A sors ráijesztett a szörnyű tengeri viharral, de most, a gondviselés mintha tenyerébe vette volna. A szkúner a szinte alig hullámzó óceánon siklott New-Yorkig. Messze voltak még a kikötéstől, de mindnyájuknak feltűnt a a rakparton várakozó tömeg. Amír a látcsőért sietett. Levette a szemétől és Rédeynek nyújtotta.
– A St. Louis – kiáltott fel, ahogy belepillantott a távcsőbe – Ez a tömeg Kosztát várja!
– Remélem, az íratkukacok is Ingraham hajóját bámulják, és simán kiköthetünk.
A St.Louis lassan beállt a kikötőhelyre, a Bajadért pedig tőle távolabbi dokkba irányították.
A távcsövet le sem vette a szeméről, a parton ujjongó tömeget pásztázta, és igen, felfedezte a piros-fehér-zöld zászlót lobogtató kis csoportot. Arcukat nehezen lehetett kivenni, de az a sötét ruhás, zászlót lobogtató férfi nagyon ismerősnek tűnt. Azon a több mint öt évvel ezelőtti napon ugyanígy lengette Vécsey barátja a nagy nemzetiszínű zászlót Pesten.
– Ez csak ő lehet-mormolta magában félhangosan – Istenem végre egy ismerős, egy barát!
Hirtelen izgalom lett rajta úrrá, sietett a kabinjába, kikészítette a személyes íratait, szíve fölé tette édesanyja levelét és felcsatolta Demirel vaskos, fekete bőrövét. Legszívesebben futott volna a maréknyi magyar felé, akik –most már kihallotta a tömegből –lelkesen, vivát kiáltásokkal várták Koszta Mártont, és együtt lelkesedtek az amerikaiakkal, akiket a nemzeti büszkeség hozott ki a rakpartra. Hirtelen őt is valamiféle ünnepi, fennkölt érzés árasztotta el.
Nem bosszantotta az akadékoskodó tisztviselő. Türelmesen válaszolgatott, elmondta, hogy neve nem ready, hanem Rédey. Az előbbinek több értelmét látta a tisztviselő.
Mikor kitudódott, hogy a St.Louis fedélzetén az ő honfitársa érkezik, akiért olyan hősisen állt ki Ingraham kapitány, valahogy felgyorsult a partralépési engedély elkészítése.
– Majd visszajön a csomagjaiért Gróf Úr – a kapitányt cseppet sem izgatta a parton zajongó tömeg - mi csak holnap reggel indulunk. Menjen csak, nézze meg, hogyan ünneplik Kosztát! Estig ne essen baja! A gazdám tudni akarja, minden rendben van-e maga körül ebben a csodás országban.
Átfúrta magát a tömegen, próbált kiáltani a magyaroknak, de az emberek ujjongása elnyomta a hangját. Látta, ahogy a nagytestű hadihajó finoman odakoccan a kikötő falához, a hídon Ingraham kapitány tiszteleg, a tömeg pedig még inkább hullámzani kezdett, az ujjongás hangosabb lett. Nehezen, de közelebb került a zászlólengető magyarokhoz, ám kiáltását azok nem hallották. Frissen megszerzett irataira és bőrövére vigyázva egyre közelebb könyökölte magát ahhoz a piros-fehér-zöld zászlóhoz. Kiáltozott, de nem volt biztos abban, hogy hangja el is jutott azokhoz. Észrevette Vécsey kutató tekintetét, ami érezte, megakadt az arcán. Le tudta olvasni a szájáról a meglepetést, a halk kérdő Pali hangot. Boldogan nevetett, levert egy cilindert, gazdája belekönyökölt az oldalába, de már semmi sem érdekelt, egyszer csak ott érezte magát az övéi között, szorosan átölelte Vécseyt, majd a kis Perczelt, és hiába is próbálta eltitkolni, megjelentek a könnycseppek a szemében.
– Hogy kerülsz ide Pali?-a tömeg zaja sem tudta elnyomni Vécsey kiáltását.
– .Majd elmondom! Nem akartam Koszta sorsára jutni és a török barátaim idemenekítettek.
A választ már nem hallotta, mert a hajólépcsőn megjelent Koszta Márton, Ingraham kapitány oldalán és a tömeg ujjongani kezdett, karok vágódtak a magasba, kalapokat, cilindereket dobáltak fel extázisban. A magyar zászló fennen lobogott, Koszta szélesen nevetve intett nekik. Észrevette a leengedett hajólépcső mellett a kis emelvényt, ahol komor fekete zsakettes urak várakoztak.
– Az ott Pierce elnök úr. – az elcsendesülő tömegben Vécsey is suttogott – jó barátja a magyaroknak, igazi demokrata.
A St. Louis Bostonból érkezett, a szmirnai hőstett híre persze megelőzte, és elnézve az ünneplést, biztos volt abban, hogy érinteni fog még néhány kikötőt, ahol ugyanilyen hazafias tömeg köszönti majd.
– Gondolom, szállásod, munkád, pénzed nincs!
– Fél órája kaptam, meg a papírjaimat.
– Akkor gyere hozzám, egyedül élek, el fogunk férni. Amíg jól esik, maradj, majd beszélünk a munkáról. A nyelvvel nem lesz baj, úgy emlékszem Londonban végeztél, mérnök vagy, ugye?
– Hadmérnök. Így békeidőben itt nem sok lehetőségem lesz.
– Csak ne légy kishitű! Találunk munkát, ha te is ezt akarod.
Pirce elnök elmondhatta beszédét, amiből hozzájuk semmi nem jutott el. Az urak beszálltak fekete kocsijaikba és a tömeg éljenzése közepette eltűntek a város felé. Kosztát és Ingraham kapitányt feldíszített nyitott kocsi vitte sebesen a város felé. A kis magyar csapat magára maradt, mindenkivel kezet rázott, összeismerkedett. Volt köztük postás, pincér, más házépítesen dolgozott. Bándira még emlékezett Pestről, a családjának hatalmas erdőbirtoka volt a Vértesben. Itt New Yorkban arcképeket fest. Erősen köhögött, sokat fogyott mióta utoljára találkoztak. Tweed kabátja szinte elnyelte törékeny testét. Belekarolt Rédeybe, vagy inkább belekapaszkodott a karjába.
– Mik a terveid itt, idegenben, kedves grófom?
– Pár órája vagyok még itt Karcsi, várom, hogy először elmúljon a félelmem, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkozni.
– Arra ugyan várhatsz – Bándit ismét elővette a köhögési roham – sohasem múlik el. Tiszta fej? Annyira más itt minden, annyira nem nekünk való, hogy a tiszta fejre is várhatsz.
– És neked Karcsi, mik a terveid?
– Nekem már az is elég lenne, ha rendesen kapnék levegőt –keserűen felnevetett – Kaliforniába szeretnék menni, ahol örökké süt a nap, a tenger tiszta sós levegője ott meggyógyítana. Itt minden piszkos, füstös, a tengerbe bele sem lépnék a szenny miatt. Istenem, a tiszta források otthon az erdeinkben, a fenyves erdők zúgása, a Duna illata. Igazából ez lenne a tervem, de tudom, soha iszom már tiszta vizet, nem lélegzem be a gyantás levegőt és sohasem lépek többé abba a selymes Duna vízbe.
Rédey mindazt, amit Bándi elmondott lelke mélyén ugyanígy érezte. A köhögés nem akart szűnni. Átkarolta Bándi Károly sovány testét.
– Kaliforniába kellene mennem, ahol van fény, ahol festhetnék kedvemre.
Nézett a távolba, mintha csak a napot eltakaró házakon, a szűk utcákon, a piszkos utcaköveken túl csupán karnyújtásnyira lenne az álom. Kalifornia.
Vécsey hátra-hátranézett, mintha kérdezte volna, hogy minden rendben van-e. A kétségbeesetten karjába kapaszkodó Bándi nemhogy mélyítette, inkább elűzte a félelmét. Talpra kell állni, megtalálni a munkát, egészségesnek kell maradni, élni kell! El kell jönni az időnek, amikor hazatérhet, az otthonába, a szülőföldjére. Még alig érkezett meg, de már most is biztosan tudta, hogy haza fog térni, szabadon. A reggeli párában fog még lovagolni a Királynőn, közben megbeszélik apjával a birtok gondjait. És ekkor ő is látta a sötét piszkos utcákon túl azt a napsütötte erkélyt, ahonnan édesanyja mosolyogva integet utánuk.
– Megérkeztünk –Vécsey hangja riasztotta fel ábrándozásából.
Észre sem vette, hogy lassan elfogytak a magyarok mellőlük.
– Én lakom a lépcsőtől balra, a művész úr- Bándit ölelte át –a jobboldalon.
Mindkét lakás sötét volt, nemcsak a szűk szobák miatt, hanem a kis ablakokat szinte elfedte az előkertben álló néhány fa.
Szállásom már van, gondolta, és barátok vesznek körül, szerencsés vagyok. Fáradt volt és éhes, inkább az alvást választotta. Arra kérte az Istent, hogy legalább álmában vezesse vissza abba a távoli, tengeren túli, sárga kastélyba!
Rédeyné nagy szemű kölyökmacskát simogatott, az álmosan pislogott, néha puha mancsával az asszony keze felé kapott, mikor úgy érezte, hogy a gazdája fejét borító puha selyemkendőt el akarják venni tőle. A gróf visszatért a reggeli kilovaglásból és most farkas éhesen várta a tojást és sültkolbászt, melyeknek illata megelőzte Istvánt, az inast, aki egyensúlyozva hozta a csillogó fémfedőkkel letakart reggelit. Rédeyné ma is lemondott a tartalmas reggelíről, ahogy már évek óta. Teát ivott, jóféle hársfateát, ami mindig felüdítette, erőt adott neki a délelőtthöz. Férje angol teája túl erős, túlontúl szívdobogtató volt számára.
– István- éppen befejezte a szervírozást, de érezte, hogy a gazda még szeretne valamit – küldess el Somorjay fiskálisért. Kocsit küldj, és azonnal jöjjön!
– Gondolja, hogy lehet valamit tenni ? – a grófné hangja csüggedtségről árulkodott.
– Tennünk kell valamit Édesem! Négy éve már, változnak az idők, talán már nem a félelem, hanem a józan ész munkál Bécsben is.
– Jó lenne ezt hinni, de ahogy én ismerem, a gyűlölködés, az írigység változik legkevésbé Bécsben. Még mindig félnek, és félelemben akarnak tartani mindenkit, nehogy még egyszer megtörténjen, ami öt éve bekövetkezett. Nyughatatlan, bolondos kisfiam –tette hozzá halkan.
– Megírjuk a folyamodványt, magam viszem fel, és megmozgatok mindent, mindenkit, hogy sikert érjünk el.
Alig fejezte be a reggelit, a kocsi máris megállt az udvaron. Somorjay ügyvéd urat gyűrött kalapja, néha pecsétfoltos kabátja miatt hajlamosak voltak az ügyvédtársak lebecsülni, de csak az első olyan perig, ahol szembekerültek vele. Más srófja járt az agya, mint bárki másnak. Maguk a bírák is tartottak tőle kicsit, így nem csoda, hogy alig akadt vesztes pere. Azt a pert, amit ő nem vállalt el, senki sem akarta felvállalni, mert az biztosan vesztes ügy lett.
– Velünk reggelizik doktor?- Rédeyné már tolta is elé a saját terítékét.
– Köszönöm méltóságos asszonyom, a nagy sietségben meg is feledkeztem róla.
Tudta jól Rédeyné, hogy ritkán jut reggelihez Somorjay doktor, aki agglegényként már azt is elfelejtette mi az a reggelizés.
– Jó étvágyat doktor – a gróf türelmetlenül nézte a nagy lelkesedéssel falatozó jogászt – tudja miért hívtam?
– Méltóságos Uram – lassan megtörölte száját és kortyolt egy kis teát, hogy időhöz jusson – sejtem, sejtem. A szokásos folyamodvány, ugye?
– Úgy bizony Somorjay, és most nem hagyom magam lebeszélni – írja meg mihamarabb azt a kérvényt!
– Méltóságos Gróf Úr! Ha kisebb jelentőségű lenne ez a dolog, akkor én kísérném méltóságodat a kancelláriára. Megszorongatnánk a fafejű beamtereket. De itt az ország legelőkelőbb családjainak egyikéről van szó – finoman meghajolt Rédeyné felé – ezzel tele voltak a lapok és tele lesznek akkor is, ha amnesztiát kap az ifjú Méltóságos Úr.
– Nem érdekelnek a lapok Somorjay – az asztalon megcsörrentek a porcelánok a gróf öklétől-a fiam szabadsága érdekel csak!
– Méltóságos Gróf Úr, tudják ezt fenn Bécsben is, ezért akarnak a többi nagy családnak is példát statuálni! A másik dolog –nem engedte megszólalni Rédeyt – a másik dolog az a 12 év várbörtön. Ahonnan, ugye mindenki tudja, élve kevesen kerülnek elő.
Csend lett, senki nem akart szólni., A grófné arcára félelem ült, szeme könnyel telt meg.
– Bizony az a 12 év a sok. Egy két évet akár a száműzetéssel is letudhattunk volna – folytatta az ügyvéd - de 12 év, súlyos vasban, arra nehezen kapunk kegyelmet.
A nap egyre magasabbra hágott, István napernyőt nyitott, de szándékosan, vagy véletlenül úgy állítgatta, hogy Somorjay félig kopasz fejére továbbra is tűzött. Szerencsére befejezte az utolsó korty teát is.
– Nos, Méltóságos Uram, azt tanácsolom, várjunk! Úgy hallom, enyhül a klíma ott fenn a császári udvarban. A legjobb pillanatban kell folyamodnunk, amikor van esélyünk a sikerre.
No, ez az utolsó félmondat megértette a Rédeyekkel, hogy valóban nincs most lehetőség a kegyelemre.
– Nem érdekel Somorjay, fenébe ezekkel a jogászi mellébeszélésekkel! Készítse el a legszebb formában, a legalázatosabb formában azt a folyamodványt. Haza akarom hozni a fiam, akár a világ végéről is.
Az ifjú Rédey egy-két órát aludt csak, éhes gyomra ébresztette. Két napja szinte semmit nem evett és a természet most kérte a jussát! Vécsey a másik szobában az ablak alatti íróasztalnál olvasgatott.
– Felébresztett az éhséged? – fordult hátra, mintha csak olvasott volna a gondolataiban – gyere, elmegyünk, lásd mit adnak itt ebéd gyanánt! De hiszen te Angliában tanultál, így neked nem lesz meglepetés az itteni sült. Ha ezt lehet sültnek nevezni.
– Nekem most nem tudnak olyan sültet adni, amit fel nem falnék.
– Te, Pali gondolkoztam, mit tudnék tenni, hogyan szerezhetünk neked valami pénzkereső munkát. Azt mondtad hadmérnök vagy? És ráadásul Londonban végeztél. Igaz, hogy itt 100 éve volt az utolsó háború és gondolom, újabb száz évig megint nem lesz, de azért tennivaló biztos akad a hadsereg házatáján.
– Senkit nem ismerek itt, és azt sem tudom ezt akarom-e csinálni. Talán a gazdálkodás, állatok, lovak azok amivel szívesebben foglalkoznék.
– Fogadj el tőlem egy tanácsot: foglalkozz azzal, amit találsz, és amivel pénzt tudsz keresni!
– Te miből tudsz ebédre meghívni? –karolta át Vécsey vállát.
– Én szerencsésen kerültem ki, és ne aggódj, amig haza nem kerülök, kitart a pénzem.
– Na, ez az, hazakerülni. Hogy lehet?
– Otthon a család mindent megtesz ezért, de tudod ezzel a névvel nehéz meghatni a császári szívet, bár az a Vécsey, csak távoli rokonságban áll a mi családunkkal.
Megálltak egy kicsit a beszélgetésben, mindkettőjük arca elkomorult. Vécsey Ernőt felakasztatta Aradon Haynau. Már annak is nemsokára négy éve. Gondoltaikba merülten léptek ki az ajtón. Szemköztről köhögést hallottak, Vécsey bekopogott Bándihoz.
– Gyere Károly, megyünk ebédelni!
A köhögés megszűnt és Bándi hajlott alakja tűnt fel az ajtóban.
– Menjetek csak – az újabb köhögés félbeszakította – nem vagyok éhes.
– Gyere, vedd a kabátod! -Vécsey nem engedte, hogy becsukja az ajtót.
– Ő viseli a legnehezebben az otthontalanságot – hajolt közelebb Rédeyhez – talán még a tüdeje is meggyógyulna az otthoni levegőn. Nem Kaliforniába vágyik ő, hanem a Vértesbe, vissza, haza. Tudod, a karikatúrái miatt ítélték tíz évre otthon. Egy fegyvert elsütni sem tudna, de a rajzai öltek, nevetségessé tették a legnagyobb méltóságot is. Ezt soha nem bocsáthatja meg a császár.
Rédey jobbnak találta az amerikai sültet, mint az angolt, és a bor sem volt rosszabb. Vécsey keveset evett, annál többet beszélt. Elmondta, hogy a legjobb híreket kapta otthonról. Amnesztia iránti kérelmét olyan ember támogatja, aki a császár bizalmasa, aki még azt az ominózus nevet is megmagyarázza majd a császárnak. Levelet vár otthonról, amiben talán már a jó hír érkezik.
– De, beszéljünk rólad! Van egy ember, aki nagy barátja a szabadságharcos magyaroknak, a Képviselő Házban dolgozik. Igaz, hogy republikánus, de jó kapcsolatai vannak a hadügyben is. Holnap megpróbáljuk megkeresni.
Bándi, mintha két napja nem evett volna szinte falt, érdekes módon a köhögése is megszűnt. Úgy látszik a szervezetének elengedhetetlen szüksége volt erre a meleg húsra, így nem akarta köhögéssel megzavarni a táplálkozást. A másik kettő összemosolygott.
– Tudtad, hogy Károly már földbirtokos itt Amerikában?
Rédey kérdőn nézett Vécseyre, majd Bándira. Bándit nem lehetett kizökkenteni az ebédből, Vécsey pedig nem akart beszélni arról a földbirtokról.
Elfogyott az ebéd és Bándit ismét elővette az a kínzó köhögés, ami miatt megszólalni sem tudott.
– Ne bosszants Sándor, ne bosszants! –vékony ujjaival megfenyegette Vécseyt – tudod, ez érzékeny pontom.
Bár Rédeynek nagyon felcsigázták a képzeletét az elhangzottak, több szó már nem esett Bándiról. A hangulat jó volt, elbolondoztak a régi időkről, régi ismerősökről, és ez a jó hangulat csak akkor romlott el, amikor Vécsey nem talált új levelet a postán. A remény tovább élt, legalább egy újabb hónapig.
Bándi elfáradt, hazament, ők pedig sétáltak a napfénytelen utcákon. Az utcákra szivárgó füst, amit nehezen tudott megszokni, minden kopott, kis házkéményéből köhögtető vastag sugárban tört elő. Széngáz és füst lepte az utcát, de ez mintha senkit sem zavart volna, talán csak őt. Még Vécsey is nyugodtan lépdelt, mégcsak nem is köhintett. Az ő minden gondolata a hazatérés körül forgott, szilárdan hitt abban, hogy sikerülni fog, még pedig nem is a távoli jövőben.
– Ha hazatérek –tervezgetett – vedd ki ezt a lakást. Négy dollár egy hétre, reggelit is kapsz, és nincs messze az itteni világ közepétől. Holnap úgyis megtapasztalod, mert megyünk, munkát szerzünk neked.
Rédey tele volt kétségekkel, melyeket nem osztott meg Vécseyvel. New York nem Pest, nem Bécs, senkit nem ismer. Ha Vécsey tényleg haza tud menni, magában azt kívánta, néhány hétig még ne utazzon el. addig Talán mellettük sikerül megszokni, ha megszeretni nem is ezt a füstös, kormos sötét várost.
– Sándor, említetted, hogy Bándi földbirtokos lett itt az Államokban?
– Rossz emlék ez Károlynak, nem is akarok beszélni róla, Ha majd ő el akarja mondani, mondja el!
– Ha már felcsigáztad a fantáziámat, akkor legalább fejezd be a történetet!
– Na, jó. Tudod, milyen ügyes keze van a rajzhoz, festészethez, hiszen emiatt szenved itt. Akkor már jónéhány embert megfestett, mikor kapott egy bankártól olyan ajánlatot, ami rendbe hozhatta volna az életét, mehetett volna Kaliforniába, ahová vágyakozik. A bankár feleségét kellett megfesteni, egész alakban és ötszáz dollárt,- hatalmas összeg ez itt nekünk-ígért a bankár. A kép pompásan sikerült, tetszett a feleségnek és a bankárnak is. Mikor elkészült és fizetésre került volna sor, bizony a bankárnak is feltűnt, hogy nagyon szép summát kell kiadnia a felesége képmásáért. Ezért aztán behívta Bándit és lelkesen elmagyarázta neki, hogy többet akar neki adni, mint 500 dollár ezért a gyönyörű festményért. A festő most igazán a szerencse fia, mivel a banknak van egy szép birtoka, Pennsylvániában. Van ott folyó hegy, mező, még egy ház is, amit az előző tulajdonos épített. Megér az a birtok akár ezer dollárt is. Hát ő úgy gondolta ezt ajándékozza a festő úrnak. Már hozták is a papírokat, aláírás és Bándi Károlyé lett az, az ismeretlen távoli birtok. Bándi fel sem ocsúdott, máris az utcán volt.
Én nem restelltem, utána érdeklődtem annak a távoli birtoknak. Az a birtok tényleg a banké volt. Egy soha vissza nem fizetett kölcsön fejébe maradt rajtuk, és nem hogy ezer, de talán még száz dollárért sem tudták másnak eladni. Szegény Karcsi így lett földbirtokos.
– Jó lesz akkor nekem is vigyázni a bankárokkal, semmivel sem jobbak, mint az otthoniak.
– Bizony itt pénzügyekben nincs becsület, nincs barátság, a kölcsönökért sokszoros hasznot tesznek zsebre a bankárok.
– Karcsi megnézte azt a birtokot?
– Dehogy. Most már épül a vasút, vonattal oda lehet menni, bár még jókora távolság a kocsiút, de ez az új tulajdonos hallani sem akar arról a helyről. Láttad, hogy tiltakozott tegnap az ebédnél. No, kérlek, hogy ne is említsd neki, ne is érezze, hogy te is tudsz már arról a földbirtokról.
Elnevette magát, de Rédeynek semmi kedve nem volt vele nevetni.
– Holnaputánra kaptunk időpontot a képviselő úrtól, remélem, sikerül állást szereznünk!
– Itt lakik New Yorkban?
– A képviselőházban nyári szünet van, és hazajött a családjához. Nemrég született a fia. Szerintem, most jól jött neked ez a Koszta affér. Nagy a szimpátia a magyarok iránt. A reggeli újságok szinte csak ezzel foglalkoznak.
– Gondolom, Kosztának ezek után lesz állása, de, hogy az enyémet ez annyira befolyásolná, azt kétlem.
– Na, csak ne légy kishitű! Látod, mindenki nyugatra vándorol. Nem olyan könnyű most jó szakembert leakasztani. Én bizakodó vagyok.
– Adja Isten!
Elindultak egy hosszú utcán, amelyen végigsütött a meleg augusztusi nap. Ha egy pillanatra behunyták a szemüket, mintha csak otthon lennének. Kölyökkutya próbált megszabadulni a bőrszíjtól, amivel egy előkert rácsához kötötték, míg a gazdája az ajtóban beszélgetett egy nagyokat kacagó kövér asszonnyal. A rabság minden formája mélyen megérintette Rédeyt, most is legszívesebben eloldozta volna a kis kutyát, fusson világgá, vagy fusson haza anyjához, testvéreihez, csak ne a szíjon kínlódjon. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna Vécsey,
– Szavamat ne felejtsem, a képviselő úr nagy rabszolgatartás elleni harcos.
– Na, látod, ez igazán szimpatikus. Szégyen is ebben az országban a rabszolgaság!
– Jó-jó, csak te ne politizálj. Soha nem tudhatod, kiben milyen érzések lakoznak - Vécsey körülnézett – de most már forduljunk vissza, mert este lesz mire hazaérünk. Jó messzire kerültek Vécsey lakásától, mégsem voltak fáradtak. Errefelé már ápolt kis kertekből nyíltak a házkapuk, de a fák ágvillájában itt is megült a fekete korom. Bándira gondolt, szegény feje, nem csoda, hogy ez a levegő kikezdte a tüdejét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése