Sarah egyre jobban érezte magát a Rédey birtokon, de aki igazán élvezte, az Charles volt, aki két éve minden szertelenségével vette birtokba a szabad mezőt. Ian felültette a legjámborabb lovára, Sarah végig ott futott hosszú szoknyájában a ló mellett, a kis Bándi pedig hangosan kacagva próbálta elkapni a ritmust, és megülni a száron vezetett lovat. Félelemnek nyoma sem volt az arcán, édesanyjával ellentétben. Két hónap telt el, de már kis póniján ott ügetett Ian mögött. Sarahnak sokat segített az első hónapokban Gréta jelenléte. Séták, női beszélgetések segítettek az új környezet elfogadásában. Néha főzött sütött Mary helyett, jól esően fogadta a férfiak elismerését. Levelei mindig vidámak, optimisták voltak, ahogy a férje válaszai is. Az utóbbi időben Gréta elmaradt, tél végével biztos sok a munkája, gondolta, de mostanra már igazi úrnője lette a birtoknak. Férje leveleiből úgy sejtette, Rédey gróf fényes kormányzati karrier előtt áll, az elnök legközelebbi támasza.
Mary Kelly egyre gyakrabban lovagolt ki, ilyenkor Sarah átvette a konyha felett az uralmat és főztjeivel, süteményeivel még Mary elismerését is kivívta. Február végére a hó is elolvadt a domb északi oldalán, és a napsütés is egyre több meleget adott. A kis Charles békésen, fáradtan aludt a szomszédban. Bár a reggeli derengés egyre erősebbé vált, mégis szívesebben maradt a meleg dunyha alatt. Az élet megindult a birtokon. A lódobogásra kinézett az ablakon, Mary Kellyt látta, ahogy egy idegen mellett tova lovagol. Visszabújt, átmelengette fázós lábát. Hallotta, ahogy Gregg a tűzre rak kinn, és szerette volna még élvezni a megújuló meleget. Hiába, tél vége volt, el sem tudta képzelni, hogyan tudnak a reggeli csípős hidegben lovon maradni az emberek. Ahogy Maryre gondolt, még ő is megborzongott.
Furcsán csendes volt a birtok. Ian a sötét csűrben az árpát forgatta, Gregg pedig a tűzet élesztette a nagy vastartály alatt. A ház hideg kamrájában talált két, jól kifagyott őzcombot, és hirtelen rátört a tettvágy. Mary ma nem fog főzni, ő pedig készít finom omlós őzsültet. Előtte még levelet írt a férjének, amit Ian bevisz majd Moorheadbe, mikor a lovakat adja el a katonaságnak. Hiányzott a férje, hiányzott a megszokott kis szobájuk, de mindenért kárpótolta, hogy egyetlen gyermekét Charlest olyan boldognak látja. Ngayon hálás volt ezért Rédeynek és férje lelkére kötötte, hogy feltétlen tolmácsolja a köszönetét.
Lincoln hangtalanul sétált fel-alá. Tudta, hogy Bradley és Rédey is ott ül, hiszen ő hívta őket, de a gondolataira koncentrált és a másik kettő némán hagyta is ezt. Előző este ugyanígy ültek itt ketten és ugyanigy járt-kelt az elnök. Mára voltak berendelve a tábornokok, akik még az előszobában ültek, szótlanul. Kiemelkedő hadisikerrel nem büszkálkedhettek, és úgy sejtették ez a megbeszélés legfőbb tárgya.
Ron- szakította félbe a sétát az elnök – elengedlek, semmi se feszélyezze az én tehetségtelen tábornokaimat. Gróf Úr, szeretném ha maga maradna. Figyeljen, minden érzékével legyen jelen, de megszólalnia nem kell. Döntenem kell, kire bízzam az Únió seregét. Minden idegszálával kövesse a tárgyalásunkat, megszólalnia nem kell. Az a sötét sarok ott pompás megfigyelő állás lesz a számára. Ha, mindennek vége, akkor egy nevet írjon fel erre a papírra, Én is felírok egyet, akit a legjobbnak tartok. Jól figyeljen, mert most olyan terhet rakok a vállára, amit el kell birnia. Ha mindkettőnk papírján ugyanaz a név szerepel, akkor ő lesz a főparancsnok, ha nem akkor, azt fogom kinevezni, aki a maga papírján áll.
– Elnők Úr – Lincoln felemelt kezével beléfojtotta a szót.
– Ron –intett szemével – küld be az embereinket, mikor kimész.
A belépők arcán aggodalom és kis félelem látszott. Négyen négy felé néztek, Rédeynek úgy tünt, őt észre sem vették a sötét sarokban. Figyelte az arcokat, hallgatta a bizonytalan beszédet.
Négy ember, négy különböző egyéniség, négyféle vérmérséklet. Az elnök most elemében volt. Ellentmondást nem tűrően beszélt, belevágott a tábornokok mondataiba. A veszteségek hatalmasak voltak, és hiába az ugyanilyen emberáldozat a konföderációs csapatok részéről, Lee tábornok mégis talán sikeresebb volt. A megbeszélés nem volt rövid, a feszült figyelem miatt mégis úgy tűnt, hogy gyorsan véget ért. A papírja a kis asztalon még hófehér volt, de a meg kellett fogni a tollat és egy nevet rá kellett írnia. Megtette.
– Nos, Gróf Úr – Lincolt fáradtan ült le a kis asztalhoz – ha még nem döntött, akkor megteheti, mert én is felírom az én emberemet.
Tollat ragadott és írt.
– Itt az enyém, lássam a magáét!
Rédey átnyújtotta a magáét és elvette az elnök papírját. Annyi állt rajta Ullysses
Megkönnyebbült. Lincoln széthajtotta a kapott papírt, és megkönnyebbülten felnevetett, amikor hangosan felolvasta, hogy Grant
– Köszönöm a segítséget. A főparancsnok Ulysses Grant tábornok lesz.
– Jó választás, Elnök Úr!
– Meghiszem azt, barátom.
Nyoma sem volt a korábban gondterhelt Lincolnak. Rédey úgy érezte, ez a legjobb pillanat személyes kérésének eladásához.
– Elnök Úr! – visszazökkentette Lincolnt a jelenbe – szeretnék visszamenni a birtokomra.
Lincoln arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a nyugalom, összevont szemöldökkel tekintett Rédeyre.
– Gróf Úr, azt gondolom, hogy ez a felesleges háború fordulóponthoz érkezett. Ha valamikor, akkor most igazán szükségem van önre. Ha a birtokán emiatt bármi kár keletkezik, kárpótolni fogjuk, de pár hónapra még maradjon!
Kárpótolni, gondolta, hogyan kárpótolhatna. Grétára gondolt, kék sáljával a vállán, ahogy titokzatos kék szemeivel olyan varázslatosan tekint rá, szőke kontya alatt nyakának ívére, és meleg testére is gondolt, ami annyira hiányzott már.
Lincoln csendben várt. A falióra hangos ütése visszatérített a jelenbe.
– Maradnia kell – jegyezte meg halkan az elnök – most is szabadságért harcol, ahogy másfél évtizede is.
– Örömmel állok rendelkezésére Elnök Úr.
Az örömmel szó nem teljesen fedte érzelmeit. Nagyon is hiányzott a birtok, Mary, Gregg de leginkább Gréta. Hírt alig kapott, amit Sarah írt Bándinak, abból semmi nem tudott meg a Németről és a lányáról, akinek még a gondolata is olyan fájdalmas szívdobogást váltott ki.
A harctéri helyzet sem úgy alakult, ahogy remélték. Richmondot, a Konföderatio fővárosát nem sikerült elfoglalni, amerikai fiatalok és állampolgárok ezrei hullottak a harcokban. Voltak reggelek, amikor Lincoln is tajtékzott, majd megnyugodva leült Rédeyvel és próbáltak stratégiát változtatni. Rédey kitartott a véleménye mellet, hogy azonnal ki kell kiáltani a rabszolga felszabadítást.
– Megosztaná a nemzetet kedves Rédey! Higgye el, még itt az Unióban is sokat szimpatizálnak a rabszolgatartással.
– Elnök Úr – most először nézett Lincoln fáradt szemeibe – ez viszont zavart kelthet, a zavart pedig kihasználhatjuk.
– Ezt meg kell beszélnem a pártom korifeusaival.
– Ne beszélje meg velük Elnök Úr – már tudta, hogy meggyőzte Lincolnt – hasson rájuk!
A nagy állóóra hetet ütött, mindketten hallgattak. Még a bútorok reccsenése is hallatszott a csendben.
– Gróf Úr! –az elnök hangja megváltozott, energikusan csengett- holnap New Yorkba megyek, beszélnem kell pártom hangadóival, meg kell őket győznöm. Régóta szeretne hazautazni a birtokára, most megteheti. De csak két napot engedélyezek. Szükségem van magára!
Három hajó álldogált a kikötőben. Kettő kisebb, pár ember lézengett a csendesen csapkodó leeresztett vitorlák alatt. A nagyobb hajó, három magas árboccal, szép vitorlákkal, csendes volt. A Német is hallotta a pletykákat a túlpartra soha meg nem érkező utasokról, akiknek holttestét a jeges vízből csak hónapokkal később halászták ki, és akiknek minden vagyonkája eltűnt. Gréta fázósan húzta össze kabátját, gyermekét pedig a nagy, meleg, kék kendőbe bugyolálta. A vékony köd hidegen szitált, csontig hatolt a tóról fújó szél. Apja lassan a nagyobb hajó felé sétált, próbált embert lelni a fedélzeten, akivel egyezkedhetne az átkelésről.
– Hahó, valaki – apja öblös hangja végig futott a rakparton.
Az ismételt kiáltásra, amire a halottak is felriadtak volna valami mozgás támadt a fedélzeten. Hosszú fekete köpenyes alak, fején a szitáló permet ellen széles karimájú kalappal, közelebb jött a hajó oldalához.
– Mit akarsz?- a kérdés nem volt valami barátságos.
– Vesztek- e fel utast? – apja közelebb lépett a rakpart szegélyéhez és lehalkította a hangját
– Csak holnap indulunk – már indult volna vissza a melegebb hajó belsőbe – gyere vissza reggel!
– Van velem egy csecsemő – megtört a Német hangja – alig egy hetes. Kifizetjük a szállást, csak vegyetek fel még ma!
A férfi a fedélzeten hátrább tolta a kalapját, körbenézett igazat beszél-e az az ember a parton. Észrevette Grétát, a csomagjaik mellett, mellén a kis Williammel. Bement a hajóbelsőbe. A Német visszatért a lányához, ám szemében az aggodalom nem csillapodott.
A súlyos esőkabátos férfi másodmagával tért vissza, és keskeny Pallót illesztett a hajó és a rakpart közé.
– Tíz dollár az átkelés és öt dollár a szállás éjszakára. Szent Tamásban állunk meg először. Ha jó nektek és van rá pénzetek, akkor feljöhettek.
– Tisztességes alku, ember – a Német már meg is ragadta a csomagokat – veletek utazunk.
Gréta átegyensúlyozta magát a keskeny fapallón és egy erős kéz talpra segítette a hajón. Apja nagy csomagokkal egyensúlyozva pillanatok alatt a hajón termett és védőn lánya és unokája mellé állt.
– A pénzt előre kérem – széles karimájú kalapját még inkább a szemébe húzta a szakállas tengerész. Társa a hajó elülső részébe vezette Grétát. Apja gyorsan átadta a pénzt és követte lányát, unokáját.
– Két nap az út – kiáltott utánuk a tengerész – gondoskodjatok élelemről, mert ez a pénz csak a szállás ára.
– Jó lenne nekünk az, amit ti esztek, megfizetjük az élelmet.
– Fejenként és naponként öt dollár, ha ízlik, ha nem.
– Arra még van pénzünk. Mit kapunk érte?
– Azt, amit mi. Szavamra, ehető lesz.
Fáradtak, piszkosak és elgyötörtek voltak a hosszú utazástól, nem csoda, hogy Gréta hamarosan összebújva gyermekével, mélyen aludt a kényelmetlen ágyon. A Német ülve maradt, és bár sokszor lecsukódott a szeme, őrizte ezek álmát.
Szent Tamás, ábrándozott félálomban. Ebben a kerületben laktak Hamburgban. Nem félt az újtól, de bizonytalansága, egyre szorongatobbá vált, ahogy egyre távolodott a Pennsylvániai házuk. Egy igaz földi, igaz barát szavaira hallgatott, vajon jól döntött-e? Az éhségtől és fáradtságtól egész éjszakára lecsukódtak a szemei.
Az ajtódörömbölésre nyitotta csak ki. Lepattogzott zománcú viharvert kannában forró tea érkezett. Mohón kapott érte, ahogy a kétszersülttért is. Gréta is csak most ébredt. Mennyit aludhattak? Hangos beszélgetés szűrődött be és a ringató mozgásból megérezte, hogy a reggel már oda, a hajó utasokkal úton van a túlsó part felé. Michigan, és Klaus, sörgyár, árpaföldek, erdők zsongtak a fejében. A forró italtól kicsit megnyugodott. Elkérte lányától a kis Williamet. Mindent érted teszek, suttogta a fülébe, azért, hogy sokra vidd. Többre mint a nagyapád. Will gurgulázott egy kicsit, mint aki érti, amit a nagyapja árult el neki. Nem tudhatta még, hogy sok minden úgy lesz, ahogy nagyapja tervezte, de ha sikeresek lesznek, az mindhármuk sikere lesz.
Bándi izgatottságát nem tudta palástolni. Nyakkendőjét ellenőrizte, haját igazította. Annyi idő után találkozni fog Sarahval és a kisfiával. Játékokat vásárolt, Sarahnak pedig egy szép fülbevalót.
– Meg sem ismer majd ez a gyermek – alig tudta palástolni félelmét – és Sarah, vajon hogy élte túl ott a nomád pusztában?
– Már megkapták a sürgönyt és nagyon várnak, nyugodj már meg. Olvastad a leveleit?
– Sokszor is –
– Akkor tudod, hogy minden rendben. Haza sem akarnak majd jönni.
Rédey tudta, hogy a fáradtságos vonat úton még számtalanszor hallja majd ugyanezeket a kételyeket Bánditól. Kis csomagot állított össze, és a táviratban Iant Moorhaedbe rendelte a vonathoz, másnap reggelre. Border Cityből rövidebb lette volna az út haza, de Moorhaedből Grétáék birtoka mellett haladnak el, és ez jó alkalom lesz a minél előbbi viszontlátásra. Hosszú út előtt állnak és mindkettőjüket türelmetlenné tette a vágya.
A vonatút semmit nem változott a korábbi évekhez képest. Mintha ugyanazok az emberek, ugyanakkora csomagokkal zsúfolódtak volna most is a piszkos padlójú kocsikban. Border City sötét volt és kihalt. Amíg a mozdony vizet vett, kiszállt és próbálta megtalálni a régi kovácsműhelyt, de csak roskatag emeletes faházakat, néhány ténfergő alakot látott. Csalódottan szállt vissza. Milyen izgalommal járt itt az utcákon, a kis templomban, ahol egyszerre csak maga mellett érezte Grétát. Hová tűnt a kisváros mozgalmassága, vidámsága? Örült, amikor szikraesőt fújva végre elindult a vonat. Moorhaed vasútállomása alig félórányira volt, de mintha egy másik világba csöppentek volna. A lámpák fénye, a házak csillogó festése, az ablakok csipkefüggönyei és az utcán még ebben a kései órán is fel, le sétáló tömeg szinte Washingtont idézte. A folyó felett a nap lassan kezdte elhagyni a horizontot, de még elég világosságot adott, hogy messziről felfedezze Iant a könnyű kocsival és a két legjobb lóval. Ian a szokásos módján, kalaplevéve lassan megindult a gazda felé. A mosoly az újratalálkozás öröme ott bujkált a szája szegletében. Rédey legszívesebben megölelte volna, kérdésekkel halmozta volna el, de tiszteletben tartotta ennek a melegszívű magányos embernek a saját világát.
– Isten hozta, Gazda- keményen kezet fogtak.
– Minden rendben Ian?
– Igen, Gazda, kellett még két ember, annyi a munka.
– Na, majd otthon mindent megbeszélünk.
A kocsi lefordult a folyó felé és a távolban már látszottak a Német birtokának kerítésoszlopai. Furcsa volt a sötétség, a némaság a birtokon. Ilyen szép estéken égett a lámpa a ház ormán, gyakran még a körtefa alatti asztalon is. Ijesztő volt a sötét, még inkább a csend. Ahogy közelebb értek a szíve egyre nehezebb lett. A ház ablakain a fatábla lógott a zsanérján, a körtefát kivágták, vagy inkább döntötték, csupasz ágaival a földet súrolta. Szanaszét vascsövek, deszkák egymás hegyén- hátán. Fenn a birtok távoli pontján magas vasállványok meredeztek. Ami leginkább meglepte és félelemmel töltötte el az, az élet teljes hiánya volt. Grétának hallania kellett a lovak vágtáját, a kocsi zörgését, de a néma csendben senki nem mutatkozott. Azaz valami mégis megmozdult a régi ház ajtajában. Torzonborz, szakadt ruhás alak jelent meg, akiről az ital és a dohány szaga idáig bűzlött.
– Mit akartok itt – birkózott a szavakkal – idegeneknek itt semmi helye.
– Hol van a tulajdonos, a Német? – szinte kiáltotta a szavakat – És te ki vagy?
– Ez a birtok a banké, a Morgané, én pedig vigyázok rá. Idegeneknek tt nincs keresnivalója.
– Hol van a régi tulajdonos?
– Szép pénzt kapott a banktól, az már biztos, aztán huss, elment a pénzzel. De jobb is, mert a bank jól ráfizetett az üzletre.
Rédey hagyta, hogy beszéljen belőle az ital.
– Olajat akart a kapzsi bank – fuldokolni kezdett a nevetéstől – osztan még vizet sem talált.
Rédeynek hirtelen eszébe jutott a sok régi pletyka, meg újságcikk a nagy olajlázról. Sokan meggazdagodtak, a bankok pedig minden pénzt megadtak egy-egy ígéretesebb birtokért. Úgy látszik, a Németé nem hozott vagyont a banknak. De hová mehettek Gréta és az apja? Félelem mardosta a szívét, üresnek érezte a lelkét, nyugtalan lette. Legszívesebben futott volna bele a világba megkeresni Grétát, átkarolni és védelmet nyújtani neki.
– Mi lett a régi tulajdonossal? – félve mondta kis a kérdést, mert már előre tudta a lesújtó választ.
– Én nem találkoztam vele, asse tom hová mentek. Ajánlom, ti is álljatok odébb! – a nyitott ajtó mögül puskát húzott elő.
Ian a lovak közé csapott, azok pedig érezve az otthon közelségét vágtatni kezdtek.
Ahogy Rédey a kocsisára nézett, az hallgatagon ingatta a fejét. Nem tud semmit. Talán majd Sarah, vagy Mary. Csak elbúcsúzott tőlük Gréta, talán még a címét is meghagyta, talán lesz még esélye fellelni! Annyira szeretett volna találkozni vele, olyan jó lett volna a mai éjszakát a csillagok alatt együtt tölteni!
– Ian, vidd a barátomat haza – megállította a kocsit és leszállt – én majd megjövök később.
– Uram, jó két mérföld még az út – Ian próbálta visszatartani a lovakat – nem gondolta meg?
– Nem, induljatok csak, én majd hazaérek.
– Uram, - benyúlt az ülés alá – fogja ezt, csak a biztonság kedvéért.
Rédey átvette a szépen rendben tartott puskát.
– Induljatok –intett Bándinak – Sarah már nagyon türelmetlen!
A kocsi szinte hangtalanul tovatűnt a puha bársonyos éjszakába. Lement a folyópartra, arcát megmosta a hűvös tiszta vízben. Messziről látta a háza halvány fényeit, ugyanezeket a fényeket kereste a távoli sötétbe burkolózott házban is. Sírni lett volna kedve. Teste elfáradt, lelke kiüresedett. Életében nem volt még ennyire szomorú. Halni lett volna kedve. Kezében ott szorongatta a töltött fegyvert. Csak annyi reménye maradt Gréta viszontlátására mint az a távoli pislákoló fényecske az otthona ablakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése