Úgy tűnt, a városvezető már várta. A kedves ölelés, a menta tea, az árnyékos szobában a hívogató párnák most nagyon jól estek. Ali elgondolkozva hallgatta, néha fejét csóválta a hihetetlen történet hallatán.
- Írtam neked, miben sántikálnak a császáriak –szürcsölt egyet a csészéjéből - de ez mégis megdöbbentett.
A falon egyre magasabbra emelkedtek a színes arabeszkek fényei, ahogy a nap nyugodott, de végül sikerült megtalálni az egyik lehetséges megoldást.
- Azonnal levelet küldök a konzulnak, a válaszig pedig meg kell akadályozni, hogy az emberrablók elhagyhassák a kikötőt. Mondod, hogy ez a Koszta talán amerikai polgár?
- Úgy tudom, kérte, de lehet, hogy már meg is kapta. Tudod, Kossuthtal sokan kerültek az Egyesült Államokba. Biztosat azonban nem tudok én sem.
- Mindegy, ma futott be egy kisebb amerikai hadihajó. Értesíteni kell a kapitányát! Ezt bízd rám! A levelet azonnal elküldöm a konzulnak, a kapitány tájékoztatására megvan az emberem. Beszéljünk rólad barátom! Nem tudom, hogy a császár gazemberei mit akarnak, mire képesek, de ez a mai emberrablás meggyőzött, hogy menekülnöd kell!
Rédey elsápadt. Minden áron kerülni akarta, hogy a tengerentúlra menjen, távol édesanyjától. Az valahogy a soha vissza nem térés gondolatát sugallta. Most pedig, tudta, barátja is ere gondol.
- Úgy érzed ilyen veszélyes a helyzet?
- A mai emberrablás után nincsenek illúzióim. Akár gyilkosság is lehet. Féltelek. Gondold át te is!
- Annyira nehéz döntenem. Mintha kitépnék a gyökereimet, mintha elválasztanának Európától. Úgy érzem, talán soha többé nem látom majd a szülőföldemet.
- Meglátod, változni fog a világ. Örökké nem leszel üldözött.
Hallgattak, mert mindkettő a saját gondolataival volt elfoglalva. Az este egyre komorabb lett, akárcsak a hangulatuk. Az omlós báránysült elfogyott, most a ropogós pisztáciát rágcsálták.
- Holnapra várom a hajómat, a Bajadert Indiából. Kirakodják a selymet és a fűszereket – Ali szinte szuggerálta a grófot – és két nap múlva olivabogyót és olajat visz Amerikába. Biztonságban leszel rajta és az övéid között lehetsz Washingtonban!
- Ilyen gyorsan?- szakadt ki a kiáltása- máris mennem kellene?
- Ez a két hadihajó nem véletlenül horgonyoz itt. Összegyűjtik, elrabolják, és Bécsben elítélik azokat, akik részt vettek a szabadságharcotokban és ide menekültek. Téged nem akarlak elveszíteni, és tudom, hogy rövidesen viszontlátjuk egymást.
- A próféta beszéljen belőled, drága barátom!
- A hajóm kapitánya hűséges emberem, te is bízhatsz benn! Kapsz tőlem egy övet, amit viselj mindig, mert száz arany van belevarrva.
Rédey felállt és átkarolta Demirelt. Pillanatokig tartották egymást azzal a hittel, hogy a másik szerencsével fog járni és, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.
A kikötőben pillanatok alatt elterjedt a szörnyű tett híre. Haragos hangú, ágáló, kis csoportok verődtek össze, mindenkinek volt ötlete, mit csináljanak a gazember osztrákokkal. Myra, néhány kikötői kéjnő társaságában álldogált a kávézó szőlőlevél és nádteteje alatt.
- Nem szolgáljuk ki az osztrák hajósokat, nem szerzünk nekik örömet -kiáltotta a körülötte álldogálóknak. Hatalmas üdvrivalgás fogadta szavait. Az emberek ölelték a lányokat és futótűzként terjedt a kikötőben Myra döntése.
Rédey meghatódott az emberek támogatásán, lelkesedésén. Hirtelen megnyugodott, úgy érezte esély van arra, hogy Koszta visszanyerje a szabadságán. Demirel, Szmyrna város parancsnoka nagyhatalom volt, és délután úgy látta eltökélt, hogy segít a menekült Kosztán.
A St. Louis fürge járású hadihajó volt. Erőssége nem is a fegyverzetében, hanem manőverező képességében rejlett. Ingraham kapitány büszke volt a hajójára, amilyen büszke volt az embereire is. Ez a sápadt fény már Szmyrma kikötője, ahol vizet, friss élelmet vesznek fel, és a matrózok is végiglátogathatják a városi kocsmákat. A hajó orrában állt és a szemerkélő eső egyre csak folyt lefelé vastag esőkabátján. Csizmája alatt kisebb tócsa gyűlt össze. A sötét és a megállíthatatlan eső megborzongatta. Jól is esne egy meleg szoba finom báránysülttel és egy jó pohár borral! A kikötői elszórt fények egyre közelebb kerültek, elindult a kormányoshoz, hogy a kikötést felügyelje. Észrevette a két sötét hadihajót is, kíváncsi volt melyik nációhoz tartoznak? A gyorsan leszálló estében távcsövével próbálta kifürkészni zászlajukat, de sikertelenül. Tompa puffanás a kikötő falánál és már engedték is le a horgonyt, dobták ki a köteleket. Élvezte ezt az összehangolt, olajozottan folyó munkát, ahogy elégedetten nézte emberei arcán a feszültség oldódását és a széles mosolyt, a készülődést az esti, szárazföldi kalandra.
- Frank – fordult az első tiszthez – az emberekkel rendben lesz minden?
- Beszéltem a fejükkel Uram! – széles vigyorral még hozzátette – bár ma éjjel nem az lesz a legfontosabb testrészük Uram! Ön is partra lép, Uram?
- A kabinomba kérem a vacsorát!
Nem tette hozzá, hogy fáradt vagyok. Az esőben lehűlt teste, a kikötés feszültsége nyugalmat pihenést követelt. Egy jó vacsora, pohár bor, egy pipa voltak a kívánságai. A reggel pedig úgyis gyorsan itt lesz, a kikötői hatóságok pedig fárasztóbbak, mint a legviharosabb tenger.
Ingraham kapitány akkor sem ébredt fel, ha a vitorlák csattogása a tomboló szélben olyan volt mint az ágyúlövés, nem ébresztette fel az árbocok fülsértő nyikorgása, és tudott aludni a legnagyobb hullámverésben is. De ha a kabinja ajtaján halkan kopogott az első tiszt, azonnal talpon volt, mert ez azt jelentette, hogy valami fontos történt a hajón,
Így tett a mostani hajnali kopogásra is.
- Frank, -feje kitisztult mire a kabinajtót feltárta – mi az ördög történt?
- Uram,- az első tiszt vigyázban állt – a visszatérő embereink azt az információt hozták, hogy az osztrákok –fejével a kikötő északi részére intett – elraboltak egy amerikai állampolgárt.
- Mit keresnek itt amerikaiak? – húzta fel a szemöldökét –mármint rajtunk kívül? Remélem, nem a mi embereinkről beszél!
- Nem, Uram – lazított a tartásán az első tiszt – ez egy magyar születésű, Amerikából jött ide pár hete. És Uram, itt egy levél a kikötő parancsnokától.
A kapitány feltörte a pecsétet és olvasni kezdte. Mi történik itt, morfondírozott.
- Köszönöm Frank, elmehet.
A hír, ami a kikötőben terjedt, és a levél teljesen egybecsengett. Itt valóban egy amerikai állampolgár elrablásáról van szó.
Felnézett, és látta, hogy első tisztje továbbra is éberen figyel.
- Frank – hangja kemény, és utasító lett – az osztrák hajók egyike sem hagyhatja el a kikötőt, bármi mozgást észlel, azonnal jelentse. Nem futhatnak ki!
- Igenis Uram!- elszántság és izgalom tükröződött az ő arcán is– kiszabadítjuk az emberünket!
Mi történik itt, ki ez az ember? Gondolatai nyugtalanul cikáztak. Mit tegyünk, egyáltalán kell-e valamit is tenni? Koszta, ez a név olyan görögösen hangzik. Mégis magyar lenne? Ki kell deríteni, és ki is fogjuk deríteni, döntötte el.
A hajnal hirtelen felszakadt. A tenger színe a ciklámentől a türkizig változott, valahol a látóhatár szélén bordós-vörösen kelt fel a nap. Furcsa zsongás töltötte be a levegőt. A keskeny vörös csík a horizonton egyre szélesebb és teltebb lett, és világosságban már tisztán lehetett látni a kétfejű sasos osztrák lobogót a szomszédos hadihajókon. Észrevehető volt a mozgolódás is a hadihajók közelében. A hajó kapitánya érzi és tudja, hogy tengerészei milyen hangulatban vannak. Ingraham kapitány is látta a feszültséget, a céltalan rohangálást a Huszár császári hadihajó fedélzetén, Valami nincs rendben – gondolta – én pedig utána járok, mi az oka.
A kikötői felbolydulást első nekifutásra nem sikerült megfejteni. A csónakkal kimérten evező és a kopár partot fürkésző matróz a kis csoportokra mutatott.
- Uram, egy napja így megy. Ezek az emberek valamit tudnak és felháborodottak.
- Kerülj a kikötői parancsnoksághoz!
Az épület napszítta vályogfalain a keskeny, lőrésszerű ablaknyílások nem annyira a fényt engedték be, mint inkább a meleget tartották az épületen kívül. Egyik végén homokkőből épült kis kupola díszítette, rajta a félhold rézlemeze. Mozgást nem láttak az épület körül, ami furcsa volt, hiszen pár méterre tőle izgatottan gyülekezett a kikötői népség.
Ingraham kopogott a kopott, vastag tölgyfaajtón, de belülről nem hallott hangokat ezért belépett. Félhomály és mellbevágóan erős és sűrű cigarettafüst fogadta. Egy íróasztalféle mögött fezes, szakállas, értelmes tekintetű török férfi ült és kérdőn nézett rá.
- Parancsnok Úr – adta meg a tiszteletet az asztalnál ülőnek – Ingraham kapitány vagyok az USS. St.Louis kapitánya. Szeretném elintézni a formaságokat.
- Rosszkor érkezett Ingraham! – a férfi kelletlenül válaszolt – Egyik honfitársát gyilkossággal gyanúsítják és elhurcolták.
- Valamit hallottam én is, de nem ismerem a körülményeket.
- Mi sem ismerjük, de tény, hogy eltűnt valaki, akiről azt beszélik, a maga honfitársa.
- Kitől tudhatjuk meg, mi történt?
- Fevzi, - intett egyik emberének a sarokba – intézd el a hajó papírjait! Alper, te pedig hozd ide a fényes Demirel pasa levelét.
A levélben Demirel tájékoztatta kikötő parancsnokát, hogy Offley szmirnai konzult is értesítette a történtekről, aki megteszi a szükséges lépéseket Koszta Márton szabadon bocsátásáért.
- Parancsnok Úr – Ingraham egész közel hajolt, érezte a férfiből áradó erős dohányillatot – ön szerint mi várható?
- Csak a rossz. Ezek az osztrák csirkefogók tömlöcbe küldik a maga honfitársát. Két nap múlva jön a postahajó, megpróbálják azzal Triestbe, onnan pedig Bécsbe küldeni az emberünket.
- Akkor felkeresem Offley konzult és sürgetem, hogy intézkedjen.
- Vagy nagyon óvatos legyen kapitány, vagy nagyon erőszakos! Azt rebesgetik, hogy legmagasabb szinteken is érdeklődnek, sőt idegeskednek az ügy miatt.
- Köszönöm, Parancsnok Úr, az utóbbit választom.
Gondolataiba merülve szállt be a csónakba. Jól ismerte a magyar forradalom történetét, élvezettel olvasta az Amerikába érkezett Kossuth beszédeit. Igazi demokrataként még lelkesedett is ezekért az eszmékért. Mindenféle szimpátia nélkül is eltökélt volt, hogy egy amerikai állampolgárt minden eszközzel meg kell védeni egy idegen hatalom erőszakos képviselőitől. Tájékozódni kell, mégpedig gyorsan. A fedélzetre érve távcsövével végigpásztázta a kikötőt. Nem egy, de három osztrák hadihajó is horgonyzott a kikötőben. Fedélzetükön kevés mozgást látott csak. Nem úgy a kikötői kávézó környékén. Az összeverődött emberek fenyegetően zárták el a partra lépés lehetőségét az osztrák hajókról.
Az izgatottságuk rá is ráragadt. Átöltözött és elhatározta, hogy ismét kimegy és felkeresi a konzult.
Offley, az amerikai konzul szalonkabátjában ült a dohányzó asztalnál. Álmodozva figyelte a szivarjából felszálló kékes bodor füstöt. A hatalmas üvegablakokon át az egész várost szemügyre vehette és nem sok öröme volt benne. Minaretek, szürkésbarna vályogfalú házak, és felettük por szállt, ami soha nem ülepedett le. Örömét az asztalon heverő újságok is beárnyékolták. A címlap kivétel nélkül az elrabolt magyarról szólt, és Amerika beavatkozását kérte. Ez esetben pedig ő volt Amerika és semmi kedve nem volt beavatkozni.
- Ingraham kapitány, Uram – a szolga nesztelenül távozott is, mikor a kapitány belépett.
- Jöjjön Nat – nehézkesen felállt – üljön le! Egy szivar, whiskey?
- Konzul Úr – Ingraham nem vett szivart, hagyta a poharat is – egy napja érkeztem és óriási felfordulást találtam. Mi az igazság a fogoly honfitársunkkal?
- Odahaza írásban folyamadott az állampolgárságért, így valóban közénk tartozik. De, és itt a bökkenő, az osztrákok váltig állítják nincs náluk semmiféle Koszta Márton.
- A kikötő népe nagyon zaklatott, Uram. Van szemtanú, aki látta, mikor elhurcolták a Huszár hadihajóra. Azt rebesgetik, hogy a két nap múlva érkező postahajóval akarják osztrák felségterületre hurcolni.
- Kapitány, maga is ismeri a kikötői csőcseléket.
- Uram, nem engedhetjük, hogy a honfitársunkat idegenek elhurcolják. Tennünk kell valamit!
- Teszem, teszem –a konzul kifújta a füstöt és gondterhelten kortyolt egyet – a francia konzullal ellátogatunk a Huszárra és néhány kérdést felteszünk a kapitányának.
- Elkísérhetem, Uram?
- Jöjjön, Nat, - felnevetett –nehogy engem is elraboljanak. De fegyvert ne hozzon!
Mire a kikötőbe értek, már ott volt a francia konzul kocsija is.
- Báró Úr – fordult felé Offley – bemutatom Ingraham kapitányt az USS St Louis parancsnokát. Ő is nagyon aggódik honfitársunkért, Koszta Mártonért. Köszönöm a segítségét, hogy közbenjár ebben az ügyben.
- Örömmel konzul úr – a báró levette szemüvegét, elgondolkodott- valljuk be, ritkán van szükség a mi diplomáciai ténykedésünkre így hát izgalommal és örömmel teszem most a dolgom.
Közben megérkezett a Huszár csónakja, a tengerészek felemelt evezőkkel tisztelegtek a konzulok és az amerikai kapitány előtt. Ingraham végignézett izzadt, gyűrött öltözékükön. Saját embereit nem engedte volna így a partra. Ahogy közeledtek, egyre több lézengő gyűlt össze a Huszár fedélzetén.
A bemutatkozás rövid, szinte kapkodó volt. A Huszár kapitánya szemmel láthatóan zavarban volt, tekintete kerülte a látogatókét, és egyértelműen tiltakozott a vád ellen, hogy amerikai állampolgárt tartanak fogva, jogtalanul.
- Kapitány Úr –fordult Offley az osztrákhoz – amíg a vádak nem tisztázódnak, mi nem akarjuk elvinni, mi csak látni akarjuk, egészséges-e, megfelelő-e a bánásmód, és neki van-e bármi kérése.
- Konzul Uraim –a kapitány megpróbált a legudvariasabban beszélni – mint mondtam Koszta Urat nem tartjuk a hajón.
A parton a tömeg nem oszlott, most éppen fenyegető ökölrázással az újonnan érkezett hintót vette körül. Megérkezett az osztrák konzul is, akit a kikötői hivatal emberei fogtak közre, hogy megvédjék a zaklatott tömegtől. A hajon pillanatnyi csend lett, várták, hogy a fedélzetre lépjen a gyorsan közeledő csónakból az osztrák konzul is. A csónak alig érte el a hajót máris fordult vissza, hogy a partra érkezett holland és olasz konzult is a hajóra hozza. Ingrahamnek furcsa volt ez az egész színjáték. Katonaként, haditengerészként, neki egyszerű volt az egész ügy. Elrabolták egy honfitársát, akit ki kell szabadítani, minden áron. Végig mustrálta a hajót és gondolatban sok kifogást talált. Elsősorban a hajó tisztasága, vagy inkább tisztátalansága tűnt fel. Bizony ráfért volna egy alapos fedélzet mosás, és a kötélzet néhány darabja is megérett a cserére.
Halk zsongás volt csak a három diplomata tárgyalása, majd ijedt futkosás után az első tiszt érkezett és kapitányának fülébe súgott.
- Konzul Urak, Kapitány Úr, nekem csak most jelentették, hogy tegnap valóban a hajóra érkezett egy magyar, akit kikötői gyilkossággal gyanúsítunk. A legénység egyik tagját ölte meg.
- Kapitány Úr – a francia konzul szakította félbe – a kikötői hatóságok úgy tájékoztattak, hogy a gyilkosság gyanúsítottját, egy görögöt, elfogták. Koszta Márton nem lehet a gyilkos. Látni akarjuk, kérem, hozassa ide!
Gyors tekintetváltás az osztrák konzullal és a kapitány máris intett, két ember pedig azonnal futott le a hajó belsejébe.
Koszta keze hátul össze volt bilincselve, szemeiben félelmet, arcán pokoli fáradtságot látott Ingaham. Hajlott háta még most sem egyenesedett ki, láthatólag valami szűk kis kamrában tartották. A szerencsétlen ember teljesen össze volt törve, cserepes ajkain a repedésekből vér szivárgott. Ezt az embert éheztetik, szomjaztatják. Elöntötte a harag és a tehetetlenség dühe.
Offley kérdéseket tett fel a fogolynak, aki halkan válaszolgatott.
- Szabadítsanak ki, Uram –nem volt teljesen hibátlan az angolsága –ezek meg fognak ölni,
- Szabad lesz, barátom, ígérem negyvennyolc órán belül szabad lesz.
A reménytelenség sütött a fogoly minden mozdulatából. Beletörődve sorsába indult vissza a fedélzeti lejárón. Ingraham kapitány a postahajót nézte, ahogy csendben kötelet dob a partra. Észrevétlenül siklott be és kötött ki. Hirtelen átlátta az egész összeesküvést, az okokat és okozatokat. Látta a feszülten várakozó tömeget a parton, hallotta ütemes kiáltásukat, ahogy Koszta Márton nevét skandálták. A hirtelen összegyűlt konzuli tanács a csónakot várta és halk suttogásuk nem jutott el Ingraham füléig. Nem nagyon bízott a sima beszédű, érzéketlen diplomatákban. Túl sok időt hagynak az osztrákoknak, hogy tervüket valóra válthassák. Nézte a két sötét hadihajót. A csónak megérkezett értük, hogy megkerülve a Lloydot partra vigye őket. Menetközben próbálta összeszámolni a Huszár és a Lloyd fegyverzetét. Hadihajókhoz méltó számú ágyújuk még visszahúzva pihent. Kíváncsi volt, meddig maradnak így.
Gyors búcsút vett Ottleytől
- Nyugalom, Kapitány Úr – a konzul megveregette a vállát –van időnk és kihozzuk az emberünket.
A móló végén nagy volt a sürgésforgás a postahajón. Élelmet rakodtak be, hordókat gurítottak fel. Semmi jele nem volt annak, hogy még két napot itt fognak tölteni, akkor pedig Koszta már úton lesz Triesztbe a postahajón, és a hadbíróság is felállt már Bécsben. Holnap elfogják a következő magyart, és így tovább. Tenni kell valamit.
A kikötő zsúfolva emberekkel, a szakállas olasz boldogan dörzsöli a kezét, mert tűt sem lehet leejteni a kávézójában. Minden arcon a várakozás, mindenki reménykedik, hogy olyan látványban lesz része, ami élete élménye. Mindez egy ostoba döntés miatt. Osztrákok, gondolta magában Ingraham, egy birodalom, infantilis gondolkozással. A gond azért megmaradt. Saját maga is mélyen belekeveredett ebbe az emberrablási ügybe. Bele kellett, hogy keveredjen. Olyan sorsszerű volt az egész. Mintha csak ezért futott volna be Szmirnába. Offley-ra nem lehet bízni az ügyet, mert a túl sima diplomáciai gondolkozásával biztos, hogy hagyná sorsára Kosztát.
Amint a kabinjába ért, mindent előkeresett ami a két osztrák hadihajóra vonatkozott. Ágyúik vannak bőven, gondolta, nekünk csak a fürgeségünk, a gyors mozgás az előnyünk. Felsétált a fedélzetre. Az alkonyi nap még beszínezte Szmirna szürke házait, de a tenger már sötéten, fenyegetően csapkodta a kikötő kőfalát. A nyári este hidege megborzongatta. Valamit tenni kell, ha a diplomák csődöt mondanak. Két nap múlva már kereshetik Kosztát, ő már úton lesz a bíróság és talán a vesztőhely felé. Pedig itt mindenki Koszta Mártonért izgult, akiből hirtelen Szmirna hőse lett. Ezek az egyszerű emberek akarják, de akár tesznek is azért, hogy Koszta kiszabaduljon. lehet rájuk számítani. A Cristo kávézóban kigyulladtak a szurok fáklyák, az izgatott csoportok nem tágítottak, a hangos beszédüket idáig sodorta partról a szél.
A Huszár és a Lloyd viszont sötét és csendes volt. A helyzetjelző lámpáik imbolyogtak az élénk szélben, de mozgás alig látszott a fedélzeten. Nem látott csónakot elválni a sötét hajótesttől, de még csak embert sem a fedélzeten. Gondolatban már meghozta a döntést, visszasétált a kabinjába, két kezét feje alá tette, elmosolyodott és kezdte kidolgozni a tervét. Hívatta Frank-et.
A napkelte még váratott magára. A tengerparti kávézó ismét, vagy még mindig zsúfolt volt. Az emberek fázósan húztak össze kabátjukat. Semmit nem akartak elmulasztani a történetből, és szerencséjükre tanúi is lehettek, ahogy a hajnali szürkületben a St. Louis csendesen elhagyja állását és hangtalanul a két osztrák hadihajó közé siklik. A partról is láthatták a megélénkülő mozgást a másik két hajón, de jobban tetszett nekik a St. Louis manővere. Érezték, olyasmi készül itt, ami izgalmasabb bármilyen munkánál, asszonynál. Mintha csak a szél vitte volna a hírt, a tömeg egyre nőtt, közeledett a rakparthoz. Csoportokban olvasták a reggeli újságot, ahol a Koszta ügy minden mozzanatát leírták. Rédey, kicsit távolabb, egy kékre festett házkaput támasztva figyelte a hajók mozgását.
Kiabálás, hangos nevetés vonzotta a tekintetét a kikötő zsúfolt pontjára. Valaki beleesett a vízbe, ahol kötelekbe, vasláncba kapaszkodva fuldoklott. A nézők futkostak, végül egy hosszú csáklyát nyújtottak le, amibe a szerencsétlen belekapaszkodhatott és felhúztak a kikötő kövére. Pár pillanatig mindenki körülötte lökdösődött, így elmulasztották a pillanatot, amikor a St. Louis kinyitotta az ágyú állásait és Rédey látta amint egy csónak elválik a hajótól és a Huszár lomha teste mellé siklik. Milyen jó lenne most egy távcső! A kikötői hivatal emberei is egymás kezéből kapkodták a kopott réz távcsövet. Izgatottan beszéltek a történésekről, még a vízipipát is hagyták.
Rédey átérezte a helyzet drámaiságát. Ilyen távolságból is tudta, hogy mi történik. Az a csónak Ingraham kapitány ultimátumát vitte. Vagy szabadon engedik Koszta Mártont, vagy lőni fogja az osztrák hadihajókat. Hajmeresztőnek tartotta az amerikai kapitány tervét, de teljes szívből vele érzett. Lassan fény árasztotta el a kikötőt, de az egész éjszaka virrasztó embertömeg nem mozdult. Az amerikai hadihajó ágyú állásai nyitva, a csónak visszatért. A feszültség egyre nőtt. Hirtelen három hintó jelent meg a mólónál. Az amerikai, holland és francia a konzul izgatottan fogott kezet, összehajolva suttogtak. Rédey tudni akart valami biztosat, leginkább valami megnyugtatót. Fel fogja keresni Ali Demirelt, hiszen ő a város ura, tudnia kell mi készül a kikötőben. Intett a közeli kocsisnak, aki szemmel láthatólag neheztelt, amiért ott kell most hagyni ezt az érdekes és izgalmas kikötői jelenetet.
A St. Louis és kapitánya Ingraham komolyan gondolta, amit tett és huszonnégy órás ultimátumot adott az osztrákoknak, hogy átadhassák Koszta Márton amerikai állampolgárt.
Ha nem, lövetni fogja az osztrák hadihajókat. Ahogy Rédey kikanyarodott a város felé, még látta, ahogy sorban felnyílnak a Huszár és a Lloyd ágyú nyílásai. Úristen, gondolta, ezek megőrültek!
Ali pasa a reggeli kávéját fogyasztotta, intett egy csészéért Rédeynek is.
- Ugye, most már hiszel nekem? – intett a párnák felé és Rédey kényszeredett leült.
Türelmetlen volt, félelem is munkált benne, gyorsan szerette volna megtudni mi várható. Saját maga is veszélyben lenne?
- Barátom, - Ali átnyújtotta az illatos kávét – délre berakodják az árut a hajómba, téged pedig vár a kapitánya. Marokkóban tesz ki és vesz fel árút, ott még meggondolhatod magad, de hallgass rám, és New Yorkig meg sem állj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése