6. rész - Szabadságharc

A Rédey kastély lakói koránkelők voltak. A birtok megkívánta, hogy a gazda, az öregebb Rédey minden talpalatnyi földön rajta tartsa a szemét. Bejárni a birtokot, ellenőrizni a számadókat, legfőképp pedig a ménest felügyelni, az bizony teljes embert kívánt, egész napos munkát. Felesége-Nádasdy Sarolta- pedig nem olyan asszony volt, aki hagyta a háztartást a szakácsnőre, vagy a hálószobát a szobalányra. Nem fukarkodott a dicsérettel, ha minden rendben volt, de rettegték is annyira, hogy valóban minden jól menjen. Ő már a két kőangyallal szegélyezett korlát mögött ült az erkélyen, mentateáját iszogatva, és Julcsa szakácsnő utánozhatatlan vaníliás ízű, omlós süteményét élvezte. Várta, mikor jelenik meg az ura, a nagydarab deresen ülve az udvaron, amely türelmetlenül ficánkolt, amíg csak ki nem éretek a kastély hatalmas kovácsoltvas kapuján. Tudta, hogy még most csak a Békési bácsi ellenállhatatlan szilvóriumát kortyolja, majd lehörpinti a teáját és pillanatokon belül megjelenik a kastély udvarán. Így is történt. Az idősebb Rédey, tekintetével megkereste feleségét, biccentve intet neki, az asszony pedig zsebkendőjét lengetve üdvözölte. Türelmetlenkedett Sóhaj, a deres, mintha csak gazdáját ösztökélné az indulásra. Rédey intett még egyet kedves meghajlással és elporzott a kitárt kastélykapun. Az asszony tudta, hogy ilyenkor még van bő háromnegyed órája, amíg reggelihez ülnek és megbeszélik a tennivalókat. Az erkély, a kastély keleti oldalán már a kora reggeli órákban is meleg napsütötte volt. Hátradőlt a nádszéken, hagyta, hogy a reggeli szél belekapjon a hajába. Szemét lehunyva, próbálta elképzelni fiát, merre jár, biztonságban van-e? Szerette volna remélni, hogy nem nélkülöz, nem szenved! Hallgatta a reggeli szélben halkan susogó fenyőket, és az ébredő kastély zajait. Ha ez a tékozló fiú itthon lenne, most mindketten az udvaron állnának és mielőtt felszállni kedvenc paripájára, a Királynőre, adna neki egy meleg, anyai ölelést. A ménes, az ifjú Rédey nagy szenvedélye volt. Az a Széchenyi telebeszélte a fejét a lovakkal, és mikor végre hazatért Angliából az universitásról, éjt nappallá téve csak a lovakkal foglalkozott. Sajnos, nem sokáig tartott ez a boldog, békés idő. A forradalmárok, az a sok koldús fiatal elcsábította őt, és már négy éve nem találkoztak, egyetlen levelet váltottak csak, igaz az megnyugtatta az aggódó édesanyát, de most már hosszú-hosszú ideje nem hallott róla. Metternich emberei hajtóvadászatot indítottak és nem válogattak az eszközökben, hogy tömlöcbe vessék a szabadságharc katonait. Ijedten körünézett. Szabadságharc, biggyesztett megvetően. Ártatlan, idealista fiatalok harca, akik nagyrésze a császár tömlöcében végezte. Ha nem is hallott a drága Paliról, mégis nyugodt volt. Biztos, hogy él, és Törökország nincs olyan messze, és ha a császár egyszer jókedvűen ébred, talán ő is haza jöhetne. És akkor, ha visszaérkeznének a birtok ellenőrzéséről együtt reggelizhetnének, hallgatná lelkes fiát, boldogan nevetgélhetnének, cinkosan összekacsintva férjével. Férjével, akire annyira neheztel, amiért ’48-ban nem hozta haza abból a bűnös Pestből. Istenem, már öt éve- hogy átköltözött a saját hálószobájába, magára hagyva az urát. Igaz, este csak pár percig tudta megállni az ajtó mögötti rimánkodását, magához engedte és gyakran reggelig ottmaradhatott, hogy együtt álmodozhassanak fiuk hazatértéről.

A nap már sokkal magasabban járt, érezte a konyhából kiszabadult sült illatát. Julcsa már készíti a villásreggelit, és a távolban már látta is a porcsíkot amit Sóhaj patái vertek fel. Elindult lefelé, hogy mindennapi szokása szerint a maga szedett virágokkal díszítse a reggeliző asztalt. A reggelizőasztal a birtok minden kincsét eléjük tárta. Az öreg Rédey a frissen sült házikolbász nagy rajongója volt, fia inkább az angolos reggeliket kedvelte, Julcsa eperlekvárját, a tehenészetük utánozhatatlan vaját, és a pékség friss rozskenyerét.

Ő maga nem tartott velük, jól esett a frissítő citromfű tea, szelet vajas kalács illatos sárgabarack lekvárral. Nagyon hiányzott neki az a rossz fiú. Férjére pillantott, aki a reggeli kilovaglás után fáradtan vetette rá magát a vörösre sült kolbászra és a csípős tormára.

Nem kellett kérdezni, hiszen felesége tekintetéből kiolvasta a kérdést, ami mindkettőjüket izgatta,

- Semmi hír- törölte le bajuszáról a tormaszálat- a pesti emberem sem tud semmit. Az utolsó, amit maga is tud, Drágám, hogy valami történt ott Izmírben, és a fiunk eltűnt. Azt biztosan mondhatom, hogy nem került a császár kezébe.
 - Elmenekült? - szinte magától kérdezte az anya -de hová? Hol lehet biztonságban?
 - Bárcsak tudnám- tárta szét két kezét tanácstalanul Rédey –Istenemre utána mennék, és hazahoznám.

Sarolta megfogta férje két kezét, szemébe nézett.

- Tudom, hogy él, és azt is tudom, hogy visszajön és itt lesz velünk. Sokáig, hogy bepótolja a kiesett időt.

Adja Isten, mormolta Rédey. Benne nem volt meg az a bizonyosság, amit feleségében érzett, de megnyugtatta, hogy asszonya, az anya ezt érzi. Így ezért már ő is hitte. Hitte, hogy egyszer csak kiszalad a cselédség -mert ők tudják meg először – és végig tapogatja Pál úrfit, és ők ketten, apa anya futnak majd, hogy magukhoz öleljék, olyan finom hármas ölelésbe és a könnyeik egybefollyanak és szinte szellőszárnyon röpüljenek a kastélyba, hogy végighallgassák mi is történt ezzel az okos, szép fiúkkal!

- Méltóságos gróf úr - Mihály érkezett futva az istállók felől –Tessék már jönni, mert a Királynő hirtelen megbolondult. Bocsánatot kérek, de hirtelen megbokrosodott. Tépi az istrángot, rúgja a jászolt. Soha nem csinált még ilyet.
- Kapott inni, rendbe raktátok, megjárattátok?
- Méltóságos Uram, mindent megcsináltuk, de most hirtelen megszállta az ördög.
- Menjen csak, menjen –intett neki felesége- és vigyázzanak arra a jószágra, mert az a fiam lova!

A Királynő nem ismerte a tengert, nem élt még át vihart, csak annyit érzett még ezer kiklométerről is, hogy az ő szeretett gazdája bajban van. Rohant volna segíteni, de hová? Tehetetlenségében rúgkapált, rágta a zablát, habzott a szája. Rédey látta az állat hatalmas ugrásait kitöréseit, és látta azt is, ahogy a pillanat tört része alatt megnyugszik, maga is tanácstalanul néz körbe. Mi történt velem? Mi tette ezt?

Hiretelen az öreg gróf ijedtsége is elszállt. Mit érzett ez a ló? Bármit is, a vége megnyugtató.

Istenem, drága Kisfiam, térj vissza hozzánk, egészségben, boldogságban!

KIrálynő már nyugodtan tépkedte a szénát, bőre még meg-megremegett, de elmúlt az a tébolyult ijedtség, ami mindenkit kétségbeesésbe kergetett.

- Minden rendben-ült vissza a reggeliző asztalhoz- valami miatt megkergült, de most már megnyugodott.

Egymást méricskélték feleségével. Mindkettőjük gondolata fiuk felé kószált. A Királynő valamit jelzett, azt hogy veszélyben volt az a gyermek, és, talán is értésükre adta, hogy elmúlt a veszély és van remény a viszontlátásra.

A part már szinte érintésnyi közelségben volt, de Amír kapitány hagyta még lassan sodródni a szkúnert a part mentén egész egy csendes kis öbölig, amit kétoldalról homokkő falak határoltak. Horgonyt vetettek és előkészítették a csónakot. A raktárból három nagy hordót gurítottak elő, és bőrtömlők is kerültek a csónakba.

- Van kedve partra szállni gróf úr?
- Hogy ne lenne – kapott a kérdésen Rédey
- Na, akkor olyat lát –Erdogan megtömte pipáját – amit még életében nem látott.

A csónak,a teher alatt nehézkesen fordult a part felé majd egyre gyorsult az evezősök csapásai alatt. A kapitány partra ugrott, tartotta a csónak orrát, amig mindenki kiszállt. Halk sustorgás után 3 ember maradt a csónakkal, ők hárman pedig elindultak a magas part felé. Rédey nem érezte az idő múlását, de tudta, hogy hosszabb ideje mennek már a szárazföld felé. A lenyugvó nap még vörösebbé változtatta a homokkő sziklákat. Érezte, hogy nem járatlan úton járnak, és nem sokára házakat látott, melyek sárral kent fala vörösen izzott a lemenő napban.

- Maradjon köztem és Jussuf között- irányította Amír – soha ne szólaljon meg!

Még el sem érték a házakat, amikor észrevette, hogy a hátuk mögött burnuszos alakok jelennek meg. Az övükbe szúrt késeken megcsillant a napfény. Félelmet érzett, elbizonytalanodott.

- Szálem Alejkum!-hajolt meg Amír
- Alejkum Assszalam!

A fejkendős magas férfi békésen viszonozta a köszönést.

Egyetlen pillanat és a burnuszos, fejkendős arab és Amír egymás keblére borult, szorosan ölelték egymást és a hangulat hirtelen oldottá, barátivá vált.

- Testvérem – bontakozott ki Amír az ölelésből - de jó látni téged és komoly fiaidat.

A mögöttük lovagló három férfi meghajolt. Mintha senki más nem is lenne jelen, a kapitány és a berber férfi bementek a hatalmas sátorba. A mögöttük lovagló három ifjú felszabadultan nevetgélve kötötte meg paripákat és csodálkozva nézték a jövevényeket. Jussuf és a gróf némán álltak egy girbe-gurba csenevész fának támaszkodva. A másik kettő leült a sárfalú ház tövébe, de csillogó szemük néha a két betolakodóra villant. Majd mintha csak elmúlt volna a szokatlanság előhúzták bőr vizestömlőiket és odakínálták. Rédey ajka cserepes volt, kívánt volna egy kis friss vizet, de nem volt mersze a tömlőért nyúlni. Valamit megérezhetett a berber is ebből és még egyszer felé tolta a vizet. Elvette, és finoman összenyomva a tömlőt erős sugárban nyelte a vizet, különösen jól esett égő ajkának és azt sem bánta, hogy kevés víz az arcára is jut.

- Merci – nyújtotta vissza széles nevetéssel.
- Ti jöttetek Szmirnából?- a berber francia kiejtése majdnem tökéletes volt. Beszéde halk, de nagyon határozott volt, ahogy a tartása is. A meleg gyapjútakaró kiemelte széles vállát, magasságát. A megbízhatóság. Ez a szó jutott eszébe Rédeynek. Megingathatatlan, erős egyéniségnek tartotta Hasszánt.

A feszültség oldódott és leültek két nagyobb kőre a másik kettővel szemben.

Kiderűlt, hogy Hasszan El-Kordy a francia hadseregnek segített, majd tolmácsolt a francia igazgatásnak. Most befejezte, és bár nem taglalta, de Rédey megértette, hogy régi kapcsolatait felhasználva a csempészetből él és gazdagodik. Erre utalt arannyal szőtt öve és görbe kése, a jambia, melynek markolatát gyönyörű drágakövek díszítették. A kapitány, ahogy kilépett a nagy sátorból meghökkent, hogy azok négyen ott oldott beszélgetésbe mélyedtek. Jussufra pillantott, aki kis tanácstalansággal ingatta a fejét. Hirtelen megélénkült a sátor környéke, helyiek kis csapata bújt elő.

- Te maradj – mutatott Rédeyre a berber. A kapitány és az a néhány ember elindult a tengerpartra, Hasszan pedig a grófot az egyik apró ablakú sárból tapasztott házba invitálta. A szoba fehérre meszelt fala mentén magasra tömött párnák sorakoztak. A padlóját látni sem lehetett a vastag bordó szőnyegtől.

- Ülj le – Hasszan a szomszéd helyiségből egy fogóval parazsat hozott és a már bekészített vízipipa dohányára helyezte, a csutorát Rédey felé nyújtotta.

Pillanatra átfutott az agyán mi a nagyobb sértés, ha visszautasítja, vagy ha fuldokolva, köhögve kifut. Soha nem dohányzott, a nargilét sem használta Szmirnában.

- Köszönöm barátom – kissé meghajolt – de soha nem szívtam, mégcsak pipát sem.
- Ha itt élnél, gyorsan megkedvelnéd.

Ezzel, a gróf nagy megkönnyebbülésére el is volt intézve a vízipipa affér.

- Te nem vagy török –nézett a szemébe Hasszan - hogy kerülsz ezek közé.

Rédey röviden elmondta a 49-es menekülését, hogyan fogadta be Szmirnában a barátja és miért kellett most Amerika felé hajóznia. Hasszan figyelmesen hallgatta elgondolkozva fújta ki a füstöt.

- Tudod, mit szállítottatok?
- Olivát, olajat, úgy tudom.

Hasszan kutatva nézett a szemébe, a gróf elbizonytalanodott. Soha nem kérdezte Amírt a rakományról. Kérdően nézett vissza.

- Rendben – tette le a nargilét Hasszan – olivaolajat.

Eltakart arcú, hajlott asszony lépett be teáscsészékkel, narancslés poharakkal. Jól esett mindkettő, de a gróf gondolatai a rakomány felé kalandoztak. Megértette, hogy valami tilos áru lapult a szkúner rakterében, de hogy mi, azt nem sikerült kitalálni. Hasszan a magyar forradalomról akart minél többet hallani.

- Miért, és kivel harcoltatok?

Nehéz volt egy mégoly művelt beduinnak is elmagyarázni a magyar rabságot, az osztrák uralmat, és azt a lélekből fakadó vágyat, hogy szabadon éljen a nemzet, ne osztrák beamterek igazgassanak lélektelenül és ellenségesen. Hasszán egyre nagyobb figyelemmel követte a történetet, némán figyelt, de Rédey gyakran észrevette az önkéntelen mozdulatot, amikor szeretett volna közbevágni. Látta a másik szemében az őszinte bánatot, amikor az aradi tizenháromról beszélt, vagy amikor a saját meneküléséről, hogyan kellett szeretett családját elhagyni, akiket már négy éve nem látott. Nehezére esett folytatni, mert édesanyjára gondolt, akinek ölelése, simogató szeretete annyira hiányzott. Rátört a bánat, a honvágy. Úgy érezte, egyre messzebb került a találkozástól, és talán soha többé nem láthatja szeretteit. Csend ölelte körül őket.

- Tudod, mi volt a hiba, miért buktatok el?
- Nem is tudtam még ezen gondolkozni.
- Egyedül voltatok. Nem volt szövetségesetek. Mit is várhattatok? Egy hatalmas birodalom, sőt kettő szövetkezett ellenetek. Csak ilyen szomorú vége lehetett. Mihez kezdesz most?

A kérdés a levegőben maradt, mert odakinn zsibongás töltötte meg a kis teret. Hasszan az ajtóhoz lépett és félrehúzta az apró kagylókból fűzött függönyt. Rédey, Amírt látta, ahogy pipáját szívva az egyik ház oldalának dől és nézte a falubelieket, akik örömujjongással nyitogatták a hordókat, melyeket a hajóról szállítottak ide az öszvérek. Ijedten nézte, ahogy egyre több és több fegyvert húznak elő a hordók mélyéből. Kérdőn nézett Hasszanra, de ő éppen apjának intett, valamiféle beleegyező fejbólintással. Ez volt hát a szállítmány, de magyarázatot azért várt volna. Látta, hogyan teszik vissza a hordókba puskákat, puskaport, nehéz bőrzsákokban a golyókat, pár pillanat alatt már az öszvérek oldalán himbálóztak a hordók és azok gyorsan eltűntek a szürkületben.

Bénultan ült le a puha bársony párnára és szürcsölt a friss teából. Hasszán elgondolkozva szívta a nargilét, szemmel láthatólag azon gondolkozott, mennyit árulhat el ennek a magyarnak az előbb látottakból.

- Jól láttad –nézett fel a beduin - fegyvereket hoztatok nekünk. Mi pedig búsásan fizetünk ezért.
- Minek ez a sok fegyver? Békében éltek, nem fenyeget senki benneteket!
- Barátom, ti a függetlenségetekért harcoltatok, mikor már régen bilincsben voltatok. Mi soha nem akarunk rabigát. Fel kell készülnünk, hogy megvédjük a függetlenségünket.
- Hiszen senki nem fenyegeti.
- Egy napja vagy itt, ezért megbocsátható a tudatlanságod. Előre kell néznünk. A franciák szép lassan átveszik a törökök helyét, akik bizony visszaszorulnak a kis országukba, eltűnt a birodalmi fény, összezsugorodott a meghódított terület. Mi is úgy éreztük, hogy egyre szabadabbak leszünk. - A franciák viszont megszimatolták a lehetőséget. Itt vannak ezek a buta marokkóiak, majd mi eligazgatjuk, irányítjuk őket. Miénk lesz az országuk.
- Nyomát sem látni a franciáknak, nem látsz te rémeket?
- Tudod, én a franciáknak dolgozom, tolmácsolok, ellentéteket simítok el, de nyitott szemmel élek. Egyre több itt a francia őrjárat, egyre tömöttebb hajók érkeznek Oránba. Fel kell készülnünk, ha a fenyegetettségből elnyomás lesz.

Rédey kezdte érteni a beduint. Igazat adott neki. Valóban találkoztak idejövet nagy francia hadihajókkal, és érezte a stratégiai hátterét Hasszán beszédének. A franciák a fölközi tenger mindkét partját, a kijáratát ellenőrzésük alatt tarthatják ha ezt a szegény országot uralmuk alá vonják.

- Mit terveztek, hogy függetlenek maradjatok? Ki lesz a ti szövetségesetek?
- A fegyvereink most még biztos helyen pihennek, de ha kell, használni fogjuk őket. Egész Arábia félti a függetlenségét, ne félj, mi nem maradunk egyedül, ha harcolni kell a szabadságunkért.
- Ahová te is tartasz –tette hozzá Hasszan - Amerika, talán ő is mellénk áll. Nem tudod, de mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mi marokkóiak ismertük el elsőnek az Egyesült Államokat a függetlenségi háború után.
- Ugye, nem tudtad? - tette hozzá mosolyogva Hasszan – aludj a házamban és egyél velem. Reggel majd olyat látsz, amit még soha.

Rédey észre sem vette, hogy közben tálakkal telt meg a nagy szőnyeg, Hasszan is félretolta a vízipipáját. Az illatok ráébresztették, milyen éhes. A hajó komisz kosztja után nagyon kívánt valami emberit, valami kis luxust.

Soha nem evett még ennyire ízletes birkasültet, soha ilyen omlós, raffinált ízű rizst. A lepény csak kihangsúlyozta a finoman csípős, rozmaringos sültek omlósságát. Elbizonytalanodott, kell-e neki a szűkös kis hajón az óceán túlsó felére futni ebből a paradicsomból. Nem kellet sokat gondolkoznia. Sem a nyelvet nem ismerte, sem a szokásokat, nem ismeri az emberek gondolkodását, és mihez is kezdene ezen a kopár, homokkősziklákkal, hegyekkel szabdalt idegen országban? A vacsora viszont igazán káprázatos volt, megérdemelt volna egy csillárt és nem szurokfáklyát, és persze kést, villát a tíz ujja helyett. Hálás volt ennek az ismeretlennek, volt valamiféle rossz érzése, hogy nem tudja viszonozni ezt a kedves vendéglátást.

- Szeretnélek egyszer én is vendégül látni téged a saját házamban –nézett Hasszan szemébe- tudom, soha nem jön el az a pillanat, ezért is köszönöm neked és az embereidnek ezt a pompás vendéglátást.
- Barátom – Hasszán a teáscsészéje mélyébe nézett, mintha onnan olvasná ki a jövőt – nem tudjuk, mi van megírva az életünkről. Most te vagy földönfutó, és én segítelek, de ki tudja mi vár ránk! Nem lesz-e egyszer fordítva?

Odakinn csend volt és mély sötétség. Hasszán parazsat kért vízipipájába a szolgálótól, és elgondolkozva fújta ki a füstöt.

- Elkészítették fenn a szobád- intett Hasszan fejével – fáradt lehetsz, és reggel korán indulunk.

Rédey elindult a keskeny fehérre meszelt lépcsőn felfelé és nagyon jól esett bezuhanni a fűszeres illatú párnák közé. Utolsó gondolata még az volt, hová indulnak reggel korán?

A hajnal errefelé furcsább volt, mint odahaza. Alig jelent meg a nap keskeny kis csíkja a horizonton, hirtelen minden kivilágosodott, eltűntek az árnyékok, és máris megjelentek az első verítékcseppek a homlokán. Most még a hatalmas homokkősziklák között haladtak. A szamarakat ügetésre fogták a beduinok, az üres bőrzsákok ütemesen csattogtak az oldalukon.

- Megérkeztünk – Hasszan a gróf mellé kormányozta a lovát – nyisd ki jól a szemed!

A lágyan lekoptatott sziklák hirtelen szétnyíltak, és a mély völgyben az enyhe reggeli szélben lágyan hullámzó lila tengert pillantott meg. A lába elé nézett és megdöbbenve ismerte fel, mi alkotja ezt a furcsa tengert. Krókusz, sáfrány, amit otthonról jól ismert. Az apró lila virágfejek remegtek a finom fuvallatban. Csak most pillantotta meg a lefátyolozott beduin asszonyokat, akik óvatosan csipkedték ki a kis virágok sárga porzóit és gyors kézzel bevetették a nyakukban függő bőrzsákokba. Korán kezdhették a munkát, mert a föld szélén már néhány tömött zsák is hevert.

- Tudod mi ez?- Hasszán várta amíg a meglepetésből felocsúdott.
- Édesanyám is használja a konyhájában. El sem hiszem, hogy ez itt megterem.
- Most meggyőződhettél. Ezt kapjátok cserébe a fegyverért, igaz ezt jó nagy haszonnal fogják a törökök eladni Amerikában. Induljunk vissza, ha kicsodálkoztad magad. Amír már szeretne berakodni.

A faluban élénk nyüzsgés, izgalom fogadta. Tömött színesre szőtt zsákokat, tömve a szárított sáfránnyal, aggattak a szamarakra, néhány már el is indult a tenger felé.

Jól esett a friss meleg tea a reggeli borzongást még nem tudta elűzni a vörös nap.

Az utolsó megrakott öszvér is elindult, és fájdalmasan érezte, hogy lassan neki is vissza kell térni a hajóhoz. Nem egyszerű elválás lesz ez, hiszen búcsút vesz Európától, a Füldközi tengertől és át fog lépni egy másik világba. Milyen boldog volt, mikor átkelt a csatornán, hogy Angliában tanulhasson. Ott mégis érezte a haza közelségét, a visszaút lehetőségét. Most pedig olyan útra indul, ahonnan ki tudja lesz-e visszatérés valaha is. Elképzelte apját, ahogy a kora reggeli órában kilovagol, édesanyja finom kezét látta, ahogy kedvenc porcellan csészéjét a szájához emeli a napsütötte erkélyen. Nem engedi, hogy ezek a képek valaha is elhalványuljanak, Soha-soha. Az emlékek valahová távolra repítették, de Hasszan kezét érezte a vállán, és szemében félelmet látott megcsillanni. Kintről izgatott arab beszélgetés szúrődött be. Az ajtóból ők is követték az aggodalmas emberek tekintetét. A falutól még jó távol a porpamacsban vörös egyenruha színe villant. Kis szakasz katona közeledett.

- A franciák! Jönnek a franciák – Hasszan megrázta a vállát, próbálta visszahozni Rédeyt a jelenbe – remélem nem volt köztünk áruló! Téged nem szabad, hogy itt találjanak! Idegen vagy, kérdezősködnének, gyanakodnának. Kutakodni kezdenének. Gyorsan, gyorsan vissza a hajóra és mond meg Amírnak, azonnal induljon! Vidd a lovam, a parton menj, gyorsan járj! Ha a hajódhoz értél csak engedd el a lovat, az haza fog jönni. Siess, mert apám lovasa amott viszi a hírt a kapitánynak a franciákról és Amír tudja, ez mit jelent. Ha nem érsz oda időben, itt fognak hagyni. Indulj, nem tréfálok!

Egy pillanatig átölelve tartotta Hasszant, felugrott a lóra és vágtatott a tengerpartra. A csónak az utolsó zsákkal indult volna vissza, mikor megérkezett. Szinte berángatták a marcona matrózok, aki nem is tudták félelmüket palástolni. Kiabálás, lökdösődés után máris sebesen csattogtak az evezők. Igaza volt a beduinnak. Látta az embereken, egy pillanatig sem vártak volna rá, Könyörtelenül itt hagyták volna, ha Hasszán nem segíti.

A vitorlákat már kibontották az enyhe parti szél fehéren duzzasztotta őket. A franciák hallatán a kapitány is izgatottá vált, kiabálva hajtotta az embereit. A puhára tömött zsákok gyorsan eltűntek a hajófenékben, a horgony még ott himbálózott a hajótesten, de a szkúner máris sebesen távolodott a parttól. A kapitány a környező vizet kémlelte, nem lát-e francia vagy angol hajót.

- Igyon velem egy kortyot gróf úr ebből a jó kis szmirnai borból! Ránk fér!- Amír félelme már elcsitult, szüksége volt egy kis beszélgetésre, meg az italra, ami megnyugtatta.
- Látta, ugye! Tudja mi történt, gondolom, Hasszan mindent elmondott.
- Mindent nem, de azért sokat láttam, csak érteni nem nagyon értem.
- Tudja, Gróf Úr – a kapitány már a második poharat hörpintette ki - mi törökök kiszorulunk lassan mindenhonnan, ami korábban a miénk volt, és elfoglalják helyünket mások, angolok, franciák, osztrákok. Ők sem jobbak, mint amilyenek mi voltunk, csak újak, de ugyanazt akarják ők is. Bitorolni mások földjét, adót szedni, kirabolni más népeket. Az én gazdám pedig támogatja a veszélyben lévőket, ahogy magát is. Most fegyverrel, de ez neki üzlet is. A fűszert most jó pénzért eladjuk Amerikában ahol maga kiszáll. Ha majd egyszer finom, meleg levest eszik szép sárga zsírcseppekkel a tetején, jusson eszébe, lehet, hogy a most cserélt sáfránnyal főztek magának!

Amír jót nevetett hosszú eszmefuttatásán és újra töltött magának. A szkúner száguldott a nyílt vízen és a kapitánya újra ura volt a helyzetnek.

- Egy nap Gróf Úr, egyetlen nap és máris biztonságba leszünk. Élvezze még ma az Óvilágot, mert holnap már az Újvilág felé hajózunk.

Rabat okker házai egyre távolabb kerültek, a vitorlása a gyenge szél ellenére is gyorsan távolodott Afrika partjaitól. Ahogy ritkultak a hajó körül a puhán libbenő, nagy tengeri madarak úgy sűrűsödött a bánat, a szorongás Rédey gróf szívében.