Tudta, hogy ezek a szavak barátiak, segítőkészek, mégis megrettent, ha arra a nagy vízre gondolt, ami el fogja választani édesanyjától, a vasi tájtól melyet annyira szeret, és el a hazától, amelyért az életét is feláldozta volna. Ali látta a kétségbeesést az arcán, talán a könnycseppek sem kerülték el a tekintetét.
– Pál, drága barátom, ha elmúlik a veszély a fejed fölül, ígérem, hogy az én hajóm fog visszahozni, és hazajuttatlak. Látnod kell, hogy a császáriak nem tréfálnak, talán már te is rajta vagy a listájukon, talán már a tervük is megvan az elrablásodra, vagy a megöletésedre. Az aljas görög bérgyilkosok pedig pénzért a saját édesanyjukat is megölnék.
– Mi lesz Kosztával?
– Koszta senki, ezért is raboltatták el a császáriak, csak éppen ezzel az izgága, talpig becsületes Ingraham kapitánnyal nem számoltak.
– Most harc lesz a kikötőben?
– Én is csak találgatni tudok, de a sima arcú diplomaták ezt elintézik. Koszta szabadulni fog, de te ne várd meg. Szállj fel a hajómra és ne feledd az övedet!
Összeölelkeztek, szorosan tartották egymást pár pillanatig, mert mindketten tudták, hogy ez az utolsó találkozás volt, még ha reménykedtek is egy újabb, békésebb viszontlátásban.
Hazaérve kinyitotta a két nagy utazóládáját. A könyveit benne hagyta a kisebben, ruháit, iratait, honvéd egyenruháját, csizmáját, kitűntetéseit és természetesen Demirel fekete, nehéz bőrövét a nagyobba pakolta. Kifizette a szolgák bérét, és elbúcsúzott tőlük. A kisebb ládát rájuk bízta, de érezte, féltett kincseit, a könyveit soha többé nem láthatja újra. Mindannyiuknak fájdalmas volt a búcsú. Elővette édesanyja levelét és újra és újra végigolvasta. Olyan nagyon távolinak, lehetetlennek tűnt a viszontlátás. Számára ismeretlen volt a félelem. Még a csatákban sem érezte, azt amit most, azt a fogvacogtató hideg fenyegetést, ami elbizonytalanította, gyengévé tette. Fejfájást okozott és elbizonytalanította.
Onur kihozta a kocsit és elindultak a kikötőbe.
– Jöjjön Uram – segítette a fedélzetre a teherhajó kapitánya – itt biztonságban lesz. Csak kora hajnalban indulunk.
– Úgy tudtam, már ma!
– Ez volt a terv, Uram, de az embereim látni akarják mi fog történni. Ez maga a történelem Gróf Úr!
Rédey elnevette magát. Történelem, bizony történelmet akartunk írni mi is és elbuktunk. E miatt a bukás miatt szenved most Koszta Márton és ezért kell menekülnöm nekem is. Igaza van a kapitánynak, ez történelem, és nekem is most kezdődik a saját történelmem.
A szkúner nagyon jó állapotú hajó volt, vitorlái mindkét árbocon még csak összetekerve vártak a jó szelet. Rédey három, négyszáz tonnásra becsülte. Rakterében bőven elfért a kínai selyem és az indiai fűszer. Gyors járású hajónak látszott, amivel, akár 3-4 hét alatt, még egy marokkói megállással is, eljuthat New Yorkba. Kabinja a kapitány melletti volt és meglepően tágasnak látszott. Nem volt ereje kicsomagolni a nagy ládát. Fájt a búcsú Szmirnától, Demireltől, munkásaitól, szolgáitól. Itt mindig úgy érezte, hogy ha eljön az idő, röpülni fog haza édesanyjához, szigorú, de megbocsátó apjához, ám hamarosan egy széles óceán fogja elválasztani mindenkitől, akiket szeret. Nem ismerte a félelmet, de most az ütemesen ringatózó szkúner fedélzetén megtapasztalhatta.
– Ne bánkódjon Uram- kapitány lépett mellé-most már jó helyen van, és nemsokára még jobb lesz. Amerika. A gazda elmondta miért kell velünk jönnie. Ezek az osztrákok javíthatatlanok, meglátja néhány év, és visszatérhet a hazájába.
A kapitány szavai, amelyeket vigasztalásnak szánt, csak tovább mélyítették a kétségbeesését.
– Kapitány, és ha az osztrák hadihajók feltartóztatják a hajóját és innen akarnak elhurcolni?
– Gróf Úr-nevetett harsányan az öreg tengeri medve-gyors ám az én kis Bajadérom, nyomába sem érnek a császári teknők. Meglátja, ha kapunk egy jó szelet szinte repülünk. Megtisztelő lenne, ha velem vacsorázna gróf úr! Van az ön számára néhány flaska szívmelengető ciprusi bor, felejtésre az a legjobb!
A kikötő ismét megélénkült. A konzulok kocsijainál nagy lett a sürgés-forgás. Offley élénken gesztikulálva magyarázott a holland diplomatának. A Huszár csónakja, amely eddig is hozta vitte a láthatóan megzavarodott diplomatákat, ismét partot ért, és a három konzul beszállt. A nyitott ágyú lőállások előtt elérték az osztrák hajót és hamarosan a fedélzetre léptek. A partról többet nem lehetett már látni, mert a kapitány kabinjában eltűnt a népes látogató csoport. A parton elcsendesedtek a nézelődők, szinte visszafojtott lélegzettel figyelték a történéseket. A St. Louis némán és fenyegetően állt. A két osztrák hajó még az enyhe hullámverést is felfogta és az amerikai hajó mozdulatlanul és rendíthetetlenül tartotta pozícióját. A hullámtörő végén két sirály tépte egymást egy döglött halért, még a szárnysuhogásukat is hallani lehetett. Senki sem mondta, de mindenki tudta, hogy most dől el Koszta sorsa. Ha az osztrákok makacskodnak, Ingraham olyan tűzijátékot rendez, amit soha nem felejtenek el a bámészkodók, de az osztrákok sem. Lehet, hogy percek, de lehet, hogy fél óra is eltelt, mire kinyílt a Huszár kapitányának kabin ajtaja. Azok ott négyen csak álltak és vártak. A fedélzet megélénkült és vele a parton bámészkodók egyre növekvő tábora is. Az arcokat sem a partról, sem a Bajadérról nem lehetett kivenni, de mindenki kitalálni vélte, hogy a Huszár két matróza Koszta Mártont, a foglyot vezeti a konzulok elé. A parton nézelődők egyre erősödő morajjal vették tudomásul a történéseket, de amikor a konzulok Kosztával a csónakba szálltak és gyors siklással a St. Louis felé indultak az emberek kiáltozni kezdtek, sapkák repültek az ég felé és Myra a lányok gyűrűjében megkönnyezte a szabadulást. Kicsit mindenki a saját érdemének is érezte Koszta kiszabadulását, amiben bizony volt igazság, hiszen nélkülük, kitartó követelőzésük nélkül a Koszta ügy elsikkadt volna, és a fogoly már úton lenne a postahajón bilincsbe verve Bécs felé. Fáradtak voltak, de ez a győztes fáradtsága volt. Maga Ingraham kapitány is megkönnyebbült. A tömeg a St.Louis feléhullámzott és most őt éltették.
Fáradt volt Rédey Pál gróf is, aki végig feszülten markolta a szkúner korlátját, csak akkor engedett fel, amikor látta, hogy Koszta a csónakról az amerikai hadihajó kötélhágcsójára lép és lassan egyensúlyozva halad felfelé, hogy fogadja Ingraham kapitány ölelését. Valóban valami nagyszerűnek volt tanúja, valami felemelőnek. Nem tudta, mit hoz a jövője, de azt biztosan érezte, hogy mindig ki fog állni a szabadságukat vesztettekért, a segítségre szorulókért.
– Gróf Úr, ez nagyszerű volt – a kapitány a legjobb ciprusi bort töltötte ki – szívem szerint most azt az amerikai kapitányt is megkínálnám. Hiába ezek kiállnak a honfitársukért.
– Kapitány Úr, minden emberért ki kell állnunk, aki a segítségünkre szorul. Ez a bor viszont tényleg különleges alkalmakra való és ez a mostani valóban az.
A napkelte ismét a korlát mellett találta. A szél hideg, sós permetet fújt az arcába. Fázósan húzta össze kabátját. Kellemetlen idő volt, de most szüksége volt a szabadság érzésére. Hátán érezte az egyre erősödő napsütést, szemei a végtelenséget pásztázták. Elhagyták Izmirt, és mérnöki tudásával próbálta kitalálni, hogy ott Európa közepén, a Kárpátok gyűrűjében merre is lehet a hazája, és ha már gondolatban megtalálni vélte, akkor elképzelte mit is csinálhatnak a birtokon. Apja egy könnyű szilvórium után most készülhet kilovagolni, megnézni a béreseket, beszélni az intézővel, Gyuri bácsival. Édesanyját is elképzelte, ahogy hosszú csipkés hálóingében ül a tükör előtt, ahogy gyermekkorában. Emlékei annyira valósak, annyira életszerűek voltak, hogy könny szökött a szemébe. A hajó, teljes vitorlázatóval szinte repült a hullámok felett, ő pedig a hajótest minden egyes dobbanásával úgy érezte egyre távolabb kerül mindentől, ami az otthont az életet jelenti.
– Uram – az első tiszt szólította meg – meg fog fázni, vigyázzon! Csurom víz a ruhája, és bizony a tenger még ilyentájt nagyon hideg.
Gondolataiba merülve valóban nem vette észre, hogy a felcsapódó víz szinte átáztatta kabátját, nadrágját. Pedig a tengeri sót csak legközelebb New Yorkban lehet majd kimosni belőle. Rámosolygott a tisztre és sietett vissza a barátságosabb kabinjába.
Hallgatta a hajótest ropogását, arra gondolt, talán a bölcső halk nyikorgása lehet ilyen. Anyám, drága édesanyám, gondolta. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom, szorongás, félelem járta át testét, lelkét. Lassan átkarolta Morpheus, mély álomba merült. Teste önkéntelen rángása kínzó gondolatainak, nyomasztó emlékeinek volt a külső jele.
Egyre erősödő kopogás ébresztette, és most nagyon jól esett a forró, illatos tea, és az édes száraz kemény kis lapocska, amit fügének, szárított fügének gondolt. A felkelő nap egyre kisebb és egyre fényesebb lett a horizonton. A messze távolban apró szürke foltokként tűntek el a görög szigetek. A szkuner a hatalmas vitorláival jól befogta a gyenge oldalszelet, és szinte hangtalanul, sebesen szelte a hullámokat.
Amir, - a szkúner kapitánya- elemében volt. Irányított, segített, dicsért és dorgált, de főképpen hajtotta az embereit.
– Gróf Úr – hangjában ott volt a tisztelet a gazda barátjának – menjen a kabinjába és jól szíjazza be magát!
– Gyönyörű az idő, kapitány- nevetett Rédey – élvezem a sima hajóutat.
– Nem sokáig tart már uram! –lejött a hídról és mellé állt – látja azt a vékony szürke vonalat?
Rédey látta a horizonton a keskeny szürkeséget.
– Nos, az a vonal egy hatalmas vihar jele, mi pedig pár óra múlva éppen benne leszünk. Húzza szorosra az ágya szíjait és ki ne nyissa az ajtaját!
– Miből gondolja ezt?
– Gróf Úr! Az apám is hajóskapitány volt és az ő apja is, nem akarok hazudni, de tán még az ükapám is az volt, és mindannyian ugyanazt az egy urat szolgáltuk. Ismerjük a tengert, a szeleket, a jeleket. Kuporodjon le az ágyára és szorosra húzza a szíjakat!
A szkúner lágyan merült a kékesszürke tengerbe, minden olyan békésnek rezzenéstelennek tűnt. Még a tengerészek kiáltozása is olyan távolinak hallatszott. A vitorlák egyre másra tűntek el, az érdekes mégis az volt, hogy a sebesség ennek ellenére alig csökkent. Egyetlen kis háromszög fehérlett már csak, az orrvitorla csúcsa, de a hajó vad száguldása nem csillapodott. A párás kis ablakon kinézve egyre sötétebb lett a horizont és az a keskeny szürke csík, amit korábban látott, egyre vastagodott, egyre több kéket vont ki az égből. A hajótest ropogása egyre hangosabb egyre ijesztőbb lett. Ha korábban a bölcső fája csikorgásának vélte, most ijedten gondolt arra, hogy lehet akár a koporsó falának ijesztő reccsenése is. Furcsa érzés kerítette hatalmába. A végtelen tenger egyre durvább hullámzása, a néha vízszintesen megdőlő hajó hirtelen rándulása bizonytalansággal töltötte el. Féltette az életét. Szeretett volna kimenni a fedélzetre, ahonnan egyre távolabbról, vagy egyre halkabban hallotta Amir kapitány parancsait. A kis játékszer, a hajó egyre kiszolgáltatottabbá vált. Ruhái kidőltek a polcról, az asztalkán hagyott tányér nekivágódott a szemközti falnak és szilánkokra tört. A kabin ablakát a tengervíz mosta tisztára. Hirtelen ráomlott az ég. Nem volt már tenger, nem volt horizont. Nem volt fenn és nem volt lenn. Az eső már nem kopogott, hanem dörömbölt az ajtaján, vastag olajos sugárban folyt a víz az ablakon. A részegen dülöngélő hajón nem maradt mozdulatlan tárgy. A nyomorúságos helyzetben is felnevetett, amikor meglátta a kabin közepén csoportba gyűlt bogarakat, akik szinte remegve bújtak össze. Patkány tűnt el futva a fa hasadékán, rá sem hederítve a máskor olyan ízletes rovarcsapatra.
A heveder belevágott a húsába, de halálfélelmében nem is érezte. Egyre sötétebb lett, és hajóablakot folymatosan víz borította. Úgy érezte útban vannak a tenger feneke felé. Egy hirtelen rántásnál a heveder bőrszíjai megroppantották a bordáit és elvesztette az eszméletét.
A néma csend és az erős fény ébresztette fel. Nem tudta, hogy ez a halál már, vagy csak a vihar csendesedett el. Teste sajgott és ez örömmel töltötte el. Életben maradt. A hajó mintha állt volna, de az ablakon hol besütő, hol elbújó nap bizonyította, hogy sebesen haladnak.
– Nincs valami jó színben gróf úr –Amír egy pléh bögrét nyújtott felé – igyon ebből, magára fér.
A kapitány még mindig hosszú bőrkabátjában volt, melyen csillogó vízcseppek futottak le.
– Jól bírta ez a kis hajó, és Allah velünk volt. Áldás legyen a nevén!
Az alkohol kiégette szájából a keserű ízt, a melege átjárta a testét.
– Köszönöm, kapitány úr – visszadta a bögrét –még egy ilyen vihart nem bírnék ki.
– Voltam én már ettől nagyobban is India partjainál. Ez a hajócska nem hagyott ott sem cserbe. Most már közelebb hajózunk a partokhoz, nem számítunk ilyen cudar időre.
Amíg a kapitánnyal beszélgettek rendet raktak a kabinjában, eltűntek a bogarak, és a raktárakból feláradó fűszerszag töltötte be a kis szobácskát. Újra és újra elolvasta anyja levelét. Megnyugodott. Várják otthon és meg is fog majd érkezni, még ha óceánokat kell átszelni is oda és vissza.
– Várj meg Édesanyám - suttogta maga elé –találkozunk, láthatsz és látni akarlak én is!
Meg sem lepődött, mikor pár nap múlva, kora reggel a fedélzetről vékony földcsíkot pillantott meg a távolban. Észak Afrika partjai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése