A csend lepte meg igazán. Washingtonban a kocsik kopogása az utcaköveken, az emberek zajos társalgása, a piacra hajtott állatok messze hangzó bömbölése most nem hiányzott. A gondolataival szeretett volna maradni. Néha azért játékosan megugrasztotta a lovát, de annak horkanása után ismét csak azt a jóleső csendet élvezte, amely körülölelte. A februári nap melegét érezte fekete ruháján, lova szőrén. Hirtelen megállította a lovát. A messze távolban egy tisztáson tűz sárga fényét látta megcsillanni. Távcsöve nem volt vele, így nem tudta eldönteni ki lehet az a pár ember jó mérföldre tőle. Lovát a ritkás erdő felé kormányozta, és meg is próbált a fák között maradni. A nap még bőven a látóhatár felett időzött, sárgás fehér fényoszlopokat varázsolt a fák közé. Megállította a lovát, leszállt és kikémlelt a távolba, ahonnan halk hangfoszlányokat is erre kavart a gyenge szél.
– Kezeket fel, és ne fordulj meg!
A hang fiatal emberé lehetett, ám olyan határozottan, ellentmondást nem tűrően csengett, hogy mozdulatlanná vált, és mindkét kezét felemelte. A félelemtől minden érzéke sokkal jobban működött. Hallotta a fű suhogását a csizmás láb alatt, szem sarkából támadójának még az árnyékát is észrevette.
– Ne mozdulj, csak a kezeidet tedd hátra!
Ekkor meghallott valamit. Egy halk koppanást. A katona, mert az lehetett, nem útonálló, hisz az már elvágta volna a torkát, puskáját egy fának támaszthatta. Testével megérezte a másik testének közelségét, és tudta ez lesz az egyetlen pillanat, amikor megszabadulhat.
Kezét leengedte és kinyújtott karjaival, egy hirtelen fordulattal teljes erejéből eltalálta a támadót, és amint az oldalra dőlt, még rá is vette magát. Tudta, hogy kés is lehet ellenfelénél és hátracsavarta a karjait. Dübörgött a vér a fejében, de nem nyugodhatott meg, mert akit letepert, magához tért és próbált oldalra fordulva megszabadulni Rédeytől. Konföderációs katona, azonnal látta a ruháján. A sapkája az esésnél arrébb gurult, de látta rajta a jelvényét, és nem volt kétséges, az ellenség akarta foglyul ejteni. A vad dühvel védekező katona haja elszabadult, két oldalra csapkodott, és ez a haj nem az ellenséges férfiak vállig érő hosszú haja volt, hanem ez bizony, ahogy kibomlott, szinte derékig ért. Csak ezután érezte meg kezei között ellenfele kezét. Vékony csukló, izmos, de mégsem férfias karok. A testet, karjainál fogva odahúzta ahol az előbb elejtette a kötelet. Gyors mozdulatokkal hurkot vetett a hátracsavart karokra és hagyta a földön feküdni ellenfelét. A fától elemelte a puskát, majd óvatosan megfordította a földön fekvő nőt. Arcára fűszálak tapadtak, orra saras volt.
– Nem lövöm le. Mondja el ki maga és vannak-e társai?
A katona, vagyis a földön fekvő nő nem sikoltozott, csak némán küzdött, így Rédey azt remélhette, hogy magányosan cserkészett az erdőben, kémlelte Grant seregét.
– A nevem Lisa – a hang félelemmel teli és tétova volt – Lisa McDermott. A családom a leggazdagabb Virginiában. Búsás váltságdíjat fizet értem az apám. Engedjen szabadon! Ígérem megkapja a pénzt, amennyit csak kér. De tudja is maga milyen család vagyunk, tálán még azt sem tudja, hol van Virginia?
– Az én családom pedig a leggazdagabb család Magyarországon. De tudja is maga azt, hol van Magyarország?
Kivette a zsebkendőjét és letörölte a lány arcát, orrát és ajkát megtisztította a sártól, fűtől.
– Nem engedhetem és nem is engedem el –leguggolt és közelről az arcába nézett – nem tudom mit tudott meg Grant seregéről, amit Lee tábornok jól fel tudna használni. Márpedig én azt akarom, hogy ez a háború most már pár hónap alatt véget érjen.
A lány már nem védekezett, minden energiáját a férfi beszédére összpontosította.
– Mit gondol, tényleg gyorsan vége lesz?
– Így van, Lincoln elnök győzni fog.
A lány hirtelen elgyengült, szemeit lehunyta, mintha meg akarna halni. Rédey ellenőrizte a kezein a kötelet és lassan talpra állította.
– El kell vinnem magammal. A Hunter erőd egy órányi út jó lovakkal. Ott átadom Pierce kapitánynak.
A lány végignézett saras Konföderációs egyenruháján.
– Fel fognak akasztani, mint kémet.
Minden érzés, indulat nélkül, csupán tényként közölte Rédeyvel. Nem kérte, hogy engedje szabadon, nem próbált az érzelmeire hatni. Rédey is tudta, mi a sorsa az ellenséges kémeknek.
– Lova van?
A lány nem válaszolt. Rédey rácsapott saját lova farára, mire az felhorkantott. Szinte egyidőben, nem is távol meghallotta a másik ló válaszát. Végignézte a lány ruházatát, és ahogy sejtette, a csizmájába rejtve meg is találta a kést. Jó penge, szép markolat, ilyet az egyszerű katonáknál nem találhatott volna.
Fogta a kötél végét és hamarosan rátaláltak a másik lóra is. Hosszan kipányvázva legelészett a tisztáson, csak gazdája érkezésére kapta fel a fejét. Jó ló, állapította meg Rédey. Végig simította a szőrét, homlokát. Ez a ló nem nélkülözött, és ahogy megkötözött gazdájához kedvesen odadörgölőzött azt is elárulta, hogy ló és gazda barátsága régi keletű. Saját lovára a Királynőre gondolt, tőle látott csak hasonló kedveskedést.
Felsegítette a lányt a saját lovára, ő pedig a lányéra szállt. Gyorsan értésére adta a tiltakozó lónak, hogy értő lovasa van, nem érdemes toporzékolni. Közben agyában egymást kergették a gondolatok. El nem engedheti foglyát, de az is nehéz döntés lenne, hogy akasztófára juttassa. Hang nélkül poroszkáltak a Hunter erőd felé, és ahogy közeledtek egyre jobban nőtt az aggodalma. Kivette kabátja béléséből az elnöki megbízólevelet. Talán ez a megoldás? Már sajnálta, hogy nem hagyta sorsára foglyát, hiszen bármennyit is sikerült kikémlelnie, sok hasznát már Lee tábornok sem veheti. Az északiak győzelme immár nem kérdéses.
A lány apatikusan ült a lovon, tudta, hiába próbálna menekülni ez az állat neki nem engedelmeskedne. Azt is látta, hogy foglyul ejtője talán még tőle is többet tud a lovakról.
Mielőtt még a nap elérte volna a zenitjét, észrevette a Hunter erőd fátyolos sziluettjét. Ahogy közeledtek az erődhöz félelme is egyre nőtt. Távol az erődtől, ahová még a messzelátók sem értek el, Rédey eloldozta a lány köteleit. Az megmozgatta csuklóit és szilárdabban fogta a gyeplőt. Hiába a szabad kéz, gondolta, innen már csak egy út van, és az a Hunter erőd kapujához vezet.
Az őrség most figyelmesebb volt, fegyvereiket kezük ügyébe helyezték, de ahogy meglátták a konföderációs egyenruhát és kibomlott hosszú hajat, figyelmük inkább arra irányult.
– Az Elnök futára vagyok –mutatta a megbízólevelét –Pierce kapitány tud róla, vezessen hozzá!
A lány egyetlen szót sem szólt, rábízta az életét foglyul ejtőjére.
– Rédey – Pierce kapitány már messziről nyújtotta a kezét – foglyot ejtett? Csak nem egy kémet?
– Nem egészen, Kapitány Úr – Rédey megrázta és a felé nyújtott kezet és rámosolygott az erőd parancsnokára – kémnek kém, de ő mi legtehetségesebb emberünk. Egyik célja az idejövetelemnek az volt, hogy őt visszavigyem Washingtonba. Lincoln elnök már nagyon várja a beszámolóját.
– Ebben az egyenruhában –mutatott végig Lisa kék egyenruháján – nehéz dolga lesz.
– Ezt akartam kérni, Pierce kapitány. Tudunk itt valahol tisztességes női ruhát venni.
– Ha a feleségem ezt a történetet meghallja – hahotázott Pierce – akár az egész ruhatárát odaadja azért a konföderációs egyenruháért.
Ezen még Lisa is elmosolyodott, épp jókor, mert Pierce szúrósan a szemébe nézett. A kémeket, még ha a sajátjuk is nem nagyon szerették. Sok fölösleges halál száradt a lelkükön, az ő jelentéseiken.
Pierce asszony ruhatára szerencsére az ifjúkori ruháit is megőrizte, melyek a karcsú Lisára is illettek. Végül egy égszínkék, apró virágokkal díszített ruhát választottak. Pierce asszony nem adta ingyen ezt a ruhát, mert állandóan kérdezősködött, faggatózott, de Lisa a szerepének megfelelően válaszolgatott, néha túlzásokkal kitalált kalandokkal, melyeken Pierce asszony tágra nyílt szemekkel hüledezett. Lisa tudta, hogy most az élete a tét, és magában elismeréssel adózott foglyul ejtőjének.
A vonat csak sötétedéskor indult, és Lisa, bár megfordult a fejében a szökés a civil ruhában, hagyta magát irányítani, mert Rédey kezét, tekintetét folyamatosan magán érezte. Amint a vonat csikorogva, hangos erőlködéssel elindult mindkettőjük feszültsége enyhült.
– Miért tette? Miért kockáztatott?
Lisa hangját senki más nem hallhatta. Rédey zavartan mosolygott. Maga sem értette saját tettét. Talán a félelem, hogy ezt a fiatal lányt, akit talán nagyon várnak haza „gazdag” szülei akasztófára fogja juttatni, de az is lehet, hogy a kíváncsisága volt az oka, hogyan került ez a lány ilyen helyzetbe, mit sikerült kideríteni Grant seregéről és mit lehet ebből hasznosítani az Uniós seregek számára.
Nagyon ügyelt, nehogy elaludjon a fáradtságtól, de megnyugodva látta, hogy a lány máris mélyen alszik. Amin ma keresztülment, azok után nem is csodálta. Hagyta, hogy a vállának dőljön, legalább felébred a lány mozgására, ha véletlenül ő is elaludna.
Az akasztófától megmentette, de mihez kezd a foglyával? Washingtonban ugyan nem kerül bitóra, de sok éves börtönre számíthat a kémkedésért. A párás meleg és a monoton kerékcsattogás már-már őt is álomba ringatta, mikor a vonat hirtelen fékezett. Csomagok estek előre, az emberek riadtan kiabáltak és Lisa is felébredt. Nyugtalanul és értetlenül nézett körül. Lassan ismét visszatért erre a világra, félszegen rámosolygott Rédeyre, kidörzsölte az álmot a szeméből.
– Megérkeztünk?-
– Valamiért megálltunk a nyílt pályán.
Az ablak sötét négyszögében semmit nem láttak, csak az ajtók csapkodását hallották. Hirtelen egy szurokfáklya fényében meglátták az első katonát. A Konföderációs sereg kis őrse megállította a vonatot. Ahogy feléjük közeledtek a keskeny folyosón, Rédey látta, hogy élelemmel teli kosarakat, ruhaneműt vesznek el az utasoktól, közben azonban éber szemmel kémlelik az arcokat.
– Maga ott – mutatott Rédeyre a hadnagy – adja ide a papírjait.
Eddig még senkitől sem kérték a kocsiban az iratait, most minden szem Rédeyre szegeződött.
– Hadnagy – Lisa felállt Rédey mellől – ő a férjem. Nincs szüksége igazolásra.
Felállt, kilépett a hadnagyhoz és halkan mondott neki valamit.
– Köszönöm Miss McDermott! További szerencsés utat!
Az összegyűjtött élelemmel a katonák elhagyták a kocsit. Rédey pedig elengedte a szép markolatú tőrt a kabátja alatt.
– Most maga is kockáztatott – Rédey kérdőn nézett a fekete szemekbe – Miért tette?
A lány elkapta tekintetét és kinézett az ablakon a pirkadatba. Végül is az életét köszönheti ennek az ismeretlennek. Két elesett bátyjára gondolt és apja szomorú arcára, édesanyja kisírt szemeire. Ha őt is elvesztik, talán nem is élték volna túl. Az élete még most is ezen az emberen múlik. Nem akar már harcolni, nem akarja titokban az erdőket járni. Haza szeretne menni, odabújni édesanyához, átölelni apát. Gyengének, betegnek érezte magát. Könnyel telt szemeivel a messze távolt fürkészte, Rédey pedig kitalálta mi is foglalkoztatja foglyát és hagyta felszáradni a könnyeit.
Bándi, ahogy megígérte, a peron vékony vasoszlopának dőlve várta barátját. A reggeli hidegben párafelhők hagyták el az ajkát, de vastag prémkabátjában cseppet sem tűnt fázósnak.
– Nem tudsz aludni, – megkönnyebbülve ölelte át – mióta vársz?
– Tudod, én éjszaka dolgozom, és majd délután alszom egy nagyot.
Meghökkenve kérdőn nézett Rédeyre és a félszegen álldogáló ismeretlenre.
– A barátom Bándi Károly – fordult Lisához – Ő pedig Lisa McDermott.
Bándi elfogadta a lány kéznyújtását, de a kérdő tekintetét nem vette le barátjáról.
– Majd otthon beszélünk mindenről – magyarra váltott – a segítségetekre lesz szükségem.
Mindhárman beszálltak a kocsiba és egyetlen szó nélkül hajtottak haza.
Sarah bőséges reggelit készített Rédeynek, de a csodálkozás ott ült az ő arcán is.
Éhesek szomjasak voltak, Sarah pedig az asztalhoz invitálta őket. Rédey végig azon gondolkozott, mit is mondjon a hirtelen betoppant ismeretlenről, amivel nem riasztja meg őket, de mégis elég információt adhat, amivel megnyugszanak. Látta a lány szemében az éhséget, ahogy végigpásztázza a terített asztalt. Mint annyiszor, most is Sarah oldotta a feszültséget. Lisa mellé ült, bemutatkozott és a két nő hamarosan meghitten beszélgetett. Rédey, halkan, hogy ne zavarja őket magyarul mesélte el Bándinak erdei kalandját, hogyan mentették meg kölcsönösen egymást. Hogy Lisa mit mondott el Sarahnak soha nem derült ki, de egyszer csak a két nő felkerekedett, és eltűnt a ház belsejében.
– Sohasem esett ilyen jól reggeli!
– Én pedig örülök, hogy végre enni látlak! Tudod, hogy nagyon lefogytál?
– Rövidesen mennem kell, hogy beszámoljak az Elnöknek Grant üzenetéről. Mit csináljunk Miss McDermottal?
– Azt mondtad rövidesen véget ér a polgárháború, addig pedig egy menekült rokont befogadhatunk – kacsintott rá Bándi – Ahogy látom, Sarah sem fog tiltakozni ellene.
– Karcsi, egy-két hónap és biztos, hogy beköszönt a megbékélés, utána pedig visszaviszem a szüleihez.
– Akkor van egy kis időd, hogy megtanítsd magyarul.
Rédey kérdőn nézett rá.
– Ha majd hazaviszed a te szüleidhez, tudjon velük beszélgetni.
– Hagyj békén Károly- Rédey bosszúsan indult kifelé – hagyok pénzt, vásárolják meg Sarahval a szükséges ruhákat!
Bándi szégyenlősen elhallgatott.
– Ja, igen, és egyedül ne engedjétek ki. Ha meggondolatlanul mégis szökni próbálna, akkor mindnyájan nagy bajba kerülünk.
– Bízd rá Sarahra, ő tudja instrukciók nélkül is, mit kell tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése