19. rész - Dél

 

–      Tudom, vissza te már nem jössz – Bándi hátba veregette – azért az esküvődre meghívsz ugye?

–      Károly, –körbenézett, nem hallotta-e valaki az előbbi mondatot – hazaviszem Lisat a szüleinek. Ennyi és nem több. Felelősséggel tartozom érte.

–      Jó, jó – lehalkította a hangját – de szerintem még ő is többet vár. Magamról nem is beszélve. Úgy örülnék, ha végre révbe érnél.

Hol az a rév, gondolta Rédey. Valaha azt gondolta, az a kis birtok lesz, ott Pennsylvániában, az öreg írrel, meg néhány dolgos emberrel, az oldalán pedig Grétával. Most úgy érezte, egyre távolodik ettől a békés álomtól, igaz, egyre izgatóbb vizekre hajózott, de hol van még a kikötő, hol az a rév?

–      Mindent beszereztem, holnapután indulhatunk.

–      Richmond nyakas város – Bándi figyelmeztetően felemelte az ujját – tudod mennyi fejtörést okozott a mieinknek. Nem is tudták bevenni.

–      Béke van, Karcsi, - elnevette magát - néhány nap és beveszem Richmondot.

–      Valakit már meghódítottál onnan.

Elhallgattak, mert Lisa lépett ki a kertbe.

–      Egy teát és finom süteményt hozhatok?

A mosolygás elég volt, nem várt választ, máris fordult be a házba.

–      Sarah és az én közös alkotásunk – mindent ügyesen a két férfi közötti ki asztalra helyezett.

Rédey érezte bőrén a vaníliát, és a keményített kötény friss szappan illatát. És belül megérezte a vágyat, a szerelmes vágyat. Mire felocsúdott Lisa, mint egy álom, már el is tűnt.

–      Elvarázsolt ez a tündér, barátom. - Bándi nevetve nézte hallgatag barátját- nem látlak én téged sokáig, erre fogadásom lenne.

Lassan beesteledett, bár a kora tavaszi levegő még megtartott némi meleget.

Mindenesetre a forró tea jól eset, az omlós vajas sütemény pedig csillapította éhségüket. Hallgatagon ültek a csendes estén, mindkettőjüknek máson járt az esze. Bándi még egy rajzot készített volna Lisaról, hogy a mostani, önfeledten vidám, boldog arcát megfesthesse, Rédey pedig gondolatban végigjárta a rájuk váró utat.

A csendet valami halk távoli moraj törte meg, majd egy lovas katona száguldott el az utcán. Az emberi hangok lassan egyre közelibbé váltak, újabb és újabb katona vágtáját hallották. Megtört a csend és a varázs is.

–      Ideje lesz bemennünk!-

Aznap este későn mentek csak be és még később kerülte ágyba. Kocsi állt meg a kapujuk előtt. A ház halvány fényében sem volt nehéz megismerni, ki hajtott ló halálban.

–      Ron –sietett a kapuhoz Rédey – mi ez a késői látogatás és ilyen ló halálban?

–      Nagy a baj, Paul – Bradely levegőt is alig kapott – megölték az elnököt. Lincolt lelőtték. A gyilkosa elmenekült.

Ron kapkodta a levegőt, de a két férfi sem tudott egyetlen hangot sem kiadni. Már késő volt, amikor észrevették Sarát és Lisat az ajtóban. Mindent hallottak. Sarah a férjéhez futott, átölelte és vállára hajtotta a fejét. Lisa Rédey mellé állt, szorosan és testük mellett összeért a kezük. A gyász mellett a félelem vette körül őket.

–      Mit tudsz? - Rédey tért először magához- mi történt hol történt?

–      A színházban, és közvetlen közelről lőttek rá. Vagy súlyos a seb, vagy már halott is.

–      Istenem, - suttogta Lisa – minden kezdődik elölről?

–      Nyugodj meg, nem – megszorította a kezét – de néhány napot halasztanunk kell az utazást. Lehetnek zavargások, veszélyes ilyenkor utazni.

A kéz egyre erősebben szorította a férfiét.

Tudták, hogy nemcsak a Bándy házban, de talán egész Washingtonban sem fog senki aludni ezen az éjszakán.

Rédey is álmatlanul nézte a hidegen hunyorgó csillagokat a sötét ablakon át. Az ajtaja halkan kinyílt. Liza kezében a gyertya lángja a huzattól felerősödött, majd szinte kialudt.

–      Félek- hallotta a lány remegő hangját.

Rédey kikelt az ágyból és átölelte. Érezte remegését, de érezte teste forróságát is. Magához vonta és megcsókolta. Liza szétnyitotta nedves ajkait és viszonozta a férfi csókját.

Rédey átkarolva felemelte és finoman az ágyra fektette. Liza egész testével hozzásimult, és szorosan átkarolta.

–      Félek- suttogta ismét, de hangját most vágy és izgalom színezte.

 

 

Bár korán kiérkeztek, a vasútállomáson tülekedő tömeg miatt hátrahőköltek. Bándi is elkísérte őket, hozta a Sarah sütötte finomságokat egy nagy dobozban. A dobozt pajzsként maga előtt tartva védelmezte Rédeyt és Lisat. A kiabálás, a poggyászszállító kocsik csilingelése, és az emberi bűz elől végre helyükre jutottak. Bándi az ablakon keresztül beadta csomagjaikat.

–      Rosszabb ez, mint a harctér!- kiabálta. Igaz a harcteret Ron segítsége miatt soha nem járta meg.

–      Károly, menj haza, még valami bajod esik. Sarah, tudom, már így is aggódik.

Rédey megszorította a festő felé nyújtott kezét. Bándi, mintha csak magától kérdezte volna, halkan odaszólt.

–      Látlak még, Pali? Félek, nem jössz már vissza!

–      Látod, három nap az út vonattal. Akár ti is eljöhettek Sarahval, de hidd el, én előbb itt leszek.

Bár Rédey komolyan gondolta, amit mondott, Bándinak, a művészembernek volt annyi emberismerete, beleérző képessége, hogy ne higgyen a barátjának. Ő már lelki szemeivel látta a fényes esküvőt, az egymás után születendő gyermekeket, és igen, látta Rédey Pál grófot egy hatalmas gazdaság irányitó uraként.

Bándi, mintha csak a sors könyvét lapozta volna, a jövőbe látott. Igaz csak addig lapozott ebben a könyvben, amíg a boldogság volt megírva. Itt megnyugodva becsukta ezt a képzeletében élő könyvet, pedig ha még egy oldalt hajtott volna, talán le is cibálta volna barátait a vonatról.

Megtelt a vonat, de a zaj, a lenti tülekedés nem csitult. Hosszú csilingelés után a mozdony lassan megmozdult, füstöt és szikrafelhőt lövellve az égre. Néhány rosszul elhelyezett csomag, női sikolyok és férfi káromkodások közepette nagy robajjal leesett. Lisára mosolygott, aki karját az övébe öltötte és a vállára hajtotta fejét. Egy perc múlva már érezte egyenletes lélegzését és az alvó lány apró remegését. Bándira gondolt, a megjegyzéseire. Tiszta szívből szerette ezt a hajszolt, bátor lányt. Hogy ez szerelem volt-e maga sem tudta biztosan. Grétát elveszítette. Mélységes bánatát most elhalványította egy másik érzés, mégpedig Lisa megtartásának, örökké tartó birtoklásának igénye.  

Grétához szerelem fűzte, két egyenrangú ember egymás iránti szerelme. Ehhez az alig valamivel fiatalabb lányhoz pedig tisztázatlan érzelmek. Az észak és dél ellentétéből fakadó furcsa kapcsolat volt ez, az idősebb gondviselő felelőssége a fiatalabbal szemben, és persze benne volt az elmúlt éjszakák szenvedélyes szerelme is.

Ez a lány most békésen alszik a vállán, rábízta az életét, a tisztességét.

Istenem, sóhajtott fel óvatosan, bárcsak már ott lennénk. Az út azonban így a kezdetén nagyon is hosszúnak látszott.

A kocsi legkisebb helyét is ember és csomag foglalta el. A testek kigőzölgése, a nehéz bőrkabátok átható szaga csak tovább nehezítették az utazást. Amennyire zárkózottak voltak a nők, annyira nyíltan és leplezetlenül bámulták a férfiak Lisat. Még aludt, nekidőlve Rédeynek, de karjával apró önkéntelen mozdulatokat tett, ahogy kicsavart helyzetében elgémberedett. A vonat hangos csikorgása és szaggatott rángatása őt is felébresztette. Mosolya azt sugallta Rédeynek, hogy csak ketten vagyunk, nem érdekelnek mások, és jól érzem magam veled minden nehézség ellenére. Visszamosolygott rá. Abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy csak ketten vannak, nemcsak a vonaton, de az egész világon.

–      Miss McDermott?-

Lisa felegyenesedett, maga Rédey is megdermedt.

–      Ugye, maga az Miss McDermott?

Egyszerre vették észre a kocsi folyosóján tolakodó férfit. Ritkás, világos haja hátrasimítva alig takarta a feje búbját. Hátán zsírfoltos hátizsák, melyre kötelet tekertek. Szájában oldalt hiányoztak a fogak, így mosolya semmi esetre sem volt barátságos, bár a férfi annak szánta.

–      Nick, Nick Carter, ugye maga az?

–      Emlékszik rám Miss McDermott?

Az idegen megrántotta hátizsákja szíját, majd mosolyogni próbált, de ez a mosoly már ijesztő, taszító volt.

–      Örülök, hogy látom Miss Lisa- ismét az a torz mosoly- csak nem hazafelé tart?

–      Igen apámékhoz megyünk. Ugye, magát nem fogadták vissza?

–      Nem bizony- a rekedt nevetés szinte rikácsolásnak hatott – de bármi megtörténhet!

–      Sok szerencsét Miszter Carter- Lisa határozott elutasításának nem lehetett ellenállni. Carter rántott még egy utolsót a zsákja szíján és eloldalgott a folyosón.

Rédey meglepetten nézett a lányra.

–      Ez a Carter gyalázatos alak volt. Szinte örömét lelte a rabszolgák kínzásában, akik rettegtek tőle. Apám rajtakapta mikor erőszakoskodott egyik fiatal lánnyal és kirakta a birtokról.

Lisa vagy nem ismerte tovább a történetet, vagy nem akart többet mondani.

–      Egy féreg-tette még hozzá.

Egy bosszúálló féreg gondolta magában Rédey. Vigyázni kell vele!

A vonat tele volt furcsa alakokkal. A harcoknak vége, mindenki igyekezett haza a hozzátartozóihoz, mások munkát kerestek, vagy éppen a zavarosban próbáltak halászni.

Valószínű ez a Carter is az utóbbiak közé tartozott. Rédeyt nem hagyta nyugodni az a gonosz sóvárság, amit a férfi szemében látott.

Néha észrevette a rájuk irányuló tekinteteket, igaz ezekben nem volt ott a sunyi gonoszság amit Carter szemében látott.

A vonat hol gyorsított, hol lassított, közben szikra és koromfelhők csapódtak az ablaknak, ami lassan már olyan fekete lett, hogy a nap is alig tudta áttörni. Tiszta, ivóvizes palackjaik kiürültek, el is határozta, hogy a következő állomáson feltölti azokat. Lisa ajka fényevesztett, cserepessé vált. A legközelebbi állomás még jó negyedórányira van, de hosszabban várakoznak, hogy a szembejövő vonatot elengedjék. Hirtelen belényilallt a félelem, Lincoln kisfiára gondolt, akit a fertőzött víz ölt meg. Most látta csak, milyen kalandra vállalkoztak a több napos vonat úttal, Nemcsak a szedett-vedett, menekülőktől kell tartani, hanem betegségtől, fertőzéstől is. Remélte, hogy talál tiszta vizet, vagy teát vesz, amíg nem jutnak olyan szállodába, ahol kapnak iható vizet, tiszta élelmet, és végre egy rendes ágyat, ahol nemcsak a vonatkerekek félálomba űző kattogása, hanem egy tisztességes alvás hoz pihenést.

A fáradt utasok szerencsére nem mozdultak, néhányan szálltak csak le. A mogorva vasutas némi apróért megengedte, hogy megtöltse a két nagy üvegét iható vízzel. A vonat békésen állt, még a mozdony is elment az állomás végére és éppen a víztartályát töltötte fel. Nem kell

sietni, mosolyodott el.

–      Állj meg szépen, és arra menj, amerre mondom! –megismerte Nick Carter hangját.

–      Indulj a fabódé felé, oda ahol már csak egy sín van!- hátában megérezte egy fegyver csövét.

Úristen, mi lesz Lisával? Nem is a saját sorsa aggasztotta. Carter mintha csak hallotta volna a gondolatait meg is válaszolta azonnal.

–      Miss Mcdermottnak gondját viselem majd. Hazaviszem, megnyugodhatsz. - hangosan felnevetett - Az az ötszáz dollár jobb helyen lesz nálam.

–      Milyen ötszáz dollárról beszél? –először mert megszólalni.

–      Ennyit ígért az öreg McDermott annak, aki hazaviszi élve a leányát.

Megérkeztek az elhagyott fabódéhoz.

–      Befelé!

Egyetlen oszlop tartotta a tetőt, a padlón foszlott ruhadarabok, olajos rongyok. Talpuk alól vastag por szállt fel, a porszemek zavartan rezegtek a beeső fényben.

Carter levette válláról a kötelet és az oszlophoz parancsolta Rédeyt

- A víz itt marad – lökte arrébb – majd én megitatom a kis Lisát.

Hangosan felröhögött saját tréfáján.

Az oszlophoz állította és a kötelet Rédey hátratett kezén akarta először megcsomózni.

–      Tedd fel a kezed, és ne moccanj !

A hang az ajtóból jött, de az arcot nem lehetett látni. A két pisztolycső azonban eltéveszthetetlen volt.

–      Az Istenit –sziszegte  Carter, de azért engedelmesen felemelte mindkét kezét. A pisztolyára sandított, ami a padlón feküdt, Rédey lábainál. Ő azonban mozdulni sem mert, nem ismerte az idegen szándékait. Carter ravasz szemeiben látott félelem azonban erőt adott neki.

–      Vegye fel ennek a gazembernek a fegyverét, és tartsa rajta a szemét – az idegen határozott, nyugodt hangon beszélt, de pillanatra sem tévesztette szem elől Cartert. Pisztolyát kicsit felfelé mozdítva Carter két feltartott karját is magasabbra parancsolta. Majd mindkét fegyvert az övébe dugta. Rédey viszont rezzenéstelen kézzel szegezte Carterre a fegyvert. Most tudatosult csak benne, hogy megérkezett a megmentője, és talán Lisáé is.

Az idegen gyakorlott kézzel kötözte az oszlophoz Cartert, aki a félelemtől moccanni sem mert.

–      Nyisd ki a szád!– parancsolt rá az idegen – nagyobbra!

A padlóról felvett olajos rongyot Carter szájába tömte.

–      Ha ügyes vagy – szólt vissza az ajtóból – pár óra alatt megszabadulsz tőle és kiabálhatsz.

–      Találj ki valami szép mesét, gondolom hazudozni megtanultál.

Maga elé engedte Rédeyt a tele vizes palackokkal. Az idegen a negyvenes éveiben járhatott, első pillantásra látszott, hogy jól kezeli a fegyvert, de mi hozhatta éppen az utamban, morfondírozott Rédey.

–      Szintén Richmondba- .kockáztatott meg egy kérdést a megmentőjéhez.

–      Én is odatartok Gróf Úr.

Csak mielőtt folytatta volna, vette észre, hogy a másik magyarul szól hozzá, második gondolata pedig az volt, hogy ismeri őt.

–      Maga magyar? –megállt és letette a vizes palackokat –és honnan ismer engem?

–      Isaszegről, valamikor a történelem előtti időkből. Futár voltam a csatában, maga pedig a tábornok Úr mellett teljesített szolgálatot. Én tudtam ki az a Rédey, azt pedig nem kellett tudnia, hogy a ki az a Mersey István, aki a híreket hozta. Most pedig már Steve Mersy vagyok.

Rédey megszorította a kezét. Nyugodtan beszélgethettek, mert Lisa békésen aludt.

–      Mi cél vezeti Richmondba?

–      Ott éltem, szolgáltam. Megmaradtam katonának. Láttam, hogy messziről jönnek a hölggyel, de én azért felismertem.

–      Vége a háborúnak és ez a hölgy amolyan foglyom volt, helyesebben hadifoglyom, most pedig visszakísérem a szüleihez Miss McDermottot.

–      A McDermott családból?

–      Igen, elvesztette két bátyját de az, hogy ő életben maradt talán vigaszt ad a szüleinek.

–      Egyik bátyját biztosan elvesztette, de a másikkal találkoztam a háború végén, ő viszont életben maradt kisebb sérüléssel.

Nehezen vállalkozott a következő kérdésre, amit már magyarul tett fel.

–      Te is harcoltál? Melyik oldalon?

–      Én Richmondban élek, igazi déli lett belőlem. Ezt a földet védtem. Ráadásul a sors megadta, hogy a legnagyszerűbb parancsnokom volt, Lee tábornok. Nála jobb katona nem is volt, Görgeyhez mérhető.

–      Lincoln elnöktől kétszer is hallottam, hogy bárcsak Lee az ő tábornoka lenne, már régen véget ért volna ez a hosszú testvérharc.

Lisa felébredt rámosolygott Rédeyre, kérdőn nézett az idegenre, de mindenekelőtt mohón ivott.

Rédey beszámolt a kalandjáról, megmentőjéről Mersey–ről. Lisa bénultan, elkerekedett szemekkel hallgatta.

–      Ki volt az a bandita, és miért minket támadott meg?

–      A kisasszony ismeri, ha megmondom a nevét – Mersey elhúzta a száját- Carter volt, Nick Carter.

–      Apám birtokán dolgozott – Lisa kezdett felengedni a rémületből – de galád, tolvaj alak volt, a rabszolgáinkkal pedig kegyetlen. Az apám kipenderítette. Azóta nem is hallottunk felőle.

–      Pénzt akart most is, valami ötszáz dollárt emlegetett, amit édesapja ajánlott annak, aki magát hazaviszi.

–      Ó drága apám –sóhajtott fel – bárcsak a testvéreim is élnének.

–      Egyikük él – szorította meg a karját Rédey –most mondta Steve, hogy a fegyvernyugvás után találkozott az egyik bátyáddal.

Lisa zokogva bújt a karjaiba. A két férfi is meghatódva nézte, igaz Mersey szemét nem kerülte el a másik kettő közti mély vonzalom.

Gyorsan telt az idő, fogyott az út, amíg a két férfi magyar és amerikai emlékeit kicserélte.

Mersey, ahogy Magyarországon is elszegényedett kisnemes fia volt, itt sem gyűjtött nagy vagyont. Most, hogy vége lett az Észak-Dél harcának visszatér Richmondba és próbál új életet kezdeni.

–      Három nagy szerelmem van – vallotta be- a szőlő, a bor és a lovak.

–      Ebből kettő engem is vonz –nevetett Rédey -a jó bor és főként a lovak.

–      Kaliforniába megyek, és nagyon jó borokat fogok termelni.

–      Van nekem egy testi lelki jóbarátom, aki mindig Kaliforniába vágyott. Végül a szerelem ott tartotta Washingtonban. Virginia gazdag hely te is megtalálhatod ott a szerencséd, de ha nem sikerül, akkor van nekem egy elfelejtett birtokom Pennsylvániában, ahol az embereim szép pénzt csináltak a lovakból és az árpából. Igaz ez utóbbit folyékonnyá tették előbb.

–      Én a whiskit nem szeretem, sem a sört,- nevetett Mersey- de egy palack jó vörös bor nagyon helyre tudja hozni a kedvemet.

–      Most én is felszabadultam, kezdenem kell valamit a birtokkal. Gyere el velem, nézd meg! Hátha nem kell Kaliforniáig utaznod, hogy virágzó, jövedelmező vállalkozásba kezdjünk. Az új elnök már nem tart rám igényt, élni pedig kell.

–      Érjünk haza –komorodott el Mersey – Körülnézek Richmondban, mihez lehet kezdeni. Most, hogy a rabszolgáink szabadok lesznek, sok birtok nehéz helyzetbe kerül. Talán ott is próbálkozhatom!

–      Én megyek Pennsylvániába és téged is várlak. Gondold meg!

Tervek, vágyak, gondolta Mersey, mennyi elképzelése dőlt dugába, mert pénze nem volt, vagy éppen olyan lehetősége nem adódott, ami a kedvére való lett volna. Katona volt otthon, katona maradt itt az Államokban is. Talán ez a vágy a szőlőbirtok iránt is csak amolyan légvár, ami összeomlik és maga alá temetheti őt is. Lisa McDermott igéző szemeit nézte, ahogy Rédeyre tekint, félt, hogy az a Pennsylvania még a grófnak is távoli lesz, nemhogy neki nyújtana lehetőséget. A vonat monoton csattogása elaltatta. Álmában sötétzöld domboldalt látott, sok-sok szőlőtőkével, piros tatős házzal, nagy árnyékos kerttel, és hűvös pince lejárót.

A leszálló sötétség a kocsi belsejét is csenddel burkolta be. Az utasok fáradtan aludtak, valamelyik csomagból tyúkok halk kurrogása hallatszott, ami összemosódott az alvók hortyogásával.

Rédey nem aludt. Tartotta Lisat, hogy álma nyugodt legyen és a gondolatai az óceánon túlra, haza, Magyarországra szálltak. Kínzó gyötrelem tört rá. Talán már soha nem látja a szeretett édesanyát, a pörlekedő apját, a vasutat építő testvérét? Soha nem fogja megsimogatni kedvenc lovát, bejárni a kastély rejtett zugait, parolázni Zombori bácsival, az öreg lovásszal, vagy beleharapni Terka csodás süteményeibe? Itt éli majd életét egyedül, szerettei nélkül Amerikában? Istenem, sóhajtott, mire a levél otthonról ideér már elolvasni sem érdemes, annyi minden történik közben.