15.rész - Eisner

 

St. Thomas ocsmány kikötőjét legszívesebben mindenki kikerülte volt, csak éppen nem tehette, mert a rozoga kis átkelő hajók itt zsúfolódtak össze a bűzlő halászhajókkal. A Német jól döntött a nagyobb, drágább átkelőhajó mellett, ami valamennyi kényelmet biztosított mindnyájuknak. A kis Willt nem viselte meg a zord időjárás, sem a hullámzás. A megérkezés feletti örömük a partraszállás után gyorsan elszállt. Állatbőrökkel teli bálák, ketrecek között törtek utat maguknak, és még a Német kemény tekintete sem óvta meg Grétát a szennyes bekiabálásoktól. A vasútállomás égbetörő fekete füstoszlopa megszabta az irányt, gyorsan kiértek a riasztó tömegből.

–      Greenville az utolsó állomás – a vasutas ingerülten magyarázott – onnan nincs tovább.

–      Oda kérjük a jegyet.

Greenville határában  terült el Klaus Eisner birtoka, ott lesz nekik is otthonuk majd.

–      Greenvilletől már csak hegyek erdők, meg a csirkefogók világa következik. –a vasutas szinte le akarta beszélni őket az utazásról. Talán a fiatal anya és a kisgyermek miatt, talán mert talált valakit, akivel beszélgetni lehet. Véget ért a prémvadász szezon, minden „csirkefogó” lejött ide a nagy víz partjára. Visszafelé alig volt utas.

–      Greenvillebe kérünk kettőt – mintha meg akarná nyugtatni még hozzátette – ott várnak ránk.

–      Ki lenne az ?– nem lehetett leállítani a kérdezősködést

–      A neve Eisner, Klaus Eisner –próbálta röviden befejezni a zaklató kérdezősködést.

A név, észrevehetően nagy hatással volt a vasutasra. Megolvasta a pénzt és gyorsan kinyújtotta a két jegyet.

Most a Német kíváncsiságát csigázta fel a vasutas viselkedése.

–      Ismeri Klaus Eisnert?

–      Ki ne ismerné erre – felelt kelletlenül – nagy ember, gazdag ember, talán a leggazdagabb errefelé. Jobban teszik, ha beszállnak, mert hamarosan indul a vonat.

Lehúzta a kis ablakot, tudomásukra hozva, hogy részéről a beszélgetésnek vége, majd lehajolva, hogy az arcát se mutassa, lázasan pakolgatott.

Az Eisner név hallatára félelmet látott a vasutas szemében. Annakidején a hajón Klaus nem tűnt sem félelmesnek, sem barátságtalannak. Őszinte. mély, férfibarátsággal váltak el, mikor a Német a leányával amerikai földre lépett. Leveleiben sem volt tartózkodás, inkább sürgette, őt, hogy jöjjön Michiganbe, legyen a birtokuk egymás közelében. Ha minden igaz, akkor ki is szemelte már a megfelelő földet, amit meg is vásárolnak majd. Másfél napos út vár még rájuk. Tiszta vizet, kenyeret, és valami túrófélét tudott vásárolni az útra. Gréta éhesen falta fel a felét, ő pedig mosolyogva nézte, ahogy unokája szinte azonnal vissza is veszi a vacsorát anyja emlőjéből.

Félelem, és kis bizonytalanság is munkált benne egész útjuk során. Féltette ezt a gyönyörű kisgyermeket, no meg a leányát, a bizonytalanság pedig a jövőnek szólt. Bűntudat is volt benne, amiért talán még a boldogságtól is megfosztotta, de Gréta mintha csak megérezte volna ezt, rámosolygott biztatón, és a kezét nyújtotta. Fogták egymás kezét olyan szorosan, hogy még a szaggatva elinduló mozdony sem tudta elszakítani. Willim R. Müller pedig bebugyolálva egy meleg kék sálban, békésen aludt anyja ölében. A monoton csattogás, a szél zúgása és a fáradtságuk hamarosan mindhármukat álomba ringatta. Egy-egy megállásnál Müller felriadt, majd a másik két mélyen alvót elnézve kis mosollyal ő is tovább aludt. A hideg, majd a hajnali derengés újra és újra felébresztette. Az eget szürke felhők takarták, szürkék voltak a távoli hegyek is. A folyosón álldogáló vasutas megnyugtatta, hogy még két hosszú szakasz után érkeznek meg, de nem kell kapkodni, mert a mozdony vizet vesz, annyi idő alatt pedig kényelmesen összeszedhetik kevés csomagjukat.

–      Vár valaki magukra? Mert, hogy cudar idő lesz, gyorsan fedél alá kellene menekülni.

–      Miszter Eisner vár ránk, talán küldött kocsit!

A név hallatára a vasutas rántott egyet táskája szíján, és megint csak az a furcsa meghökkenés, vagy félelem látszott az arcán, mint korábban a jegykiadónál.

Itt, északon nyoma sem volt a háborúskodásnak, A kora reggeli órában az utasok békésen aludtak a nehéz testmelegben, a kelő nap lassan eltűntette a párát az ablakokról, odakinn már dolgoztak a földeken. Olyan gyors volt a döntése, hogy Müller arra sem ért rá, hogy elgondolkodjon a hogyan továbbon. Klaus Eisner, a földi volt az egyetlen biztos pont a jelenben és a remény a jövőben. A szikraeső, majd a fekete füst mindent befedett. Hirtelen megrémült. Mi volt ez a sötét jel, válasz a gondolataira, vagy fenyegetés a jövőre? Ahogy a mozdony füstje eloszlott, a kanyaron túl néhány ház tűnt fel, az állomás épülete pár korhadó tehervagonnal, tehenekkel, melyek megszokhatták a zakatolást, mert békésen legelésztek a sínek mellett. A csikorgás, rázkódás felriasztotta Grétát és a kis William is magasra tolta nyújtózkodó karjaival a kék kendőt. Félálomban máris anyja emlője felé fordult. Utolsó előtti állomás volt Hafen, így szinte mindenki elhagyta a vonatot. Korábban, mikor a levelekben olvasta az állomás nevét, fel sem tűnt a német szó. Talán csak nem Eisner adta a nevet a városkának? Vajon nekik is biztonságos kikötő lesz ez a Hafen?

 

–      Rég hajtottam a lovakat saját kezűleg, de talán mégsem késtem el!

Eisner ugrott le a kocsi bakjáról és ugyanazzal a lendülettel megölelte Müllert.

–      Wilkommen, barátom, lássam csak azt a kis unokát!

A hatalmas karok között szinte elveszett a kis William. Gréta szerette volna gyorsan visszakapni a babát, de Eisner megvizsgálta szemét, ajkát, majd elégedetten adta vissza anyjának.

–      Erős, kemény kis fiú, tiszta nagyapja. Szálljatok fel, rég hajtottam ugyan kocsit, de most vigyázni fogok rátok. Willi, te mellém, ide a bakra, Gréta lányod pedig a kis emberrel a fedett részbe. Itt még hűvösek a reggelek, de már javul az idő.

Az emberek hátrahúzódtak, hagyták a kocsit széles ívben megfordulni, Klaus Eisner pedig tudomást sem véve a körülállókról megsuhogtatta ostorát és könnyű vágtában elindult a vendégeivel hazafelé. A bámészkodók visszatették kalapjaikat a fejükre.

Gréta összekötötte a ponyva két szárát és máris melegebb lett a kocsi kis sátrában. Mindenfelé meleg prémek hevertek, ezekből kis ágyat készített Williamnak, majd lecsukta a szemét és gondolatban több száz mérföldre repült vissza. A folyóparti birtokra, a nagy körtefához, a hűs pincéhez és a szomszéd birtok urához. Beleborzongott a gondolatba, mit érezhet az a férfi, aki magára maradt, mert neki azért mégis itt van apja és elsősorban ez a békésen alvó kisgyermek. Félelem és önvád járta át testét-lelkét. Tudta, mit tette, de azt is tudta, hogy nem tehetett másként. Ez az önvád elkíséri egész életében, ahogy a testi vágy is azután, a másik férfi után.

–      Először az én kis tanyámra megyünk, ahol megpihenhettek. Igaz, én szinte jobban várom már, hogy lásd a leendő új birtokodat. – Eisner igazán izgatottnak látszott – Csodás földet találtam neked. Igazi jó termőföld az árpának, napos lankák a komlónak, és sötét erdők, hogy együtt vadászhassunk.

Eisner kis tanyája jó kétszáz hektáros volt, kerítés jelölte ki a határait, bár, ahogy később maga a Német is rájött, fölösleges volt ez a kerítés, mert nem volt olyan ember, aki meg merte volna sérteni az Eisner birtok határait. Azon a bizonyos hajóúton Hamburgből az Újvilágba Eisner zsebében sem lapult sokkal több pénz mint Müllerében. A kevés pénzzel tovább ment északra, mert Michiganben még olcsóbb volt a föld, mint Pennsylvániában. Napokon át kártyázott és nyert, csak nyert. A pénzből aztán aranyat vett az aranymosóktól, prémet a prémvadászoktól. Amibe csak belefogott minden csak a gazdagságát növelte. Németországban nem tudott kitörni a szegénységből, itt viszont rászakadt a gazdagság. Aki gazdag, annak sok barátja lesz, így hozzá is csapódtak mindenféle emberek, ő pedig okosan kiválogatta a használhatókat. Mikor a vasút kiépült fel a hegyek lábáig, ő a kis hadseregével felkerekedett és megvette ezt a birtokot. A lakóháza nem volt hivalkodó, és minden emberének építtetett saját házat. Két-három emeletes nagy raktárépületeket húzatott fel, amelyek szinte mindig tömve voltak értékes prémekkel, a fagyos, mély vermek pedig a legjobb húsokat őrizték. A kemény emberek, akik körülvették értettek ahhoz, hogyan kell a riválisoktól megszabadulni, így hamarosan Eisner lett a hadsereg legnagyobb élelmiszer beszállítója. A háború ide még nem ért el, viszont nagyon jól meg lehetett gazdagodni a háborúból. Soha nem nősült meg, számos szeretője mellett nem is igényelte a családot. Még most, idős korában is három asszony kereste a kegyeit. Ezek hárman alig lehettek annyi idősek, mint most Eisner. Sokan vették körül, mégis magányos volt, sokan védték, mégis bujkált benne valami furcsa félelem. Sokan szerették volna megkaparintani az üzletét, a vagyonát, de senki nem merte megpróbálni.

–      Itt te is megcsinálhatod a szerencsédet, ahogy én is – lökte oldalba a könyökével Müllert.

–      Te jobban értesz a pénz csináláshoz mint én – nevetett vissza – mégis hosszú időbe tellett még neked is. Én azzal is megelégszem, ha az unokám egyszer olyan gazdag lesz, mint te.

–      Ebben biztos lehetsz, mert az a kis ember ott hátul, úgy figyelt mindenre, mikor meglátott, ahogy én még ilyen kisgyermeket nem láttam nézni. Többre fogja vinni, mint te, de még engem is lehagy!

Adja Isten, hogy úgy legyen mormolta magában. Mikor lesegített a leányát ő is belenézett  azokba a kis kék szemekbe, és neki is ugyanazt sugallták, amit Eisnernek.

Egy ember máris vezette a lovakat hátra a házigazda pedig szélesre tárta háza ajtaját.

Bándi letette az ecsetet és ismét csak a kertre néző ablakhoz sétált.  Az alatta lévő szobában égő gyertya sárgás fénye hosszú csíkban megfestette a kopár kertet. Szeretett ilyen későig dolgozni, a szemeiben, fejében felhalmozott színek és formák ebben a mély csendben idéződtek fel olyan tisztasággal, hogy gyorsan és élvezettel festhetett. Sarah és a kis Charles már az igazak álmát aludtak, nem úgy mint Rédey az alsó szobában. Ő gyakran mentette ki magát az étkezéseknél is, máskor –Sarah mély bánatára- csak ímmel-ámmal szedegetett a neki készített finomságokból. Amíg Lincoln elnök a választás előtti kortes körútján járt, Rédey ki sem mozdult a szobájából. Mikor Sarah takarított nála, látta, hogy a levelek felvágatlanul hevertek az asztalán.

Fájdalmáról nem sokat beszélt, de Bándi, a művész érzékenységével  érteni vélte, hogy ha elhagynak valakit, még lehet harcolni a visszaszerzéséért, de a viszontlátás reménye nélkül elhagyni, egyetlen szó, egyetlen jel nélkül, az bizony gyógyíthatatlan sebet ejt. Gréta pedig így hagyta magára Rédeyt. Életre szóló, mindig sajgó sebet adva.

A sárga gyertyafény ott maradt a kertben, Bándi pedig próbált elaludni.

 

–      Rédey –az elnök, maga is észrevett valamit a kedvelt tanácsadója hangulatváltozásából – elegem van a meddő és értelmetlen harcokból Nemzetünk színe java marad ott a csatamezőkön. Grant ugyan most nagyon sikeres, de Ulysses csak egy a tábornokaim közül, igaz ő a főparancsnok. Mit tegyek, hogy győzzünk is és a vérontást is megszűntethessük?

–      Elnök Úr! Grant tábornok főparancsnoki kinevezése meghozta a hadisikereket most politikai sikerek kellenének. Hozzon össze egy találkozást, tárgyalást Stephens déli elnökkel. Az ő pozíciói nagyon ingatagok, de mégis van annyi szava, hogy ezt a pokoli mészárlást le tudja állítani.

Lincoln gondolkozott. Papucsa ütemesen csattogott, ahogy átszelte irodáját.

–      A választási győzelmem és a hadisikerek is elég közel hozták a békét, talán ez utóbbi is közrejátszott, hogy simán megválasztottak újra, ám mindent meg kellene tenni a gyors befejezésért. Bár amikor Early tábornok már-már Washingtont támadta, én nem sok esélyt adtam magamnak.

Elsősorban Bradley, de maga Rédey is csodálkozott, hogyan tudtak a déliek Early tábornok vezetésével ennyire közel kerülni Washingtonhoz. Egyedül az elnök maradt higgadt, és neki volt igaza. Earlyt kiverték és ez is növelte a népszerűségét.

–      Köszönöm Gróf Úr! Átgondolom, amiről beszélgettünk.

Az elnöknek nem volt szokása rangján szólítani Rédeyt, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy valami elgondolkoztatta az elnököt. Bárcsak mihamarabb vége lenne ennek a testvérháborúnak és békében, nyugodtan megkereshetné Grétát, mert biztos volt abban, hogy utána megy az államok legtávolabbi sarkába is és visszaszerzi őt.

–      Milyen hangulatban van? – Bradly kérdőn tolta fel a szemüvegét.

–      .Komoly, tervezgető, amennyire láttam soha ennyire nem kívánta a békét.

–      Mikor lesz ennek vége Paul? – Bradly fáradtan hátraszegte a fejét és tenyerébe rejtette az arcát.

–      .Nincs már sok hátra, nézd meg a térképet!

Bradly fásultan hátrafordult.

–      Lee serege egyre fogy, egyre zsugorodik a mozgástere. Jön a tél, utánpótlásuk elvágva. Fél év, és vége Ron, hidd el!

–      Nagy ünnep lesz akkor- Bradley felállt és átölelte – Sallym olyat fog főzni, ti pedig a vendégeink lesztek, Mindannyian!

Minden porcikájában érezte, hogy hamarosan vége lesz a harcoknak, de Bradley öröme nem ragadt át rá. A magányt a nap minden pillanatában megszenvedte. A mikor Gréta mellette volt,

annyi más jó ember is körbe vette, most, hogy ő elemnt, úgy érezte mindenki más is elhagyta, pedig valójában mérhetetlen fájdalmában ő távolodott el mindenki mástól. Még egyszer átolvasta édesanyja hosszú levelét. Annyira reménykedő, vágyakozó volt a sok- sok oldal és ő félt megválaszolni, összetörni a boldog reménykedést. Hiszen már évek óta amerikai állampolgár volt, bátran hazamehetne. A császári titkosrendőrség biztosan a nyomába szegődne, de érinthetetlenné vált, meg talán az idő is eltelt, talán csillapodott a császári vérszomj is. Anyja szerint lesz megoldás, lesz szabadság is. Tanácstalanul forgatta a levelet, és ahogy minden este, most is úgy döntött, majd holnap válaszol.

A reggeli sűrű ködben a Capitolium szürke sziklaként húzódott meg a sugárút végén. Ideje lenne már melegebb holmit venni, de csalódása, a magány kiölte belőle a tenniakarást, a búskomorság fájdalmassá tette a testét, kihunyt lelkéből a tűz, ami ide űzte, hogy a szabadságért dolgozzon, harcoljon újra.

Az elnök hívatta, de sötét folyosón Lis Hurt, Lincoln legkedvesebb munkatársa felemelt tenyerekkel integetett

–      Most ne menjen! Én várnék egy kicsit, míg megnyugszik.

–      Rosszul aludt az elnök?

–      Talán inkább Mary –halkította le a hangját Lis.

–      Mostanra rendelt ide, ha fél óra múlva sem kerülök elő, kerestessen!

A felvont szemöldök alól még halvány mosoly is bujkált a tekintetében. Az elnök felesége gyermekük korai halála után rettenetes állapotba került, és ezt mostanra sem heverte ki. Kedélye hullámzott, néha ellenállhatatlan jókedve mindenkire átragadt, máskor ölni tudott volna a szavaival. Lincoln rettenetesen szenvedett ettől, amit gyakran lehetett érezni az elnöki asztal mögött is.

Kopogott az ajtón és azonnal be is nyitott. Az elnök íróasztalánál ült, nem nézett fel a belépőre. Lassan mély levegőt vett, a ráncok a szája szegletében még sötétebbeknek tűntek.

–      Gondolkoztam azon, amit mondott gróf úr!

Már megint a cím, rang. Úgy látszik, a sötét hangulat merevebbé teszi az elnököt.

–      Megtisztel, Elnök Úr, csak arra nem emlékszem mit mondtam, amin gondolkozott.

Lincoln őszintén hangosan felnevetett, vonásai is meglágyultak. Még egyet kuncogott.

–      Reggel mindig magával kellene kezdenem a napot!

Rédey hozzágondolta az elhallgatott folytatást:” és nem a feleségemmel”

–      Elmegyek Virginiába, találkozom Alexanderrel.

Lincoln jól ismerte Alexander Stephenst a déliek elnökét, Rédeyt mégis meglepte ez a közvetlenség. Végül is vetélytárs volt. Ha a déliek győztek volna Lincolnnak vége, északi győzelem esetén biztos nem esett volna bántódása a déliek botcsinálta elnökének.

–      Elnök Úr, ezt most is bátor és nagyszerű tettnek gondolom, és nagyon vágyom, hogy sikeres legyen a tárgyalásuk!

–      Isten segítsen minket! Kedves Rédey üljenek össze Ronnal és írják meg magyarul azt a levelet, amit Grantnak szánok. Amilyen gyorsan lehet, induljon a futár!

A szavak nem Rédey agyából érkeztek a nyelvére, inkább a feleslegesség érzése a magány tompasága mondatta ki.

–      Elnök Úr, gyorsabb, ha elolvasom, amit küldeni szeretne Grant tábornoknak és magam adnám át neki élőszóval.

Lincoln kicsit hátrahőkölt.

–      Ez veszélyes feladat Gróf Úr – csóválta fejét – magára itt van szükségem.

–      Elnök Úr, a Hunter erődig vasúttal megyek, onnan egy jó lóval pár óra alatt elérem a tábornokot. Vissza ugyanennyi az út, veszélytelen.

Lincoln szemében is kigyulladt egy kis tűz, ahogy Rédeyre nézett. A kötöttségei, ezek a sötét termek, a civakodások Maryvel, legszívesebben ő ült volna nyeregbe.

–      Három nap múlva várom – elbocsátotta, de még utána szólt – vigyázzon nagyon magára!

Bradley őrültségnek, érthetetlennek tartotta ezt az egészet, és dühöngött egy sort.

–      Meg vagy te őrülve- odahúzta a térképhez – itt óránként változnak a frontvonalak. Belefutsz a déliek előörsébe, felakaszthatnak, vagy lesből lelőhetnek.

Rédey nem is válaszolt. Mostani állapotában ezek a lehetőségek nem voltak olyan visszarettentőek számára. Az élete Gréta elvesztése óta értéktelenné vált.

Végigolvasta Lincoln üzenetét. Szűkszavú, de nagyon fontos üzenet volt Grant tábornoknak.

Bradley kicsit hosszabban szorongatta a kezét, bár ahhoz nem volt bátorsága, hogy átölelje, mert az felért volna egy utolsó búcsúval.

 

A Hunter erőd közel száz mérföld volt vonattal. A vonaton számára mindig a legnehezebb a zsúfoltság, a szagok és a levegőtlenség volt. Sarah ennivalót is készített az útra, a legerőteljesebb tiltakozása ellenére, Bándi pedig –talán a féltés okán- kikísérte a pályaudvarra.

–      Itt foglak várni két nap múlva-átölelte, és még az ajtóban is utána szólt – vigyázz magadra, hazavárunk!

A magányos négyórás utat úgy tudta csak elviselhetővé tenni, hogy végig gondolta Grétáék távozását, vagy menekülését a birtokukról. Valaki csak tudhat valamit róluk! Talán Mary, vagy inkább a mindig kutakodó Gregg?  Még egyszer beszélni kell velük. A háborúnak pár hónap és vége, láthatja majd a birtokát, ahová félelemmel fog visszatérni. Minden hely, minden fa Grétát fogja eszébe juttatni. Ha a világ végére mentek is, meg fogja keresni és találni! A fáradtság tette, a monoton zaj, vagy mindkettő álomba szenderült. A tömeg zaja, a csattogások, a vonat rángatása sem tudta fáradt testét és agyát felébreszteni. A virágzó hegyoldalt látta a birtokán és Grétát, ahogy féloldalasan ül a lován és valamit nagyon hangosan szeretne mondani, de a szél zúgása miatt nem hallja. A vonat hosszan elnyúló sivító füttye, a váltók csattogása, a rázkódás ekkor ébresztette fel. Szeretett volna visszabújni az álomba, leolvasni Gréta szájáról az üzenetet, de az utasok lökdösődése, a hirtelen kiáltozássá változó beszédük visszazökkentette a valóságba. Az utasok nagy része leszállt, a tömegben tanácstalanul forgolódott. Megnyugodott, mikor észrevette dél felé a csillagos sávos lobogót, és elindult a Hunter erőd felé.

Látszott, hogy a kapuőröknek nincs sok veszélyérzete. Hanyagul támasztották az oszlopot és magot rágcsáltak egy széles gyékényből font tálból.

–      Az Elnök küldötte vagyok – fordult az idősebbhez –vezessen Pierce kapitányhoz!

Az erődön belül sem lehetett érezni semmiféle veszélyt. Otthon a mi várainkban sokkal nagyobb a rend és a fegyelem- gondolta. Durván ácsolt fa asztaloknál katonák ebédeltek, fegyverük hanyagul gúlába rakva. Amott félmeztelen katona borotválkozott. Ebédidőben, csodálkozott?

–      _Pierce kapitány vagyok, John Pierce.

Az ősz szakállú, kövérkés férfi kezét nyújtotta.

–      Az Elnök Úr követe vagyok, Kapitány Úr, Paul Rédey.

–      Megkaptuk a telegramot Bradley ezredestől, hogy érkezik. Mit tehetünk Önért.

–      Minél előbb el kell jutnom Grant tábornokhoz. Az Elnök üzenetét hoztam neki.

–      Húsz-huszonöt mérföldre van a tábora. Jó lovaink vannak, gyorsan odaér. Lee tábornok seregét kezdik körbezárni. A déliek egy része menti az irháját, de ismeri a sarokba szorított farkast, nagyon veszélyes.

–      Megpróbálom elkerülni a veszélyt.

Pierce kapitány a térképhez vezette és részletesen elmagyarázta a seregek elhelyezkedését.

–      Persze óránként változhat a helyzet. Legyen nagyon óvatos!

Aki számára a halál megváltás lenne, az nem törődik a veszéllyel. Ami mégis meggondolttá tette az a fogságba esés réme. Sokat hallott fogságba került katonákról és a kiszabadultak –még ha túlozták is a szenvedéseiket- megdöbbentő szörnyűségekről számoltak be.

A ló valóban jó ló volt. Pihent, könnyen kezelhető, és első pillanattól érezték egymást. Eszébe jutott Magyarországi lova a Királynő, felidézte a becéző, ösztökélő hangokat, és mintha ez  a ló is megértette volna, kedvvel vágtatott. Eszébe véste a térképet és gyorsan elért Grant táborába. Furcsa volt, hogy senki nem állította meg, a katonák egykedvűen vették tudomásul a civil lovast.

–      Hol találom a tábornokot?

Ketten is mutatták a pár száz méterre álló szerény sátrat. Bár a szélben hangosan csapdosó lobogó elárulhatta volna neki Grant kapitány szállását.

–      Uram – Grant nem kelt fel az alacsony székről, de az éppen leugró lovas felé fordult.

–      Ki maga és mit keres itt?

A sátor mellől elvált három kék sapkás, és körbevette Rédeyt.

–      Tábornok Úr – Rédey a katonák gyűrűjében közeledett Grant tábornokhoz – Lincoln elnök üzenetét hoztam,

–      Adja át, és menjen!

A csizmaszárából előhúzott egy keskeny papírt, átnyújtotta a tábornoknak.

–      Most már tudom, hogy ki maga, kérem az üzenetet is.

–      Az Elnök felhatalmazott, hogy szóban adjam át üzenetét.

Grant intett a katonáinak, akik visszatértek a sátor melegébe. Rédey szóról szóra elmondta az elnöki üzenetet. Grant tábornok hallgatta, csupán egyszer kapta fel a fejélt csodálkozó szemöldök ráncolással. A csend sokáig tartott, már-már azon gondolkozott, hogy újra kezdi az üzenetet, mikor Grant intett neki, hogy a másik kényelmetlen székre üljön le.

–      Megértettem – nyitott zubbonya gombját dörzsölgette – magam is egyetértek, ezt fogjuk tenni. Mondja meg az elnöknek, hogy nem érdemes kockáztatni egy tárgyalást azzal a bábu Stephenssel. Két-három hónap és Leenek vége, a déliek meg fogják adni magukat. Lehetnek még apróbb ütközetek, meghalhatnak még a fiaink, de Lee tábornok már most is sejti, hogy vége a háborúnak. Becsületből ellenáll, de tudja, hogy veszített. Pár hónap és vége fiam. Ez a válaszom és ez a valóság. Mondja meg ezt az elnöknek!

–      Most pedig ebédeljen velünk, még akkor is visszaér sötétedés előtt.

A tábort megülő csend és nyugalom, mintha csak alá akarta volna támasztani Grant szavait. Milyen jó is lenne, gondolta, még a nyár elején visszatérni a birtokra! Ott bezzeg nincsenek harcok legfeljebb Mary és Gregg torzsalkodnak. Grantről tudta, hogy nem beszél a levegőbe. Kiváló katona és ügyes politikus is volt. Igaz, Lee tábornokot, az ellenfelét még Lincoln is nagyra becsülte. Ahogy egyszer mondta, „ha ő az én tábornokom lenne, már régen megnyerte volna ezt a háborút”. Most viszont Grant meg fogja nyerni az Elnöknek. A tábornok magabiztosságából hiányzott bármiféle elbizakodottság, vagy fennhéjazás. Olyan ismeretek birtokában volt, hogy megkockáztathatta a jóslatát a háború végéről. Rédey pedig el is hitte és tudta, Lincoln is el fogja hinni. Az ízetlen ebéd legalább az éhségét elvette, még a fanyar bor is jól esett. Megpaskolta békésen legelésző lova nyakát, az szinte örömtelien felnyihogott. Az ebéd tette, vagy a ló kedvessége, hirtelen az ő kedve is megjavult. Hagyta, hogy a katonák megitassák a lovát, ő pedig elfogadta Grant második pohár borát.

–      Maga túlságosan vakmerő –nézett a szemébe a tábornok – visszaúton legyen óvatos, sok a portyázó, tolvaj déli, akik nem haboznak elvágni az ellenségük torkát. Szeretnék magával találkozni az Elnök beiktatásán.

–      Köszönöm Tábornok Úr a jó tanácsot, én is örülnék egy ilyen találkozásnak.

A katonák most sem vetettek rá ügyet, mikor a ló szűken megfordult és vágtában indult vissza a Hunter erőd felé.