A vonat Border Citybe érkezett, ami a végállomása is volt. A peron zsúfolva utasokkal, akik visszafelé mennek majd. Mindig meglepte, hogy fér be a kis vonat kocsiba az a töméntelen nagy bőrtáska, fonott kosár, néhány nyereg, és a hatalmas összekötözött csomagtenger, melyek dupla sorban várakoztak gazdáikkal együtt a beszállásra. Itt is zaj, füst, szenny fogadta.
Megtakarított pénzét az övébe rejtette, aranyrúdjait washingtoni szobájában hagyta. Tudta, sok mindent kell vennie, de már azt is tudta, hogy mindig talál valakit, aki épp azt akarja eladni, ami éppen neki kell. Jó lovat kell találni, de azokból volt is bőven Border Cityben. A vonat innen nem ment tovább, három felé is vezetett jól kijárt út. Neki a folyó felé vezetőt kell választani. A térképet jól bevéste az emlékezetébe. Először a kovácsot kereste meg, aki félmeztelenül hosszú, szikráktól lyuggatott bőrkötényében mogorván támasztotta a fényesre koptatott faoszlopot, amihez a patkolásra váró lovakat kötik.
– Jó napot – a kovács csak egy biccentéssel viszonozta –most érkeztem, és lovat vennék.
– Nézze csak – körbemutatott izmos, szőrös karjával – talál ott kedvére valót, ha van pénze.
– Csak én nem ismerem őket, maga meg mindet jól ismeri, tudja milyen a lába, mit bír, ezért is jöttem előbb magához.
Most először emelte fel a fejét a behemót, csupa szőr ember. Nézte az idegent meglepődve.
– Minek az a ló? Maga városi ember.
– Van egy birtokom Spring Valleyben, oda igyekszem.
– Hosszú út lesz, nem fogja azt bírni!
– Ha a lovam bírja, engem ne féltsen! Ezért akarok jó lovat!
A kovácsot a másikból áradó határozottság, önbizalom, eltökéltség győzhette meg, de az is lehet, hogy jó üzletet szimatolt, mindenesetre elvált a fényes faoszloptól és füttyentett a műhely félhomályos belseje felé. Maszatos siheder dugta ki a fejét.
– Szedd a lábad, kísérd el az uraságot Mosley tiszteletes feleségéhez! –Rédey felé fordult- egy hete meghalt a papunk, és most az asszonyság vissza akar menni Angliába. Mindent elad. Alkudjon a lóra, nem csinál rossz vásárt. Két új patkó azért kéne rá, ha olyan hosszú útra megy. Ötven dollárnál ne adjon érte többet!
Köszönte a jó tanácsot és a poros kocsiúton, kerülve a mély, vizes keréknyomokat próbálta utólérni a kovács segédet. Mrs. Mosley magas szárú fűzős cipőjében szorosra fűzött derékkal, fekete ruhájában maga volt a megtestesült gyász. Csak akkor csillant fel a szeme, mikor a siheder odakiáltotta, hogy ez az úr a lóért jött. A mohóságot azonnal észrevette a szemében. Igaz, a szemei tágra nyíltak, mikor együttérzését fejezte ki férje halála miatt. Mielőtt még az asszony férje nagyszerűségének bemutatásában messzire jutott volna, rákérdezett a lóra.
– Fiatal, két éves, nagyon tisztességes állat, szegény Ron csak ritkán lovagolt ki rajta.
– Megnézhetem, asszonyom?
Nehezen és nem is szívesen kelt fel az öblös karosszékből, de hátrakísérte vevőjét az istállóba.
Mosley tiszteletes nem sok gondot fordított lovára, az asszony zsebkendőjét fintorgó orra elé tartotta. Az állat nyugodtan tűrte, hogy megnézegesse, talán ő is reménykedett, hátha ez az idegen változást hoz sanyarú életébe! Négy évesnél nem lehetett idősebb, nem volt agyonhajtva, izomzata, fogai rendben voltak. A kovács jól ismerhette, mert az első két patkó bizony megérett a cserére. Kivezette az udvarra, és látta, hogy a kovács nem adott rossz tanácsot.
– Száz dollár-szólalt meg az asszony kéretlenül.
– Lehet, hogy két éve van önöknél, de ez a ló legalább négy éves.
– Azért ez jó ló, ha öregebb, akkor is megér nyolcvan dollárt.
– Ötven dollár - nem okozhat csalódást a kovácsnak, bár szíve szerint nem alkudozott volna-ötven dollárt ér ez a ló.
– Hatvan dollár alatt nem adom.
Az asszony az istállószag elől hátrább húzódott, már ment volna vissza.
– Mrs.Mosley, kérdezze meg a kovácsot, azt fogja mondani ötven dollár is szép pénz ezért az állatért. Új patkók kellenek, le kell takarítani- hirtelen meglátta a nyerget és a lószerszámokat az istálló falán- megadom a hatvanat, és kérem azokat ott.
– Vigye, vigyen innen mindent el, de akkor hatvanöt dollárt kérek.
Még így is úgy érezte, hogy jó vásárt csinált. Maradt még pénze, hogy a nagy bőrtáskáját feltöltse a szükséges dolgokkal. Ennivalót vett bőségesen, és amiért majdnem többet fizetett, mint a lóért, vett egy kiváló puskát is, hozzá golyót, lőport.
Bár a kovács nem kérdezte, mit fizetett, szíve szerint elmondta volna neki.
– Zsugori vénasszony ez –morgott a kovács ölében a ló patájával – ő tette sírba szegény papunkat is. Még azt a pár centet is sajnálta, hogy kitakarítsák az istállót, rendbe tegyék ezt a szegény állatot. Szerencsétlen pára, hogy néz ki?
– Hogy jutok el Spring Valleybe?- próbálta a hosszú gondolatmenetet megszakítani.
– Legjobb, ha ezen az úton elmegy egészen a folyóig, az átkelőnél aztán északnak fordul. Menjen addig, amíg a folyó nagy kanyart nem tesz, utána már Springben lesz. De nincs ám város, vagy ilyesmi, csak a telepesek. Hát, vigyázzon.
Fél dollárral többet fizetett és a felhők között bujkáló nap alatt elindult a birtokára. Eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a ló nevét.
– Gyerünk Királynő!
A ló felkapta a fejét, mintha a magyar szavakat értené, és sebesebb ügetésbe kezdett, mert minél gyorsabban szeretné itt hagyni ezt a várost, és soha nem akarna visszatérni. Rédey összeszíjazta az álla alatt Mosley tiszteletes kissé istállószagú bőrkalapját és átadta magát a lovaglás örömének.
Magasan járt már a nap mire a folyóhoz ért és innen északnak fordult. Lassabbra fogta a lovát és a térképet hívta segítségül. Pár mérföld és Spring Valleyben lesz, de a birtokot hogyan találja majd meg, azt nem tudta. A folyó szélesen hömpölygött, de a kísérő erdő fáin látta a magas sár nyomot. Ez a folyó bizony meg szokott áradni, de nem is akárhogyan. Maga elé képzelte a hatalmas víztömeget, és megborzongott a félelemtől. Távolban, a lassan emelkedő hegyoldalban néhány kisebb házat látott, de embernek nem volt nyoma. Hagyta a lovat inni a folyóparton és legelészni a dús fűben. A térképe szerint nem járhatott messze, és már távolból sejthette melyik birtok lehet az övé, mert azon a tájon magasra nőtt a fű, a gyom. Ahogy közeledett szépen állított kerítést talált, mögötte szinte erdő sűrűségű facsoportot, amögött pedig alig észrevehetően húzódott meg egy nagy ház. Felfelé a hegynek futott a jól megerősített kerítés. Tovább ment a senki földjén és pár mérföld után ismét egy ápoltabb porta következett, ennek a kerítése csak néhány oszlopból állt, jelezve, hogy addig az övé a birtok. A két három oszlopon néhány rozsdás drótszál megnyúlt a déli melegben. Embert sehol nem látott.
– Akkor e kettő között van az én földem –morfondírozott- végre csak megtaláltam!
A magas fű és a csenevész, kiszáradóban lévő fák között magas fa pajta húzódott, de innen is látszott, hogy a deszkák között átsüt a nap, és a tető sincs megbízható állapotban. A magas pajta mellett, falához építve apró kis házacska látott, aminek a kéményéből halvány, fehér füst nyúlt az égre. Elbizonytalanodott. Itt lakik valaki, lehet, hogy mégsem az én birtokom ez? Újra nézte a térképet, de a szövetségi földhivatal mégiscsak ezt a hegyre futó földdarabot jegyezte be a nevére.
Félúton volt a kis kalyiba felé, amikor nyílt az ajtaja és egy torzonborz, fehér szakállú és hajú kis ember lépett ki. Kopott, lyuggatott, széles, fekete kalapját hátratolta, de csak várta az idegent és nem lépett felé. A kis kunyhó mesterien volt megépítve, ablakain pedig takaros, fehér függöny védett a naptól és az idegenek pillantásától.
Hirtelen egy asszony is megjelent az ajtónyílásban, majd ijedten rebbent vissza, de a kíváncsiság mégis kinn tartotta. Ellentéte volt a férfinak, amíg ez elhanyagolt volt, az asszony agyonmosott ruhája messziről is tisztának tűnt. Kissé őszülő haját takaros fehér főkötő tartotta hátul.
– Jó napot!
– ’napot – visszhangozta az öregember. Könyökével megbökte az asszonyt, aki hangtalanul visszatért a házacskába - Hát maga mekkicsoda?
– Van itt nekem egy birtokom – mutatta a térképet – azt gondolom, ez lehet az.
Az öregember szemében a korábbi ellenségességet zavart félelem váltotta fel.
– Aszongya, ez a maga fődje? Hét éve senki nem járt erre.
– Most jött el az ideje – közelebb ment az emberhez és kezet nyújtott.
– Rédey a nevem, nemrég vásároltam ezt a földet.
– Gregg, Gregg Kelly vagyok, Uram! Írországból. Otthon nem volt szerencsénk, én nem kaptam munkát, az asszony meg bába, de má’ gyerekek sem születnek otthon. Hát idejöttünk. Dógozgatok itt mindenkinél, de hát itt sincs sok szerencsém. Nem vót senki itt, ahogy mondtam má’ vagy hét éve, hát csinátam ezt a kis házat és Marymmel ideköltöztünk. Kikőtözünk mink innen, Uram, mer’ hát maga itt a gazda.
Nézte a nehezen beszélő emberkét, és lassan rájött, nem is olyan öreg. Felesége olyan negyvenes lehet, de ő sem sokkal több.
– Ráérnek a költözéssel. Most csak eljöttem megnézni, mire lesz szükségem, jó vásárt csináltam-e?
– Rosszat biztos nem, Uram. Szép nagy főd ez, meg elég jó is. Hát még arra fönt az erdőség!
– Oldalt láttam itt a kerítéseket, de meddig tart fölfelé?
– Nincs ott határ, Uram. Egész a hegygerincig. Van ott túl egy csapás, hát azt tartják a fönti határnak. Amott a szomszédja, az a hollandus, ott fönt is kerített, hát abból tudhatja meddig ér a maga birtoka. Szép nagy főd ez -tette hozzá sóhajtva.
Az ajtó hangtalanul szélesre tárult. Csalódott volna, ha nem lett volna résnyire eddig is, és Mary Kelly nem hallgatta volna végig, miről beszélnek.
– Sokat beszélsz vénember – intette le az asszony az urát – hívd meg inkább a gazdát ebédre, biztos megéhezett.
A kunyhó belül is tiszta volt. Két végében szőrökkel letakart ágy állt, középen pedig sárból tapasztott formás kis tűzhely, amiben most is lobogott a száraz fa. Megkordult a gyomra, és az illatok jó ízt is ígértek.
– Tuggya ritkán van itt munka, azt is rosszul fizetik. Szerencsémre ismernek má’ itt a völgyben, oszt mindig akad ez-az. Aztán meg itt ez a nagy birtok. Hát, senki se látogatta, én meg leraktam néhány csapdát, így mindig esett a tőrbe egy-egy nyúl. A télen még őz is fennakadt. Jó el vótunk látva hússal egész télen. Az Uraság nem fog csalódni, jó kis birtok ez. Aztán mit akar vele kezdeni?
– Még magam sem tudom.
– Tuggya, itt mindenki marhát tart, de nem érdemes, nincs ára. A terménynek sincs. Tanájjon ki olyat, amiből gyarapodni lehet!
– Azon vagyok. Először megnézem majd mire lesz szükségem.
– Egy jó puskára. –odahúzta az ablakhoz – Látja ezt a kis kertet. Marym mindent megtermel itt, ami kettőnknek kellett. Ha van jó puskája, meglövi a húst is magának. Arany élete lehet itt.
Gregg Kellyt tökéletesen kielégítette, ha tele pakolhatta a bendőjét, mint most is az ír pörköltből. Felesége néha a kezére koppintott, mikor a kanalával újra bele akart nyúlni az illatozó nagy húsos tálba. Az asszony beszédét hasonlítani sem lehetett a férjééhez. Szabatos szép mondatokban beszélt erről a vidékről, de mindkettőjük hangjában ott bujkált egy kis félelem, hogy elveszítik ezt a kis otthont, ahol évekig háborítatlanul, jól éltek.
– Egyedül jön ide? - kíváncsisága nem hagyta nyugton az asszonyt - mert mi itthagyjuk ezt a kis házat, jobb híjján ellakhatnak itt is, amíg elkészül az uraság háza.
– Kell egy ház, de egyedül jövök – mintha valami sugallatnak engedelmeskedne, hozátette – maradhatnának Mrs Kelly. Nekem is kell egy kert, virágokkal, zöldségekkel. Gregg, maga pedig tőrözhetné tovább a vadakat. Jobb mint a puskadurrogás. Még elriadnak mások birtokára!
Valami furcsa sóhajszerű hang szakadt ki a párból. Az asszony lágyan még a kezét is rátette férje karjára. A csendet senki nem akarta megtörni. Azok fogták egymás kezét, Rédey pedig belekóstolt az ebédbe.
– Ez finom- nézett Maryre – olyan, mint a hazai.
– Honnan jött az Uraság?
– Magyarországról.
– Itten most sokat firkálnak a magyarokról – Gregg úgy érezte, neki is be kell kapcsolódni a beszélgetésbe – jókat irkálnak. Örülök is, hogy nem más náció az Uraság. Meglátja, ha maradhatunk, az én Marym olyan virágoskertet ültet, hogy mindenki írígyli majd. Látta, olyan a zöldsége, mint otthon Írországban, ropogós, ízes, szaftos.
– Hallgass már, Gregg. A beszéd nem a kenyere, de sok mindenhez ért, az én uram. Meg sok embert ismer. Hoz magának ácsot, embereket olcsón. Hipp-hopp felépül az a szép ház.
Ha itt maradhatunk, Uram, akkor a bérünket maga szabhatja meg, kevéssel is beérjük, csak legyen hol élnünk. Odahaza – szemében könny jelent meg – elvesztettük a házunkat.
Nem is sejtette mekkora lavinát indít el, néhány kedves szóval. Ahogy a félelem fakón csillogott a tekintetükben ideérkezésekor, most ugyanolyan hamiskásan sziporkáztak azok a szemek. Megnyugodott a Kelly házaspár. Míg az asszony lesétált a folyóhoz és elmosogatott, Gregg elkísérte a gazdát a magas csűrbe. A deszkák ugyan kiszáradtak köztük jókora rések látszottak, de a tető elég jó állapotban volt. A gerendák erősek egyenesek. A szénapadlásra vezető létra fokai azonban kikorhadtak. Meglepetésére a sötét sarokban nagy ekevasat, sok egymás hegyén-hátán heverő szerszámot, nagy rozsdásodóban lévő tartályokat látott. Meglátszott, hogy hét-nyolc éve senki nem törődött a birtokkal.
– Ezt se kő venni, Uram – Gregg felemelte az egyik villát – teszek én ebbe olyan nyelet, hogy élvezet lesz vele dógozni, meg a többit is átnézem, mire visszajön.
– Jövök, ahogy csak tudok, de most igyekeznem kell, ha sötétedés előtt Border Citybe akarok érni, márpedig akarok.
– Nagyon várjuk vissza az én Marymmel, Uram- hangja őszintén csengett – Előttünk a nyár, sok mindent lehet még csináni!
Az ír beszéde, gondolatban megint csak hazarepítette, oda ahol a falusi atyafiak, vagy a német bérlő szakasztott ugyanígy beszélnek, mint az öreg ír.
A lovát a kovácsműhely mögé kötötte, hagyott pénzt a kovácsnál, hogy az új Királynő ne szenvedjen az éhségtől, és megígérte, hogy egy hét múlva értejön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése