18. rész - Észak

Az Eisner birtok két végeláthatatlan területből állt. A szurdokokkal tarkított hegyes, erdős rész, és a bőségesen termő szántóföldek. Közöttük, egy napsütötte domboldalon állt az Eisner ház, széles lépcsőivel, hűvös mély pincéjével és a dombnak támaszkodó sokszobás főépülettel. Mindez teljes egészében fából épült, részben mert ez bőségesen állt az építők rendelkezésére, részben mert a gazda, Eisner ragaszkodott a fához, hiszen hazájában egy fakunyhóban laktak.

A nagy ház körül lassan egész kis falu épült fel. Igazi amerikai kisváros volt ez inkább. Széles főutcája mentén kétoldalt csupa egyforma faház sorakozott. Volt ivó posta, templom, kovácsműhely. Eisner megtartotta hűséges embereit, de ha a feladat megkívánta ide is csábította a megfelelőt. Az évek során családok alakultak, gyermekek születtek. A munkások  lakásai lassan már nem fértek el a főutcán, és a napos domb alatt egyre több szétszórt kis épület is megjelent. Amit a birtok megtermett, a prémkereskedelem, és az élő állatok értékesítése jólétet biztosítottak a gazdának, és az itt élők is életre szólóan elkötelezték magukat a birtoknak. Eisner ekkor tanítónőt hozott a birtokra és iskolát építtetett. A tanítónő egyszer találkozott Eisnerrel és reménytelenül belészeretett. Így nem volt nehéz a közeli városból a puritán birtokra csábítani. Szerelme kilátástalanságát megértve, a szintén vele érkezett orvos mellett próbált vigasztalódni. Max Feldner doktor jelentéktelen kis ember volt, kecskeszakálla a dohánytól barnásra színeződött, cvikkerében a lencse mattra kopott. Eisner építtetett egy lakást a doktornak és tanítónőnek, de külön ácsoltatott még egy „kórházat” is. A szürke kis Feldner doktor itt érezte elemében magát. A golyók eltávolítását, a törött végtagok rögzítését, összeillesztését bámulatos ügyességgel végezte. Az apró doktor ilyenkor nagyobbnak tűnt, mint a gyertyafényben imbolygó árnyéka a „műtő” deszka falán. Az éter és a karbolszag megtáltosította. A kezdeti gúny céltáblájából hamarosan a birtok legelismertebb lakója lett, anyagilag is szépen gyarapodott. Adélka, a tanítónő párja, télen ragyogó prémekben járt, és az asztalukról soha nem hiányzott a finom vadhús, vagy a nemes hal.

Eisner hetente egyszer vizitált a birtok lakói között. Ilyenkor keményen dorgáló atya volt, békebíró, vagy éppen bankár, ha valakinek pénzre volt szüksége. Két ágyast tartott a nagy házban, akik jól megfértek egymással. Vetélkedve próbáltak fiú utódot szülni Eisnernek, de ez a hosszú évek során sem sikerült egyiküknek sem. Ahogy öregedett, egyre kevésbé vágyott gyermekre. A birtok hatalmas jövedelméből fizetni tudta a tucatnyi emberből álló magánhadseregét is. Tolvajlás, állatok elhajtása ismeretlen volt itt. Idegenek korábban próbálkoztak ilyesmivel, de nem jutottak messzire a lopott jószággal és még egyszer már nem volt alkalmuk kísérletezni. A hegytetőről induló kis csermely egyre több vizet gyűjtött és még a legszárazabb időszakban sem maradtak a földek víz nélkül.

Eisnert is megérintette az olajláz, fúratott is néhány helyen, de mindenhol csak víz jött fel a kutakból. Így aztán a birtok nem szenvedett hiányt egészséges ivóvízben. Feldnernek eggyel kevesebb aggódnivalója volt, és a gyomorfertőzések kúrálása helyett tovább csiszolhatta tudását a sérülések ellátásában. Ha néha betegei sóhajtását kellett hallgatni, hogy milyen nehéz bejutni a városba, ő készen állt a riposzttal:

–      Ne panaszkodjatok – fejét félrebillentve  ujjával az asztalt kopogtatta – jobb dolgotok van itt mint a Capitóliumban. Az elnök fia ott a miazmás víztől halt meg, ti pedig tiszta hideg vizet ihattok. Bárcsak ezt tetted volna, – fordult az asztalon fekvőhöz – és ha nem az italt vedelnéd, nem törted volna ki a lábad.

Klaus Eisner soha nem bánkódott, hogy nem született gyermeke egyetlen nőtől sem. Magányos farkasnak tartotta magát, lelke mélyén kicsit félt is egy kisgyermektől. Nem tudta elképzelni, hogy is nevelné, mit is kellene tennie, mint apának. A Müller család érkezése azonban olyan örömet és tettvágyat ébresztett benne, amit korábban el sem tudott képzelni. Pénzét a bankok helyett valami hasznot is hozóba kívánta befektetni. Talán a nosztalgia, vagy a nagyot alkotás vágya tette, tudni nem lehet, egy hosszú forró délután, mikor cserepes ajkai megkívántak egy jó sört, döntött. Elhívatott, hozzáértő sörfőzőnek ismerte meg Müllert, és meglepetésére idecsábítani sem volt nehéz. A sörfőzde első nagy épülete gyorsan elkészült. Gréta minden idejét lekötötte az építkezés, a munkások irányítása, tárgyalás a bankokkal, a felszerelés megrendelése, ellenőrzése. A kis Will asszonykezek sokaságán ment keresztül, és Gréta döbbenten vette észre, hogy már fut, beszél, nagyapja mellett figyeli a gépek beszerelését.

–      Nem engedhetlek, leányom, hogy egyedül utazgass ezekben a súlyos időkben – Eisner komolyan, parancsolón beszélt – egy emberem fog kísérni mindenhová.

A kísérő bizony el is kelt, ha a zsúfolt vonaton kellett a távoli városba mennie, de akkor is mikor a néptelen vidéken lovagoltak harminc mérföldet a nagyvárosba. Szökött katonák, útonállók, a háborús idők vámszedői miatt senki magányos utazó nem lehetett biztonságban.

Gréta volt Eisner életében az első nő, akit magával egyenrangúnak fogadott el. Inkább büszke apaként gondolt rá, nem úgy, mint egy kívánatos asszonyra. Határozottsága, gyors észjárása és nem utolsósorban kiváló lovaglása miatt inkább férfiként kezelte. A sörfőzde építésének minden mozzanatára odafigyelt, ha kellett, apjához hajolva elmondta a tennivalókat és az öreg Müller szavainak már senki sem mert ellentmondani. Két év telt el és minden nap hosszú sorokban álltak a söröshordók a félig fedett tárolóban, máshol nagy dobozokban a sörös üvegek. Eisner látta, hogy Gréta milyen gonddal szervezi, tervezi a sörgyártás elindítását, és csak egyre nőtt benne a megbecsülés.

Ahogy az édesanyjára is, úgy a kis Willre is másként gondolt. Ha saját fia nem is lett, most kapott egyet, akit fiaként szeretett. Érzelmei Will részéről is viszonzásra találtak.

–      Mikor lovagolhatok én is veled Klaus bácsi?- futott a lovához.

–      Ha már a nyerget rá tudod tenni a lóra – nevetett Eisner – akkor együtt mehetünk vadászni is.

Az első sör hordókba kerülését Eisner házában ünnepelték. Az öreg Müller szinte megfiatalodott, mikor belekóstolt az első pohárba.

–      Illata, íze, színe habja kifogástalan. Te is így gondolod Klaus?

–      Nekem még ettől is jobb a véleményem, mert ilyen sör nincs Amerikában! Ezt az amerikaiak is így fogják érezni. Nem kellene máris nekilátni a másik főzdének?

–      Azért a sörömet még megihatom? –nevetett fel Gréta.

Mindenkiben volt egy kis feszültség, mert tudták, hogy nehéz hónapok állnak még előttük, amíg a kocsmák, a hölgyek, urak elfogadják az új Müller sört. Eisner ragaszkodott ehhez a névhez és Gréta is hiába törte a fejét valami hangzatos néven, nem tudott jobbat kitalálni.

Pénzük fogytán volt már és nagyon fontos lett volna, hogy az új ital sikeres legyen. A víz kiváló, az árpa a legjobb minőségű, komlót pedig nem is kívánhattak volna jobbat, mint ami a lankás domboldalon a birtokukon bőségesen termett. Apja tudásában nem kételkedett, de azt is tudta, hogy minden ilyen nagy vállalkozáshoz szerencse is kell. Mivel a szerencse és Eisner elválaszthatatlan jó barátok voltak, nagyon remélte, hogy a sörfőzés sem üt ki balul. Gondolataiból a két férfi dalolászása térített vissza. Megnyugodott. A nyugalom azonban szabadjára engedte azokat a gondolatait melyek az elmúlt évek feszített munkája miatt nem törhettek fel. Lehunyt szeme mögött megjelent a régi birtok zöld komlófala, a körtefa alatti pad, a hegyi ösvény és máris egymás mellett lovagolta ők ketten. Látta a forrást az erdőben rejtőzni, ahol felhevült meztelen testüket olyan jól esően simogatta a tiszta víz. Ahogy hangosabb lett az ének, az ő testébe is úgy nőtt a fájdalmas vágy. Érezte a könnyet lecsordulni az arcán.

–      Mamám, miért sírsz – Will szája is legörbült.

–      Örömömben sírok édes kisfiam, hogy vége a nagy munkának, hogy sikeres volt a nagyapa.

–      És Eisner bácsi is, ugye?

–      Igen, igen, Eisner is. Ennek is örülök.

–      Mamám, ma itt aludhatok ?

Hirtelen egész teste lelke visszatért ide, a régi birtokról. Értetlenül nézett a fiára.

–      Szeretnék itt aludni, hogy reggel lássam, hogyan nyergelik fel a lovakat.

–      Neked van saját ágyad az otthonunkban, ott a helyed. Készítek neked finom forró csokoládét lefekvés előtt.

–      Engedd, hogy itt alhassak –rimánkodott - jó leszek.

Csak most vette észre, hogy a két férfi éneke alábbhagyott és őket figyelik. Apja értetlenül nézte, önkéntelenül nemet intett a fejével.

–      Te Klaus, ha engem ide is csábítottál, az unokámat már nem engedem - azzal karjaiba kapta a kisfiút, aki vállára hajtotta a fejét, de csak azért, hogy a fülébe súghassa.

–      Nagypapa, úgy szeretlek, de engedd meg, hogy most itt aludjak!

Klaus Eisnert hirtelen olyan, érzések érintették meg amelyek forrósággal árasztották el a testét, és ellágyították a lelkét.

–      Willy, ő a te unokád, de az én barátom, igaz-e Will?

A gyerek megérezte milyen feszültséget okozhatott és némán bólintott.

–      Sötét is van, sár is van- folytatta Eisner – jobban tennétek, ha mind itt maradnátok éjszakára. Gréta alhat hátul a kis Willel, te meg a mellettem lévő szobában. Ahogy ezt a sört nézem, mi még úgysem megyünk aludni.

Mindenki felnevetett, Will átkarolta Eisner derekát, ahogy a nagyapjáét is, majd felugrott anyja ölébe.

–      Reggel ébressz fel, Mamám – súgta – megnézem, hogy teszik fel a nyerget, mert én is akarok egy lovat.

 

 

Az a ló a negyedik születésnapjára meg is lett. Eisner egy békés pónit vásárolt neki, amire Will gond nélkül fel tudta tenni a nyerget. Will és Klaus Eisner elválaszthatatlan barátokká váltak. Furcsa ez egy hatvanhoz közeli kőszívű férfi és egy nagyra nőtt, de mégis négy éves ártatlan kisfiú között. Mosollyal vegyes csodálkozó tekintetek követték őket, mikor a póni nyakán keresztbefektetett puskával kilovagoltak az erdőbe. Első elejtett vadja egy jól megtermett vadpulyka volt, melynek a húsával Eisner szakácsnője alaposan megkínlódott, hogy ehetővé varázsolja. Apró hegyes fogaival, Willynek nem okozott gondot a zsákmánya elfogyasztása.

Ami a legfontosabb volt, hogy a hordók elfogytak a fészer alól, de jöttek újabbak és azok még gyorsabban tele lettek töltve sörrel, és még gyorsabban kocsira rakták.. Gréta idejét most az eladások foglalták le, és gyakran csillant meg a kék szemekben a könny, mikor egész nap nem látta a kisfiát.

–      Nyugodj meg kislányom – vigasztalta apja – Eisner vigyáz rá. Tudod barátok-tette hozzá nevetve.

A gyermek is, anyja is mérhetetlenül fáradtak lettek estére, reggel nevetve beszélték meg, ki aludt el előbb. Gréta nézte egyre nagyobbra nőtt fiát, látta az arcán az apja jeleit, és ilyenkor nem tudta visszatartani a könnyeit. Csak a világító kék szemek azok melyeket tőle örökölt. Ezek a szemek már kisfiúként is magukra vonták a tekinteteket. Melegen, mosolygósan csillogtak, de mögöttük, a fejében az érzések egész mások voltak. Eisner akaratán kívül is nagy hatással volt a gyermekemberre. Ha nem is látszik, de azok a kék szemek nagyon figyeltek. Eisnertől megtanulta, kiben lehet bízni, kiben nem? Kivel lehet kedvesnek lenni, kivel közömbösnek? Ki a jó ember, ki a rossz? Ki az, aki a szép szóból ért, ki az, aki a korbácsból? Ki a barátod, ki az ellenséged?

Neki csak egy barátja volt. Klaus Eisner.

Hét évesen lovat kapott tőle. Olyan lovat, mellyel kiscsikó kora óta együtt nőt fel. Ismerték egymás gondolatát és elválaszthatatlanok lettek. Még egy barátja lett. Glocken a kanca. Amint világra jött –ahol természetesen Willy is ott volt – egy kis rézcsengőt akasztott a nyakába, és ezzel el meg is volt a keresztelő.

Minden olyan szép és vidám lett volna, ha a napok nem lettek volna olyan rövidek. Adél, tanítónő ragaszkodott az iskolához, a mama a vasárnap délutáni együttes kilovaglásokhoz a nagy fiával. A nagyapa is tovább akarta adni sörfőző tudományát, ezért néha oda kellett állni a hatalmas rézgömbökhöz, figyelni az összetevők helyes arányára, megjegyezni a hőfokokat, mert a következő alkalommal Müller nagypapa kikérdezte. Néha pedig a sörszállító súlyos szekereket is jó volt elkísérni az állomásra, figyelni a gondos berakodást. Ilyenkor büszkén számolta a hordókat, ha néha négyes csoportokban emelték be őket, gyorsan kiszámolta hány ilyet fognak felrakni még. Adél tanítónő büszke lehetett volna az éles eszű fiúra.

–      Mamám –fordult egy este Grétához - nekem is sört kell majd főznöm, mint a nagypapának?

–      Miért kérded?

–      Mert nem szeretnék sörfőző lenni.

–      Mi szeretnél?

–      Olyan szeretnék lenni, mint Klaus bácsi. Szabad ember.

Gréta elmosolyodott, nem akarta megbántani nevetéssel a fiát.

–      Tudod, mennyit dolgozott Klaus Bácsid? Ő már akkor is dolgozott, mikor fiatalabb volt mint te. Csak nem tudott elég pénzt keresni, ezért jött Amerikába. És itt is sokat dolgozott, amíg ilyen szép birtoka lett.

Willy másként látta az őr körülvevő világot, és ebben anyja magyarázata sem tudta megingatni. Látta nagyapját, aki egész napját a nagy sörházban tölti, és már építi a második főzőt. Látta anyját a lámpafénynél banki papírok, szerződések fölé hajolva, és látta Klaus Eisnert is, aki fizetett a prémvadászoknak, mikor átvette a gyönyörű állatbundákat, néha napokra távoli városokba utazott a vonattal, máskor emberek jöttek hozzá, akiknek papírokat írt alá, és a szabadidejében vadászni ment, néha éjszaka is kinn maradt a vadonban. Csoda-e ha Willy számára ez az élet volt a vonzóbb? Ami igazán lekötötte, az anyja meséje volt esténként a régi birtokról ott Pennsylvániában. A nagyapáról, a házilag főzött sörről, ami mindig kifutott az üvegekből, és a forrásról, amiről csak anyja tudta, hogy azon a másik birtokon látható. Valamiféle vágyakozás csendült ki a mama meséiből és ilyenkor az ő kis szíve is belesajdult. Távoli mesevilág bontakozott ki az elbeszélésekből, egyre szebb és egyre színesebb, minél több idő telt el a birtok elvesztése óta. Néha a szivárványos könnycseppet is észrevette a mama szemében, ilyenkor becsukta a szemét, úgy tett mintha elaludt volna, hogy ne kínozza mamát a történet folytatásával. Lehunyt szeme mögött neki is megjelent az a távoli birtok, a virágzó körtefa a loboncos szőrű birkák, és a lustán hömpölygő folyó nagyapa csónakjával, melyen a sajtot szállította a városba. Lassan tényleg elaludt, de álmát is bevilágította a nagy fehér hold, mely annyira elvarázsolta az ő mamáját.

A Müller család itteni birtokán nem legelésztek birkák, körtefa sem volt, csak amerre a szem ellátott dús árpamező,és komló, ami szép pénzt termelt tulajdonosának. Willy azonban inkább Eisner erdejében szeretett csatangolni, figyelni a vadakat, madarakat. A legizgalmasabb azonban a Kalussal tett lovaglásai volta, aminek a végén gyakran ejtett szép vadat, értékes prémmel. Mesélt a nagyapa régi birtokáról, ami miatt a mama sírni is szokott. A forrásról, amiben a mama nagy melegben fürdött, és nevettek nagyokat a sok kifolyt sörről, amit a nagyapa ott főzött. Következő születésnapján, fogadta Eisner gratulációját.

–      Isten éltessen Willy, drága fiam! Nagyapád is, a Mamád is Klausnak hív engem

, megtennéd, hogy te is így szólíts!

–      Köszönöm Klaus, te pedig hívj engem Willinek!

–      Én eddig is így szólítottalak te gyerek – nevette el magát Eisner.

–      Akár hívhatnál kis Müllernek, a nagyapa úgyis a nagy Müller.

–      Na kis Müller- mosolyodott el a nagydarab férfi – ezt holnap egy nagy vadászattal ünnepeljük meg.

Keveset aludt éjszaka, de még meg kellett várni, amíg Klaus befejezi a tárgyalást azokkal a fekete kalapos emberekkel, és csak utána nyergelhettek fel.

–      Olyan helyre viszlek, ahol nagyon óvatosnak kell lenned, de ha ügyes vagy akkor nem megyünk haza üres kézzel.

–      Mit lövünk Klaus? – izgett mozgott a nyeregben.

–      Meglepetés lesz, ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem.

A mohás, hangás domboldalról jó kilátás nyílt egy hasadékra, ahol az első vaddisznó gyorsan megjelent. Turkált az avarban, felhallatszott rágcsálása, de hirtelen felkapta a fejét megmerevedett és gyors futással eltűnt a sűrűben. Csend lett, de a feszültség egyre pirosabbra festette az arcukat. Ágropogás hallatszott, de csak benn a sűrűben. A tüskés vadszederrel határolt szabad nyiladék továbbra is békésen napsütötten tárult a szemük elé. Klaus felemelte az ujját és a kis Müller s meglátta a hatalmas fekete árnyékot az égerfák takarásában. Két három bakugrás és a fekete medvetest kivált a sűrűből és lusta mozdulatokkal szinte odagördült a szederbokorhoz. Mintha csak a fény bántaná a szemét pislogva körbenézett. Klaus nyújtotta a töltött puskát, Willy pedig félelemtől tágra nyílt szemmel kérdőn nézett rá. Kis mosoly és egy biztató biccentés volt a válasz. Willy emlékezett, hogyan lőtte meg halálosan a jávorszarvast, de ez mégiscsak egy veszélyes, gyilkolni is képes nagy medve volt. Szívdobogását csillapította, és meg is nyugodott, mikor látta a lustán, gyanútlanul eszegető medvét. Nagyon pontosan célzott. Megijedt a visszhangzó dörrenéstől, de nem vette le szemét a meglepetéstől szinte lebénult medvéről. Az állat próbált fordulni, talán visszamenekülni a sűrűbe, de csak kettőt lépett, szájából habos vér buggyant fel, majd tétován az oldalára dőlt. Teste még remegett kicsit, lábai idegesen rángatóztak, majd megnyugodott. Nem mozdult többet. Willy még döbbenten nézett lefelé, el sem akarta hinni, hogy egyetlen lövés ezt a hatalmas állatot földre vitte.

–      Szívlövés, Istenemre még én is büszke lennék rá. Gratulálok te kis Müller! Tudod, hogy én már ötször annyi idős voltam, mikor az első medvémet meglőttem. De nem ám így. Fél napot mentem utána míg megtaláltam. Ilyen lövést? – Eisner nem tudta leplezni csodálkozását – húzd meg jól a vizes korsót, látom nagyon kiszáradt a szád, de nem is csodálom.

A nyiladékban csend volt. Eisner fülelt, nincs-e párja az elejtett jószágnak.

–      Gyere, nézzük meg – puskáját kezébe fogva lecsúszkáltak a dombról a még meleg medve testhez.

–      Ez igen, gyönyörű hím. Menjünk is, hogy eldicsekedhess ezzel a sikerrel. Az embereim majd elszállítják és kikészítik a bőrét. Becsüld meg, mert erről még az unokáidnak is mesélhetsz.

–      Klaus bácsi, azt mesélem, mennyit köszönhetek neked. Te vagy az én legjobb barátom és a tanítóm. Köszönöm, köszönöm.

Az átélt izgalmak után könnytől maszatos szemekkel karolta át Eisnert. A magasban nem látszott, de Klaus Eisner szemében is csillogott valami kis vízcsepp.