– A képviselő úr a dolgozószobájában várja önöket Miszter Vécsey- a fekete ruhás, magas ősz férfi mutatta az utat a hideg márványpadlójú előtérben. Tizenegy órára kaptak időpontot, de még mindig égtek a gyertyák a nagy dolgozószobában. A széles, sötét íróasztal mögül vékony, hórihorgas, sötéthajú, és furcsa, támadó szakállú férfi emelkedett fel.
– Vécsey, régen találkoztunk. Ugye megbocsátja, de feleségem nem érzi magát jól, nagyon megviselte fiunk születése. Beszéljen, mi van a magyarokkal? Olvasta ezt a Koszta ügyet. Látja, ilyenek vagyunk mi amerikaiak. mindent megteszünk a honfitársainkért!
– Hálásak is vagyunk ezért önnek Képviselő úr. Engedje meg, hogy bemutassak egy újabb menekültet, aki jó barátom volt a harcokban odahaza. Rédey Pál gróf.
– Isten hozta nálunk – Lincoln kezet nyújtott, közben végigmérte – kalandos volt a menekülése? El kell, hogy mondjam, én is menekült vagyok, mert a nagyapám még Angliában született, ő is a bevándorlókhoz, azok népes táborához tartozott.
Bőrfotelekbe ültette őket, közben csengetett és az ősz úr teát hozott, süteményt, tett az asztalra.
Rédey beszélt Szmirnáról, és látta az érdeklődést hallgatója szemében. Végül is szemtanúja volt a kikötői ” majdnem háborúnak”. Lincoln pedig kíváncsi volt minden apró részletre, különösen érdekelte, hogy viselkedtek a konzulok, miközben az osztrák hadihajók gyávaságát vidám izgalommal hallgatta.
A történet végén Vécsey elérkezettnek látta az időt, hogy jövetelük céljáról is beszéljen. Lincoln képviselő érdeklődéssel hallgatta.
– Szerencsés időben érkezett Rédey, Amerika most lelkesedik, elsősorban Ingraham kapitányért, de mindig ott vannak a történetben a magyarok. Ez a Koszta affér elsőként mutatta meg az egész világnak, hangsúlyozom, ez történeti pillanat, hogy Amerika a világ leghatalmasabb nemzete, legerősebb országa. Én amerikaiként nagyon bűszke vagyok és legyenek maguk is azok, hiszen közös ügyünk ez a Koszta ügy.
A pillanat ünnepélyes volt, és felemelő. Ugyanakkor megérezték a súlyát is a kijelentésnek, de azt vették észre, hogy maga Lincoln is csak most értette meg a lényegét annak, amit elmondott. Mintha csak most született volna meg egy igazi nagy nemzet, és ők ketten büszkék voltak, hogy a magyarok részesei ennek a nagy pillanatnak. Később Rédey sokszor gondolt erre a pillanatra, szinte olvasott Lincoln képviselő gondolataiban, aki igazi politikusként a Koszta ügyben nem diplomáciai affért látott, hanem megértette, hogy az igazi hatalmas Amerika ott a szűk kis szmirnai kikötőben született meg. Ingraham kapitány fenyegető ágyúcsövéből bújt elő.
Csendesen ittak a teából, míg a képviselő ismét magához nem ragadta a szót.
– Mindannyian tudjuk jól, hogy most mindenki nyugaton próbálja megtalálni a szerencséjét. Kalifornia, a napfény, gazdagság, az arany. Vonaton, szekéren, gyalog, de százezrek tartanak egyre nyugatabbra. Most van lehetőség dolgozni itt is. Maga mihez ért Rédey?
– Hadmérnök, Képviselő Úr – a megkönnyebbült Vécsey a szavába vágott- Angliában végzett, kitűnő hadmérnök.
– Á, ezért beszéli olyan gyönyörűen a nyelvünket!- elégedetten simogatta rakoncátlan szakállát – akkor munkát találni talán még könnyebb lesz, mint gondolnánk. Tudják rég volt nálunk háború, nem sok gondot fordítottunk az erődjeinkre, amit még az angolok ellen építettek őseink–fordult Rédeyhez- ráadásul egyre nagyobb területekre jut el a vasút, vele a telepesek, ezért ki kellene alakítani újabb erődítményeket. Munka az bizony lenne. Felmérni ezeknek az erődöknek az állapotát, elkészíteni a javítási, felújítási terveket, újakat tervezni oda nyugatra. Ugy érzem, szükségünk lehet még az erődeinkre. Hirtelenjében ennyi jut eszembe. Lenne ehhez kedve, mert ígérem, nagyon gyorsan nagyon sok munkát tudnánk magának adni. Bradley ezredeshez tartozik az ügy, de ő jó barátom, és tettem is neki számos apró szívességet, ezért úgy gondolom, az ajánlásom elegendő lesz, hogy megélhetéshez jusson.
– Köszönöm, Képviselő Úr – Rédey finoman biccentett – érdekes, izgalmas feladatnak látszik, és én megpróbálok jó munkát végezni.
– Én pedig ezt a munkát nagyon fontosnak tartom, ezért magán fogom tartani a szemem. Elodázhatatlan a hadseregünk megerősítése, ütőképesebbé tétele. Nincsenek igazán jó tábornokaink, katonáink pedig elkényelmesedtek. Jobb hadsereget szeretnénk, és ehhez jobb erődöket. Ezért fogok küzdeni a kongresszusban is. –nyújtott kezet Rédeynek.
Ez egyben a fogadásuk végét is jelentette. Lincoln visszaült az íróasztalához és pár soros levelet írt Bradley ezredesnek, amit Vécseynek nyújtott át.
– Segítse Rédey barátunkat, kedves Vécsey! A maga hazatérése hogy áll?
– Nincs még újabb hírem Képviselő Úr, de már nagyon jönnék egy búcsúlátogatásra!
– Ebben a hónapban még itthon leszünk, de szeptemberben megyek Washingtonba. Úgy érzem azonban, magának nem kell már odautaznia, gyorsabban útra kel majd hazafelé. Tiszta szívemből kívánom. Én elvesztek egy jó barátot, maga pedig visszanyeri a hazáját. Hanem, kedves Rédey, magának Washingtonban lesz a helye! Bízom Bradleyben, én a maga helyében már most megfelelő lakás után néznék.
– Ahogy felénk mondják, a próféta szóljon önből!
Amíg kedélyesen beszélgettek Rédey mellét szorította valami fájdalom, valami megmagyarázhatatlan félelem és keserűség. Éppen most látszik az elérhető biztonság, a szebb jövő, de ő nem itt képzelte el a jövőjét, hanem szívesebben felült volna Vécseyvel a hajóra, és futott volna hazáig a Fiuméi kikötőből.
– Igazi csoda, barátom – Vécsey egész úton lelkesen szorongatta a kezét – igazi szerencse. Négy éve ismerem Abet, sokat segített nekünk, magyaroknak, de ilyen jókedvűnek még soha nem láttam, mintha te tennél szívességet nekik!
– Miért, nem én teszek? – nevetett fel Rédey – Szüksége van egy emberre, aki ismeri az angol gondolkodást, a stratégiájukat, erődjeiket és bennem megtalálta. De azért még ne lelkesedjünk. Ha majd Bradley tábornok is ilyen készséges lesz, akkor merek csak örülni.
Tudta jól, hogy soha nem fog igazán örülni. Mást szeretne itt tenni, más szerezne neki igazi örömet. Az lenne igazi öröm, újra találkozni az otthoniakkal, elbóklászni Királynővel a hamvas mezőn, belélegezni a fenyves illatát, és ha nem is harccal, fegyverrel, de tovább küzdeni a haza szabadságáért. Hazatérni, minden porcikája ezt kívánta.
Vécsey lelkesedése lassan rá is ráragadt, hiszen megélni kell valamiből, addig is, amíg ő is hazatérhet. Bándit magukkal vitték vacsorázni, aki előtte megmutatta a legújabb festményét.
– Ezt csak a magam szórakoztatására festettem, vette le a takarót – örülnék, ha nektek is tetszene!
A new yorki utca képe, a kissé már sárguló falevelekkel, a néhol füsttel takart vörös téglás házaival, melyek elvesznek az utca végén, méltán nyügözte le őket. Két nap alatt igazi mesterművet alkotott. A meglepetés után lelkesen gratuláltak.
– Ezt a képet most megveszem – Vécsey nyúlt a tárcájáért – hazaviszem magammal, hogy emlékeztessen a száműzetésre és rátok barátaim. Mi az ára?
– Nem eladó –ahogy észrevette a másik csalódását, gyorsan hozzátette – még van rajta mit dolgozni, nincs kész.
Vécsey kissé sértődötten indult, ki, de haragja gyorsan elszállt. Az esti újságok továbbra is a Koszta affért harsogták. A képviselő jól fogalmazta meg, amit most minden egyszerű polgár érzett, hogy Amerika most lett nagy, ország világ előtt. Ingraham kapitány hajója végigjárja az atlanti óceáni kikötőket, ahol hatalmas ünneplésben van részük. Szegény Koszta, beszélgettek, vajon ő tudja-e, érzi-e, micsoda nagy történelmi esemény részese? Lelkesedésükben újra és újra átbeszélték a nap eseményei, Bándi csillogó szemekkel hallgatta. Mire véget ért a vacsora, hirtelen elkomorult.
– Vécsey hazamegy, te, Pali mész Washingtonba.
Be sem tudta fejezni a mondatot annyira búskomorrá vált.
– Miért nem jössz te is velem? – Rédey átkarolta a vállát – új hely, hátha a levegőváltozás még jót is tenne a tüdődnek. Ráadásul a város tele van híres és gazdag emberrel, akik számos megrendelést adhatnak.
A festő elgondolkozott, kérdőn nézett egyikről a másikra.
– Komolyan gondolod?
– Én mindent, amit mondok, komolyan gondolok. Béreljünk közösen egy lakást, valami csendes, jó levegőjű környéken!
Az utóbbi napokban Vécseyt állandó lelkesedés fűtötte. Belül érezte, hogy jön az a levél, amiben feloldozzák, amiben hazahívják, és ez a tudat egész lényét átformálta. Nagylelküsége megmaradt, és tovatűnt a levertsége, aggodalmaskodása. Rédey szívből kívánta, jöjjön az a levél benne a jó hírekkel, mert ha nem jön, akkor Vécseyvel tragédia történik.
– Én sem szeretném, ha egyedül maradnál Károly! Menj Palival, akkor én is nyugodtabb leszek.
– Te csak akkor nyugszol meg, ha már a hajón ülsz hazafelé –legyintett Bándi – de az is lehet, hogy csak akkor, ha már a mamád főztjét eszed otthon.
Hirtelen mindhárman elcsendesedtek. Hallották, ahogy a szurokfáklya cseppje puhán koppan a padlón. Egyikük sem akarta megszegni a csendet. Mindhármuk fejében más-más gondolat kavargott. Vécsey képzeletben látta magukat, ahogy egyszál bőrönddel kikocsizik a kikötőbe, és a parton maradóknak addig integet, amíg csak a horizont el nem takarja őket. Bándi rissz-rossz nyomatot látott szemei előtt a washingtoni Capitolimról, amit ő majd ragyogó színekkel fest meg. Rédey az asztalon heverő újság címlapját nézte rajta a St Louis hadihajó képével. Hatalmas erős országba vetette a sorsa, tele nagy lehetőségekkel, ő pedig minden lehetőséget meg fog ragadni, hogy erős és hatalmas polgára legyen Amerikának.
***
Az idősebbik Rédey nem állhatta Bécs nyüzsgését. A sok pofaszakállas faarcú férfi, a kicsattanóan pirospozsgás, tésztaképű asszonyok annyian voltak, hogy még a járdáról is leszorultak. A kocsisa halkan káromkodott, ahogy hirtelen meghőköltek a lovak. A kuzinja palotájától nem volt messze a vár, de a kocsis csak lépésben tudott hajtani.
Somorjay fiskális végigbeszélte az utat és a vörös tokban lévő folyamodvánnyal, mint vaskos karmesteri párcával hadonászott.
– Azt javasolom méltóságos gróf úr, hogy ne rontsunk ajtóstól a házba. Apró, de határozott lépések, az ügy folyamatos napirenden tartásával jobb eredményt érhetünk el.
– Somorjay, értse meg – nyitott tenyerével adott nyomatékot mondanivalójának – nincs jobb vagy rosszabb eredmény. Csak Jó és Semmilyen eredmény van.
– Méltóságos Uram jobban tudja, hogy van ez a politikában, meg a diplomáciában, és meg azt tudom, hogy van ez a jogászi munkában. Csak annyi erőt tessék mutatni, ami nem sérti az önérzetüket, akár egy kis megalkuvás, ó bocsánat, egy kis kompromisszum készség néha sokkal célravezetőbb.
Bár ez már a második folyamodvány volt, még mindig csak a kancellariáig jutottak vele. Rédey, Magyarország egyik legelőkelőbb ura soha nem került volna ilyen megalázó helyzetbe, de most nem róla volt szó, hanem egyetlen fiáról, a tékozló fiúról. Mindig eszébe jutott, hogy szökött meg a pesti palotából és mindannyiszor magát okolta, amiért nem vigyázott rá jobban, nem vitte haza, távolra a pesti csetepatéktól. Ezek a folyamodványok voltak az ő penitenciái mindezért. Türelmetlen volt, bár tudta, hogy egyszer úgyis célhoz ér.
Fájdalmas volt álldogálni a kancellária várójában, fogadni a köszönéseket, miközben a gondolatai messze jártak. Végül a kiállhatatlan lakájképű abban az idétlen ruhába hozzájuk lépet, Somorjayt szépen leválasztva uráról.
– Méltóságos Gróf Úr, erre tessék.
Itt mindenki olyan mesterkélt, olyan fennhéjázó. Követte azt a pojácát a másikhoz, ott a díszes hatalmas íróasztal mögött. Olyan kurta furcsa bánásmód volt ez. Átvették a bordó bársony tokot, benne a folyamodványt fia hazatéréséért.
-Méltóságos Gróf Úr, Ő Császári Fensége holnaputánra meghozza döntését- biccentett és már a Rrédey mögött állókra tekintett.
Máris a másik ajtónál találta magát és kilépett az előtérbe. Somorjay messziről méregette, és lassan elsavanyodott az arca. Jó emberismerő volt, kiváló ügyvéd. Apró mozdulatokból is kitalálta az egész történetet.
– Holnaputánig kell várnunk a császári döntésre – Rédey hangja megtört volt.
– Méltóságos Gróf Úr nincs okunk keseregni. Jövő hónapban ismét beadjuk a kérvényünket. Előbb fogja Ő Császári Fensége megunni, mint mi.
– Jaj, Somorjay, én már most is únom, de Istenemre nem adom fel. Hallgatok magára átkozott ügyvédje!
Az első folyamodvány beadása után reménykedett, most a második után letörten ült a hintóban, csak nézte, de nem látta az utca forgatagát. Örült is, hogy olyan lassan bandukolnak a lovak.
A fiskális a maga módján megsajnálta ezt az embert, aki a dühöngő mént is meg tudta fékezni, vagy ha jókedve volt, a rakott szénás szekeret is megemelte hátul. Most összetört, idős embert látott, keserű gondolatokkal.
Két nap múlva egy esős pénteken Somorjayt küldte a végzésért. „Az elkövetett bűn súlyossága nem teszi lehetővé a kérés teljesítését” állt az egyszerű papíron, alatta a császári aláírás kissé elkenődött.
– Somorjay – Rédey ismét a régi volt- egy perccel sem maradunk tovább. Intézkedjen, hogy befogjanak, és máris indulunk.
Még a kuzintól is elfelejtett búcsút venni, csak minél előbb otthon lenni, otthon lenni. Milyen otthona lehet ennek a fiúnak, gondolta, de továbbgondolni nem is merte, gyorsan kiverte a fejéből. De mintha a kerekek csattogása az utcaköveken is azt ismételgette volna, hogy ott-hon, ott-hon.
***
Vécsey minden gondolatát a hazatérése kötötte le, Rédey washingtoni munkáját tervezgette. Bándit ritkán keresték megbízással, de olyankor napokig alig hallották a köhögését. Ha végzett egy-egy portréval, meghívta őket ebédre, vacsorára. Ilyenkor együttérzéssel hallgatták a zsugori megrendelőkről szóló történeteit és siránkozását, hogy mikor gyűlik így össze a pénz a kaliforniai letelepedésre.
– liforniáig ki sem bírnád az utazást Károly – karolta át a vállát Rédey - gyere inkább velem Washingtonba! Ott a sok politikus, az estélyek, a sok unatkozó feleség. Lenne ott annyi megrendelésed, hogy főúri módon élhetnél.
– Én is nyugodtabb lennék felőled – tette hozzá Vécsey-menjetek együtt!
Ettől meg Bándi lett nyugtalanabb, félve pillantott egyikről a másikra. Művész volt, tele álmokkal, nagyratörő tervekkel, de eléggé józan is volt ahhoz, hogy a másik két reálisabban gondolkozó ember véleményére hallgasson. Elbizonytalanodását Rédey vette észre.
– Rövidesen ott lesz a vasút a Csendes óceánnál, ráérsz akkor utazni kényelmesebben és talán már gazdag, elismert festőként. Amerikai polgárként.
– No, látod, az nem akarok lenni – csapott az asztalra Bándi – magyarnak születtem, magyarként akarok meghalni is.
Csend telepedett közéjük. Mindhármuknak volt mire gondolni, múltra, jelenre, jövőre.
– Ha nem mehetek haza –Vécsey törte meg a csendet – újságírásba kezdek. Itt most történnek azok a dolgok, amelyek minden embert érdekelnek. Karcsi, te illusztrálod a cikkeimet, Pali pedig a kapcsolatait kiaknázva adja tippeket, miről érdemes írnom. Megyünk mindnyájan Washingtonba! Egészségetekre!
– Washingtonra!
– Igyunk a festőművészre is!
Jókedvük hazáig tartott, és tartott volna Washingtonig is, ha az, az érzéketlen postahajó este be nem futott volna. Az bizony menetrendszerűen érkezett valamikor a vacsorájuk ideje alatt, így másnap reggel Vécsey átvehette a postahivatalban a vaskos borítékot.
Berontott a házba, rádörömbölt Bándira, és átölelgette a szappanhabos, borotválkozó Rédeyt.
– Nézzétek, nézzétek – a könnye elmaszatolta a címzést, de hát kit érdekelt az – amnesztiát kaptam. Megyek haza.
A másik kettő nem tudott szívből örülni ennek a mondatnak. Először a félelem szorította össze a mellkasukat, amiért magukra maradnak, majd a honvágy kínzó fájdalma hasított a lelkükbe. Hová tűntek már a tegnap esti tervek, hová Washington, az újságírás, a közös munka! Amaz álmodozva nézett ki az ablakon, mintha a másik kettő ott sem lenne, halkan tervezgetett.
– A hajó Genovában köt ki. A húgom Rómába ment feleségül, hozzájuk megyek pár napra, és utána haza – megcsókolta a levele – haza, és otthon fácánlevest kérek, ropogós malacsültet, túrós, mákos rétest, és végre jó bort iszom.
– Akkor csak mi megyünk Washingtonba,Károly – próbálta túltenni magát a félelmein Rhédey – ha nem lesz munkád, majd az erődöket fested, melyeket én tervezek.
Mintha egy óra múlva már indulna is, Vécsey kezdett rendet tenni az íróasztalán, kihozta a kamrából a bőröndjét, majd leült, hogy ötödször, vagy tizedszer is elolvassa szerettei levelét.
– Elfogadták a kérvényt, teljes körű amnesztiát kaptam. – leült, majd ismét felpattant – mit jelent az, hogy teljes körű?
Néztek egymásra tanácstalanul.
– Tudod, mi már annak is örülnénk, ha csak részleges amnesztiát kapnánk.
– Én már csak magának az amnesztiának is – tette hozzá keserűen Bándi.
A Wild Rose színes szalagokkal díszítve messze kimagaslott a kikötői hajóhadból. A szalagok szinte vízszintesen csattogtak a szélben, utasai fejükre - szorították kendőiket, kalapjaikat, de a hatalmas hajótest rezzenetlenül tűrte a szél ostromát. A beszállok részben még a rakparton ácsorogtak, mások már a fedélzetről integettek szeretteiknek.
– Láttam, mennyire tetszett ez a festményem, szeretném, ha elfogadnád – nyújtotta át Bándi az szorosan összetekert vásznat – emlékezz majd a Vermont Avenue-ra, ahol néhány évet együtt töltöttünk. És ha ránézel, ne feledkezz el arról sem, hogy mi még mindig itt sínylődünk.
Vécsey kicsit széthúzta a vásznat, melyen a délutáni napsütés ragyogott, és az utcájuk végén a fákon már sárgultak a levelek.
Hárman átölelték egymást, a férfikönnyek nem szégyellni valók ilyenkor.
Bő óra múlva, harmad vitorlázattal, a Wild Rose ünnepélyes lassúsággal elvitte Vécseyt, és kicsit az ő álmaikat is. Nem volt ereje megvárni, amíg a hajó eléri a távoli horizontot. Mikor Vécsey alakja elhalványult, elköszönt Bánditól, és kicsit céltalanul a rakpartról ráfordult egy széles sugárútra. Kocsik csattogtak el mellette, napernyős nők, cilinderes férfiak, idegenek, idegenek, idegenek. Nem teljesen szomorú ez a nap, hiszen ott van benne a remény, hogy egy ilyen verőfényes délelőttön ő megy majd fel azon az ingatag lépcsőn egy másik hajóra, ő integet majd az itt maradóknak, és őt várják izgatottan, boldogan ott a tengeren túl.
Két nap múlva Washingtonba megyek, lakást bérlek, mindenképpen két egymásmellettit! Amilyen gyorsan lehet, át kell költöznünk. Sok mozgatnivalónk nincs, mosolyodott el keserűen. Akkor jöhet Bradley és a munka.
Mire hazaért kitört egy kisebbfajta vihar, besötétedett, és amikor az eső elállt a szürke sötétség akkor sem oszlott fel. Igen gondolta, ez az idő méltó egy ilyen naphoz.
A mozdony fullasztó füstje betöltötte a keskeny peront. Dagadt utazótáskák, ketrecek, dobozok egymás hegyén - hátán. Hogy fog ez beférni a keskeny vagonba? Maga is szorosan hozzápréselődött egy termetes idősebb hölgyhöz, néha kényszeredetten egymásra mosolyogtak. A mindent elborító csomaghalmaz mellett lépni sem lehetett. Nála szerencsére csak a Bánditól kölcsönkapott kis utazótáska volt, amit ölében szorongatott.
Szikraesővel és keserű füsttel lassan nekilódult a vonat. Szürkült már mikor Washingtonban leszállt. Könnyen talált éjszakai szállást, és azon nyomban, éhesen fáradtan elaludt.
Bradley ezredes irodája nem is lehetett volna eldugottabb helyen a hadügyben. Egy hosszú, szűk folyosó végéből nyíló még szűkebb folyosó végén nyílt az ajtaja. Előtte keskeny pad jelezte, hogy azért szoktak itt várakozni. Gondolkozott, üljön-e le, amig valaki nem szólítja, de a nyári szünetben talán ki sem néznek az irodából, a várakozóra. Így hát kopogott, egyre hangosabban, míg egy öblös hang be nem szólította.
Bradly ezredesről lerítt, hogy fél életét ebben a szűk irodában töltötte, amúgy sem magas termete lefelé egyre bővült, nyakán megfeszült az egyenruha gallérja. Rédey abban sem volt biztos, sütött-e el egyáltalán fegyvert. Az asztalon szivar füstölgött, és közelebb sem kellett menni, hogy a whisky illat elárulja, mi az ezredes kedvenc itala.
– Rédey Pál hadmérnök vagyok, Uram, Magyarországról.
– Magukról ír minden újság. Először Kossuth, most ez a Koszta Márton, de van számos magyar a hadseregünkben is. Maguk ilyen verekedős nemzet?
– Legkevésbé ezredes úr – mosolygott vissza Rédey – elbuktuk a szabadságharcunkat az osztrákok ellen, és a megtorlás elől sokan választottuk az önök szabadságszerető, nagy és erős országát,
– Úgy beszél, mint egy diplomata. Mi járatban nálam?
– Lincoln képviselő úrtól hoztam levelet önnek – átnyújtotta a pecsétes borítékot – beszélgettünk, és ő javasolta, hogy forduljak önhöz, ha megfelelő feladatot akarok.
– Hogy van Abe – újragyújtotta szivarját – régen találkoztunk.
– Nyári pihenését tölti New Yorkban. Felesége a szülés után gyengélkedik, de a képviselő úr tele van nemes tervekkel.
– Világos fejű, kemény fickó, Istenemre – hellyel kínálta vendégét – tele ambícióval, de akik körülveszik, hát fiam, arról jobb nem is beszélni.
Figyelmesen végigolvasta a levelet. Bradley ezredes csak a felületes szemlélőnek tűnhetett együgyűnek, ezt Rédey hamar megértette. A puhány külső határozott, ravasz és intelligens
embert rejtett. Beszélgettek az angol erőd építési formákról, előnyeikről, hibáikról. Végül számára is izgalmas szakmai vita bontakozott ki. Csak utólag értette meg, hogy ez egyfajta vizsgáztatás volt az ezredestől. Úgy érezte, sikeresen átment ezen az ellenőrzésen.
– Van már lakása itt? Mert ide kell költöznie!
– Ezt a mai napot arra szánom, hogy találjak megfelelő lakhelyet.
– Ne sokat keresgéljen, mert annál, amit én ajánlok, jobbat úgysem talál.
– Köszönöm, ezredes úr, ez megkönnyítené a helyzetem.
– Vigyázzon, vigyázzon, lehet, hogy megnehezítem. A feleségem húga, rigolyás vénlány, egyedül él a nagy apai házban. Bérlőt keres, és én magánál jobbat nem is tudnék ajánlani. Még ne utazzon vissza, mert holnap, ha bejön, elrendezünk mindent maga körül. Végül is Abe jó barátom, nem tévedhetett magában, és bevallom, nekem is elnyerte a tetszésemet. Dolgozni fog fiam, a hadügynek, ahol ráadásul nem is fizetnek olyan rosszul.
- Na jöjjön- a falon függő várostérképhez húzta, melyen mintha vonalzóval rajzolták volna a párhuzamos, és egymást keresztező utcákat - egyszerű odatalálni. Írok pár sort, mert Sarah bizony egy gyanakvó vénlány.
A ház láttán azonnal Bándira gondolt. A kastélyszerű kétszintes házat sokszögletű toronyszerű kiugrások szabdalták. A mélyvörös téglák játékos árnyékot adtak. A sok keskeny ablak nagy, fákkal, bokrokkal dúsan benőtt, de elvadult kertre nézett. Tavasszal alaposan meg kellene metszeni mindent. Bándi élvezné ezt, jót tenne a tüdejének, ráadásul festhetne kedvére. Szeme sarkából észrevette az ablak félrehúzott függönyét, mögötte a főkötős fejet. Meghúzta a csengőt.
Sarah Balley csípőre tett kézzel, némán megállt az ajtóban. Rédey a lépcső alján meghajolt és átnyújtotta az ezredes levelét.
– Miss Balley, barátommal, honfitársammal költöznénk ide, két különálló szobába.
– Egy olcsóbb lenne- hangjában nem volt gúny, egyszerű ténymegállapítás volt, valamiféle dallamos idegenes akcentussal.
– A barátom festő, művész ember, igényli a magányt, és én is szeretek a magam ura lenni.
Mintha a jósors tenyerébe vette volna, és kedvvel egyengette volna az útját. Hálásan gondolt Lincolnra is és Bradley ezredesre. A két emeleti szoba tiszta és világos volt. A földszinti konyhát most is vanília és fahéj illat töltötte be.
– Heti hat dollár a szoba- hirtelen, mintha megijedt volna, hogy elriasztja a leendő bérlőt, mély levegőt vett – mondom öt dollár, reggelivel. Előre kell fizetniük!
– Miss Balley, ez nagyon is elfogadható ár. Kiveszem mindkét szobát – átnyújtotta a tíz dollárost. Egy hét múlva beköltözünk.
– Ráérnek akkor fizetni –tolta vissza a pénzt – ha megjönnek.
– Ron munkát ad magának? Mivel foglalkozik?
– Hadmérnök vagyok Miss Balley, de ha megengedi, a télen kitakarítom a gyönyörű kertjét. Szívesen látnék virágágyásokat. Tudja igen nagy parkban nőttem fel.
– Én is –sóhajtott – de a takarítás, főzés mellett nem nagyon jutott rá időm- majd mintha túl sokat beszélne, gyorsan nyitotta az ajtó – Isten áldja! Akkor, mikor is jönnek?
– Szombaton, asszonyom.
– Ha nem lennék itthon, akkor a templomban vagyok. Várjanak meg!
Rédeynek fütyörészni lett volna kedve. Szállására nem volt kedve visszamenni, inkább elsétált a kihalt Capitoliumhoz. Békésen legeltek a tehenek a nagy fehér épület előtti zsenge füvön a széles parkban. Itt minden olyan csendes, álmos volt, nem úgy, mint New Yorkban. Ebédelt a közeli étteremben, Türelmetlen volt, hajtotta volna az időt, gyorsan találkozni Bradleyvel, intézkedni, költözni, dolgozni. Élni, élni, nem úgy, mint eddig. A honvágya egész nap nem gyötörte, most édesanyjára is úgy gondolt, hogy büszke lenne, ha látná a fiát Amerikában. Nem is lenne baj, csak azok a levelek olyan lassan érnek haza, oly sokáig zizegnek a cenzori kezek között, és végtelenül hosszú az út mire a válasz megérkezik. Próbálta számolgatni a heteket, a levél útját követve anyja íróasztalától a postáig, Bécsig, a kikötőig, onnan át az óceánon. Megrettent mikor belegondolt, milyen keservesen hosszú utat tesz meg minden levél. Minden nap kell írni, akkor talán sűrűbben is érkezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése