az első gondolata az volt, hogy irigylésre méltó az a csődör, amit az idegen ül meg. Féloldalt állt a hegyoldalban, nemes tartással, mégsem látszott rajta a korábbi vágta fáradtsága. Csak utána pillantott magára a lovasra. A katonasapka és a  durva nadrág ellenére azonnal látta, hogy az idegen nő. Szőke haját hátul begyűrte a sapka alá a vastag, meleg kötött kabátból kiemelkedett hosszú nyaka. A szeme, amit most mérgesen összehúzott búzavirágkéken világított napbarnított arcából. Nem annyira karcsú volt, mint inkább arányos, izmos.

–      Maga meg ki a fene? – nem látszott ijedtség az idegen lovason.

–      Maga meg mit keres a birtokomon?

A nő szeme elkerekedett, zavarában rászólt a kutyáira, hogy időt nyerjen a válaszhoz.

–      A szomszédos birtok az apámé – hangja elvesztette támadó élét – a kutyáim megvadultan űztek egy nyulat, így tévedtünk ide.

–      Legalább meglett az a nyúl? – Rédey, hogy elrejtse mosolyát leszállt a lováról – mert három napja csak szárított húst ettem.

–      Fiatalok a kutyáim, nincs még tapasztalatuk a zsákmányszerzésben – az idegen maradt a lován – mióta él itt?

–      Mondom, három napja jöttem, de nem tudom, jól tettem-e? Rédey Pál vagyok, és egy   hívatlan, de kedves ír párral vagyok itt.  Elhagyatott volt ez a föld, hát jobb híján ideköltöztek. Nekik van házuk, kis kertjük, én pedig most próbálom majd kicsit rendbe tenni ezt a földet. Felmérem, mire lesz szükségem, mit kell vásárolnom.

–      Maga angol?

–      Nem, Magyarországról kerültem ide. Nem volt még időm felkeresni a szomszédokat, de még azt is látnom kell, hogy egyáltalán érdemes-e itt maradnom. Hanem rólam lassan mindent tud már, lehetne tudnom magáról is valamit?

–      Mondtam, a szomszéd birtok az apámé. Ha jó szeme van, akkor ott nagyon messze láthatja a házunk füstjét is. Megyek is vissza, és mostantól jobban ügyelek a kutyáimra.

–      Bessy, Bruno komm, sofort nach Hause! – a két kutya neveletlenül egymásra ugrálva rohant előre, és az idegen is ügetésre fogta lovát.

–      Darf ich Sie wiedersehen? Villeicht morgen? – kiáltott utána. A lovas egy pillanatra megtorpant, hogy anyanyelvén szóltak hozzá, de utána hátra sem fordulva vágtára fogta a derest.

Szóval németek, németek a szomszédaim, gondolta. Nézte a lovast, akinek kék nadrágba bújtatott teste igazi lovasként hullámzott ahogy távolodott. Hosszan nézte megbabonázva, így még láthatta, hogy mielőtt a lovas beér a fák takarásába, megáll egy pillanatra és visszafordul, majd hirtelen mintha szégyelné, hogy észrevették, tenyerével a ló farára csap és eltűnik. Káprázat, vagy valóság? Holnap átmegy a furcsa szomszédokhoz, kideríti, ki ez a látomás. Furcsa izgalom járta át a testét. Úgy alakult az élete, hogy évek óta nem volt nővel. Most ez az elbűvölő arc, a sapka alá gyűrt, de rakoncátlanul kibuggyanó szőke haj, a kívánatos női test látványa kínzó vágyat szabadított a testére.

A birtok változatos, de bejárható volt. A hegygerincig tartott, ahová a jó pár száz méterre kezdődő sűrű erdőn át meg sem próbált eljutni. Jófajta kő alkotta a hegyet, arra gondolt, hogy építkezéshez nem is kívánhat jobbat. A kövek láttán ismét csak az otthoni kastélyt látta bántó élességgel. A kocsifelhajtó kövei mintha innen származnának, vagy az ablakok könyöklőit mintha ebből faragták volna. Néha-néha látott valamit, vagy hallott egy ismerős madárhangot és elborították elméjét az emlékek. Már a német szó, amit ma hallott az otthoni bérlőjüket jutatta eszébe a sváb Johann inkább németre váltott, ha tehette, mert tört magyar beszéde számtalanszor tette nevetségessé. Mindig az otthon, csak az otthon, és már olyan régen semmi hírt nem hallott az otthoniakról. Az utolsó levélben, amit még Washingtonban kapott azt írta az édesanyja, hogy elutasították a második amnesztia folyamodványt is, de nem adják fel, és tudja, hogy rövidesen viszontlátják egymást. Válaszolt, hogy mik a tervei, de hogy is jutna el ide levél, ahol a madár sem jár.

Nézte a távoli vékony szürke csíkot a szomszéd birtok házának füstjét. Kellemes érzés kerítette hatalmába. Hirtelen elszállt minden aggodalma, erősnek és tevékenynek érezte magát újra. Jókor jött ez a találkozás. Megkedvelte a birtokot. Megsarkantyúzta lovát. Látta a felszálló füstöt az öreg Gregg kalyibájának kéményéből is. Lassan már az illatokat is érezte. Ígéretéhez híven az asszony főzött mindnyájukra, és nem is akármit, mert finom birkapaprikás illatot hozott felé a szél.

Kopogott és az ajtónyílásban máris megjelent az ír mosolyogós feje, torzonborz üstöke.

–      Jó napot Uram –lépett ki hunyorogva- hamarosan kész az ebéd. Vége a komisz étkeknek.

–      Jó napot Miszter Kelly – viszonozta az öreg kedvességét – tudja, ki a szomszédunk arra a folyón felfelé?

–      Csak nem összefutott vele, Uram, mert harapós egy alak. Az, az öreg Bill, a Német. Nem is hallottam még az embereitől sem, hogy másként hívták volna. Csak úgy, hogy Német, A Német. Van vele egy fehérnép is, az tartja rendben a birtokot, meg a házat. Szemrevaló fehérnép, én mondom. Dolgoztam nekik a tetőn, mikor a vihar megtépázta őket. Amilyen mogorva a Német, olyan kedves az a fehérnép. Aszongyák, a lánya. Nagyon jól főz, én csak tudom, ettem a főztjét –közelebb lépett, halkan hozzátette – jobb, mint ezé a zsémbes asszonyé.

–      És az alsó szomszédunk?  Tud valamit róla is?

–      Arról Uram keveset, vagy semmit se tudok. Aszongyák, hollandus. Követ ad el a hegyből, tuggya a vasúthoz. Mindenki tőle veszi, ha építeni akar. De őt senki nem látja. Mintha itt sem lenne. Csak az embereivel tud alkudozni, ha valamit venni akar.

–      A Német milyen ember?

–      Barátságtalan, Uram, de tisztességes. Engem mindig rendesen kifizetett, de olyan mogorva fajta. Mintha mindig tele lenne keserűséggel.

–      Holnap át kellene mennem, bemutatkozni.

–      Nem szokás az itt Uram. Mindenki éli a maga életét, ahogy mi is. De ha gondojja – felhúzta a vállát, mint akinek nem fűllik a foga az ötlethez – én elkísérem. Mán minthogy, én ismerem a járást, meg engem is ismer a Német. Így tán könnyebb lesz. De én megmondtam, ez itt nem szokás!

–      Kísérjen át holnap délelőtt. Nekem szokásom a bemutatkozás.

Gregg megbökte a kalapját és visszabújt a húsos fazék közelébe.

Kedvtelve nézegette Csillagot. Gregg szemrevaló lovat faragott belőle. Szőre csillogott, a folyóban lemosta róla a vastag sárcsomókat, még az elhanyagolt farkát és sörényét is szépen befonta. Most örült csak igazán, hogy elhamarkodottan nem küldte el a Kelly családot.

–      Nem ismer ugye a hátasra, Gazda – Kelly is örült Rédey meglepetésének. Körbejáratta az udvarban, és a ló mintha tényleg ujjászületett volna, feltartott fejjel ügetett.

–      Köszönöm, Miszter Kelly! Ha már ilyen szép tiszta, akkor ma vele lovagolok a Némethez.

–      Elkísérjem, Gazda?

–      Felesleges, foghatna inkább néhány halat, legyen egy jó ebédünk.

Greggnek sokkal jöbben tetszett ez az ötlet. Rédey látta a kunyhójuk falán száradó hálót, gondolta nemcsak vadakat ejt tőrbe, de a folyóból is hoz haza zsákmányt.

Csillagot hagyta poroszkálni, közben alaposabban szét tudott nézni. A folyó a Német birtoka után szelid kanyarral eltávolodott, ezen a helyen a hegyet, vagy inkább a magas dombokat is kettészelte egy széles völgy. Erre jön majd át a vasút, hogy utána a magas parton Moorhaedig fusson. Mérnökként azt találta a legésszerűbbnek, ha a völgyben lenne egy állomás. Onnan lehetne az állatokat, terményt, szállítani Borderbe, vagy akár Washingtonig. Erről eszébe jutott Széchenyi lelkesedése a vasútért, arról pedig az otthona. Talán már várja levél Bándiéknál otthonról! Furcsa érzés szorította a mellkasát. Első alkalom volt, amikor megrettent a hazatérés gondolatától. Eddig csak menekült, menekült, de most új élet kezdődik itt, és ez olyan vonzónak tűnt. A maga ura lehet, saját szerencséjét kovácsolhatja. Valami titokzatosan izgalmas vár itt rá. Gondolataiba mélyedve majdnem elment a Német háza mellett. Magasan fenn építették, számolva a folyó áradásával. Ismét csak az otthona jutott eszébe, mert a házon ugyanolyan ablakok, ugyanaz a díszítés pompázott mint a birtokukon élő német bérlő  annyiszor megcsodált házán.

A Németről valahogy azt gondolta, hogy mogorva, ősz hajú öregember, de miután látta a lányát, tudta, hogy ötven sem lehet, de még így is meglepődött. Rövidújjú inge alól kidagadtak az izmai, gesztenyeszínű egyenes haja tüskésen meredt fel kemény koponyájáról. Ugyanolyan magas volt, mint ő, és nem látszott még talán negyvennek sem. A baltát a tuskóba vágta az idegen érkezésére, és a nyakába akasztott kék köténybe rakta a fahasábokat. Nem is annyira azért, mert annyira szükség lenne arra a tüzelőre, hanem így nem kellett kezet nyújtani az idegennek.

–      Jó napot – szállt le a lóról, és odakötötte egy erős körtefához- a szomszéd birtok az enyém.  Rédey Pál vagyok. Találkoztam a lányával, gondoltam illő lenne bemutatkoznom.

–      Wilhelm Müller – most jól jött a két kézzel fogott köténysarok - és tartsa magát távol a lányomtól.

A Német hallhatóan ennyi év alatt sem tudta, vagy nem akarta megtanulni új hazája nyelvét.

–      Ware es nicht einfacher deutsch zu sprechen?- váltott németre és próbált komoly maradni.

–      Maga is német? – megkönnyebbülés csendült ki a hangjából – Gréta nem is említette.

–      Magyar vagyok, negyvenkilencben el kellett jönnöm otthonról.

–      Kitalálhattam volna abból, ahogy beszél.

A német beszédre kilépett a házból Gréta Müller. Kockás férfiinge inkább hangsúlyozta, mint elrejtette a melleit. A kigombolt ing látni engedte arany láncát, rajta a kereszttel. Vékony, virágos szoknyája is jól hangsúlyozta karcsúságát.

–      Kislányom, - apja mogorvasága azonnal eltűnt – folytasd a munkád benn! A szomszéd jött

át, de már nem is tartjuk fel.

Hiába akár angol, akár német, ez az ember nem szívesen látja az idegeneket.

–      Tudja most vásároltam a birtokot és tanácsot is kérnék.

–      Én nem tudok jó tanácsot adni.

–      Apa, - Gréta átvette a felvágott fát – üljetek le!

A ház végében körtefa állt, tele apró, zöld gyümölccsel, alatta fából ácsolt masszív asztal, két  székkel.

Apját az asztalhoz kísérte, Rédey pedig követte őket. A nap egyre magasabbra hágott, jól esett az árnyék.

–      Hozhatok egy kis sört neked és a vendégnek? – választ sem várt, hanem egy földbevájt verem súlyos ajtaját megemelve eltűnt a pince mélyében.

–      Sört főz –álmélkodott Rédey

–      Csak magunknak, szórakozásból. Árpa terem, van egy jó komló lugas, a többit meg tudom.

–      Miből lehet itt megélni?

–      Teheneket tartunk, sajtot készítünk. Amire kell pénz, annyit megszerzünk. Hetente egyszer beviszem Border Citybe, de ha olyan a víz, akkor a folyón Moorhaedbe is szállitok. Most a marhát is jól el lehet adni, kell az ennivaló a vasútépítőknek. Errefelé nem lehet buffalót lőni.

–      Nekem most munkáskézre lenne szükségem, mert még házam sincs, ahol aludjak.

–      Az most nehéz, mert mindenki a vasúton dolgozik. Biztos pénz, sokáig. Ha meg tudja fizetni, azért biztos kap embert.

–      Miszter Kelly és a felesége lakik a birtokomon, talán tudnak embert hozni.

–      Gregg jó ember, dolgozni nem nagyon szeret, de nagy vadorzó - először hallotta nevetni –Ha ő ott van, akkor hús mindig lesz az asztalán.

–      Látja, egy jó tanácsot máris adott.

Gréta poharakat tett az asztalra. A kezében tartott üveg hamar párás lett a melegen. A dugót még dróttal is biztosították, de még így is látszott, ahogy az a dugó igencsak fészkelődik ki az üvegből. Müller lefogta és lassan engedte fel, így egy csepp habot sem engedett elveszni, megtöltötte a poharakat. Apja kicsit arrébb húzódott a széken és Gréta leült mellé. Most újra láthatta, teljes pompájukban azokat a lehetetlenül szép kék szemeket. A lány picit elmosolyodott és Rédey előbb kapta el a szemét, mint ő.

–      Ez ami még emlékeztet a szülőföldemre –emelte fel poharát Müller – még egy-két nap, ha megéri és igazán jó lesz.

–      Kiváló ez most is – letörölte a habot ajkáról – és különösen jól esik. Nagyon köszönöm. Ez is jó ötlet lenne, de ahogy Miszter Kellyt ismerem, ő leginkább ír whiskyt főzne. Majd cserélünk.

–      Nehezen – állt fel Müller, mint aki befejezettnek tekinti a látogatást – én mást nem iszom, csak sört, azt is ritkán. De nézze,- mutatott a birtok távoli pontjára – az ott az árpaföld, szépen hullámzik a szélben, arra felé a legelő van, most csak olyan 50-60 tehenünk van. Néhány épület itt volt, néhányat magunk építettünk.

–      Ha építkezem, hozzám is eljönne dolgozni?

–      Ha megfizeti, akárkihez. Isten áldja!

Gréta előhozta Csillagot, és amíg Rédey felszállt odasúgta angolul.

–      Köszönöm, hogy eljött. Apát igazán jókedvre derítette.

Úristen, gondolta, milyen lehet, ha rosszkedvű!

–      Magát mikor láthatom? - suttogta vissza

Gréta elmosolyodott, finoman megpaskolta Csillag farát, mire a ló elindult, Rédey visszaintett, megkeresve még utoljára azokat az elbűvölő kék szemeket.

 

10. rész - Border City

 

A vonat Border Citybe érkezett, ami a végállomása is volt. A peron zsúfolva utasokkal, akik visszafelé mennek majd. Mindig meglepte, hogy fér be a kis vonat kocsiba az a töméntelen nagy bőrtáska, fonott kosár, néhány nyereg, és a hatalmas összekötözött csomagtenger, melyek dupla sorban várakoztak gazdáikkal együtt a beszállásra. Itt is zaj, füst, szenny fogadta.

Megtakarított pénzét az övébe rejtette, aranyrúdjait washingtoni szobájában hagyta. Tudta, sok mindent kell vennie, de már azt is tudta, hogy mindig talál valakit, aki épp azt akarja eladni, ami éppen neki kell. Jó lovat kell találni, de azokból volt is bőven Border Cityben. A vonat innen nem ment tovább, három felé is vezetett jól kijárt út. Neki a folyó felé vezetőt kell választani. A térképet jól bevéste az emlékezetébe. Először a kovácsot kereste meg, aki félmeztelenül hosszú, szikráktól lyuggatott bőrkötényében mogorván támasztotta a fényesre koptatott faoszlopot, amihez a patkolásra váró lovakat kötik.

–      Jó napot – a kovács csak egy biccentéssel viszonozta –most érkeztem, és lovat vennék.

–      Nézze csak – körbemutatott izmos, szőrös karjával – talál ott kedvére valót, ha van pénze.

–      Csak én nem ismerem őket, maga meg mindet jól ismeri, tudja milyen a lába, mit bír, ezért is jöttem előbb magához.

Most először emelte fel a fejét a behemót, csupa szőr ember. Nézte az idegent meglepődve.

–      Minek az a ló? Maga városi ember.

–      Van egy birtokom Spring Valleyben, oda igyekszem.

–      Hosszú út lesz, nem fogja azt bírni!

–      Ha a lovam bírja, engem ne féltsen! Ezért akarok jó lovat!

A kovácsot a másikból áradó határozottság, önbizalom, eltökéltség győzhette meg, de az is lehet, hogy jó üzletet szimatolt, mindenesetre elvált a fényes faoszloptól és füttyentett a műhely félhomályos belseje felé. Maszatos siheder dugta ki a fejét.

–      Szedd a lábad, kísérd el az uraságot Mosley tiszteletes feleségéhez! –Rédey felé fordult- egy hete meghalt a papunk, és most az asszonyság vissza akar menni Angliába. Mindent elad. Alkudjon a lóra, nem csinál rossz vásárt. Két új patkó azért kéne rá, ha olyan hosszú útra megy. Ötven dollárnál ne adjon érte többet!

Köszönte a jó tanácsot és a poros kocsiúton, kerülve a mély, vizes keréknyomokat próbálta utólérni a kovács segédet. Mrs. Mosley magas szárú fűzős cipőjében szorosra fűzött derékkal, fekete ruhájában maga volt a megtestesült gyász. Csak akkor csillant fel a szeme, mikor a siheder odakiáltotta, hogy ez az úr a lóért jött. A mohóságot azonnal észrevette a szemében. Igaz, a szemei tágra nyíltak, mikor együttérzését fejezte ki férje halála miatt. Mielőtt még az asszony férje nagyszerűségének bemutatásában messzire jutott volna, rákérdezett a lóra.

–      Fiatal, két éves, nagyon tisztességes állat, szegény Ron csak ritkán lovagolt ki rajta.

–      Megnézhetem, asszonyom?

Nehezen és nem is szívesen kelt fel az öblös karosszékből, de hátrakísérte vevőjét az istállóba.

Mosley tiszteletes nem sok gondot fordított lovára, az asszony zsebkendőjét fintorgó orra elé tartotta. Az állat nyugodtan tűrte, hogy megnézegesse, talán ő is reménykedett, hátha ez az idegen változást hoz sanyarú életébe! Négy évesnél nem lehetett idősebb, nem volt agyonhajtva, izomzata, fogai rendben voltak. A kovács jól ismerhette, mert az első két patkó bizony megérett a cserére. Kivezette az udvarra, és látta, hogy a kovács nem adott rossz tanácsot.

–      Száz dollár-szólalt meg az asszony kéretlenül.

–      Lehet, hogy két éve van önöknél, de ez a ló legalább négy éves.

–      Azért ez jó ló, ha öregebb, akkor is megér nyolcvan dollárt.

–      Ötven dollár - nem okozhat csalódást a kovácsnak, bár szíve szerint nem alkudozott volna-ötven dollárt ér ez a ló.

–      Hatvan dollár alatt nem adom.

Az asszony az istállószag elől hátrább húzódott, már ment volna vissza.

–      Mrs.Mosley, kérdezze meg a kovácsot, azt fogja mondani ötven dollár is szép pénz ezért az állatért. Új patkók kellenek, le kell takarítani- hirtelen meglátta a nyerget és a lószerszámokat az istálló falán- megadom a hatvanat, és kérem azokat ott.

–      Vigye, vigyen innen mindent el, de akkor hatvanöt dollárt kérek.

Még így is úgy érezte, hogy jó vásárt csinált. Maradt még pénze, hogy a nagy bőrtáskáját feltöltse a szükséges dolgokkal. Ennivalót vett bőségesen, és amiért majdnem többet fizetett, mint a lóért, vett egy kiváló puskát is, hozzá golyót, lőport.

Bár a kovács nem kérdezte, mit fizetett, szíve szerint elmondta volna neki.

–      Zsugori vénasszony ez –morgott a kovács ölében a ló patájával – ő tette sírba szegény papunkat is. Még azt a pár centet is sajnálta, hogy kitakarítsák az istállót, rendbe tegyék ezt a szegény állatot. Szerencsétlen pára, hogy néz ki?

–      Hogy jutok el Spring Valleybe?- próbálta a hosszú gondolatmenetet megszakítani.

–      Legjobb, ha ezen az úton elmegy egészen a folyóig, az átkelőnél aztán északnak fordul.  Menjen addig, amíg a folyó nagy kanyart nem tesz, utána már Springben lesz. De nincs ám város, vagy ilyesmi, csak a telepesek. Hát, vigyázzon.

Fél dollárral többet fizetett és a felhők között bujkáló nap alatt elindult a birtokára. Eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a ló nevét.

–      Gyerünk Királynő!

A ló felkapta a fejét, mintha a magyar szavakat értené, és sebesebb ügetésbe kezdett, mert minél gyorsabban szeretné itt hagyni ezt a várost, és soha nem akarna visszatérni. Rédey összeszíjazta az álla alatt Mosley tiszteletes kissé istállószagú bőrkalapját és átadta magát a lovaglás örömének.

Magasan járt már a nap mire a folyóhoz ért és innen északnak fordult. Lassabbra fogta a lovát és a térképet hívta segítségül. Pár mérföld és Spring Valleyben lesz, de a birtokot hogyan találja majd meg, azt nem tudta. A folyó szélesen hömpölygött, de a kísérő erdő fáin látta a magas sár nyomot. Ez a folyó bizony meg szokott áradni, de nem is akárhogyan. Maga elé képzelte a hatalmas víztömeget, és megborzongott a félelemtől. Távolban, a lassan emelkedő hegyoldalban néhány kisebb házat látott, de embernek nem volt nyoma. Hagyta a lovat inni a folyóparton és legelészni a dús fűben. A térképe szerint nem járhatott messze, és már távolból sejthette melyik birtok lehet az övé, mert azon a tájon magasra nőtt a fű, a gyom. Ahogy közeledett szépen állított kerítést talált, mögötte szinte erdő sűrűségű facsoportot, amögött pedig alig észrevehetően húzódott meg egy nagy ház. Felfelé a hegynek futott a jól megerősített kerítés. Tovább ment a senki földjén és pár mérföld után ismét egy ápoltabb porta következett, ennek a kerítése csak néhány oszlopból állt, jelezve, hogy addig az övé a birtok. A két három oszlopon néhány rozsdás drótszál megnyúlt a déli melegben. Embert sehol nem látott.

–      Akkor e kettő között van az én földem –morfondírozott- végre csak megtaláltam!

A magas fű és a csenevész, kiszáradóban lévő fák között magas fa pajta húzódott, de innen is látszott, hogy a deszkák között átsüt a nap, és a tető sincs megbízható állapotban. A magas pajta mellett, falához építve apró kis házacska látott, aminek a kéményéből halvány, fehér füst nyúlt az égre. Elbizonytalanodott. Itt lakik valaki, lehet, hogy mégsem az én birtokom ez? Újra nézte a térképet, de a szövetségi földhivatal mégiscsak ezt a hegyre futó földdarabot jegyezte be a nevére.

Félúton volt a kis kalyiba felé, amikor nyílt az ajtaja és egy torzonborz, fehér szakállú és hajú kis ember lépett ki. Kopott, lyuggatott, széles, fekete kalapját hátratolta, de csak várta az idegent és nem lépett felé. A kis kunyhó mesterien volt megépítve, ablakain pedig takaros, fehér függöny védett a naptól és az idegenek pillantásától.

Hirtelen egy asszony is megjelent az ajtónyílásban, majd ijedten rebbent vissza, de a kíváncsiság mégis kinn tartotta. Ellentéte volt a férfinak, amíg ez elhanyagolt volt, az asszony agyonmosott ruhája messziről is tisztának tűnt. Kissé őszülő haját takaros fehér főkötő tartotta hátul.

–      Jó napot!

–      ’napot – visszhangozta az öregember. Könyökével megbökte az asszonyt, aki hangtalanul visszatért a házacskába - Hát maga mekkicsoda?

–      Van itt nekem egy birtokom – mutatta a térképet – azt gondolom, ez lehet az.

Az öregember szemében a korábbi ellenségességet zavart félelem váltotta fel.

–      Aszongya, ez a maga fődje? Hét éve senki nem járt erre.

–      Most jött el az ideje – közelebb ment az emberhez és kezet nyújtott.

–      Rédey a nevem, nemrég vásároltam ezt a földet.

–      Gregg, Gregg Kelly vagyok, Uram! Írországból. Otthon nem volt szerencsénk, én nem kaptam munkát, az asszony meg bába, de má’ gyerekek sem születnek otthon. Hát idejöttünk. Dógozgatok itt mindenkinél, de hát itt sincs sok szerencsém. Nem vót senki itt, ahogy mondtam má’ vagy hét éve, hát csinátam ezt a kis házat és Marymmel ideköltöztünk.  Kikőtözünk mink innen, Uram, mer’ hát maga itt a gazda.

Nézte a nehezen beszélő emberkét, és lassan rájött, nem is olyan öreg. Felesége olyan negyvenes lehet, de ő sem sokkal több.

–      Ráérnek a költözéssel. Most csak eljöttem megnézni, mire lesz szükségem, jó vásárt csináltam-e?

–      Rosszat biztos nem, Uram. Szép nagy főd ez, meg elég jó is. Hát még arra fönt az erdőség!

–      Oldalt láttam itt a kerítéseket, de meddig tart fölfelé?

–      Nincs ott határ, Uram. Egész a hegygerincig. Van ott túl egy csapás, hát azt tartják a fönti határnak. Amott a szomszédja, az a hollandus, ott fönt is kerített, hát abból tudhatja meddig ér a maga birtoka. Szép nagy főd ez -tette hozzá sóhajtva.

Az ajtó hangtalanul szélesre tárult. Csalódott volna, ha nem lett volna résnyire eddig is, és Mary Kelly nem hallgatta volna végig, miről beszélnek.

–      Sokat beszélsz vénember – intette le az asszony az urát – hívd meg inkább a gazdát ebédre, biztos megéhezett.

A kunyhó belül is tiszta volt. Két végében szőrökkel letakart ágy állt, középen pedig sárból tapasztott formás kis tűzhely, amiben most is lobogott a száraz fa. Megkordult a gyomra, és az illatok jó ízt is ígértek.

–      Tuggya ritkán van itt munka, azt is rosszul fizetik. Szerencsémre ismernek má’ itt a völgyben, oszt mindig akad ez-az. Aztán meg itt ez a nagy birtok. Hát, senki se látogatta, én meg leraktam néhány csapdát, így mindig esett a tőrbe egy-egy nyúl. A télen még őz is fennakadt. Jó el vótunk látva hússal egész télen. Az Uraság nem fog csalódni, jó kis birtok ez. Aztán mit akar vele kezdeni?

–      Még magam sem tudom.

–      Tuggya, itt mindenki marhát tart, de nem érdemes, nincs ára. A terménynek sincs. Tanájjon ki olyat, amiből gyarapodni lehet!

–      Azon vagyok. Először megnézem majd mire lesz szükségem.

–      Egy jó puskára. –odahúzta az ablakhoz – Látja ezt a kis kertet. Marym mindent megtermel itt, ami kettőnknek kellett. Ha van jó puskája, meglövi a húst is magának.  Arany élete lehet itt.

Gregg Kellyt tökéletesen kielégítette, ha tele pakolhatta a bendőjét, mint most is az ír pörköltből. Felesége néha a kezére koppintott, mikor a kanalával újra bele akart nyúlni az illatozó nagy húsos tálba. Az asszony beszédét hasonlítani sem lehetett a férjééhez. Szabatos szép mondatokban beszélt erről a vidékről, de mindkettőjük hangjában ott bujkált egy kis félelem, hogy elveszítik ezt a kis otthont, ahol évekig háborítatlanul, jól éltek.

–      Egyedül jön ide? - kíváncsisága nem hagyta nyugton az asszonyt - mert mi itthagyjuk ezt a kis házat, jobb híjján ellakhatnak itt is, amíg elkészül az uraság háza.

–      Kell egy ház, de egyedül jövök – mintha valami sugallatnak engedelmeskedne, hozátette – maradhatnának Mrs Kelly. Nekem is kell egy kert, virágokkal, zöldségekkel. Gregg, maga pedig tőrözhetné tovább a vadakat. Jobb mint a puskadurrogás. Még elriadnak mások birtokára!

Valami furcsa sóhajszerű hang szakadt ki a párból. Az asszony lágyan még a kezét is rátette férje karjára. A csendet senki nem akarta megtörni. Azok fogták egymás kezét, Rédey pedig belekóstolt az ebédbe.

–      Ez finom- nézett Maryre – olyan, mint a hazai.

–      Honnan jött az Uraság?

–      Magyarországról.

–      Itten most sokat firkálnak a magyarokról – Gregg úgy érezte, neki is be kell kapcsolódni a beszélgetésbe – jókat irkálnak. Örülök is, hogy nem más náció az Uraság. Meglátja, ha maradhatunk, az én Marym olyan virágoskertet ültet, hogy mindenki írígyli majd. Látta, olyan a zöldsége, mint otthon Írországban, ropogós, ízes, szaftos.

–      Hallgass már, Gregg. A beszéd nem a kenyere, de sok mindenhez ért, az én uram. Meg sok embert ismer. Hoz magának ácsot, embereket olcsón. Hipp-hopp felépül az a szép ház.

Ha itt maradhatunk, Uram, akkor a bérünket maga szabhatja meg, kevéssel is beérjük, csak legyen hol élnünk. Odahaza – szemében könny jelent meg – elvesztettük a házunkat.

Nem is sejtette mekkora lavinát indít el, néhány kedves szóval. Ahogy a félelem fakón csillogott a tekintetükben ideérkezésekor, most ugyanolyan hamiskásan sziporkáztak azok a szemek. Megnyugodott a Kelly házaspár. Míg az asszony lesétált a folyóhoz és elmosogatott, Gregg elkísérte a gazdát a magas csűrbe. A deszkák ugyan kiszáradtak köztük jókora rések látszottak, de a tető elég jó állapotban volt. A gerendák erősek egyenesek. A szénapadlásra vezető létra fokai azonban kikorhadtak. Meglepetésére a sötét sarokban nagy ekevasat, sok egymás hegyén-hátán heverő szerszámot, nagy rozsdásodóban lévő tartályokat látott. Meglátszott, hogy hét-nyolc éve senki nem törődött a birtokkal.

–      Ezt se kő venni, Uram – Gregg felemelte az egyik villát – teszek én ebbe olyan nyelet, hogy élvezet lesz vele dógozni, meg a többit is átnézem, mire visszajön.

–      Jövök, ahogy csak tudok, de most igyekeznem kell, ha sötétedés előtt Border Citybe akarok érni, márpedig akarok.

–      Nagyon várjuk vissza az én Marymmel, Uram- hangja őszintén csengett – Előttünk a nyár, sok mindent lehet még csináni!

Az ír beszéde, gondolatban megint csak hazarepítette, oda ahol a falusi atyafiak, vagy a német bérlő szakasztott ugyanígy beszélnek, mint az öreg ír.

A lovát a kovácsműhely mögé kötötte, hagyott pénzt a kovácsnál, hogy az új Királynő ne szenvedjen az éhségtől, és megígérte, hogy egy hét múlva értejön.

9. rész - Birtok

Bradley ezredesről soha nem olvadt le az a joviális mosoly amivel az első nap fogadta.

–      Hallom, kiveszi a lakást –hellyel kínálta – jó is lesz, ha a vénlány mellett lesz férfiember. A konyháján és a templomon kívül nem ismer mást. Az én Sallym épp az ellentéte a húgának. Tele van élettel, én már abba is belefáradok, ha nézem mennyit tesz-vesz, futkos. Nos, barátom, átnéztem a papírokat. Az nagyon hatásos, hogy Angliában végezte a főiskolát, Shermann tábornokra legalábbis nagy hatással lesz. Végignéztem ezeknek az erődöknek az iratait is, hát jó ötven éve senki nem foglalkozott velük. Háború itt már nem lesz, hagyták őket sorsukra.

–      Ezredes Úr, a mi monarchiánk sokkal kevesebb államból áll, mint ahányból Amerika, de a háborúskodás mindig a levegőben volt. Felkelés, forradalom, a külső hatalamakról nem is beszélve. A háborúhoz mindig csak egy kis szikra kell.

–      Jó, jó, de nálunk nincs ellenségeskedés. Jól megvannak az államok egymás mellett.

Ami azonban a lényeg, hogy itt az idő felülvizsgálni az erődeinket, ami az egész hadseregünkre is ráférne. Tudja, hogy sok magyar katonánk van? Szerencsére jó katonák! Tartásuk van, tudják mit jelent a katonaság.

Az ezredes hajlamos volt elkalandozni a beszélgetésben, Rédey pedig a részletekre lett volna kíváncsi.

–      A magyar katona mindig kiváló volt –vetette közbe – évszázadok óta, főleg a lovas katonáink.

Bradley új szivarra gyújtott, közben kis paksamétát vett ki a fiókból.

–      Elkészítettem Shermann tábornoknak a maga felvételét. Heti huszonöt dollárt tudunk fizetni- nézte Rédey szemét, de nem tudott kiolvasni belőle semmit – ide én heti harmincat írtam be, mert ismerem Shermannt, aki egy ötöst úgy is le fog húzni.

Amit Shermannról mondott az ezredes minden úgy alakult, kivéve a fizetést. A tábornokra tényleg hatott az angol főiskola, igaz nem szakmai kérdésekről beszélgettek, hanem anekdotázott az angolok rovására, harsányan kacagva saját tréfáin. Bradley nyújtotta aláírásra a papírokat, és visszakacsintott, amikor a magasabb fizetést is szó nélkül aláírta a jókedvű Shermann.

–      Sokat kell dolgoznia Rédey, sokat. A jelentéseket Bradley majd bemutatja nekem. Várjuk a javaslatait, a terveket. Az erődök parancsnokai majd megpróbálják kihasználni a fiatalságát, győzködik majd, hogy semmit nem kell változtatni. Nekik minden változás csak nyűg. Terveket várok, ötleteket, megvalósítható terveket készítsen. Ez a munka nekem a legfontosabb.

Az utolsó szavakat már útban a kijárat felé terelgetve mondta el. Rédey azt gondolta, mégsem annyira fontosak azok az erődök a tábornoknak.

–      Maga a szerencse fia barátom – Bradley szájából úgy látszik, soha nem fogyhat el a szivar – erre iszunk egy kortyocskát, közben beszéljen magáról, mert én eddig csak Abe kérését teljesítettem, de most már többet is akarok tudni magáról. Feleségem úgyis töviről-hegyire kikérdez majd magáról, ismerem jól, adjon valami muníciót, amivel kielégíthetem a kíváncsiságát!

Ez a kortyocska ma már nem az első kortyocska volt az ezredesnek, de ennyi kellett a jó hangulatához. Valóban csak annyit mondott magáról, ami a kíváncsiságot elégíthette ki, de Bradley még így is ujjongott, mikor befejezte.

–      Barátom, végre valaki, aki szeret és tud is lovagolni. Amíg az asszonyok a templomot bújjak, kilovagolunk a városon kívülre. Hozok két puskát is. Mikor jön, szombaton? Akár vasárnap már mehetnénk is.

–      Következő vasárnapra ígérem, Ezredes Úr elkísérem, de most a költözés előbbrevaló. Ráadásul a barátomat is hozom, a tüdejének nem tett jót New York.

–      Ő is katonaember?

–      Festőművész, Uram. Sok szép portrét festett politikusokról, leginkább a feleségeikről.

–      Ha ilyen jó festő, akkor lehet, hogy én is adok neki munkát. Drága Sallymről festhetne egy szép portrét!

–      Megtiszteltetés lenne ez a barátomnak Ezredes Úr.

Egész napi jókedvét csak a vasútállomás zaja, piszka, a tülekedés rontotta el. A félelmetesen ormótlan gőzmozdony minden eresztékéből dőlt a fehér pára, a szél szénport csapott az arcába. Rosszkedve csak akkor múlt el, mikor könnyű táskáját magához szorítva le tudott ülni egy kikopott piszkos padra és izgatottan tervezgette, mit fog majd mesélni Bándi Karcsinak. A korai ébredés miatt elálmosodott, és pár órára visszaálmodta magát abba a gyönyörű tiszta kastélyba, ahol született.

Még egy hasonló tortúra azért várt rájuk. Bándi végigköhögte az útat mert a fűst és a fojtogató gázok bevágtak a kocsiba, ahol jó harmicad magukkal, a csomagjaikon kuporogva tették meg az utat Washingtonba.

–      Tarts ki, Karcsi, meglátod, megéri ezt a fáradtságot. Olyan helyre viszlek, ahol meggyógyulhatsz.

–      Kaliforniába megyünk? –akasztófahumora még most sem hagyta el – Mert én csak ott gyógyulnék meg.

–      Ez most Kalifornia előszobája – nézett komolyan a szemébe – megerősödsz, és ha akarsz, mehetsz az álmaid után.

Az álmok egyikőjüket nyugatra, míg a másikat a távoli, távoli keletre vonzotta. Neki úgy tűnt Bándi hamarabb elérheti az álmait.

–      Csak vándorolok egyik helyről a másikra – Bándi álmodozva nézett a távolba – pedig csak nyavalyás pár száz dollár kellene és ott lennék Kaliforniába.  Gróf  Úr, nem akarsz venni egy birtokot?  Neked való lenne. Ötszáz dollár fejébe kaptam, de te olcsóbban is megveheted.

–      Milyen birtokod van? És hol?

–      Sohsem láttam pajtás – Bándi úgy érezte, társát érdekli amit mond – de nagyon szép lehet Folyó, hegy, erdő, minden van ott. Pennsylvaniában. Nem volt sem pénzem, sem időm, de még kedvem sem, hogy odautazzak és legalább egy pillantást vessek rá.

–      Ha nem láttad még honnan tudod, hogy milyen?

–      Attól a vérszívó bankártól tudom, aki rámsózta.

–      Sándor említette ezt a birtokot.

–      A fecsegő –vonta össze szemöldöként Bándi – gondolom nagyot nevetettetek rajtam!

–      Egyáltalán nem, sokat nem beszéltünk erről, és ahogy látod el is felejtettem.

–      Vedd meg –ragadta meg a karját – adj négyszáz dollárt, és a tiéd. Én eddig sem láttam, ezután sem akarom. De ha jól alkudsz, megkapod háromszázért.

–      Utána nézek, Karcsi. A nevedre van bejegyezve?

–      Minden papírom megvan róla. Egy bankár csak tudja mi az adásvétel!  Az aljasa, ötszáz dollárom bánja. Ha megérkeztünk, odaadom a bank papírjait. – türelmetlenségében hevesen túrni kezdte a csomagját. Elérhető közelségbe érezte Kaliforniát.  Pár percig még a köhögés sem kínozta.

Rédey megérezte, hogy ha már meghallgatta a birtok históriáját, akkor a festő nem fogja hagyni, hogy az kikerüljön a társalgásukból. A föld nagyon olcsó most Amerikában. Hatalmas területeket kapnak a vasútépítő társaságok, és akinek csak kevés pénze is van, szintén óriási földterületeket szakít ki a vasút közelében. Lehet, hogy száz dollárt sem ér az a „birtok” amit most Bándi el akar adni neki. Inkább csak a segítőszándék miatt ment bele ebbe a játékba. Átgondolta a pénzügyeit. Abban a kincses övben, amiben induláskor még 12 arany rúd pihent, most már csak tíz van. Áldozzon-e fel még kettőt, hogy földbirtokos legyen Amerikában? Nem érezte úgy, hogy ez jó ötlet. Most minden energiáját a hadügy szolgálatába kell állítani. A fizetés, amit kap - hála Bradley ezredesnek – kényelmes életet biztosíthat. Látta Bándi festményeit, portréit így abban is biztos volt, hogy nem szorul majd támogatásra. Erősödjön meg egy kicsit, és ha annyira akar, hát menjen Kaliforniába. Utánanéz annak a birtoknak, ami az előző tulajdonost csődbe vitte, a banknak nem kellett és most Bándinak sem kell. Végül is megvolt a három szerencsétlenség. A papírokkal bemegy a földhivatalba, de most első a munka. Bándi köhögése megállt, és közben a sok utas monoton zsongása, a vonat ütemes csattogása álomba ringatta. Csomagjára borulva kitekert testtel mélyen aludt. Kaliforniáról álmodott.

A vonat melletti domboldalakon vörös koronájú fákat látott, műveletlen széles mezőket, egyszer még egy szép agancsú szarvas is kilépett a sárguló bokrokból. Mintha csak otthon lennék, sóhajtott!

A szerencse mellém szegődött, morfondírozott, én meg hozzáteszem a tudásomat, munkámat és leszek valaki Amerikában is. Elmosolyodott: De nem földesúr! Itt alszik mellette, akiért most neki kell felelőséget viselni. Egyazon ok miatt bűnhődnek. Nem engedheti, hogy ez a beteg, művészlélek belehaljon a meddő vágyakozásba és az idegen országban szerzett betegségébe. Talán mégis meg kellene venni tőle azt a birtokot.

A reggeli az otthoni ízeket, illatokat idézte. A tea pompásan gőzölgött, a sütőből kivett friss sütemény talán még jobb volt, mint a hazai. Ha Sarah Balley a templomban is ilyen odaadással imádkozik, ahogy itt süt, akkor  Isten rajta tartja a szemét. Bándi még a reggeliző asztalnál sem hagyta nyugton. Kiterítette a birtoklevelet - valóban a neve állt felül – és izgatottan ecsetelte a soha nem látott birtoka előnyeit.

–      Nagyon jó lakást találtál, Pali, bőven megéri azt az öt dollárt. Kicsit megerősödöm és indulok Kaliforniába. Mert azt érzem, hogy ez a birtok neked való.

Nagy-nagy unszolásra zsebébe tette a birtoklevelet és hagyta a festőt, had elmélkedjen, álmodozzon Kaliforniáról. Egyébként, mintha kicserélték volna. Eltűnt arcáról a mélabú, de a köhögése maradt, ám korántsem volt olyan kínzó, mint amikor útnak indultak New Yorkból.

Mivel Bradleynél csak másnap kellett jelentkeznie, elhatározta, ha másért nem legalább Bándi informálásáért utánanéz annak a birtoknak.

A szövetségi főldhívatalban készségesek voltak. Kiterítette a térképeket és hamarosan megtalálta, amit keresett. A föld a folyópartról erősen emelkedett a hegyoldal felé és a hegygerinc volt a határa. Ahogy számolgatta ötven hektáros terület lehetett, ami itt nem számított nagynak. Jobbról három, balról egy, nagyjából hasonló terület volt bejegyezve olvashatatlan nevekre. A biztonság kedvéért még bement a First National Bank helyi fiókjába és utána érdeklődött kitől, hogyan szerezte a bank. Sok újdonsággal nem szolgáltak, de a kárörvendő tekinteteken látta, ennek a földnek a története közismert a bankban, ismerik a zsugori bankigazgató és a festő történetét is.

–      Csak nem meg akarja vásárolni, Uram?- a bank tisztviselőjének alázatos kérdésén is átsütött a káröröm.

–      Megvenném, de nem tudom, mi lehet az értéke.

–      Értéke nem sok van Uram, ennek csak ára van. Hol az áradás, hol a szárazság viszi el a termést, és vele az állatokat. Két-háromszáz dollárt megér maga a kő, meg a fa, amit a hegyoldal ad.

Köszönöm a tájékoztatást – barátságosan rámosolygott a kopaszodó könyökvédős férfira – ennyit talán tudok rá áldozni.

–      Bankunk mindig készségesen segít önnek. Ha megszorulna.

–      Pénzre lenne szükségem! – mielőtt még felcsillanhatott volna a bankos szeme, előhúzta a

két aranyrudat.

–      Erre fáradjon Uram!

Maga sem tudta mi vezérelte a könnyelműségre, de követte a férfit.

A metszett üveges ajtó becsukódott mögötte, és mikor kilépett a délelőtti napsütésbe  a két aranyrúd helyett több mint négyszáz dollár lapult az övében. Örültség ugyan, de végül is van biztos állása, és ahogy Somorjay fiskális kapacitálta édesapját, mikor a marhákat eladták Bécsben: Befektetni Gróf Úr, befektetni, nem elherdálni, nem a banknak ajándékozni!

Izgatta a gondolat, hogy egy darab amerikai földet megvehet, még ha semmit sem kezd vele. Ha soha nem térhetek haza, jó lesz öreg koromra Asylumnak, gondolta. Igazából annak örült, hogy Bándi álmát így beteljesítheti.

A nagy álmoknak azonban az a sorsa, hogy megmaradnak nagy álmoknak. Mi is lenne, ha megvalósulnának, csak a csalódás maradna belőlük. Am úgy, hogy szépen kiszínezzük őket, csodákat látunk beléjük, úgy az igaziak. Olyannak is kell megmaradniuk. Egész életünk végéig. A vágyakozás az igazi, nem a beteljesülés. Valahogy Bándi festőművésszel is ez történhetett.

Rédey sokat dolgozott a hadügy irattárában, késő estig égtek a gyertyák a sok kiterített tervrajz körül. Az egynapi járóföldre, vagy a vasút mentén fekvő erődöket két hét alatt végigjárta. Jegyzetei már megtöltötték nagy táskáját. A birtok megvétele óta el is feledkezett Bándiról, akit néha látott a kertben vászna mögött, néha Sarah is megállt mögötte, szemmel láthatólag kedvvel nézte a vásznon kibontakozó kertrészletet. Úgy tűnt mintha a festőnek már nem is lenne olyan égetően fontos az a kaliforniai elvándorlás.

Egy nap átment Bándi lakásába, de nem találta, gondolta megvárja, mert messzire nem mehetett. Egy- két kép a festőállványokonn rá is nagy hatással volt. Van ebben az emberben valami nagy tehetség, gondolta, a képei hatnak a nézőre. A sarokba állítva ismerős arcot pillantott meg. Felemelte a képet és látta, hogy ez kétségtelenül Sarah Balley, de nem az a Sarah, akit első találkozásakor látott. A vonások az övéi voltak, de a festő valahogy idealizálta és azok a kék szemek varázslatosan lettek megfestve. Igaz, Sarah egyáltalán nem volt vénlány, ahogy Bradley állította, ráadásul az utóbbi időben szinte kivirult, visszanyerte fiatalságát, igazi korát.

–      Hé, hé –sietett oda Bándi , és kivette a kezéből a képet –ez még nincs kész, látod, a ruha a vállán csak éppen vázlat. Nem szeretem, ha ilyenkor nézik a képeimet!

–      Bocsáss meg Karcsi, ismerős volt az arc, de valahogy mégsem Sarah ez. Olyan idealisztiikus.

–      Nem lefesteni kell valakit, hanem megmutatni a festményen, hogy mi lakozik benne, milyen ember, és én így akarom megfesteni Saraht.

–      Szóval, modellt ül neked?

Bándi félszegen igent biccentett. Rédeynek nem voltak nagy szerelmi tapasztalatai, ez a néma biccentés mégis árulkodott, mégpedig arról, hogy nem véletlenül álldogál, beszélget Sarah Balley ott a kertben a festő mögött. Hát ezért nem hallott már az utóbbi időben Kaliforniáról.

–      Nézd meg Saraht és akkor nem fogod leszólni a festményemet.

–      Távol áll tőlem, hogy leszóljam, csak olyan más a képen, mint ahogy én megismertem.

–      Pedig ez az igazi Sarah –emelte fel a képet – akit a festményen látsz. Ahogy én ismerem.

Bándi tényleg jó festő. Korábban nem nagyon törődött a ház asszonyával, de most megnézte és megdöbbent. Sarah sokkal jobban hasonlított a festményhez, mint a korábbi emlékeiben élőhöz. Fiatalság és kétségtelen báj sugárzott róla, még a járása is ruganyosabb, kecsesebb lett.  És most már észrevette a reggeli tea felszolgálásánál az összepillantást, ahogy a kezek összeérnek a forró csészén. Ez a művész megszédítette Saraht, vagy fordítva, nem tudta eldönteni. A szerelem megszépítette a korábbi vénlányt, és meggyógyította Bándit. A köhögése mintha soha nem lett volna. Hajlott háta kiegyenesedett, hosszú haja, mintha mindennap megmosta volna, ragyogott a fényben.

A szerelem kívül belül megváltoztatja az embert, gondolkozott el. Kérdezni semmit nem kérdezett, ha majd akarja, elmondja Bándi. Bár az is lehet, hogy hamarosan megbánja, hogy nem utazott el Kaliforniába amint a pénz a kezében volt.

Este sokáig rajzolt, rendezgette a jegyzeteit. Mikor lefeküdt, a sötét csendjében fájó ürességet érzett a mellkasában. Egyedül maradt itt ebben a nagy országban, senkije sincs. Gyertyát gyújtott, hosszú levelet írt apjának, édesanyjának. Megkönnyebbült, de mikor visszafeküdt, a kínzó honvágy csak még jobban gyötörte.

A környékbeli erődítmények felmérését hamar befejezte, de volt, amikor két–három hétig is távol volt, gyakran a tengeren, egész Dél Karolináig. A Fort Sumter különösen elnyerte a tetszését. A másfél méter vastag kőfalak igazi védelmet jelentettek, de az erődön belüli élet igencsak elkedvetlenítette. A rossz helyen tárolt robbanószerek, gránátok, a katonák nemtörődömsége, a tisztek hányavetisége elszomorító volt. Jelentéseit minden hónap végén leadta Bradleynek.

–      Elégedett vagyok, Rédey – szokásos szivarját rágcsálta – a tervrajzok precízek, az ajánlásai nagyon is előremutatók. Egy dolog miatt neheztelek.

–      Ezredes Úr ?–

–      Vasárnaponként nem jön velem lovagolni, vadászni.

–      Uram, olyan sokat vagyok távol, hogy azt sem tudom, mikor van vasárnap.

–      Bezzeg a barátja, az a festő. Vasárnaponként ott feszít Sarah mellett a templomban. Mindenki róluk pletykál. Tudja, mi a legérdekesebb? Ez a vénlány kivirult, visszafiatalodott. Olyan szerelemesen néz a művész úrra, hogy ebből házasság lesz.

–      Kívánom, hogy legyenek boldogok Ezredes Úr! A munkám miatt alig vagyok otthon, akkor is dolgozom. Én is úgy sejtem azok ketten szeretik egymást. Bándinak sok megrendelése van arcképekre. A képviselő urak, a feleségeik, vagy a kedvenc lovuk megfestése jól jövedelmez. Karcsi nem lenne rossz férj.

–      El ne mondja, de egyik másik képét én is láttam, és Istenemre jól sikerültek. Ha valamelyik eladó lesz, szóljon nekem!

–      Ígérem, Uram!

–      Na, nézzük akkor a Fort Sumtert!

Rédey nagyon mélyrehatóan elemezte a vizsgált erődöket, és nem rejtette véka alá elítélő véleményét, ha úgy adódott. Bradley agyában a kerekek zakatoltak, és kész volt a jelentése Shermann tábornoknak.

Két, hosszú év alatt végzett az erődök felmérésével, és a munka nagy örömet szerzett neki. A hadügy malmai lassan őröltek, mert újabb két év telt el, míg Bradley jelentése eljutott Shermann asztalára. A tervrajzok magas oszlopa és a vaskos könyvet megtöltő elemzései láttán Bradley nevetve jegyezte meg.

–      Mire ezt Shermann átnézi, addigra elporladnak ezek az erődök – pedig Istenemre érdemes lenne elolvasni nekik is. Kérhetek valamit, Rédey?

–      Ezredes Úr, Máris teljesítve.

–      Készítsen az elemzéseiből egy rövid, de nagyon velős kivonatot. Elküldeném Abe Lincolnak. Ő biztos végig olvassa, és megérti mit is akart maga sugallni.

–      Tart az ülésezés, és a maga tanulmánya jó alkalom lenne, hogy meghívjam Abet egy vacsorára hozzánk. Drága Sallymmel nem egyeztettem, de magát is várjuk. Most, hogy elkészült mindennel, hétvégén jöjjön ki velem egy kis vadászatra!

–      Boldogan, Ezredes Úr!

A késő tavaszi napsütésben Bándi a kertben ült, elmaradhatatlan festőállványa előtt, mellette Sarah, aki teát töltögetett a kis asztalon a festőnek.

–      Gyönyörűek ezek a nárciszok –nézte meg közelebbről a képet Rédey – erről jut eszembe, megmetszem az elvirágzott aranyesőt.

–      Láttad már Sarah arcképét? Amit még ideérkezésünkkor kezdtem el, és sokáig nem sikerült befejeznem?

–      Mostanra sikerült?

–      Kész van, barátom – rámosolygott Sarahra és karon ragadta  Rédeyt, bementek a házba.

–      Karcsi –halkította le a hangját, mintha bárki is értené a magyart itt – mi van Sarah és közted? Ma a sógora is úgy beszélt, mintha házasodnátok.

–      Gyere, először nézd meg a képet!

A festményt tényleg befejezte, a halványkék csipke gallér ragyogott Sarah nyakán, a ruha lágyan simult a testére és kiemelte gömbölyű melleit. Ami a különleges volt, és amit már évekkel ezelőtt is látott rajta, az a sugárzás volt. Valami megfoghatatlan, éteri, és titokzatos kisugárzás tette Saraht olyan vonzóvá ezen a képen.

–      Tudod, őt ilyennek látom és ő valóban ilyen. Igen, szeretem őt és ő is engem. A családja itt az egyik legelőkelőbb, én pedig egy senki vagyok, egy menekült. Hogyan is jöhetne hozzám, hogyan is kérhetném meg?

–      Károly, állj meg! A legfelkapottabb festő lettél ebben a városban, szép pénzeket keresel, és ahogy ismerlek, már egy vagyont tehettél félre.

–      Vagyont? –mosolyodott el Bándi büszkén – vagyont nem, de életem végéig bebiztosítottam magam. Te alapoztad meg, a birtokom megvételével.

–      Nem sajnálod?

–      Esküszöm, hogy felszabadítottal. Annyira nyomasztott az a nyavalyás föld, ott a világ végén.

–      És Kalifornia?

–      Engem már nem vonz. Itt van nekem a szerencse városom, ahol Sarah él.

–      Hát akkor ne tétovázz, kérd meg a kezét, ne epekedjetek!

–      Gondolod? Meg merjem?

–      Ahogy én látom, már alig várja.

Őszintén beszélt, mert egymáshoz illő párnak látta őket. Sarah gyakorlatiasságára, gondoskodó anyai ösztönére volt szüksége Bándinak, Sarahnak  pedig arra a finomságra, rajongó szerelemre, amivel a festő körülvette.

Bradley indította el, Rédey pedig tovább görgette azt a lavinát, ami mindkettőjüket maga alá temette, és egy rekkenő júliusi napon ott álltak a ház kertjében a fehérrel megterített asztalok mellett, gratuláltak Sarah Bándinak és Charles Bándinak a házasságkötésük alkalmából, és most nem utasította vissza az ezredes illatos szivarját. Beismerte magának, hogy mennyire aggódott ezért a kiváló kis festőért, és mennyire megkönnyebbült, mikor átpillantott az egymás kezét szorosan tartó párra. Szabadnak érezte magát, felszabadult a felelősség alól. Ezzel együtt mindaz a kíváncsiság, amit eddig gondolatai mélyére rejtett, most feltört. A birtok. Látni akarta azt a birtokot. A hadügyi munkában úgyis lesz egy kis szünet, és az igazat megvallva nem nagyon lelkesítette már az erődök feltérképezése. Most kezdődne az új erődök megtervezése ott a közép nyugati vidékeken vadak és kétes egyének között, és ez már nem vonzotta. Este, elcsendesedett a ház és kiterítette vázlatait arról a Pennsylvániai birtokról. Pennsylvánia valahogy úgy csengett neki, mint Transsylvánia, Erdély.

A vasút csak Border Cityig visz el, hacsak azóta tovább nem épült! Onnan úgy vélte egy bő félnapi út, jó lóval. Border Cityben bevásárol, vesz egy jó lovat, de az is lehet, hogy egy könnyű kocsit, és megnézi azt az elátkozott birtokot.  Egyre távolabb kerültek az erődök, a hadügy és gondolatban már egyre közelebb járt a kis földdarabhoz, Pennsylvániához.

Bradley ezredest nem lehetett eltántorítani a hétvégi galambvadászattól, ez alkalommal elkísérte. A sörétes puska, amit kölcsönkapott, nem volt valami friss darab, de az első pár lövés után, ahogy zuhanva hullottak le a vadgalambok, az ezredes nem tudta szó nélkül megállni.

–      Istenemre, maga egy igazi mesterlövész! Hol tanult meg így lőni?

–      A szüleimnek birtoka van Magyarországon, sokat vadásztunk apámmal.

–      Oroszlánra, tigrisre?

Az ezredesnek nem erőssége sem a földrajz, nem a zoológia, gondolta, de még csak el sem mosolyodott. A régi vadászatok emléke ismét szíven ütötte, honvágya szívszaggató lett.

–      Őz, szarvas a legnagyobb vad felénk, no meg a vaddisznó. Igaz egy alkalommal medvét is lőttem.

–      Nem hiányzik az otthona?

–      Nagyon is, ezredes úr! Vissza is térek, amint lehet.

–      Mi a fenének? Hiszen komoly karriert csinálhat itt nálunk.  Ha akar, már most nagyobb birtokot vehet, mint az otthoni. Itt mindenki bevándorló, a maga tehetségének Amerika passzol igazán.

–      Ami azt illeti, egy kis birtoknak máris a tulajdonosa vagyok.

Bradley feltűzte a nyereg mellé a frissen lőtt madarát, de most jobban lekötötte amit Rédey mondott.

–      Nocsak, erről nem is beszélt. Hol az a birtok? És mekkora?

Az ezredest elkapta a hév, megállította a lovát, szembefordult Rédeyvel.

–      Nem nagy föld, ötven hektárnyi, és Pennsylvániában van.

–      Ember, - tárta szét karját az ezredes - az már egy szép birtok. Azzal van munka, abban van fantázia! Lehet valami nagyszerűt alkotni!

Nézte Bradleyt, ahogy kipirult, ahogy lelkesedett, meglátta a sóvárgást a szemében, és hirtelen megértette, hogy hiába a jó állás, a társadalmi pozíció, az ezredes ugyanúgy vágyik valahová, valami másra, ahogy ő Magyarországra, a birtokukra, vagy, ahogy Bándi is a szíve mélyén örökké vágyakozni fog Kaliforniára.

–      Az igazat megvalva, még nem is láttam azt a birtokot. Úgy vásároltam, és csak most gondoltam arra, hogy odautazom.

–      Szerencsére nincs a világ végén!

–      Jövő héten tervezem, hogy megnézem.

–      Tudja – Bradley hosszan a szemébe, és vágott egy furcsa grimaszt – ha maga megnézi, attól félek, ott is ragad. Ott maga egy lépéssel közelebb fogja érezni magát az igazi otthonához, a hadügy pedig elveszít egy értékes munkatársat.

–      Bevallom, nem tudom milyen ez a bizonyos birtok.

–      Nem is érdekes – vágott a szavába az ezredes – ha jó és szép, akkor ott marad, ha borzalmas, akkor pedig azért marad ott, mert nagy lesz a kihívás, hogy igazi paradicsommá alakítsa.

–      A mostani munkám is elég nagy kihívás – nevetett – de itt a két galamb!

Emelte a puskáját és az elől repülő halálos sebbel zuhant le. Bradley is rálőtt a másodikra, de az sértetlenül tovább repült.

–      Ez nem az én napom – tettetett bosszúságot az ezredes – az előbb magát vesztettem el, most meg a madarat. Nézzük inkább mit csomagolt, az én drága kis Sallym!

A nagy bőrtáskából marhasült, puha kenyér és egy üveg bor került nagy fehér kendőre. Hallgattak, de kitalálta, hogy az ezredes fejében továbbra is az ő birtoka körül forognak a gondolatok, és vékonyra szorított ajkai arról árulkodtak, hogy tudja, soha nem fogja már elhagyni sötét irodáját, nem vághat már neki a nagyvilágnak szabadon, magányosan, hogy megtalálja a maga Kaliforniáját.